Pedagógusok Lapja, 1997 (53. évfolyam, 1-12. szám)
1997-01-31 / 1. szám
1997. JANUÁR 31 AMERIKÁBÓL JÖTTEM *3 BUTÁN ÉS BETEGEN EURÓPÁBA? 19%. december 1-A között az Oktatási Internationale Decentralizáció és privatizáció az oktatásban címmel konferenciát tartott az egyesült államokbeli Saint Petersburgban, amelyen SZÖLLŐSI ISTVÁNNÉ, a tSI főtitkára is részt vett; vele készült az alábbi interjú. Quebectől Prágáig, Franciaországon át Magyarországig, sőt a legkülönbözőbb latin-amerikai országokkal bezárólag, a résztvevők egyöntetűen megállapították - hangoztatta a főtitkárnő hogy, függetlenül országuk gazdaságának le- vagy felszálló ágától, egy szempontból közösek a pénzügyi tervezéseik, mégpedig az oktatás restrikciójában. Ennek nyilván a gazdasági világválság az oka, sőt a világ általában gazdaságilag kettészakadt. A privatizáció természetesen a gazdag felső régiókban kezelhető, és az is természetes, hogy a recesszió következtében leszakadók számára az olcsó tömegoktatás marad. A kormányok általában mindenütt a világon terhesnek érzik az oktatási kiadásokat, ezért régiókhoz, településekhez rendelik a decentralizáció jegyében. Az is nyilvánvaló, hogy ez a decentralizációs módszer egészen másként érinti a különféle gazdasági helyzetben lévő országokat. • Annyira rossz dolog a decentralizáció? Ezen a tanácskozáson az is kiviláglott, hogy a decentralizációs módszerről lehet vitatkozni, néhányan jónak tartják, mások rossznak, szerintem Magyarország esetében egyszerűen katasztrofális. Ugyanakkor, ha Horn Gábort kérdezik, ő dicshimnuszokat zengene a decentralizáció áldásairól. A tanácskozás végére azonban kiderült, hogy a decentralizáció nem irányítási kérdés vagy módszer, hanem pusztán pénzügyi. Ott, ahol az államkassza láthatóan anyagi problémákkal küzd, mindenütt igyekeznek városokhoz, községekhez rendelni az alapfeladatot, hogy szabaduljanak legalább a gondok egy részétől. Az is természetes, ha gazdagabbak a polgárok, akkor mindez nem okoz különösebb fennakadást, de egy olyan tragikusan kettészakadt országban, mint Magyarország, azt jelenti, hogy menthetetlenül lesüllyed az oktatás, hiszen sem az állampolgárnak, sem a településnek nincs rá pénze. Ráadásul ez a jelenség nem magyarázható az előző rendszer örökségével, rossz gyakorlatának felszámolásával. A világon mindenütt a pénzügyesek előszeretettel alkalmazzák ezt a módszert, amelynek látható következménye például az USA-ban a színesbőrű lakosság jelentős részének lemaradása az oktatásban. Saint Petersburgban világossá vált, hogy a Pedagógusok Szakszervezete sajnos nagyon jól látta és látja a dolgot: az oktatás helyzete pénzügyi, nem pedig reformkérdés. • Nemcsak szakmai tanácskozáson volt az Egyesült Államokban. Hogyan fogadták a Világbanknál? A kiutazásom valódi célja Washington volt. Azt mondhatom, hogy a december 5-ei tanácskozás a magyar szakszervezetek történetében is emlékezetes, hiszen mind ez ideig nem volt példa arra, hogy magyar szakszervezeti vezetőt fogadjon a Világbank. A Világbank komoly tárgyalódelegációval készült a párbeszédre, Ulrich Heyer, a kelet-európai régióért felelős világbanki szakember mellett jelen volt a szervezet oktatási szakértője, Ralph Harbison, Jean-Jacques Dethier közgazdász is. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tárt karokkal fogadtak, jóllehet udvariasan, arcukon archaikus félmosollyal. Eleinte szerették volna a kérdést szakmapolitikai kérdésként kezelni, én pedig nem azért mentem oda, hogy a NAT-ról beszélgessünk, hanem megpróbáltam elgondolkodtatni arról a velem szemben ülőket, hogy Magyarországon katasztrofális következménye van mindazoknak a szakmai ajánlásoknak, amelyekkel elsősorban a Világbank szakemberei állnak elő. Kidolgozott projektekkel jönnek, és szakmai tanácsokkal árasztják el a minisztériumokat! Ők világítják át egy-egy ágazat pénzügyi helyzetét, és aztán megállapítják, hogy az adott területre nagyon sokat költ a magyar állam, s természetesen naprakész tanácsaik vannak, miként lehet ezeket a kiadásokat csökkenteni. Már 1991- ben ott portyáztak a Művelődési Minisztérium házatáján, ahol is öt évre visszamenőleg át is világították a magyar oktatás pénzügyi állapotát, és rögvest megállapították, hogy túl sokat fogyasztanak olyan feladatok, amelyek nem közvetlen oktatásiak, mint például a napközi, az óvoda, a tehetséggondozó szakkörök stb. • Mit lehetett mondani a Világbank képviselőinek, amit ne tudtak volna? Én arról beszéltem, hogy ezeknek a tanácskozásoknak milyen hatása van. Szinte minden egyes ágazatban egyetlen bűvös szavuk van: a szerkezetváltás, struktúraváltás. 1995-ben kiadta Washington az úgynevezett piros könyvet, és ezt lázas sietséggel lefordították magyarra Szerkezetváltás és növekedés Magyarországon címmel; ebből kiolvasható, hogy minden bajnak gyökere a korábbi centrális irányítás, állami gondoskodás, nosza decentralizálni kell, összevonni. Véleményük szerint struktúrát csak egyetlen módon lehet változtatni, a hatáskörök összevonása révén, és ez igaz - bármilyen hajmeresztőnek tűnik is - az oktatástól az egészségügyön át a hadsereg átalakításáig bezárólag, mindenre. • Miként reagáltak a világbanki szakemberek a mondandóra? Természetesen tárgyalásaink során mindvégig azt bizonygatták, hogy Magyarország gazdasági növekedését csak úgy lehet megindítani, ha a túlméretezett államháztartási kiadásokat csökkentjük, és az így felszabadult pénzt a versenyszférába pumpáljuk. Ez a napnál is világosabb badarság, hiszen mindenki tudja, hogy a magyar gazdaság azért küszködik krónikus pénzhiánnyal, mert a pénz a világbanki kamatokban van. Szíves figyelmébe ajánlom minden szakszervezeti tisztségviselőnek Matolcsi György és csapata Helybenjárás és szabadesés című tanulmányát, amelyben magyar adatokkal bizonyítják a világbanki állítások ellenkezőjét. Ezek után természtesen némi fordulatot vett a tárgyalásunk. Hiszen Magyarországnak még sokáig lesznek fizetési kötelezettségei, ezért az a kérdés, honnan lehetne pénzt szerezni. Elmondtam, milyen rettenetes az adófizetési morál nálunk. Ha csak egy szikrája is igaz annak, hogy a Világbank segíteni szándékozik, nem akarhatják lezülleszteni mindazt, ami az emberi élet minőségét egy kicsit szolgálja Magyarországon, és ha számukra ugyanolyan fontos a közbiztonság erősítése, mint a hosszú távú szellemi fejlődés lehetősége, akkor az idehozott jótanácsaik között szerepeljen, hogyan lehet adórendőrséget felállítani Magyarországon, miként,kapjon valódi nyomozói jogkört az APEH. Az ugyanis abszurdum, hogy kétféle állampolgár él nálunk, az egyik fizet adót, ha akar, a másiktól pedig levonják előre. Elmondtam, hogy az oktatásban történt reálbércsökkenés kirí még az általános reálbércsökkenés tendenciájából is, két év alatt közel 36 százalék. Ennek egy oka éppen világbanki tanácsra vezethető vissza, vagyis a decentralizációra, hiszen az intézményfenntartó önkormányzatok vagy nem akartak, vagy nem tudtak a bérekhez egyetlen fillért sem hozzátenni. Felhívtam a figyelmet arra, hogy a Világbank tanácsai oly mértékben rontják az életminőséget Magyarországon, hogy annak beláthatatlan következményei lesznek nemcsak az oktatásban, de az egészségügyben is. • Mi lehet a tárgyalás tanulsága? A többórás tanácskozás végére azért némiképp oldódott a hangulat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meleg barátsággal váltunk el, de nem is rossz szájízzel. A lényeg, hogy Jim Stevens, a Világbank budapesti megbízottja 1997 első negyedévében Magyarországra jön, és ez alkalommal a PSZ-t is felkeresi, és tovább folytatjuk a párbeszédet. Az a véleményem, ha mást nem, csak ennyit elértünk, és a formális és egyoldalú ismertetések helyett valóságos párbeszéd zajlik a továbbiakban, akkor már megérte Washingtonba mennünk. • Úgy hírlik, nemcsak ennyivel zárult az út. Másnap sor került egy olyan találkozóra, amire azt mondhatom, hogy ez igen, ezért tényleg érdemes volt ilyen hosszú utat megtenni. Folytatás a következő oldalon