Pesti Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 66-91. szám)
1990-07-02 / 66. szám
I • HÉTVÉGI HÍREK • A CIGÁNY ÖNKORMÁNYZATOK SZOMBATON Szegeden megtartott tanácskozásán megfogalmazták: minél előbb alakítsanak a cigányok önkormányzatot, hogy képviselőiket beválaszthassák a helyi hatóságokba. A szegedi tanácskozás másik aktualitását az adta, hogy éppen fél évvel ezelőtt fogalmazták meg az önszerveződéssel kapcsolatos tennivalóikat. A vitában egyebek közt szóba került a cigányokat még ma is érintő megkülönböztetés, amelynek egyik kifejeződése, hogy az év eleji népszámláláskor egyes falvakban a nagy számú cigány lakosság ellenére csak kevesen vállalták nemzetiségi hovatartozásukat. A NEMZETI KISGAZDA ÉS POLGÁRI PÁRT országos nagyválasztmányi ülésén a jelenlegi politikai helyzetről, valamint az elkövetkező feladatokról tanácskozott, majd megválasztották a párt 19 tagú országos elnökségét. Az elnök Szeghő István, a főtitkár Boross Imre, a főügyész Bába István lett. PÉTER-PÁL NAPI országos nagygyűlést tartott Gyöngyös főterén a Független Kisgazdapárt, amelyre az ország minden részéből mintegy ötszáz vendég érkezett. A nagygyűlésen Gerbovits Jenő tárca nélküli kisgazda miniszter vázolta a magyar mezőgazdaság helyzetét; többek között szólt a gabonapiac fenyegetettségéről, ami a magyar paraszt számára nemcsak egzisztenciális, hanem morális veszélyt is jelent. Eddigi bel-és külföldi kAPCSOLATaIT kibővítve, az első alkalommal szervezett nemzetközi kézműves tábort a Mozgássérültek Zala megyei Egyesülete. A szombaton Zalaegerszegen megnyílt ötnapos alkotótáborba az ország minden részéből, valamint Finnországból, az NSZK-ból, Norvégiából és Zairéből érkeztek résztvevők. A város melletti festői Gébárti-tó partján álló kézművesházban zalai népművészek avatják be a vendégeket a hazai kézművesség, s a népi kismesterségek hagyományaiba. A tábor 170 lakójának alkotásaiból kiállítást rendeznek a helyszínen. Harmadfokú vízminőség KÁRELHÁRÍTÁSI KÉSZÜLTSÉGET rendelt el a karcagi I-es számú főcsatornán a Közép-Tiszavidéki Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság. A főcsatornán ugyanis valóságos szennydugó keletkezett a kánikulai időjárás, valamint a Karcag városból beengedett szennyvíz miatt. A csatorna vize öntözésre is alkalmatlanná vált, és az élővilágot is pusztítja a nullára csökkent oxigéntartalom. A víz minőségének helyreállításáért már megkezdték a főcsatorna vizének cseréjét. I. évfolyam 66. szám Pesti Hírlap -------------szr— 1990. július 2., hétfő INTERJÚ ANNUS ANTAL ÁLLAMTITKÁRRAL (1.) KORREKT ELSZÁMOLÁSRA TÖREKSZÜNK ______FEKETE ZOLTÁN_______ A közvélemény fokozott figyelemmel kíséri a szovjet csapatok kivonását, a felszabaduló objektumok sorsát. Információkat azonban nehezen szerezhetünk, ezért a legilletékesebbel, Annus Antal vezérőrnaggyal, a Honvédelmi Minisztérium közigazgatási államtitkárával beszélgettünk a kérdésről. — Nem olyan régóta tölti be az államtitkári tisztséget. Hogy érzi magát új beosztásában ? — Igazán még magam sem hiszem el, tele vagyok munkával, tennivalóval. A szovjet csapatkivonások kormánymeghatalmazottjaként (is) én vezetem a magyar küldöttséget. — A csapatkivonás a megszokott ütemterv szerint, a terveknek megfelelően halad — így szól a gyakran hallott nyilatkozat. — Ez nem csak sztereotip megállapítás, hanem a mai napig ténylegesen így is van. Szeretném ismertetni a vasárnap esti helyzetet: 334 katonai szállítmány került át szovjet területre, 4 szállítmányt raknak át a csapi átrakón. Idáig 18 434 fő hagyta el az országot ebből 4117 családtag, a többi katona. Tehát közel 15 ezer katona. Elment már 353 harckocsi is. — Úgy tudom csak vonaton történik az elszállítás. Miért? — Vonatra szól a megállapodás. Egyébként lánctalpas technikát, nehéz technikát közúton nem szabad mozgatni, mert tönkreteszi az utakat és fölbolydítanánk a környezetet. Háborús állapot alakulhatna ki az utakon, megbénulna az élet, stb. Arról nem is szólva, előfordul, hogy a harckocsi lemegy az útról, nekimegy a háznak. Ezt nem szabad kockáztatni. A nehéztechnika eleve vonaton megy, az anyagot szintén célszerűbb vonaton szállítani. Az objektumok átadás-átvétele tekintetében közeledtek-e egymáshoz az álláspontok, vagy továbbra is él a vita a két fél között? — Alapvető érdekellentétek vannak közöttünk, ezért az álláspontok alig közledtek. Megegyeztünk a következőkben: először is abban, hogy az egyezmény szerinti kivonást terv szerint biztosítjuk. Ebben nagyon szoros és jó együttműködés volt és van. A másik egyezségünk az ingatlanok visszavétele, illetve átvétele kapcsán született: megegyeztünk egy egységes ingatlanértékelési metodikában. A közösen elfogadott módszer alapján történik — a közös magyar-szovjet szakértői csoportokkal együttesen — az átadott ingatlanok műszaki állapotának meghatározása, dokumentálása és mindkét fél aláírásával történő elismerése. Tehát közös munkával történik az állapotok rögzítése, a minősítés. Minden más dologban eltérőek az álláspontok. — Kérem konkretizálja a vitás kérdéseket! — Az első vitás terület a korábban magyar tulajdont képező laktanyák, építmények, ingatlanok kapcsán abból adódik, hogy az egyezmények alapján bérbeadott építmények esetében a karbantartás kit terhel. A bérleti díj helyett ők tulajdonképpen a karbantartást, felújítást kellett, hogy végezzenek. Ahol nem az elvárható módon tették ezt, ott az épületek műszaki állapota leromlott. Mi, a Magyar Honvédség kezelésében jelenleg lévő épületállomány átlagos műszaki színvonalát tekintjük etalonnak, és azt mondjuk, hogy a bérleti díj fejében kötelesek karbantartani és felújítani. A műszaki állapot rögzítése alapján megállapítják szakembereink, hogy a magyar honvédség kezelésében lévő épületek műszaki állapotához képest milyen az ingatlanok állaga, s ha ennél rosszabb, akkor mi kártérítési igénnyel lépünk fel. Az egyezmények úgy rendelkeznek, hogy bármilyen kárt okoztak, azt kötelesek megtéríteni. (Az egyezmények részletezik, hogy milyen károkról lehet szó.) Ők elmulasztották az elvárható és szükséges karbantartást, tehát kárt okoztak. Ha pedig kárt okoztak kötelesek azt megtéríteni, mert a magyar nép ezt nem vállalhatja magára, Ők nem ismerik el ennek a jogosságát. Itt kettős gond van. Az egyik szerint, ha elmulasztotta a felújítást, akkor fizesse meg a kárt. A másik, ha ezt elvégezte — például a felújítás témakörében — akkor ezt szíveskedjék a követeléseiből kivenni. Példát is mondok: a debreceni repülőteret átvettük tőlük. Ott két kifutópálya van: ők a régit elhasználták, s ahelyett, hogy felújították volna, mellé építettek egy másikat. Az újnak a bekerülési költségeit — ezt ők fedezték saját pénzügyi forrásaikból — benyújtották nekünk követelésként. Mi azt mondtuk: kérem a régit kellett volna felújítani — újat építeni műszaki, gazdasági pénzügyi szempontok alapján teljesen indokolatlan volt. Volt egy úgynevezett szabályos beruházási csatorna. Itt ezen a csatornán ellenőrizhető, hogy mennyi szovjet pénzt fordítottak beruházásra. Az egyezmények alapján nekünk jogunk van ezen építmények átvételekor megítélni, hogy képeznek-e használati értéket a Magyar Köztársaság számára, vagy sem. Mi azt mondjuk: azzal, hogy beruházott, ez nem lett az övé, tudniillik a magyar állami földön építette. Nem szerzett tulajdont, mert a magyar jog, a magyar törvény alapján nem szerezhetett, de a magyar állam gazdagodott. A gazdagodás mértékét a szovjet fél felé meg kell térítenünk. Itt egy nagyon tisztességes, korrekt elszámolásra kell törekedni. — Úgy hírlik, hogy az elszámolás módjában sincs teljes egyetértés... — Sajnos így van. Ők azt szeretnék, ha minden visszavett objektum után elszámolnánk. Mi meg azt mondjuk, hogy minden visszavett objektumnál készüljön egy pénzügyi mérleg, s majd a végén számolunk el. — Miért? — Azért, mert egy olyen rendszert bevezetni, hogy az egyiknél te fizetsz, a másiknál ő fizet — nem lehet. Főleg úgy nem, hogy a másik fél bármikor azt mondhatja: valamiért nem fizet. Álláspontunk szerint az elszámolás nem azt jelenti, hogy „te tartozol nekem”, hanem azt, hogy készüljön pontos, korrekt mérleg, s ez alapján történjenek a fizetések. — Mikorra várható a rendezés? — Az egyezmény úgy fogalmaz, hogy lehetőleg a kivonás végéig rendezendő ez a kérdés. A mérleget tehát a kivonás végén lenne célszerű elkészíteni. Mi naprakészen vezetjük számítógépes rendszerünkön a „forintosított helyzetet,” a már elkészült, elfogadott jegyzőkönyvek alapján. — Nincs önben szorongás amiatt, hogy megakad a csapatkivonás? — A magyar tárgyalófél — s én sem — nem feltételezi a Szovjetunióról, hogy nem tartja be a megkötött egyezményt. (Folytatjuk) _ _______NÉMETH GÉZA_______ A hitoktatás központi szabályozása csak általános irányelveket tartalmazhat, mert a hitoktatásra vonatkozó lakossági igények rendkívül különböznek településenként. Másként kell a részleteket szabályozni egy katonatiszti lakótelep iskolájában , ahol feltehetően kevesebben jelentkeznek — mint egy színtiszta katolikus nógrádi faluban. A helyi döntéseket nem lenne helyes azonban kizárólagosan sem a lelkészekre, sem a pedagógusokra bízni. A lelkészekre azért nem, mert el kell kerülnünk az „egyházi agresszivitás” esetleges érvényesítését. A pedagógusokra pedig azért nem, mert az elmúlt évtizedekben a főiskolákon, s a gyakorlati oktatásban is megkívánták tőlük az egyértelmű egyházellenességet. Joggal félnek attól szülők és lelkészek is, hogy ez a ’’harcos” nevelés' még nem párolgott el egészen a fejekből. Ezért azt tartanám helyesnek, hogy az első oktatási héten az iskola hívja egybe a szülőket, s a szülők döntsenek arról, hogy az adott iskolában milyen formában legyen a hitoktatás. Ennek a szülői munkaközösségnek azonban tekintetbe kell vennie a tolerancia és a lelkiismereti szabadság elvét. Tisztelnie kell a vallástalan szülők jogát, hogy gyermekeiket vallástalannak akarják nevelni éppenúgy, mint a más, kisebbségi felekezetűek szempontjait is. Mivel azonban nagy számmal lehetnek idén olyan szülők, akiknek állása, párttagsága hivatalból nem tette lehetővé, hogy gyakorló egyháztagok legyenek, de gyermekeiket valamilyen egyház hitoktatásában mégis részesíteni kívánják — lehetőséget kell adni minden, a területen ténylegesen működő, bejegyzett egyháznak, hogy „kínálatukról” a szülőket levélben értesítsék. Az önakaratán kívül vallástalannak nevelt szülők így dönthetnek afelől, hogy a területen működő melyik egyház hittanóriáira akarják gyermekeiket járatni. Ezt az „esélyegyenlőséget” a negyven éves ateista nevelés után az egyházak meg kell kapják. A szabad hitoktatás megindulása történelmi igazságtétel is , ugyanis annak idején erőszakkal, megfélemlítéssel zúzták szét a kommunisták az iskolai hitoktatás rendszerét. A történelmi egyházaknak ez az igénye, mivel több millió állampolgárt képviselnek, nem helyezhető minden tekintetben azonos kategóriába az elmúlt évtizedekben keletkezett pár száz, vagy ezer főt számláló kisegyházak szempontjaival. Indokoltnak tartanám a mindenkire kiterjedő kötelező hitoktatás elleni hangos tiltakozásokat, ha ezt bármelyik mértékadó félegyházak, minisztérium) követelné. Ám erről nincs szó. Azon viszont csodálkozom, hogy a keresztyén oktatás ellen berzenkedők miért nem tiltakoztak az ellen is, hogy évtizedeken át sok millió keresztyén állampolgár gyermekét kötelezően az ateista ideológiára kényszerítették? Ami a részleteket illeti — mint mondtam — nehéz általános szabályokat alkotni. Ám a méltányosság, az arányosság és a tolerancia elvei mégis eligazíthatnak minket, így a hitoktatók bérezését illetően egyértelműen káros és igazságtalan lenne azt az iskola tegnapi bérkerete, tehát a többi tanár terhére utalni, hanem olyan országos hitoktatási alapot kellene teremteni, amelyik részben állami támogatáson (mivel a hitoktatást kérő szülők is a dolgozó állampolgárok), részben a szülők befizetésén épülne. Ez a központi alap a díjazást differenciálhatná aszerint, hogy a hitoktató fő- vagy mellékállású, hány óraszámot teljesít, hány tanítványa van, s mekkora útiköltség kiadása van (egyegy felekezet szórványvidékén ez havonta több ezer kilométert is jelenthet). Az egyházak jelenlegi bénultságukból ébredő állapotukban nem képesek arra, hogy önálló hitoktatók ezreit alkalmazzák. Az is nagy feladat, hogy hitoktatásra alkalmas személyeket képezzenek. A hitoktatók a tantesület tiszteletbeli tagjai legyenek, de nem lenne kívánatos, hogy az iskola, vagy a tanulók sorsát meghatározó döntésekben is részt vegyenek. (Például igazgatóválasztás, stb.) A hittanórák időpontjáról az arányosság elve alapján lehet dönteni: ha többségben vannak egy-egy osztályban a „hittanosok", akkor ,,főidőben” is lehet hittanóra, ám ha csak páran járnak hittanra valahol, akkor a többség miatt a hittanóráknak bizony az utolsó órákban kell megtörténni. Nem lenne igazságos, ha azt mondanánk, hogy hittan csak az egyházi iskolákban legyen, mivel hiányoznak azok a gazdasági alapok, amelyekre az egyházi iskolák épülhettek. Az egyházi vagyonok általában nem „papi harácsolás” révén születtek, hanem évszázados alapítványok, önkéntes örökségek összegeződtek (így volt ez a híres református kollégiumok esetében). A magyar nép kultúra- és iskolaszeretete hozta létre az alapítványoknak azt a rendszerét, amely aost „köztulajdon”. Ezért igazságos, ha az egyházi tulajdonba visszaadott oktatási intézetek fenntartási kötlségeit az állam viseli — mivel a volt egyházi földtulajdont is az állam használja. De mivel az egyházak sem igényelnek minden egykori egyházi iskolát vissza, ezért jogos, hogy egykor egyházi, most állami tulajdonú iskolákban a hitoktatás minden akadály nélkül, zavartalanul megvalósulhasson. Az az ellenvetés már meggondolandónak tűnik, hogy szerepeljen-e vagy sem az iskolai bizonyítványban a hitoktatáson való részvétel. Talán van alapja annak a liberális félelemnek, hogy egy ilyen bizonyítvány később végigkíséri — ha akarja, ha nem — a tanuló életét s ily módon pro vagy contra hátrány ( vagy előny) jelzése lehet. Ezért meggondolandónak tartom, hogy a hitoktatáson való részvételről szóló bizonyítványt nem lenne-e helyesebb az egyházak részéről külön papíron kiállítani? Végül arra a radikális-liberális ellenvéleményre is válaszolni szeretnék, miszerint egyáltalán nincs szükség az állami iskolákban hitoktatásra, azok legyenek teljesen világnézetmentesek, s hitoktatás csak az egyházi helységekben történjen. Lehet, hogy sokfelé valóban így lesz, mert nincs elég hitoktató, vagy jelentkező. Ám e tekintben sajnos az egyházak nincsenek „Amerikában”, ahol évszázados tőkeakkumuláció révén valóban minden egyházközség olyan irigylésreméltó oktatási épületekkel rendelkezik, amelyek szebbek, mint az állami iskolák. Ez azért nem valósítható meg, mert a negyven éves pusztai vándorlás nem tette lehetővé, hogy az egyházközségek oktatásra alkalmas helységeket építsenek, sőt ami volt, azt is elvették, s most mások másra használják. Az egyenlő esély elve— pár évtizedig legalábbis — bizony megköveteli, hogy ha lehetett állami iskolákban istentelenséget tanítani, akkor most lehessen azoknak, akik ezt akarják, az ellentétét is megtanulni — legalább középiskolás fokon. Ám oktatható-e a hit? Egyáltalán akar-e a magyar nép bármiféle hitet követni? Úgy érzem, nem a liberális vagy „klerikális” vitapartnerek döntik el a kérdést, hanem az a nagy, álmos, elfáradt, csalódott tömeg, amelyiknek minden mindegy... Vagy mégsem? DÖNTSENEK A SZÜLŐK! FEKETE PÉNTEK ___________________KŐSZEGI FERENC___________________ A zt hiszem kevesen vannak az országban, akiket meglepett a múlt pénteki bejelentés az áremelésekkel kapcsolatban. Jelentős részét még a Németh -kormány ígérte, s most az Antall -kormány teljesítette. Az időzítés sem meglepő: vége a fűtési szezonnak, az emberek szabadságán, nagyban tart az uborkaszezon, s a helyhatósági választásokig még három hónap, addig ki-ki megszokhatja a legeslegújabb árakat. Annyian ismételgetik: a kormány nem tehetett mást , így talán most el is tekinthetünk az erre való hivatkozástól. Már csak azért is, mert egyáltalán nem biztos, hogy tényleg nem volt más lehetőség. Ahhoz ugyanis túl nagy gazdasági hozzáértés, vagy egyetemi szakirányú diploma, de még rendszerváltozás sem kell, hogy ha pénz kell az államháztartásnak, akkor az élvezeti cikkeket mindig elő lehet venni: a cigaretta, az alkohol „könnyen adja magát”. Népszerű dolog ezeknek az árához nyúlni — lásd: nemzeti egészségvédő program —, az persze más kérdés, hogy e két élvezeti cikk rabjai úgyis megveszik, még ha drágább is, legfeljebb a családok egyéb kiadásai szenvednek kárt. Végső soron, az örök vesztes gyerekek. A benzin és az energiaárak drasztikus emelése meg természetesen azt jelenti, hogy az égadta világon minden drágább lesz, de ezt már nem lesz kötelező bejelenteni. Könnyedén érhet az a vád, hogy amit az imént leírtam, az demagógia. Nem az. Azt ugyanis tényleg nem vonja kétségbe egyetlen épeszű ember sem, hogy az elkerülhetetlen lépéseket meg kell tenni, s ha valakik, hát az új kormányzat tagjai tehetnek legkevésbé arról, hogy az adósságállományunk olyan nagy, hogy vágtat az infláció, hogy a gazdaság az összeomlás közelébe került. Ezt sem kellene igazából annyit emlegetni, hiszen ettől nem lesz jobb a helyzet, de ha ezt az udvariassági kört nem futja le a publicista, akkor hamar megbélyegezhetik. Ami zavaró — s erről egyre többet hallani —, nem biztos hogy ilyen gazdasági intézkedésekkel kellett volna az új kormánynak kezdenie. Az Országgyűlés már két hónapja dolgozik, s a parlamenti vitákban sok mindenről szó esik, de a gazdaságról alig. S az első igazán jelentős fejlemény ezen a területen nem más, mint az áremelések bejelentése. Ez pedig nem vall igazán bölcs előrelátásra, jó politikára. A keserű pirulát persze hogy le kell nyelni, de az egyáltalán nem mindegy, hogy milyen körítéssel. Mert a bejelentett szociális csomagtervről nem hiszem, hogy édesebb lenne a pirula. Az áremelések mértéke annyira drasztikus — félreértések elkerülése végett: az enrgiahordozókra gondolok —, hogy ősztől kezdve családok százezrei rokkanhatnak bele. Fogvacogtatóan kemény tél elé néz az ország. A nemzetközi pénzügyi világ diktátorai — tudom — kemény feltételeket szabnak, s nincs az a kormány, amely szembeszállhatna velük. Lehet szépeket mondani, lehet nagyívű koncepciókat felvázolni , a Világbankot és a Valutaalapot ezek a dolgok nem érzékenyítik el. S erről aztán tényleg nem tehet az Antallkormány, amelynek még most kell egyáltalán megismerkednie a puszta tényekkel, hogy mit is örökölt az előző kormányoktól. A „fekete péntek” talán mégis „szürkébb” lett volna, ha ezt megelőzően valami mást is kapott volna az ország: nem csupán „gombügyet”, címervitát, meg egyebet, hanem valami biztató gazdasági üzenetet. Mondjuk nem többet, mint adókedvezményeket a vállalkozóknak, egyáltalán az egész adórendszer felülvizsgálatát. Ilyen gyorsan elfeledtük volna, hogy tavaly attól volt hangos az ország, hogy teljesítményvisszatartó hatása van az szjá-nak? Ha már szabadon lehet választani, akkor a klasszikus viccfordulattal élve: előbb a jó hírt szerettem volna hallani.