Pedagógusok Lapja, 1997 (53. évfolyam, 1-12. szám)

1997-01-31 / 1. szám

1997. JANUÁR 31 AMERIKÁBÓL JÖTTEM *3 BUTÁN ÉS BETEGEN­­ EURÓPÁBA? 19%. december 1-A között az Oktatási Internationale De­centralizáció és privatizáció az oktatásban címmel kon­ferenciát tartott az egyesült államokbeli Saint Petersburg­ban, amelyen SZÖLLŐSI ISTVÁNNÉ, a tSI főtitkára is részt vett; vele készült az alábbi interjú. Quebectől Prágáig, Franciaországon át Magyar­­országig, sőt a legkülönbözőbb latin-amerikai országokkal bezárólag, a résztvevők egyönte­tűen megállapították - hangoztatta a főtitkár­nő hogy, függetlenül országuk gazdaságának le- vagy felszálló ágától, egy szempontból kö­zösek a pénzügyi tervezéseik, mégpedig az ok­tatás restrikciójában. Ennek nyilván a gazdasá­gi világválság az oka, sőt a világ általában gaz­daságilag kettészakadt. A privatizáció termé­szetesen a gazdag felső régiókban kezelhető, és az is természetes, hogy a recesszió követ­keztében leszakadók számára az olcsó töme­goktatás marad. A kormányok általában min­denütt a világon­ terhesnek érzik az oktatási kiadásokat, ezért régiókhoz, településekhez rendelik a decentralizáció jegyében. Az is nyil­vánvaló, hogy ez a decentralizációs módszer egészen másként érinti a különféle gazdasági helyzetben lévő országokat. • Annyira rossz dolog a decentralizáció?­­ Ezen a tanácskozáson az is kiviláglott, hogy a decentralizációs módszerről lehet vitat­kozni, néhányan jónak tartják, mások rossz­nak, szerintem Magyarország esetében egysze­rűen katasztrofális. Ugyanakkor, ha Horn Gá­bort kérdezik, ő dicshimnuszokat zengene a decentralizáció áldásairól. A tanácskozás végé­re azonban kiderült, hogy a decentralizáció nem irányítási kérdés vagy módszer, hanem pusztán pénzügyi. Ott, ahol az államkassza lát­hatóan anyagi problémákkal küzd, mindenütt igyekeznek városokhoz, községekhez rendelni az alapfeladatot, hogy szabaduljanak legalább a gondok egy részétől. Az is természetes, ha gazdagabbak a polgárok, akkor mindez nem okoz különösebb fennakadást, de egy olyan tragikusan kettészakadt országban, mint Ma­gyarország, azt jelenti, hogy menthetetlenül le­süllyed az oktatás, hiszen sem az állampolgár­nak, sem a településnek nincs rá pénze. Ráa­dásul ez a jelenség nem magyarázható az elő­ző rendszer örökségével, rossz gyakorlatának felszámolásával. A világon mindenütt a pénz­ügyesek előszeretettel alkalmazzák ezt a mód­szert, amelynek látható következménye pél­dául az USA-ban a színesbőrű lakosság jelentős részének lemaradása az oktatásban. Saint Pe­tersburgban világossá vált, hogy a Pedagógu­sok Szakszervezete sajnos nagyon jól látta és látja a dolgot: az oktatás helyzete pénzügyi, nem pedig reformkérdés. • Nemcsak szakmai tanácskozáson volt az E­­gyesült Államokban. Hogyan fogadták a Vi­lágbanknál?­­ A kiutazásom valódi célja Washington volt. Azt mondhatom, hogy a december 5-ei tanács­kozás a magyar szakszervezetek történetében is emlékezetes, hiszen mind ez ideig nem volt példa arra, hogy magyar szakszervezeti vezetőt fogadjon a Világbank. A Világbank komoly tárgyalódelegációval ké­szült a párbeszédre, Ulrich Heyer, a kelet-eu­rópai régióért felelős világbanki szakember mellett jelen volt a szervezet oktatási szakértő­je, Ralph Harbison, Jean-Jacques Dethier közgazdász is. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tárt karokkal fogadtak, jóllehet udvaria­san, arcukon archaikus félmosollyal. Eleinte szerették volna a kérdést szakmapolitikai kér­désként kezelni, én pedig nem azért mentem oda, hogy a NAT-ról beszélgessünk, hanem megpróbáltam elgondolkodtatni arról a velem szemben ülőket, hogy Magyarors­zágon ka­tasztrofális következménye van mindazoknak a szakmai ajánlásoknak, amelyekkel elsősorban a Világbank szakemberei állnak elő. Kidolgo­zott projektekkel jönnek, és szakmai tanácsok­kal árasztják el a minisztériumokat! Ők világít­ják át egy-egy ágazat pénzügyi helyzetét, és az­tán megállapítják, hogy az adott területre na­gyon sokat költ a magyar állam, s természete­sen naprakész tanácsaik vannak, miként lehet ezeket a kiadásokat csökkenteni. Már 1991- ben ott portyáztak a Művelődési Minisztérium házatáján, ahol is öt évre visszamenőleg át is világították a magyar oktatás pénzügyi állapo­tát, és rögvest megállapították, hogy túl sokat fogyasztanak olyan feladatok, amelyek nem közvetlen oktatásiak, mint például a napközi, az óvoda, a tehetséggondozó szakkörök stb. • Mit lehetett mondani a Világbank képvise­lőinek, amit ne tudtak volna?­­ Én arról beszéltem, hogy ezeknek a ta­nácskozásoknak milyen hatása van. Szinte minden egyes ágazatban egyetlen bűvös sza­vuk van: a szerkezetváltás, struktúraváltás. 1995-ben kiadta Washington az úgynevezett piros könyvet, és ezt lázas sietséggel lefordítot­ták magyarra Szerkezetváltás és növekedés Magyarországon címmel; ebből kiolvasható, hogy minden bajnak gyökere a korábbi centrá­lis irányítás, állami gondoskodás, nosza de­centralizálni kell, összevonni. Véleményük szerint struktúrát csak egyetlen módon lehet változtatni, a hatáskörök összevonása révén, és ez igaz - bármilyen hajmeresztőnek tűnik is - az oktatástól az egészségügyön át a hadsereg átalakításáig bezárólag, mindenre. • Miként reagáltak a világbanki szakemberek a mondandóra?­­ Természetesen tárgyalásaink során mind­végig azt bizonygatták, hogy Magyarország gaz­dasági növekedését csak úgy lehet megindíta­ni, ha a túlméretezett államháztartási kiadáso­kat csökkentjük, és az így felszabadult pénzt a versenyszférába pumpáljuk. Ez a napnál is vilá­gosabb badarság, hiszen mindenki tudja, hogy a magyar gazdaság azért küszködik krónikus pénzhiánnyal, mert a pénz a világbanki kama­tokban van. Szíves figyelmébe ajánlom min­den szakszervezeti tisztségviselőnek Matolcsi György és csapata Helybenjárás és szabade­sés című tanulmányát, amelyben magyar ada­tokkal bizonyítják a világbanki állítások ellen­kezőjét. Ezek után természtesen némi fordulatot vett a tárgyalásunk. Hiszen Magyarországnak még sokáig lesznek fizetési kötelezettségei, ezért az a kérdés, honnan lehetne pénzt szerezni. Elmondtam, milyen rettenetes az adófizeté­si morál nálunk. Ha csak egy szikrája is igaz an­nak, hogy a Világbank segíteni szándékozik, nem akarhatják lezülleszteni mindazt, ami az emberi élet minőségét egy kicsit szolgálja Ma­gyarországon, és ha számukra ugyanolyan fon­tos a közbiztonság erősítése, mint a hosszú tá­vú szellemi fejlődés lehetősége, akkor az ide­hozott jótanácsaik között szerepeljen, hogyan lehet adórendőrséget felállítani Magyarorszá­gon, miként,kapjon valódi nyomozói jogkört az APEH. Az ugyanis abszurdum, hogy kétféle állampolgár él nálunk, az egyik fizet adót, ha akar, a másiktól pedig levonják előre. Elmond­tam, hogy az oktatásban történt reálbércsökke­nés kirí még az általános reálbércsökkenés tendenciájából is, két év alatt közel 36 száza­lék. Ennek egy­ oka éppen világbanki tanácsra vezethető vissza, vagyis a decentralizációra, hi­szen az intézményfenntartó önkormányzatok vagy nem akartak, vagy nem tudtak a bérekhez egyetlen fillért sem hozzátenni. Felhívtam a fi­gyelmet arra, hogy a Világbank tanácsai oly mértékben rontják az életminőséget Magyar­­országon, hogy annak beláthatatlan következ­ményei lesznek nemcsak az oktatásban, de az egészségügyben is. • Mi lehet a tárgyalás tanulsága?­­ A többórás tanácskozás végére azért némi­képp oldódott a hangulat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meleg barátsággal váltunk el, de nem is rossz szájízzel. A lényeg, hogy Jim Stevens, a Világbank budapesti megbí­zottja 1997 első negyedévében Magyarország­ra jön, és ez alkalommal a PSZ-t is felkeresi, és tovább folytatjuk a párbeszédet. Az a vélemé­nyem, ha mást nem, csak ennyit elértünk, és a formális és egyoldalú ismertetések helyett va­lóságos párbeszéd zajlik a továbbiakban, akkor már megérte Washingtonba mennünk. • Úgy hírlik, nemcsak ennyivel zárult az út.­­ Másnap sor került egy olyan találkozóra, amire azt mondhatom, hogy ez igen, ezért tényleg érdemes volt ilyen hosszú utat meg­tenni. Folytatás a következő oldalon

Next