Pedagógusok Lapja, 1968 (24. évfolyam, 1-24. szám)
1968-01-07 / 1. szám
Erdey—Graz Tibori NAGY FELADATOK ELŐTT A Magyar Pedagógiai Társaság 1967. november 16-i ünnepélyes közgyűlésén elhangzott zárszó. Ünnepi közgyűlésünkön jól kidomborodtak a pedagógia megújuló és szaporodó feladatai, növekvő szerepe, súlyosodó felelőssége szocializmust építő társadalmunkban. Bár a pedagógia egyike a legrégibb tudományágaknak, messze van még attól, hogy fejlődése valamelyest nyugvópontra jutott volna, hogy elméleti munkával minden vonatkozásban kellően alátámasztotta volna a gyakorlat igényeit. Ez nem azért van, mintha a pedagógiáért felelősek nem tettek volna sokat tudományáguk fejlesztéséért, hanem főleg azért, mert gyors ütemben fejlődő társadalmunk szükségszerűen mind több, mind újszerűbb, mind nehezebben kielégíthető igénnyel lép fel az oktatás és nevelés tartalmával, valamint módszereivel szemben. Az egyre gyorsuló fejlődés és az iskola A társadalmi fejlődés ütemének további meggyorsítása— ami pedig népünk érdekeit szolgáló politikánk alapvető célja — megköveteli, hogy szakadatlanul növeljük az általános műveltség és a szakismeretek fejlesztésének hatékonyságát, hogy fokozzuk a szocialista ember erkölcsi arculatának kialakítására irányuló tevékenységünk eredményességét. Korunkban az ipari és a mezőgazdasági termelés, az államigazgatási és az egészségvédelmi tevékenység, továbbá a kulturális munkásság minden ága sokkal nagyobb szakmai felkészültséget, önállóbb gondolkodást és szélesebb körű tájékozottságot igényel, mint bármikor ezelőtt, s egyúttal szellemi mozgékonyságot is szükségessé tesz, hogy lépést tarthassunk a haladással. De mi mint pedagógusok nem is elégedhetünk meg azzal, hogy csupán lépést tartsunk, mert erkölcsi kötelességünk, hogy aktívan is hozzájáruljunk az előrelépés meggyorsításához és a gyors haladásra való felkészülésnek az emberek számára való megkönnyítéséhez. Még nem is olyan régen az ifjúság kiképzésében jó foglalatot lehetett adni egy-egy szakma elméletileg, illetve gyakorlatilag fontos ismereteinek. S az így szerzett tudás alapjában véve az egész életen át kielégítő volt, korszerű szinten tartása többnyire nem igényelt nagy erőfeszítést. Napjainkban azonban ez gyökeresen megváltozott: egyrészt a természetre, a társadalomra és a gondolkodásra vonatkozó ismereteink volumene oly mértékben megnőtt, hogy rengeteg problémát okoz a szükséges és elégséges ismeretanyag kiválasztása az ifjúság kiképzésében. Másrészt a tudomány és a technika szédületes fejlődése folytán ismereteink nagy része gyorsan elavul. A szellemi szinten tartás úgyszólván mindenkitől szakadatlanul nagy erőfeszítéseket követel. A pedagógia egyik hivatása e követelmény teljesítésének a megkönnyítése, illetve az erőfeszítések eredményességének növelése. Manapság egy emberöltő alatt legalább kétszer-háromszor alaposan felül kell vizsgálni ismereteink egészét, és többnyire alapvetően meg kell újítani tudásunkat. A megújítás szükségességéhez persze a tudomány és a technika rohamos fejlődésén kívül hozzájárul az átlagos élettartam megnövekedése is, ami azonban közvetve szintén a tudomány és a technika fejlődésének az eredménye. Társadalmunk mai igényei nagy feladatok elé állítják a pedagógiát, elsősorban hagyományos munkaterületén, az iskolai oktatásban és nevelésben. Ki kell dolgozni, hogy miként lehet az ismeretanyag ma már szinte áttekinthetetlen rengetegéből kiválasztani azt, aminek a tudása révén kielégítően működhetnek szakmájukban tanítványaink. Ezen túlmenően ki kell munkálni, hogy miként lehet eredményesebben elsajátíttatni olyan gondolkodásmódot, életszemléletet és tájékozottságot, amely az embernek nemcsak a szakmai tevékenységét és továbbfejlődését biztosítja, hanem lehetővé teszi, hogy társadalmunknak aktív tagja, közéletünknek a maga helyén tevékeny tényezője, a haladás lelkes harcosa legyen. Sokat várunk még a pedagógia tudományától annak érdekében, hogy kidolgozza a nevelőmunka hatékonyságának a növelését, hogy további útmutatásokat adjon a gyakorló pedagógusoknak arra, miként segíthetik tanítványaikat a legeredményesebben a marxista világnézet kialakításához, a szocialista erkölcsi tudat megszilárdításához, s olyan szemlélet kialakításához, amely tartalmassá teszi életünket, amely látja, hogy társadalmunk célja az ember életének könnyebbé, jobbá és szebbé tétele. Olyan életszemléletet szeretnénk ifjúságunkban kialakítani — és ehhez nélkülözhetetlen a pedagógusok segítsége —, amelynek birtokában öntudatosan élvezi napról napra szebbé, tartalmasabbá és könnyebbé váló életét, de tudja azt, hogy ehhez saját munkájával, kezdeményező tevékenységével is hozzá kell járulnia, és kész arra, hogy — ha szükséges — a cél érdekében áldozatokat is hozzon. A felnőttek és a pedagógia Ezzel azonban még egyáltalán nincsenek kimerítve társadalmunk igényei a pedagógia továbbfejlesztése irányában. Nemrégen még a pedagógia fő területe az iskolai oktatás-nevelés volt, a felnőttoktatás tudományos problémái meglehetősen a perifériára szorultak. Ma azonban mindinkább előtérbe nyomulnak a felnőttek tudásának gyarapításával összefüggő pedagógiai és didaktikai problémák is. Éspedig nemcsak — sőt, távlataiban nézve nem is elsősorban — azért, hogy a felnőttek is minél könnyebben pótolhassák azt az iskolai képzettséget, amit annak idején nem volt módjukban vagy nem volt kedvük megszerezni. Még nagyobb és folyton növekvő fontosságú az, hogy a pedagógia a haladásban érdekelt minden ember számára nyújtson hatékony segítséget a nélkülözhetetlen továbbképzéshez, ismeretei felfrissítéséhez és továbbfejlesztéséhez, valamint megújításához, továbbá ahhoz, hogy gondolkodását minduntalan hozzáilleszthesse az ellentéteken át, dialektikusan mozgó valósághoz. Korunk e vonatkozásban bizonyos mértékig újszerűen szól a pedagógiához: nemcsak a szervezett iskolai és tanfolyamszerű kiképzés és továbbképzés tartalmának, szellemének és módszereinek továbbfejlesztését igényli, hanem ahhoz is segítséget kér, hogy hatékonyabbá válhassék az önképzés, a szakmai és általános társadalmi ismeretek lépéstartása a haladással, az önálló gondolkodás kibontakoztatása és frissen tartása, a közösség ügyei iránti érdeklődés felébresztése és ébrentartása. Ez különösen fontos a szocialista társadalomban, amely tagjaitól közéleti tevékenységet is elvár. A szocialista demokrácia teljes kibontakozásához elengedhetetlen a társadalmi tájékozottság, a realitásokat figyelembe vevő céltudatos gondolkodás és kezdeményezés, a közösség ügyeivel való felelősségteljes törődés. Mindennek az előmozdításában — amihez hozzátartozik az ismeretterjesztés módszertani segítése is — nagy feladatok várnak még a pedagógia tudományára. Tudományos világnézet alapján A pedagógia nagy — és korunkban szakadatlanul növekvő — szerepét látva, nem meglepő, hogy ez a tudomány világnézeti harcok küzdőtere is. Társadalmunk a haladáshoz a reálisan lehetséges legnagyobb segítséget igényli a pedagógiától. Ezt pedig csak akkor adhatja meg a pedagógia, ha tudományos világnézet alapján dolgozik, ha munkájának vezérfonala a dialektikus materialista filozófia. A marxizmus filozófiájának természetesen a pedagógia gondolkodásmódját kell áthatnia, és nem szabad megdermedt tételekben, merev dogmákban megnyilvánulnia. Küzdenünk kell az idealista filozófia behatolása ellen, mert ez gátolja a haladást. Vitába kell szállni nyílt vagy burkolt megnyilvánulásaival. De nem szabad szem elől tévesztenünk azt sem, hogy a dialektikus materializmus az emberi kultúra minden értékes eredményére, a múlt és a jelen minden olyan vívmányára támaszkodik, amely előremutató, segíti a haladást, és felhasználható ennek érdekében. Amennyire fontos az idealista szemlélet elleni küzdelem, annyira hiba volna elvetni a nem marxista kutatók által kidolgozott módszereket, ha ezek alkalmasak az objektív valóság megismerésére és a gyakorlati tevékenység segítésére. Hiba lenne figyelmen kívül hagyni azokat a konkrét ténybeli eredményeket, amelyek viszonylag híven tükrözik a valóságot. Nem zárkózhatunk el a nem-marxista kutatók módszereinek, valamint eredményeinek megismerése és kellő kritikával való felhasználása elől. Hívei vagyunk a más nézeten levőkkel való párbeszédnek is. Párbeszédre azonban csak az vállalkozzék, aki beszélni tud. Az ideológiai párbeszédhez jó felkészültség, alapos és önálló szakmai, valamint általános filozófiai gondolkodásmód szükséges. Semmilyen tudományos és ideológiai vita elől sem térünk ki, mert biztosak vagyunk benne, hogy a tudományos igazság a mi oldalunkon van. Színvonalas vitára azonban csak az vállalkozhat, akinek megfelelő a szellemi fegyverzete. Sportban sem áll ki versenyre a kezdő a bajnokkal. Mélyreható és széles körű kutatómunkával Ha áttekintjük a hazai pedagógia fejlődését a felszabadulás óta, akkor megállapíthatjuk, hogy nagy feladatokat oldott meg, jelentős segítséget adott a szocialista társadalom tudati megalapozásához, a kulturális forradalom kibontakozásához és véghezviteléhez, a műveltségnek össznépivé tételéhez, a dialektikus materialista világnézet elterjesztéséhez és ahhoz, hogy a dolgozók széles köreinek szaktudása minél inkább megközelítse fejlett szocialista társadalmunk igényeit. Abban, hogy hazánk is nagy lépésekkel haladhatott előre a fejlődés útján, nagy érdemei vannak a szellemében megújhodott pedagógiai tudományunknak és a pedagógusoknak. Mindamellett sok még a teendő a pedagógia tudományában. Pedagógiánk megújhodott filozófiai alapjaiban, megküzdött a szervezett oktatás és nevelés tartalmi átalakításával és hatalmas arányú mennyiségi kiterjesztésével, de mindezt nagyrészt a hagyományos módszerekkel érte el. Ahhoz, hogy a pedagógia a jövőben is megfelelhessen annak, amit társadalmunk elvár tőle, mélyreható és széles körű kutatómunka szükséges — főleg módszertani téren. Sok vonatkozásban minőségileg új módszerek kidolgozása szükséges a tananyag kiválasztására, az ismeretek közlésére, a tanulás mikéntjére, valamint arra, hogy az ember szellemi képességei optimálisan — de túlterhelés nélkül — kibontakozhassanak. Ezek az igények kétségkívül nagyok; kielégítésük pedagógiai tudományunknak az eddiginél merészebb ívelésű fejlődését feltételezi, és nem történhet rövid idő alatt. De korunkban úgyszólván minden tudomány sokkal merészebb íveléssel tör előre, mint a történelemben eddig bármikor. A szovjet tudomány E vonatkozásban is a legoptimálisabb példát a szovjet tudomány mutatja. Mily merészen tört előre a szovjet tudomány, hogy úgyszólván egy emberöltő alatt — igen szerény alapokról elindulva — megvalósítson olyan dolgokat, amelyeket nemrégen még az irreális fantázia birodalmába utaltak! Felküldte az első mesterséges holdat, lefényképezte természetes Holdunk túlsó oldalát, embert küldött az űrbe, és lehetővé tette, hogy ott sétáljon, űrállomás szállt le a Venusra és mesterséges kommanádét létesített e bolygóval — hogy a szovjet tudománynak és technikának csak néhány különösen impozáns víványára utaljak. Merítsünk bizalmat a baráti szovjet nép szédületes sikereiből a mi tudományunk fejlődési lehetőségei iránt is. Vegyünk bátorságot nagy pedagógiai célok újszerű módon való megvalósításához. Ehhez a nagyratörő munkához a Magyar Pedagógiai Társaság sok segítséget adhat. Kívánom, hogy a Társaság munkásságát e vonatkozásban is siker koronázza. Mohácsi Regös Ferenc: Távvezeték Karácsonyi mérleg? Katona Éva Mai Nyilas Misik című cikke, amely az Élet és Irodalom 1967. karácsonyi számában jelent meg, rendkívül fontos kérdéseket hozott szóba, de általánosításai többnyire nem eléggé megalapozottak, s így joggal késztetnek vitára. Ezért adunk helyet a cikk szerzőjéhez szóló nyílt levélnek az alábbiakban. Kedves Katona Éva! Bizonyos vagyok benne, hogy az őszinte segíteni akarás adott az ön kezébe tollat. Csak ebben a tudatban vagyok képes higgadtan, a túlzott szubjektivitás legyűrésével hozzászólni cikkéhez. Akinek nem inge, ne vegye magára? Sajnos, amiről és ahogyan ön ír, mindnyájunk inge, akik a magyar ifjúság oktatását és nevelését választották élethivatásul. Az eset, amit ön a lopással vádolt kisfiúról elmesél, valóban szomorú, s a konklúzióval mindenképpen egyetértenék, ha az eset mint elrettentő példa, mint egyedi szerepelne, nem pedig általánosítások alapjaként. Köztudott, hogy néhány esetből nem vonhatunk le általánosabb érvényű következtetéseket. Az Ön cikkének minden ténye lehet igaz, mégis meg kell kérdőjelezni: miért kötött ilyen csúnya-csúnya csokrot az esetleges, nem is mindig bizonyító erejű tényekből? A mennyiség ez esetben nem eredményezhetett minőséget, mert ahhoz nemcsak a tényanyagnak, hanem a válogatás és összerakás logikájának is megtámadhatatlanul igaznak kellett volna lennie. Ön azonban nem csupán egy-egykemény, merev, humortalan, sátánűző tanárt mutat be olvasóinak, hanem azt is kijelenti, hogy a pedagógusok kapcsolata a gyerekekkeleléggé általánosan diszharmonikusnak mondható. Előfordul, hogy a gyerek tanulásbeli hanyatlása, fegyelmezetlensége tényleges bajok — betegség, rossz otthoni helyzet, kamaszkori problémák — eredője.. Az is igaz, hogy ezt nem mindig ismerjük fel az első időkben, a gyerek zárkózottsága, esetleg a saját vakságunk, felületességünk miatt. De felelősségem teljes tudatában, számtalan, egyértelműen beszélő példán okulva és meghatódva állíthatom, hogy a bajt, a hátrányos helyzetet felismerve a legtöbb iskolában a legtöbb gyerek és a legtöbb pedagógus mindent megtesz azért, hogy a konfliktust enyhítse, illetve feloldja, ön néhány olyan tanárral találkozott, akiszerzetesrendi szigorral- mindent megtesz azért, hogya bajaival amúgy is küszködő gyereket megfossza maradék önbizalmától és akaraterejétől«. Igaz, hogy vannak ilyen pedagógusok is. Mindent meg kell tenni azért, hogy pedagógiai magatartásuk megváltozzék. S ehhez az Ön cikke jobban hozzájárulhatott volna, ha szigorúbb logikát követ, és nem sieti el az általánosítást. A gyerek apró sikertelenségeinek csak ritkább esetben okozói tényleges, külső bántalmak. A tanulás és a helyes magatartás formáinak elsajátítása kemény munka. A nevelés folyamatában a tanulók erkölcsi fejlődését belső ellentmondások — így is nevezhetjük: konfliktusok — viszik előbbre. A konfliktusban a nevelő új követelései és a tanulók eddig elért fejlettségi szintje kerülnek szembe. E követelések késztetik a gyermekeket újabb erőfeszítésre. Igen, ha ez ilyen egyszerű volna! Ha nem szólna közbe a motívumok harca, amelynek során dönteni kell, hogy moziba menjen vagy tanuljon, számtanpéldát oldjon meg, ami kellene, mert nem ártana az egyest kijavítani, de másrészről olyan unalmas! Ennek a konfliktusnak feloldását célozza a többi között a jutalmazás-büntetés dialektikus egysége. Nem csodálkozom, hogy sem az általános, sem a középiskolában nemnevelési alapmódszer a jutalmazás. Nevelési alapmódszer ugyanis nem létezik. A nevelésnek vannak módszerei: a követelés, a meggyőzés, a jutalmazás és büntetés, a példaadás és gyakorlás, ezek azonban mellérendeltségi viszonyban állnak, egyik sem alap a többihez képest. A pedagógiai, elmélet és gyakorlat szerint egyébként jutalmazás és büntetés csak együttesen képzelhető el, okos arányban, különben mindkettő elveszti hatását, azaz értelmét. Kétségtelen, hogy a jutalom önbizalmat kelt, energiát szabadít fel, sikerélményt ad, túlzott és egyoldalú adagolása azonban elluszít, leszoktat az erőfeszítésekről. A büntetés általában gátló nevelési módszer. Persze, az adott helytelen cselekvéstől való visszatartás nem végső nevelési cél, hanem átfutó feladat a nevelési folyamatban. Nem megtorlás, hanem nevelő célzatú módszer, s mert segít feloldani a konfliktust, a maga módján pozitív célzatú. A jutalmazás és büntetés időnként még egymásba is átcsaphat. A büntetés is lehet megtiszteltetés, bizonyos vonatkozásban jutalom. Makarenko telepén például nem is lehetett büntetni az újoncot. Követelek, tehát tisztellek. Tisztellek, tehát követelek. Hogy az általános iskolában -talán inkább, mint a gimnáziumban- túltenga különféle nyílt vagy burkolt retorzió alkalmazása«? Az általános iskolai pedagógusok közismertek kedves, családias szellemükről. Gyakran éri őket a liberalizmus vádja. Az ön bírálata, kedves Katona Éva, legalább anynyira váratlan, mint amennyire megalapozatlan. Vádak, pedagógusokat érintő bejelentések természetesen nem ritkán akadnak. Azilletékesek, akikre ön is hivatkozik, sok ilyet kénytelenek kivizsgálni, ám a végén igen gyakran az derül ki, hogy a bejelentők a bolhából csináltak elefántot, a pedagógus nem követett el semmit. (Arról meg nemigen olvastam cikket, hogy mi lesz azután a tanár meghurcolt jóhírével, önérzetével, annál is inkább, mert sohasem fogja megtudni a vádaskodó nevét. Nehogy a gyerek vallja kárát. Hogy az ön szavaival éljek: -Mi más ez, mint bizalmatlanság, gyanakvás, pesszimizmus?«) ön igen ügyesen felsorolja, hogy a történelem során milyenóriási tekintélyek« módosították nézeteiket. De egy tanári testület? -... arra nem volt még példa«. A szembeállítás hatásos, de aligha bizonyítható. Ha akadnak is olyan nevelőtestületek vagy egyes pedagógusok, akik nem hajlandók elismerni, ha hibáztak, a valóság mégiscsak az, hogy naponta, óránként mondják pedagógusok szülőknek, gyerekeknek, feletteseknek, tévedtem, ne haragudj. Négyszemközt is, plénum előtt is. Mindenfajtakülső kényszer hatása nélkül. Egyszerűen a pedagógus-felelősségérzet belső kényszerének engedelmeskedve, ön meglehetősen súlyos pedagógiai vétséggel vádol bennünket. ön szerint ifjúságunk egyik felét bizonyosösszefüggés meglátására ésmegfelelő mimikai elsajátítására neveljük, a másik feléből pedig pácienseket termelünk az orvospszichológusok számára. Szomorú kép. Nyolcszáz gyerek nyüzsög naponta körülöttem. Legalább kétszáz kívánt boldog karácsonyt — régiek és újak —, pontosan ugyanakkor, amikor az ön cikke az Élet és Irodalomban megjelent. Gyermeki jókívánságok és újságírói elmarasztalás — ez van tehát a karácsonyi mérleg két oldalán. Hogy melyik a súlyosabb — ezt önnek is érdemes lenne tovább mérlegelnie. Boda Edit