Pécsi Napló, 1905. szeptember (14. évfolyam, 200-225. szám)
1905-09-01 / 200. szám
k azok, akiket kellemetlenül érint az igazság, megorrolnak miatta. Miért nem ír a sajtó a hamiskártyásról? Hánytorgatják. Mert zsidó! Vetik hozzá. Pedig hát nem azért, hanem egyszerűen az okból, mert nincs, aki a hírmondó urak közül a tényért a sajtóbíróság előtt a felelősséget vállalná s végtére is, hamis kártyás, vagy nem hamis kártyás, aki azért ül le kártyázni, hogy embertársának a pénzét elnyerje, az mindegy. Ezzel nem érdemes foglalkozni. Ez nem olyan közügy, amelymindenkit érdekel. A piacz drágasága, az élelmiszerekkel űzött uzsora minden ember existenciális érdekét érinti. Ez közügy. Erről beszéljünk! Elég baj, hogy a hatóság a házárd kártyajátéknak nem tud gátat vetni, de százszorta nagyobb baj, hogy az élelmiszerekkel űzött házárd játékot is egészen szabadjára eresztették. Mit tesznek Bécsben? Hja! azok okos emberek. Amikor a mészárosok elhatározták, hogy a közönséget megsarczolják, Lueger, ez a nagyszájú, magyarfaló, német polgármester azonnal gyökerében orvosolja a bajt. Nem kér kölcsön észt, nagy tudást más államoktól, nem tanulmányozza a kérdést éveken át, hanem nyomban intézkedik. Kiadja az utasítást, hogy állítsanak föl hatósági mészárszékeket, amelyek tisztességes áron árusítják a húst. A wieni mészárosokat a tisztességes konkurrenczia nyomban észre térítette és sokan már másnap nagy táblákon hirdették, hogy: „Itt nem emelték föl a hús árát!“ Mikor a wieni hatóság megnyitotta a két első hatósági mészárszéket, oly nagy volt a közönség tolongása, hogy a rendő főrségnek kellett kivonulni és kordont vonni, hogy a jelentkezőket szép sorrendben szolgálhassák ki. A hatósági mészárszékekre csak addig van szükség, míg az uzsorások észre térnek, terjedelmes, befogadásokra képes, értelmes lelkét. Serdülő gyermek korában leggyakrabban a Szajna-parton sétált végig atyjával, ahol a kő mellvédeken a régiségkereskedők fabódéi poros és bőrbekötött régi könyveket, pergameneket, megfakult papirosokat, metszeteket, régi pénzeket és érmeket, kameákat, kirakott és etetett rajzú fegyvereket, bronzszobrokat s elszámlálhatatlan mindenféle dolgokat zártak ki a járókkelők előtt. S amig atyja végig vizsgálgatta azokat a könyveket, amelyek figyelmét magukra vonták, ő félénk kíváncsisággal szintén nézegetni kezdte azt a sok tarkabarkaságot, mely szemeit elragadta. A Voltaire rakparti könyvesbutikban pedig — már serdülő ifjúkorában — rendesen jelen voltig azokon a tudós beszélgetéseken, melyekkel atyja barátai minden este hangossá tették a kis helyiséget. Itten s a rakpartokon fejlődött idomuló lelkében a könyvek szeretete, a könyvek kultusza, amely helyettesítette az ő lelke értelmi egyensúlyával meg nem férő misztikus vallási kultuszt. A múltnak fölkeltése már akkor és itt kezdte reá árasztani melanchólikus varázsát, s a dicsőség álma is kezdte foglalkoztatni naiv képzeletét, amelyben gigászi tervek fogantak meg, amikor papírhajó készítése helyett Francziaország történetét akarta megírni 50 kötetben. A múlt felidézése más oldalról és más irányban is termékenyítette lelkét, mert míg atyja a régi tudomány, régi ismeretek világába, a rakparti könyvek, különösen a XVIII. A wieni nép kalapot emel Lueger polgármester előtt. Ez tud is, akar is a közönségéért tenni. Nálunk a közönség maga is hibás. A bizottsági tagválasztásoknál nem törődik azzal, hogy kik jutnak be a törvényhatóság képviselő testületébe s ez a nemtörődömség keservesen megbosszulja magát. Miért nem kell a pécsi városatyáknak az elővásárlási tilalom, mely a kofák uralmát megtörné? Csak! Miért nem történik nálunk a piaczi drágaság folyton folyvást tartó emelkedése ellen valami? Csak! Miért politizálnak annyit a városi közgyűléseken s miért tartják az országos politikát a város helyi érdekeinél, a nagyközönség existencziális érdekeinél előbbrevalónak? Csak! Nos hát német után, ha magyar fordítással, itt van a kutya elásva! Ez a csak teszi tönkre a várost. A mi vezető férfiaink és városatyáink nagyon indolens emberek. Az élelmiszerekkel sáfárkodók miattuk felzsebelhetik a fogyasztó közönséget. Évek óta figyeljük a helyzetet, amely ahelyett, hogy javulna, mindig rosszabra válik. Rámutatunk a hibákra, kérjük, sürgetjük a nagyközönség érdekében, a köz javára az orvoslást és semmi, de semmi se történik . . . Miért? . . . Csak! „Pécsi Napló1“ Hírrovatunk, Fécs, augusztus 31 Béke? . . . És akkor Portsmouthban megkondultak a harangok ... a harangok zúgása világraszóló örömet hirdetett! béke! béke!.. . Ehhez hasonló lehetett a£ a hangulat,a mikor a katakrinisiákba is bujdos^ a római arénák keresztfáinak kínja közt tömeghalárt szenvedett keresztények először mehettek a templomba anélkül, hogy a czirkuszok oroszlánjainak és tigriseinek rémülete eliszonyította volna agyukat . .. Estétől reggelig szédületes távolságokon át, Mandzsúria csatamezőire, a Sárga tenger sík vizére ért a hír . . . és a katonák százezrei, mintha egy két teljes villám csapott volna keresztül szívükön, az ég felé fordították prózáikat, mert a végtelen gyönyörnek fizikai reflexe ez. Szemük nedves volt és egész testük remegett. . . pedig a magasságokban csak a végtelen fény úszott, egyéb semmi sem . . . És megfordították az ágyuk torkát, új lobogókat tűztek az árbóczokra és az öldöklésre fölsereglett emberek, kiknek izmaiban a halálontás kényszerűsége a ragadozó állatok izmaihoz hasonló feszültséget idézett elő; kinyujtózkodtak és felsóhajtottak ... és utánuk kinyujtózkodott és könnyebbülten sóhajtott föl e keserű sárgolyón mindenütt az emberiségnek az a része, mely már ismeri és használja a szavakat röpítő villanyos szikrát, és mely a műveltnek nevezett nemzetek életösztöneivel szolidáris ... De távol, valahol Afrika fehér ember nem tapodta el rengetegében, valahol a fehérember nem látta ismeretlen óceáni szigeteken, még ott áll a vad ember és lesre várja a szörnyűséges vadállatot, hogy megvívja, vele élet halál harczát.. . Portsmouthtól — Vladivosztokig zúghatják a harangok : béke ! béke! . . . Egész Európa, Ázsia, Amerika örömkönnyet sírhat, ő, a vad ember, ki zúgó harangot nem hallott még sohasem, ki nem érezte még a megenyhülés könnyének gyönyörét, — jobban tudja azt, mint az egész műveltnek nevezet világ, hogy mily, szelíd ámitás e szó: béke . . . béke ... Ő megmenti bárdját az elejtett vad vérében, vagy utolsót, hördül a győzelmes bestia körmei alatt, és igazabban tudja, mint a nagy czár,a nagy mikádé, a nagy elnök, Witte vagy Komura, hogy béke nem volt, nincs és nem lesz sohasem . . . A kulturemberiség, e nagy, hol ellágyuló lágy, hol elszilajuló gonosz gyermek, megpróbálja, hogy mégegyszer álomba ringassa magát ... a kor, mely rajong a szigorú valóságokért, megragad minden pillanatot, hogy meneküljön a valóságok elől.. . * most megint narkotizálja magát és a kívánt álmok felé szédülve, rengeteg várakozás után lázasan siet maga magát csalva kiáltani: béke,!. . . béke! ... Áldatlan, kegyetlen dolog szétrombolni a gyermek játékait; de van abban valami vad, keserű gyönyör: ha a boldogtalan, ki század nagyon érdekes, forrongó korába vitte, anyja az ő vallásos történeteivel, legendáival, szentek életrajzával, csodáival az elmúlt századok hitének naiv és misztikus szellemével keltett vallásos képeket gyermeke képzeletében; s ha atyja tudományos beszélgetéseinek hatása alatt történeti munkát akar írni, viszont a vallásos költészet azt az ábrándot kelti fel benne, hogy ő is sziíta lesz s a kőoszlop tetejéről el nem mozdulva fogja az emberek kegyes alamizsnáit elfogadni. Belőle ugyan nem lett oszlopszent, mert atyja dorgálása hamar beláttatta vele, hogy a mai világban sokkal nehezebb istent ily dicséretre méltó módon tisztelni, mint hajdan, mégis megmaradt szívében bizonyos elnéző vonzalom azon hitek iránt, melyeknek nem lehetett gyökeret verniük az ő párját ritkítóan józan és világos elméjében. Innen van, hogy ez a szkeptikus filozófus annyira bele tud helyezkedni egy 3. és 4 dik századbeli, csodákat látó, rajongó keresztyén világába, hogy ha nem ismernők Franceot, azt hihetnők, hogy egy középkori író égi hang után írt művét olvassuk, amelyben nincsen olyan képtelen csoda, melyben írója szentül nem hisz. Míg így ez egymástól gyakran elütő és nagyon változatos behatások formáló ereje alatt növekedett, a Stanislas-collégiumban — ahova atyja papok nevelése alá adta a Vikik előkészítő osztályba — egyéniségének uj vonása jelentkezik: a tekintély bizonyos megvetése, engedetlenség, mely abban nyilvánult, hogy előszeretettel és minden, tilalom ellenére azokba a könyvekbe merült, melyeknek olvasását egyáltalán nem, vagy csak megcsonkított és eltorzított alakban engedték meg esztétikai ízlés híjával szűkölködő mesterei. Különösen Homérosz árasztotta rá a görög nap világosságát és a görög ég mosolygó derűjét s aztán Szofoklész nőalakjai jelentek meg előtte kicsiny szobájában a görög szobrok harmónikus tunikáiban. Lassanként a görög költészet szépségei hatalmukba vonták s mig „a római erő tiszteletet gerjesztett benne“, addig a hellén szellemművei valósággal elragadták. Különösen szerette az antológia finom költőit, a dekadens görögöket, akiknek hatása első irodalmi művein, különösen formaérzékről tanúskodó költeményein könnyen észrevehető. A görög szellemek azonban nem csak betűkkel megörökített remekei árasztották el nyiladozó lelkét derűs fényükkel, hanem a Louvre görög szobrokkal és domborművekkel benépesített terma is vonzották s megtörtént vele még tanuló korában, hogy mikor a Parténon egyik metorjáról esett szó atyja társaságában, a kollégiumi tanóra helyett a Louvre-ba sietett szemtől-szembe látni a nevezetes maradványt. Jellemző példa az arra az élénkségre, amelylyel környezetének beszélgetése izgatta lelkét. Az iskola porát lerázva magáról, nem sietett írói működéssel hírt szerezni magának, mint a fiatal zseniknek legnagyobb része. Több éven keresztül, mint maga mondja, boldog időket élt, szemlélődő és magánoséletet folytatva, amire már bizonyos büszkeséggel párosult félénksége is késztette, meg ama plátói szerelem, amely igen ügyetlenné 1905. szeptember 1.