Pedagógusok Lapja, 1968 (24. évfolyam, 1-24. szám)

1968-01-07 / 1. szám

Erdey—Graz Tibori NAGY FELADATOK ELŐTT A Magyar Pedagógiai Tár­saság 1967. november 16-i ünnepélyes közgyűlésén el­hangzott zárszó. Ünnepi közgyűlésünkön jól kidomborodtak a pedagógia megújuló és szaporodó felada­tai, növekvő szerepe, súlyoso­dó felelőssége szocializmust építő társadalmunkban. Bár a pedagógia egyike a legrégibb tudományágaknak, messze van még attól, hogy fejlődése va­lamelyest nyugvópontra jutott volna, hogy elméleti munká­val minden vonatkozásban kellően alátámasztotta volna a gyakorlat igényeit. Ez nem azért van, mintha a pedagó­giáért felelősek nem tettek volna sokat tudományáguk fejlesztéséért, hanem főleg azért, mert gyors ütemben fej­lődő társadalmunk szükségsze­rűen mind több, mind újsze­rűbb, mind nehezebben kielé­gíthető igénnyel lép fel az ok­tatás és nevelés tartalmával, valamint módszereivel szem­ben. Az egyre gyorsuló fejlődés és az iskola A társadalmi fejlődés üte­mének további meggyorsítása­­— ami pedig népünk érdekeit szolgáló politikánk alapvető célja — megköveteli, hogy szakadatlanul növeljük az ál­talános műveltség és a szak­ismeretek fejlesztésének haté­konyságát, hogy fokozzuk a szocialista ember erkölcsi ar­culatának kialakítására irá­nyuló tevékenységünk ered­ményességét. Korunkban az ipari és a me­zőgazdasági termelés, az állam­­igazgatási és az egészségvédel­mi tevékenység, továbbá a kul­turális munkásság minden ága sokkal nagyobb szakmai fel­­készültséget, önállóbb gondol­kodást és szélesebb körű tájé­kozottságot igényel,­ mint bár­mikor ezelőtt, s egyúttal szel­lemi mozgékonyságot is szük­ségessé tesz, hogy lépést tart­hassunk a haladással. De mi mint pedagógusok nem is elé­gedhetünk meg azzal, hogy csupán lépést tartsunk, mert erkölcsi kötelességünk, hogy aktívan is hozzájáruljunk az előrelépés meggyorsításához és a gyors haladásra való fel­készülésnek az emberek szá­mára való megkönnyítéséhez. Még nem is olyan régen az ifjúság kiképzésében jó fogla­latot lehetett adni egy-egy szakma elméletileg, illetve gyakorlatilag fontos ismeretei­nek. S az így szerzett tudás alapjában véve az egész életen át kielégítő volt, korszerű szin­ten tartása többnyire nem igé­nyelt nagy erőfeszítést. Nap­jainkban azonban ez gyökere­sen megváltozott: egyrészt a természetre, a társadalomra és a gondolkodásra vonatkozó is­mereteink volumene oly mér­tékben megnőtt, hogy rengeteg problémát okoz a szükséges és elégséges ismeretanyag kivá­lasztása az ifjúság kiképzésé­ben. Másrészt a tudomány és a technika szédületes fejlődé­se folytán ismereteink nagy része gyorsan elavul. A szel­lemi szinten tartás úgyszólván mindenkitől szakadatlanul nagy erőfeszítéseket követel. A pedagógia egyik hivatása e követelmény teljesítésének a megkönnyítése, illetve az erő­feszítések eredményességének növelése.­­­­ Manapság egy emberöltő alatt legalább kétszer-három­­szor alaposan felül kell vizs­gálni ismereteink egészét, és többnyire alapvetően meg kell újítani tudásunkat. A megújí­tás szükségességéhez persze a tudomány és a technika roha­mos fejlődésén kívül hozzájá­rul az átlagos élettartam meg­növekedése is, ami azonban közvetve szintén a tudomány és a technika fejlődésének az eredménye. Társadalmunk mai igényei nagy feladatok elé állítják a pedagógiát, elsősorban hagyo­mányos munkaterületén, az is­kolai oktatásban és nevelés­ben. Ki kell dolgozni, hogy miként lehet az ismeretanyag ma már szinte áttekinthetetlen rengetegéből kiválasztani azt, aminek a tudása révén kielé­gítően működhetnek szakmá­jukban tanítványaink. Ezen túlmenően ki kell munkálni, hogy miként lehet eredmé­nyesebben elsajátíttatni olyan gondolkodásmódot, életszem­léletet és tájékozottságot, amely az embernek nemcsak a szakmai tevékenységét és továbbfejlődését biztosítja, ha­nem lehetővé teszi, hogy tár­­sadalmunknak aktív tagja, közéletünknek a maga helyén tevékeny tényezője, a haladás lelkes harcosa legyen. Sokat várunk még a pedagógia tudo­mányától annak érdekében, hogy kidolgozza a nevelőmun­ka hatékonyságának a növelé­sét, hogy további útmutatáso­kat adjon a gyakorló pedagó­gusoknak arra, miként segít­hetik tanítványaikat a leg­eredményesebben a marxista világnézet kialakításához, a szocialista erkölcsi tudat meg­szilárdításához, s olyan szem­lélet kialakításához, amely tartalmassá teszi életünket, amely látja, hogy társadal­munk célja az ember életé­nek könnyebbé, jobbá és szeb­bé tétele. Olyan életszemléle­tet szeretnénk ifjúságunkban kialakítani — és ehhez nélkü­lözhetetlen a pedagógusok se­gítsége —, amelynek birtoká­ban öntudatosan élvezi nap­ról napra szebbé, tartalmasab­bá és könnyebbé váló életét, de tudja azt, hogy ehhez saját munkájával, kezdeményező te­vékenységével is hozzá kell já­rulnia, és kész arra, hogy — ha szükséges — a cél érdeké­ben áldozatokat is hozzon. A felnőttek és a pedagógia Ezzel azonban még egyálta­lán nincsenek kimerítve tár­sadalmunk igényei a pedagó­gia továbbfejlesztése irányá­ban. Nemrégen még a peda­gógia fő területe az iskolai ok­tatás-nevelés volt, a felnőtt­oktatás tudományos problémái meglehetősen a perifériára szorultak. Ma azonban mind­inkább előtérbe nyomulnak a felnőttek tudásának gyarapí­tásával összefüggő pedagógiai és didaktikai problémák is. Éspedig nemcsak — sőt, táv­lataiban nézve nem is első­sorban — azért, hogy a felnőt­tek is minél könnyebben pó­tolhassák azt az iskolai kép­zettséget, amit annak idején nem volt módjukban vagy nem volt kedvük megszerezni. Még nagyobb és folyton nö­vekvő fontosságú az, hogy a pedagógia a haladásban érde­kelt minden ember számára nyújtson hatékony segítséget a nélkülözhetetlen továbbkép­zéshez, ismeretei felfrissítésé­hez és továbbfejlesztéséhez, valamint megújításához, to­vábbá ahhoz, hogy gondolko­dását minduntalan hozzáil­leszthesse az ellentéteken át, dialektikusan mozgó valóság­hoz. Korunk e vonatkozásban bi­zonyos mértékig újszerűen szól a pedagógiához: nemcsak a szervezett iskolai és tanfo­lyamszerű kiképzés és tovább­képzés tartalmának, szellemé­nek és módszereinek tovább­fejlesztését igényli, hanem ah­hoz is segítséget kér, hogy ha­tékonyabbá válhassék az ön­képzés, a szakmai és általános társadalmi ismeretek lépéstar­tása a haladással, az önálló gondolkodás kibontakoztatása és frissen tartása, a közösség ügyei iránti érdeklődés feléb­resztése és ébrentartása. Ez különösen fontos a szocialista társadalomban, amely tagjai­tól közéleti tevékenységet is elvár. A szocialista demokrá­cia teljes kibontakozásához el­engedhetetlen a társadalmi tá­jékozottság, a realitásokat fi­gyelembe vevő céltudatos gon­dolkodás és kezdeményezés, a közösség ügyeivel való felelős­ségteljes törődés. Mindennek az előmozdításában — amihez hozzátartozik az ismeretter­jesztés módszertani segítése is — nagy feladatok várnak még a pedagógia tudományára. Tudományos világnézet alapján A pedagógia nagy — és ko­runkban szakadatlanul növek­vő — szerepét látva, nem meglepő, hogy ez a tudomány világnézeti harcok küzdőtere is. Társadalmunk a haladás­hoz a reálisan lehetséges leg­nagyobb segítséget igényli a pedagógiától. Ezt pedig csak akkor adhatja meg a pedagó­gia, ha tudományos világnézet alapján dolgozik, ha munká­jának vezérfonala a dialek­tikus materialista filozófia. A marxizmus filozófiájának ter­mészetesen a pedagógia gon­dolkodásmódját kell áthatnia, és nem szabad megdermedt tételekben, merev dogmákban megnyilvánulnia. Küzdenünk kell­ az idealista filozófia behatolása ellen, mert ez gátolja a haladást. Vi­tába kell szállni nyílt vagy burkolt megnyilvánulásaival. De nem szabad szem­ elől té­vesztenünk azt sem, hogy a dialektikus materializmus az emberi kultúra minden érté­kes eredményére, a múlt és a jelen minden olyan vívmányá­ra támaszkodik, amely előre­mutató, segíti a haladást, és felhasználható ennek érdeké­ben. Amennyire fontos az idealista szemlélet elleni küz­delem, annyira hiba volna el­vetni a nem marxista kutatók által kidolgozott módszereket, ha ezek alkalmasak az objek­tív valóság megismerésére és a gyakorlati tevékenység segí­tésére. Hiba lenne figyelmen kívül hagyni azokat a konkrét ténybeli eredményeket, ame­lyek viszonylag híven tükrö­zik a valóságot. Nem zárkóz­hatunk el a nem-marxista ku­tatók módszereinek, valamint eredményeinek megismerése és kellő kritikával való fel­­használása elől. Hívei vagyunk a más néze­ten levőkkel való párbeszéd­nek is. Párbeszédre azonban csak az vállalkozzék, aki be­szélni tud. Az ideológiai pár­beszédhez jó felkészültség, alapos és önálló szakmai, va­lamint általános filozófiai gondolkodásmód szükséges. Semmilyen tudományos és ideológiai vita elől sem térünk ki, mert biztosak vagyunk benne, hogy a tudományos igazság a mi oldalunkon van. Színvonalas vitára azonban csak az vállalkozhat, akinek megfelelő a szellemi fegyver­zete. Sportban sem áll ki ver­senyre a kezdő a bajnokkal. Mélyreható és széles körű kutatómunkával Ha áttekintjük a hazai pe­dagógia fejlődését a felsza­badulás óta, akkor megállapít­hatjuk, hogy nagy feladatokat oldott meg, jelentős segítséget adott a szocialista társadalom tudati megalapozásához, a kulturális forradalom kibonta­kozásához és véghezviteléhez, a műveltségnek össznépivé té­teléhez, a dialektikus materia­lista világnézet elterjesztésé­hez és ahhoz, hogy a dolgozók széles köreinek szaktudása mi­nél inkább megközelítse fej­lett szocialista társadalmunk igényeit. Abban, hogy hazánk is nagy lépésekkel haladhatott előre a fejlődés útján, nagy érdemei vannak a szellemében megújhodott pedagógiai tudo­mányunknak és a pedagógu­soknak. Mindamellett sok még a teendő a pedagógia tudomá­nyában. Pedagógiánk megúj­­hodott filozófiai alapjaiban, megküzdött a szervezett okta­tás és nevelés tartalmi átala­kításával és hatalmas arányú mennyiségi kiterjesztésével, de mindezt nagyrészt a hagyomá­nyos módszerekkel érte el. Ahhoz, hogy a pedagógia a jö­vőben is megfelelhessen an­nak, amit társadalmunk elvár tőle, mélyreható és széles körű kutatómunka szükséges — fő­leg módszertani téren. Sok vo­natkozásban minőségileg új módszerek kidolgozása szüksé­ges a tananyag kiválasztására, az ismeretek közlésére, a ta­nulás mikéntjére, valamint arra, hogy az ember szellemi képességei optimálisan — de túlterhelés nélkül — kibonta­kozhassanak. Ezek az igények kétségkívül nagyok; kielégítésük pedagó­giai tudományunknak az eddi­ginél merészebb ívelésű fejlő­dését feltételezi, és nem tör­ténhet rövid idő alatt. De ko­runkban úgyszólván minden tudomány sokkal merészebb íveléssel tör előre, mint a tör­ténelemben eddig bármikor. A szovjet tudomány E vonatkozásban is a legop­timálisabb példát a szovjet tu­domány mutatja. Mily meré­szen tört előre a szovjet tudo­mány, hogy úgyszólván egy emberöltő alatt — igen sze­rény alapokról elindulva — megvalósítson olyan dolgokat, amelyeket nemrégen még az irreális fantázia birodalmába utaltak! Felküldte az első mesterséges holdat, lefényké­pezte természetes Holdunk túl­só oldalát, embert küldött az űrbe, és lehetővé tette, hogy ott sétáljon, űrállomás szállt le a Venusra és mesterséges kommanádét létesített e boly­góval — hogy a szovjet tudo­mánynak és technikának csak néhány különösen impozáns vív­­ányára utaljak. Merítsünk bizalmat a baráti szovjet nép szédületes sikerei­ből a mi tudományunk fejlő­dési lehetőségei iránt is. Ve­­gyünk bátorságot nagy peda­gógiai célok újszerű módon való megvalósításához. Ehhez a nagyratörő munkához a Ma­gyar Pedagógiai Társaság sok segítséget adhat. Kívánom, hogy a Társaság munkásságát e vonatkozásban is siker koro­názza. Mohácsi Regös Ferenc: Távvezeték Karácsonyi mérleg? Katona Éva Mai Nyilas Misik című cikke, amely az Élet és Irodalom 1967. karácsonyi számában jelent meg, rendkívül fontos kérdéseket hozott szóba, de általánosításai többnyire nem eléggé megalapozottak, s így joggal késztet­nek vitára. Ezért adunk helyet a cikk szerzőjéhez szóló nyílt levélnek az alábbiakban. Kedves Katona Éva! Bizonyos vagyok benne, hogy az őszinte segíteni akarás adott az ön kezébe tollat. Csak ebben a tudatban vagyok képes higgadtan, a túlzott szubjektivitás legyűrésével hozzászólni cikkéhez. Akinek nem inge, ne vegye magára? Sajnos, amiről és ahogyan ön ír, mindnyájunk inge, akik a magyar ifjúság oktatását és nevelését választották élethivatásul. Az eset, amit ön a lopással vádolt kisfiúról elmesél, valóban szomorú, s a­ konklúzióval mindenképpen egyetérte­nék, ha az eset mint elrettentő példa, mint egyedi szerepelne, nem pedig általánosítások alapjaként. Köztudott, hogy néhány esetből nem vonhatunk le általánosabb érvényű következte­téseket. Az Ön cikkének minden ténye lehet igaz, mégis meg kell kérdőjelezni: miért kötött ilyen csúnya-csúnya csokrot az eset­leges, nem is mindig bizonyító erejű tényekből? A mennyiség ez esetben­ nem eredményezhetett minőséget, mert ahhoz nemcsak a tényanyagnak, hanem a válogatás és összerakás logikájának is megtám­adhatatlanul igaznak kellett volna lennie. Ön azon­ban nem csupán egy-egy­­kemény, merev, humortalan, sátán­űző­ tanárt mutat be olvasóinak, hanem azt is kijelenti, hogy a pedagógusok kapcsolata a gyerekekkel­­eléggé általánosan diszharmonikusnak mondható­. Előfordul, hogy a gyerek tanulásbeli hanyatlása, fegyel­mezetlensége tényleges bajok — betegség, rossz otthoni helyzet, kamaszkori problémák — eredője.. Az is igaz, hogy ezt nem mindig ismerjük fel az első időkben, a gyerek zárkózottsága, esetleg a saját vakságunk, felületességünk miatt. De felelős­ségem teljes tudatában, számtalan, egyértelműen beszélő példán okulva és meghatódva állíthatom, hogy a bajt, a hát­rányos helyzetet felismerve a legtöbb iskolában a legtöbb gyerek és a legtöbb pedagógus mindent megtesz azért, hogy a konfliktust enyhítse, illetve feloldja, ön néhány olyan tanár­ral találkozott, aki­­szerzetesrendi szigorral- mindent megtesz azért, hogy­­a bajaival amúgy is küszködő gyereket megfossza maradék önbizalmától és akaraterejétől«. Igaz, hogy vannak ilyen pedagógusok is. Mindent meg kell tenni azért, hogy pedagógiai magatartásuk megváltozzék. S ehhez az Ön cikke jobban hozzájárulhatott volna, ha szigorúbb logikát követ, és nem sieti el az általánosítást. A gyerek apró sikertelenségeinek csak ritkább esetben okozói tényleges, külső bántalmak. A tanulás és a helyes magatartás formáinak elsajátítása kemény munka. A nevelés folyamatában a tanulók erkölcsi fejlődését belső ellentmondá­sok — így is nevezhetjük: konfliktusok — viszik előbbre. A konfliktusban a nevelő új követelései és a tanulók eddig elért fejlettségi szintje kerülnek szembe. E követelések késztetik a gyermekeket újabb erőfeszítésre. Igen, ha ez ilyen egyszerű volna! Ha nem szólna közbe a motívumok harca, amelynek során dönteni kell, hogy moziba menjen vagy tanuljon, szám­­tanpéldát oldjon meg, ami kellene, mert nem ártana az egyest kijavítani, de másrészről olyan unalmas! Ennek a konfliktusnak feloldását célozza a többi között a jutalmazás-büntetés dialektikus egysége. Nem csodálkozom, hogy sem az általános, sem a közép­iskolában nem­­nevelési alapmódszer­ a jutalmazás. Nevelési alapmódszer ugyanis nem létezik. A nevelésnek vannak mód­szerei: a követelés, a meggyőzés, a jutalmazás és büntetés, a példaadás és gyakorlás, ezek azonban mellérendeltségi viszony­ban állnak, egyik sem alap a többihez képest. A pedagógiai, elmélet és gyakorlat szerint egyébként jutalmazás és büntetés csak együttesen képzelhető el, okos arányban, különben mind­kettő elveszti hatását, azaz értelmét. Kétségtelen, hogy a jutalom önbizalmat kelt, energiát szabadít fel, sikerélményt ad, túlzott és egyoldalú adagolása azonban elluszít, leszoktat az erőfeszítésekről. A büntetés általában gátló nevelési módszer. Persze, az adott helytelen cselekvéstől való visszatartás nem végső nevelési cél, hanem átfutó feladat a nevelési folyamat­ban. Nem megtorlás, hanem nevelő célzatú módszer, s mert segít feloldani a konfliktust, a maga módján pozitív célzatú. A jutalmazás és büntetés időnként még egymásba is átcsaphat. A büntetés is lehet megtiszteltetés, bizonyos vonatkozásban jutalom. Makarenko telepén például nem is lehetett büntetni az újoncot. Követelek, tehát tisztellek. Tisztellek, tehát köve­telek. Hogy az általános iskolában -talán inkább, mint a gim­náziumban- túlteng­­a különféle nyílt vagy burkolt retorzió alkalmazása«? Az általános iskolai pedagógusok közismertek kedves, családias szellemükről. Gyakran éri őket a liberaliz­mus vádja. Az ön bírálata, kedves Katona Éva, legalább any­­nyira váratlan, mint amennyire megalapozatlan. Vádak, pedagógusokat érintő bejelentések természetesen nem ritkán akadnak. Az­­illetékesek­, akikre ön is hivatkozik, sok ilyet kénytelenek kivizsgálni, ám a végén igen gyakran az derül ki, hogy a bejelentők a bolhából csináltak elefántot, a pedagógus nem követett el semmit. (Arról meg nemigen olvastam cikket, hogy mi lesz azután a tanár meghurcolt jóhírével, önérzetével, annál is inkább, mert sohasem fogja megtudni a vádaskodó nevét. Nehogy a gyerek vallja kárát. Hogy az ön szavaival éljek: -Mi más ez, mint bizalmatlanság, gyanakvás, pesszimizmus?«) ön igen ügyesen felsorolja, hogy a történelem során mi­lyen­­óriási tekintélyek« módosították nézeteiket. De egy tanári testület? -... arra nem volt még példa«. A szembeállítás hatá­sos, de aligha bizonyítható. Ha akadnak is olyan nevelőtestü­letek vagy egyes pedagógusok, akik nem hajlandók elismerni, ha hibáztak, a valóság mégiscsak az, hogy naponta, óránként mondják pedagógusok szülőknek, gyerekeknek, feletteseknek, tévedtem, ne haragudj. Négyszemközt is, plénum előtt is. Mindenfajta­­külső kényszer­ hatása nélkül. Egyszerűen a pedagógus-felelősségérzet belső kényszerének engedelmeskedve, ön meglehetősen súlyos pedagógiai vétséggel vádol ben­nünket. ön szerint ifjúságunk egyik felét bizonyos­­összefüg­gés­ meglátására és­­megfelelő mimikai elsajátítására nevel­jük, a másik feléből pedig pácienseket termelünk az orvos­pszichológusok számára. Szomorú kép. Nyolcszáz gyerek nyüzsög naponta körülöttem. Legalább kétszáz kívánt boldog karácsonyt — régiek és újak —, pontosan ugyanakkor, amikor az ön cikke az Élet és Irodalomban meg­jelent. Gyermeki jókívánságok és újságírói elmarasztalás — ez van tehát a karácsonyi mérleg két oldalán. Hogy melyik a­ súlyosabb — ezt önnek is érdemes lenne tovább mérlegelnie. Bod­a Edit

Next