Pedagógusok Lapja, 1983 (39. évfolyam, 1-24. szám)

1983-01-15 / 1-2. szám

Hálátlan tanítványok ? Ki a Mirás II. ? A III. B. OSZTÁLYBAN Erika volt a kedvenc. Pályánk íratlan törvényei szerint ugyan talán nem illő, hogy egy tanárnak kedvencei legyenek, de én azt sosem tudtam elfogadni. Kivételezni valakivel, „pikkelni” valakire hiba, de jobban vagy kevésbé szeretni valakit természetes. Ha teljes szívvel tanítunk, lehetetlen, hogy ne kezdődjék meg az érzelmek áramlása, ne legyen olyan osztályunk, ahová szívesebben — vagy épp kelletlenebbül — megyünk be, mint máshová, s ne legyenek olyan szemek, arcok, amelyekre többet gondolunk készülés közben, s kicsit többet nézünk rájuk a ma,gyalázatkor. A véletlenül elénk került diákok közül lassan kiválnak azok, akik kíváncsiak lesznek arra is, amit a céhek felvirágzásának okain vagy a differenciálhányados kiszámításának módjain túl szeretnénk megismertetni, akik egyre mélyebben avatnak be minket , a magánügyeikbe, akik várják az óráinkat, s akiket mi is egyre közelebb engedünk magunkhoz. A diákok közül kiválnak a tanítványok. De megmaradnak-e annak, miután befejezték a nyolcadikat vagy miután leérettségiztek? Erikát nagyon megkedveltem. Értelmes volt, gondolkodó, nagyszájú és roppant érzékeny. Sokat beszélgettünk, nagy kérdésekről és apró ügyekről egyaránt, bemutatta barátait, sőt azt a fiút is, akivel járt. Aztán eljöttem abból az iskolából. Erika néha felhívott, a szalagavató után még beültünk valahová néhány osztálytársával — majd elmaradtak a hívások, s jó ideje immár, hogy nem láttam. Nemcsak őt, hanem többeket sem azok közül, akiket pedig a tanítványaim közt tartottam számon. Hálátlansággal kellene ezt magyaráznom? NEM HISZEM. Úgy gondolom, hogy ez az élet természetes rendje. A tanári—tanítványi erős kapcsolat meglazul a körülmények változásával: az ember, új közegbe kerül, új kapcsolatokat teremt, új dolgok foglalkoztatjáka. Nem szabad hálátlansággal vádolni volt tanítványainkat azért, mert egyre ritkábban, vagy egyáltalán nem jelentkeznek, semmiképp sem szabad mindenáron magunkhoz láncolni őket. Sőt, számítanunk kell egy-egy apró sérelemre is. Az egyik legkedvesebb egyetemi tanárom beszélt egyszer arról, hogy az ember ily módon érzi meg, ha neveltje a saját lábára áll, önállóvá lesz, s a gondolatainkat nem megcáfolhatatlan igazságnak hiszi már. Azonban azt sem hiszem, hogy a kapcsolat meglazulása, vagy az aprócska ütés azt jelentené, hogy az egykori kötődésnek elhalványulna az emléke. Ha a nyolcadik osztály elvégzése vagy az érettségiután ritkán látjuk is, nem látjuk is a tanítványainkat, azért a tőlünk tanult elvek hathatnak az életünkben. Az évszámokat, képleteket elfelejtik, de magatartásunk, egy-egy gondolatunk felidéződhet bennük válságosabb helyzeteikben. Több olyan tanárom volt nekem is, akiket évek óta nem láttam, nem kerestem, de tudtam, hogy mikor, mivel alakítottak rajtam, egykori szavaikat tán jobban is őrzi az én emlékezetem, mint az övék. ALIGHA TUDNÁM MEGMONDANI, hogy Apáczai Csere János — aki Kolozsvárt sok roszszat elfeledhetett attól, hogy utánamentek a gyulafehérvári tanítványai — gondolt-e Bethlen Miklós nevű egykori hallgatójára, aki ötven év távlatából is így ír: „Apáczait azután nemláttam, mert az Isten ebből az ostoba és háládatlan a magyar világból, mely őreg méltatlan volt, kivette, . . . ha maradéka maradt volna, és módomban lett volna benne, bizony mermutattam volna, hogy én Apáczait mint atyámat, úgy szerettem, becsültem, s emlékezetétma is becsülöm . . Fáj megválni azoktól, akikkel szívesen dolgoztunk együtt, kedvenceink voltak, de számolnunk kell a válással. Annál nagyobb öröm, munkánk tán legigazibb jutalma, ha az egykori tanár— diák viszony nem csupán emlékként él tovább a részesekben, hanem megmarad a kapcsolat, elmélyül, akár — miért is ne? — barátsággá válva. Fáradtságot, gáncsokat tud ez ellensúlyozni: a legjobb erőforrásunk. Alvinei Imre Gonda Zoltán: öreg pásztor Két Veszprém megyei iskola a tanulók közúti védelméért Szerte az országban vannak olyan iskolák, mint a veszprémi I. számú, és a balatonkenesei általános iskola. A kettő azonos feladatot old meg a tanulók közúti védelmében, ám a módszer és a körülmények eltérőek. Veszprémben forgalmas helyen haladnak át az 1. számú általános iskola tanulói, naponta kétszer is az úttesten. A 765 kisdiák testi épségét veszélyeztetik a magukról megfeledkező autósok. Jó kezdeményezés, hogy a 26 tagú közlekedési szakasz pajtásai kezükben tárcsával és egyenruhában váltott szolgálatot teljesítenek a zebrán, szemben az iskolával. S az is jó, hogy Venesz Zsuzsannára, a közlekedési szakreferensre bízták ezt a munkát. Ő a győri tanítóképzőben nemcsak diplomát szerzett, hanem lehetővé tették számára a jogosítvány megszerzését és egy kedvezményes közlekedési tanfolyam elvégzését is. Ma már ritka kivétel, ha valamelyik gépkocsivezető nem áll meg a közlekedési úttörők jelzésére. Ilyenkor segítenek a felnőttek vagy éppen a rendőrök, sőt súlyosabb esetben nem marad el a felelősségre vonás sem. Balatonkenesén viszont a bejáró tanulókra vigyáznak, akik naponta autóbusszal jönnek iskolába és térnek haza otthonukba. Felügyelet mellett indulnak a buszmegállóhoz, és az autóbuszon pedig pedagógus ügyel rájuk. De van az iskolának közlekedési szakalegysége is. Olyan, amely nemcsak a szolgálatban jeleskedik, de neveli, oktatja is tanulótársaikat, természetesen pedagógusok irányításával. A Veszprém városi járási Közlekedésbiztonsági Tanács is segíti a balatonkeneseiek munkáját. És büszkeséggel említi a különböző fórumokon, hogy az iskola felnőtt- és tanulóközössége igazán példamutatóan fegyelmezett a közlekedésben. Gárdonyi Béla A Pedagógusok Lapja A gépkocsizó járőr rendőrei nem véletlenül tévednek a Vidám Parkba. Ez az a hely, ahol szinte minden alkalommal „horogra akad” egy-két keresett ember, körözött bűnöző, intézeti szökevény, kalaridvágyó vidéki ifjonc. A gyors közbelépés már eddig is sok elcsavargott gyereket mentett meg a játéktermek környékén leselkedő veszélyektől. Most is ez a szándék vezérelte a rend őreit, akik a környék jólismert figurái között az idesodródott fiúkat és lányokat ellenőrizték. Esetünk szereplőit eléggé, vegyes összetételű társaságban, találták. A lelkiismeretes járőr egyenként érdeklődött, a gyerekek hovatartozása felől. Akik végül velük mentek: egy pesti ikerpár — tizenkét éves a fiú ás a lány —, valamint atJSZWnejírky egy szintén itt lakó kislány. A rendőr úgy érezte, legjobb lesz, ha ezeket a gyerekeket elkülöníti, a rosszaktól, és hazaviszi őket. Ekkor jutott tudomására, hogy a liget környékén lakó gyerekek szülei nincsenek a fővárosban, néhány napra vidékre utaztak. Ezért az e°vik legközelebbi ideiglenes szállásra szállította a három gyereket. Mi, a szállás dolgozói minden esetben arra törekszünk, hogy a bekerülő fiúk, lányok a legrövidebb időn belül visszajuthassanak szüleikhez, és telefont, táviratot, sőt szomszédot is igénybe veszünk a gyors, értesítés érdekében. A kis barátnőt hamar el is vitték ,a szülők, az ikrek viszont nem tudták pontosan, megmondani szüleik tartózkodási helyét. Csak a helység nevéttudták, ahová állítólag valami irdatlanvásárlási ügyben utazott a házaspár. Várnunk kellett. A fiú bizonytalanul említette, hogy talán másnap reggel hazajönnek. Szinte óránként próbáltuk telefonon hívni a lakást, eredménytelenül. Csak a lakásban hagyott kutyának jelenthetett ez a csengetés némi változatosságot csendes magányában. .. Az ’ ■múlva kétségbeesetten kedrVÁri a gyerekeket a lakásban, de lehangoló kép tárult eléjük: a kutyust annyira megviselte a több napos bizonytalanság és éhezés, hogy kínjában minden rágható dolognak nekiesett, és sok kárt okozott elkeseredésében. A szülők, végre,értesülvén a gyerekek holléte felől, szikrázó felháborodással rontottak be az ideiglenes szállásra. — Ki merte ezt megtenni, hol az a rendőr? — kiabálta az apa. — Két ártatlan, becsületes gyereket elhurcol, akik tanulnak, otthon dolgoznak, sohaem csináltak semmi rendbontást! Én neveltem őket, én engedtem, hogy önállóan éljenek, miféle önkényeskedés ez?! Majd utánajárunk ennek az ügynek! Néhány perc múlva kiderült, hogy a szülők pedagógusok, és mivel munkájuk vidéki elfoglaltságot is igényel (szakköröket, foglalkozásokat tartanak a Balaton menti falakban), rendszeresen itt szokták hagyni gyermekeiket a városban, akik ezzel a bizalommal még soha nem éltek vissza. Megpróbáltam példákkal alátámasztani azj eljárás helyességét. Sokszor fordult már elő, hogy az egyedül hagyott, felügyelet nélküli gyerekek a szüleik legnagyobb döbbenetére kétes társaságot toboroztak össze a lakásban egy jó buli reményében, sőt a csövesek jó része pontosan az ilyen alkalmakra vadászik, behízelegve magát vagy egyszerűen megfenyegetve a befolyásolható gyerekeket. Az eljáró rendőrnek is ilyen tapasztalatai lehettek. Jobb félni, mind megijedni. Nem győztem meg az apát. Gyermekei megbízhatóságába vetett szilárd hite változatlan maradt. őszintén kívánom, hogy soha ne legyen oka csalódni bennük. " A legjobban viszont a kutyust sajnálom. Két fél „igazságának” a csatájából ő került ki vesztesen. Várhelyi Iván Ajándékolt ma Korábban a pedagógusoknak albumokat, dísztárgyakat ajándékoztak, főleg olyanokat, amelyek asztalra helyezve, polcra téve az otthon díszei lehettek, emlékeztetve a tulajdonosukat egy-egy osztályra vagy tanulóra. Újabban megváltozott az ajándék, mást visznek a gyerekek év végén — vagy egyéb alkalommal — hálájuk kifejezéséül. Kávécsomagokat, cigarettákat, vásárlási utalványokat és egyéb, többnyire a háztartásban felhasználható ajándékokat adnak a tanulók, küldenek a szülők. És a pedagógusok általában elfogadják, mert szükségük van rájuk. Tudatosan alakult át a szülők ajándékozási szokása, hisz nehezednek a megélhetési körülmények, és az igazi kedveskedés az — gondolják —, ha segítenek. Fel tudnám sorolni, hányan nem fogadnak el ajándékot a kollégáim közül, de hozzá kell tennem, megvan rá az okuk. Nyugodtan visszaadhatják, mert nem okoz nekik gondot, ha vásárláskor rendszeresen több száz forintot mutat, a pénztárgép a közértben, és a karórájuk sem afféle „avult" számlapon mutatja az időt. Vannak furcsa, zavarba ejtő történetek is, mint, például az, amelyiket a barátom meséit. Egy orvos apa a fogadóórán, a beszélgetés végén megköszönte a nevelő fáradozását és egy ötszázast vett elő. A barátom vártakodott, részint a meglepetéstől, mire az orvos elnevette magát, és azt mondta: „Ugyan, kérem, ne vicceljen, én is így élek meg". Aztán további magyarázkodások nélkül belecsúsztatta barátom zsebébe a pénzt ’. Egyedi eset? Napjainkban szinte természetes a külön juttatás. A pincérnő sértődötten jegyzi meg az állóhelyen vásárolt, méregdrágán adott sör kifizetésekor, nagyobb borravaló elmaradása után, hogy „a kedves vendég nagyon kicentizte a pénzt”. Középiskolai osztályfőnököm jut eszembe, akinek ezt a gondolatát nem feledem: „Az a legrosszabb, ha az emberek azt hiszik, hogy szívességet tesznek, amikor a munkájukat végzik”. Közeledünk újra ahhoz a régi szokáshoz, amikor a falusi tanítónak kacsát, libát vittek? A legegyszerűbb megoldás a nagyobb fizetés lenne, de az már régóta késik. Novák Imre Segítenek a gyerekek Idős férfi , áll a járda szélén, abotjára támaszkodva. Tán azt latolgatja, nem veti-e el a lépést a csúszós úttesten, amíg árz a túlsó oldalra. Egy csapat kisdiák halad arrafelé. Egyikük sebtében a társa kezébe nyomja az iskolatáskáját, s odaszalad a tétovázó öregemberhez. — Átkísérem a bácsit — mondja, és ipára nyújtja is feléje, a ke,?ét. öröm TgKV kvő'á.T.v . ■ od áefskik. uai Budapesten a Hazafias Népfront XI. kerületi bizottsága II. körzetének munkatársai a körzeti orvsok és ápolónők segítségével összeírták, hány egyedül élő, segítségre szoruló idős ember él a körzetben. Van akinek a meleg étel, másnak a tisztaságot teremtő kéz, vagy,, csak az emberi szó hiányzik. Ebbe a munkába kapcsolódott be az Albertfalva utcai Petőfi Sándor Általános ’ Iskola úttörőcsapata is. Alhint’ Zsembefi Gyula, az úttörőcsapat vezetője elmondta, a gyermekcsoportok és az idős, magányos emberek között alakuló humánus kapcsolatok nagyszerű nevelési lehetőséget rejtenek magukban. A lelkes, vállalkozó gyerekek „tirnult” tettnek, tekintik, ha elmehetnek valahová segíteni. Hiszen ezáltal a valóságban is átélik az úttörőélet egyik sarkalatos törvényét, miszerint az úttörő, ahol tud, segít. — Sajnos, nem minden esetben volt eléggé körültekintő az előkészítés. Nem egy idős ember megijedt, amikor hat-nyolc gyerek beállított hozzá. Vannak, akiket a büszkeség tart vissza attól, hogy elfogadják a gyerekek segítségét, féltik tőlük kis holmijukat, vagy szégyellik a gyerekek előtt, hogy őrajtuk, a hozzátartozójuk, nemegyszer a saját fiuk vagy lányuk nem segít. Ezért jelenleg úttörőink csak huszonnégy idős embert patronálnak. Munkájuknak így is jelentős a hatása. Előfordult, hogy a hozzátartozókat az úttörők segítsége döbbentette rá az elmulasztott kötelességre. * A hatodikosok Delfin őrsébe kilenc kislány tartozik. Ők közösen vállalták a csaknem■ teljesen vak Pista bácsi segítését. Hetente két alkalommal hármannégyen mennek el hozzá. — Hogyan kezdődött a kapcsolat? — Osztályfőnökünktől, aki rajvezetőnk is, kaptunk címeket — mondják a kislányok. — Azért vállaltuk ezt a bácsit, mert elég közel lakunk hozzá, és ketten ismerték is az őrsből. —• Szívesen fogadott benneteket? — Igen. Megkérdeztük, mikor lehet jönni. Azt mondta, neki mindegy, mindig otthon van, és nemigen megy hozzá senki. Először azt sem tudtuk, mihez kezdjünk,olyan elhanyagolt volt az egész lakás. Kitakarítottunk, elhipsopultunk Legközelebb megtisztítottuk az ablakokat. A bácsi mindenáron fizetni akart, nagyon csodálkozott, hogy mi ezt ingyen csináljuk. Most már arra is jut idő, hogy elbeszélgessünk vele, mert talán igazából ez hiányzik neki a legjobban. Az 5. H osztály egyik őrse ebédet hord egy idős néninek. Tanítás után elmennek az ételhordóért, onnan az étterembe, s viszik a tele edényeket. Van úgy, hogy a leves egy kicsit lecsurog a lábas oldalán. Hárman napközisek közülük.. Ők, amikor sorosak az ebédhordásban, külön engedéllyel előbb megebédelnek, aztán mennek a nénihez, így is, mire megjárják a kétszeri villamosozással járó utat, s visszatérnek a napközibe, rendszerint vége a játszási időnek, kezdődik a tanulás. De örömmel vállalták, szívesen csinálják. Csupán azon van vita közöttük, hogy ki viheti többször Varga néni ebédjét. Az osztályfőnökök, rajvezetők figyelemmel kísérik a gyerekekmunkáját, s ha kell, ők is segítenek. Társadalmunk súlyos gondjából, a magukra maradt öregek ellátásából a 10—14 éves korosztály is részt vállal a maga módján. * A gyerekek is segítenek. S talán többet segíthetnének, ha lelkesedésük időnként nem ütközne bizalmatlanságba. Hegedűs Magdolna Olvasóink figyelmébe Reméljük, hogy olvasóink az új esztendőben sem vonják meg tőlünk bizalmukat, s továbbra is előfizetői maradnak lapunknak. Felhívjuk figyelmüket, hogy a Pedagógusok Lapját a Népszava Lap- és Könyvkiadó szaklapcsoportjánál lehet megrendelni, illetve az előfizetést megújítani (1139 Budapest, Váci út 73.) Az előfizetési díj egy évre 28,— Ft. Egyszámlaszám: MNB 215—51628.