Gödöllői Universitas, 1999 (3. évfolyam, 1-8. szám)

1999-06-01 / 6. szám

világ 20 . (Regényrészlet) Egy kis virág hevert előttem az úton. Fentről dobta valaki, egy kis­leány. Egy fa ágai között terpeszkedett, és kinevetett, hogy úgy el­csodálkoztam. Azt mondta, el ne taposd a virágomat... Mondom, ha­bár megtehetném, mégsem teszem. Azt mondja, megteheted, de ak­kor leköplek. Elgondolkodtam, hogy ezt bizony megteheti. Kérdem, tudod-e ki vagyok? Azt mondta, tudja. S hogy nagyon örül, hogy ta­lálkozhatott velem. És örülök én is, mondtam, és meghajtottam a fe­jem. Olyan nyolcéves forma volt, kislány még, ez látszott alulról, de nekem olyan a szemem, hogy már láttam benne a későbbi nőt. A fi­atal szépséget... Azt mondja, tudja. Mit, kérdem. Hogy tudod, hogy tudom, hogy tudod. Kérdem, honnan. A szemedből, így ő. Csuda egy okos leányka volt. És hogy neki már van választottja, vitéz akháj. Ak­­háj mokány? Úgy valahogy, és ezen mindketten nevettünk. Kérdem, nincs egy kis vized? De van, és ad jó szívvel. Lehuppant a fáról, s intett, hogy kövessem. Ágak között bujkálva mentünk egy darabon, végül kiértünk a verőfényre. Feltettem a kalapom, annyira égetett a nap. Én tudom, hogy a Nap csuda okosan van kitalálva, megadom a tiszteletet Héliosznak, de néha egy kicsit sok. Szépen művelt szántók között, egy gyalogúton mentünk. Nyár de­reka volt, az árpa már majdnem beérett. Szépen hajladoztak a tömött kalászok. A kislány ugrándozott, virágokat szedett. Némelyiket elém szórta, másokból koszorút font. Azt mondta, tegyem a fejére. Magad is ráteheted... De nem, mert ha te teszed, az nekem megtiszteltetés, és egy életre szóló szerencse... Csuda bölcs kis nő volt. Fejére tettem a koszorút, kezembe adta a kezét, és mentünk tovább. Egy magányos nagy fa alatt ültek. Palaszgok. Apa, fiú, anya, nagy­nénik, unokahúgok. Döbbent csend lett hirtelen. A kislány előre­futott, az anyja fülébe sugdosott. Az anya elmosolyodott, s elém jött a korsóval. Mélyen meghajolt, és meghajoltam én is. Igyál, mondta mosolyogva. Köszönöm, mosolyogtam vissza én is. Egy korty vizet öntöttem a földre. Démétérnek, mondtam magyarázólag, és csak azu­tán ittam. Azóta sem ittam olyan jót. Azt mondja az asszony: Jól esett? Nagyon jól! Mitől ilyen hűvös? Hát attól, hogy mázatlan. És a víz átszivárog a cserépen, és párolog. A párolgás tartja hűvösen. Elcsodálkoztam, hogy nagyon ki van ez találva. Mindig is tudtam, hogy a pelaszgok roppant tudományos emberek. Megyek. De ne menj még. Muszáj, kapálom az utat. Furcsán nézett rám, hogy minek egy utat kapálni? A répát, retket, karalábét kell ka­pálni, nem az utat! S nevet hozzá felszabadultan. Szép nő volt. De mi végre néktek mindent tudnátok, mondtam, és nevettem én is. Ez igaz, mondta. De jöjjek, egyek egy falatot, mert délidő van, és éppen esz­nek, és szívesen látnak, és ne sértsem meg... És bólogat hozzá a kislá­nya is. S rájöttem, nagyon éhes vagyok. Hát csak egy falatot, egy ki­csi falatot, és én rábólintottam. Lett erre nagy viháncolás, ide apács­ka, ide! Vetélkedtek, hogy hová ülök. Az asszony és a férje közé ül­tem, kissé hátrébb húzódva. A pelaszgoknál az anya a családfő. Jó ezt tudni, jó mindenfélét tudni, és akkor az ember nem követ el otrom­baságot. Árpakenyeret ettünk kecskesajttal, juhtúrót zöld fokhagymával, új­hagymával, és lekvárt. A korsó körbejárt, jól esett azt a nyirkos bu­­gyigás korsót még kézbe is fogni. Azt mondtam: életemben nem et­tem ilyen jót. Azt mondták: váljék egészségedre! És azt mondták, ilyen jó ebédjük, ilyen jó déli pihenésük sosem volt, s talán többé nem is lesz. Bólogattam, hogy az meglehet, mert a végzet kiismerhetetlen. Tán járok még erre, tán nem. Meddig időzöl Hermésznél apácska, kérdezte a családanya. Nem tudom, mondtam én. Most az utat kapá­lom, mert ahhoz csak én értek, mert Hermész lekaszálta a sok csom­­békot, én meg kátyúzok. Tudod, ehhez csak én értek... De nem di­csekvésből mondom.. De hidd meg, ez az út választ el benneteket a dühös akhájoktól. Tud­játok, ahol egy akháj él, az már akhaja.. Hát vegyétek fel velük a har­cot... Kereskedni, barátkozni azután is ráértek. A férje, a nagynénik, az unokahúgok csendesen hallgatták, miket be­szélünk, de nem szóltak közbe, csak bólogattak. A kislány öccse vi­szont az anyja fölébe sutyorgott, hogy lehet-e? Lehet, bólintott az anyja, mire a kisfiú egy szál virágot nyújtott felém. Megköszöntem, és azt mondtam: ez a virág a ház úrnőjét illeti... S legyen áldott, mert áldott hely ez mától, örökre. Rábólintottak: úgy legyen. Átnyújtot­tam a virágot. Mélyen elpirult, s lesütötte a szemét. Nem tudom, ki hogy van vele, de én az elpiruló és szemlesütő nőket jobban szeretem, mint azokat, akik kitárulkoznak. Mert példának okáért... De nem, erről majd később. Már indulófélben voltam, amikor a legényke megmutatta a parittyá­ját. Hogy ő száz lépésről leszedi a verebet, ha kell. Mondom, egy ve­réb nem nagy dicsőség... Akháj fejeket szedj le, ha van merszed. Néz rám, és bólint, hogy igazad van apácska. És akkor beugrott a gon­dolat... Athéné súgta, vagy más, bír nem tudom. Csak azt, hogy a le­gényke bátyját akháj martalócok ölték meg. Nem tudom honnan, de tudtam. És az asszony sírni kezdett, és tudta, hogy tudom. És rá­­kezdtek ríni mindannyian. És kérdezték, hogy nem lehetne ezt a dol­got valahogy visszacsinálni? Elkomorodtam. És tudtam a múltat és a jövőt. És láttam, mint szorítják ki a gőgös akhájok a békés pelasz­­gokat... És később mint szorítják ki a gőgös dórok a legyőzött akhájo­­kat. És tartják helótasorban, emberi céltáblának. Élő ember, mint cél­tábla... Tovább nem láttam előre, de sejtettem: az ember sárkányfog vetemény. S tudtam, tehetek bármit, a hádészi kör újra csak bezárul. Nekem nincs kedvem élni egy ilyen világban. Hogy nem lehetne esetleg visszahozni... Sajnos nem, mondtam, ő már Hádészé. De tehettek ellene. Hogy ne ismétlődjön meg újra, meg újra... És a legénykére mutatok. Az bólintott, és követ keresgélt. S ta­lált is egy súlyos, gömbölyű kavicsot. Közönséges, útszéli kavi­csot.... És rám néz, segítesz? És bólintok, és megpörgeti a zúgó pa­rittyát, és elsüvít a kő, mint a villám, az árpa felett. És telibe talál egy piros pipacsot. A szirmok szerteszét röpültek, mint megannyi apró vércsepp, így folyjon el a martalócok vére, mondta komoran a családanya, és a többiek rámormogták: úgy legyen! Kapáltam. Soha ilyen erősnek és vidámnak nem éreztem magamat. Nem vagyok már fiatal, és mégis. Igaz, öreg sem... Jót tett az ebéd, jól esett a víz, jól esett a jó szó. Szépek voltak a szántóvetők. Szép fiatal férfi, szép, öregecske nagynénik, viruló lányok, parittyázó kisre­­gény... Mégiscsak szép az élet. De csak az... A halál nem, bárhogy is istenítik halottaikat az akhájok. Hogy hősi halál a családért, a nem­zetségért, a törzsért... Őrültség. Mindig is tudtam: minden akháj őrült. (A regényt a szeptemberi számban folytatjuk) Balázs Gusztáv fotógrafikája Gödöllői Universitas

Next