Pesti Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-29 / 176. szám

10 NEMZETKÖZI ÉLET RPH-VILÁGTÜKÖR RPH-VILÁGTÜKÖR RPH-VILAGTÜKÖR RPH-VILAGTÜKÖR RPH-VILAGTÜKÖR­ CSAK A DIKTATÚRA MENTHETI MEG A SZOVJET HADSEREGET A civilek felelőssége A Szovjetunióban az utóbbi időben átalakulóban van a hadsereg szerepe, megítélése. Sokan aggódnak ami­att, hogy a többségében konzervatív vezérkar, nem­csak hogy lelassíthatja, de meg is akadályozhatja a to­vábbi reformokat Egyre-másra hallhatunk gyanús híreket titkos, álcázott csapatösszevonásokról, és azt sem lehet tudni, hogy valójában ki áll a leszakadni vá­gyó köztársaságok elleni támadások hátterében. Sőt sokan azt sem tartják kizártnak, hogy katonai hata­lomátvételre kerül sor a közeljövőben — ha már ez meg nem történt UNGI MARIANN Rossz idők járnak mostaná­ban a nagy hagyománnyal rendelkező Vörös Hadsereg­re. Oda a régi dicsőség, mert hódítás helyett már csak ki­vonulásra futja. A kelet-euró­pai országok kiebrudalták az utolsó megszállókat is, így az­tán nekik, nekünk van okunk a boldogságra. Sanyarú sors jut viszont, a többé-kevésbé jóléthez szokott tiszteknek, s családjaiknak, hiszen otthon sok esetben sem lakás, sem rendes megélhetés nem kerül számukra. Úgy hírlik, a gene­rálisok pedig egyenesen fel­dühödtek. Szerintük ugyanis Gorbacsov ingyen tette az im­perialisták szabad prédájává a régi csatlósokat. Először fordult elő a birodalom fenn­állása óta, hogy ellentétbe ke­rültek a külpolitika és a had­sereg érdekei. A szovjet elnök békepolitikája lassú sorva­dásra ítélte a rendkívül bü­rokratikus és óriási hatalom­mal, és presztízzsel rendele­­kező egyenruhás gárdát. Igaz persze, hogy a hadse­regnek a Szovjetunióban nemcsak honvédelmi, de kar­hatalmi szerepe is van, amit igencsak jól kamatoztathat az utóbbi időkben. 1989 má­sodik felétől 13-szor hirdet­tek rendkívüli állapotot az egyre másra felbukkanó pol­gárháborús tűzfészkekben, amelyeket szintén a katonák ellenőriznek. Nem kell hát aggódni amiatt, hogy mosta­nában munka nélkül lenné­nek. A szövetség és honvéd­ség védelmét szolgálja az az intézkedés is, hogy betiltot­ták a nemzeti gárdák tevé­kenységét valamennyi köz­társaságban. (Más kérdés, hogy ennek a tiltásnak mennyi a foganatja.) Úgy látszik viszont, hogy csak a köztársaságoknak van megtiltva az „ugrálás”, mert mint a baltikumi véres ese­mények is mutatták, Gorba­csov tudta nélkül is sor kerül­het vérontásra. Már ha el le­het azt hinni, hogy az elnök tejesen tájékozatlan lett vol­na az eseményekről. S hogy kik is valójában ezek a min­denre elszánt, önmagukat Rambónak, vagy Schwarze­­neggernek képzelő OMON-le­­gények, vagy a más elnevezés alatti szereplő rendcsináló gyerekek? A kérdésre a vá­laszt egyelőre még nem kap­tuk meg megnyugtatóan. Egyre több azonban az olyan feltételezés, hogy a KGB és a Belügyminisztérium tartja kordában, a kormány tudta nélkül a rebellis köztársasá­gokat. Az sem zárható ki per­sze, hogy a vezérkar mester­kedése is benne van a pakli­ban. Mintha csak azt monda­nák: ne kényszerítsetek ha­talmunk feladására, mert még mindig vannak oroszlán­­körmeink. Valódi érvágást jelentett viszont az iraki hadsereg szé­gyenteljes megfutamodása az amerikaiak vezette nemzet­közi haderő elől. Az irakiakon kívül ugyanis a Szovjetunió számára okozhatott teljes ki­ábrándulást a gyors vereség. Hiszen bebizonyosodott, hogy nagyhatalmi képzelgé­sek helyett be kell érni a szo­morú valósággal, vagyis hogy hiába is éhezik a nép, a magas katonai költségvetések miatt a Szovjetunió többet nem rúghat labdába az Egyesült Államok mellett. Kérdés, hogy mi lesz a hadsereg sorsa a Szovjetunió széthullása után, mert akkor elkerülhetetlen lesz a hadse­reg csökkentése, méghozzá óriási mértékben. Ezt elkerü­lendő, a konzervatív táborno­kok számára mindössze egyetlen kiút marad a fennál­ló helyzet megőrzésére — a katonai diktatúra nyitr beve­zetése. Aggasztó, hogy egy ilyen nukleáris arzenállal rendelkező országban ilyen vészesen fenyeget a polgárhá­ború. Ez minden bizonnyal jó sok vizet hajtana a hadsereg malmára. Éppen ezért óriási a civil kormány felelőssége abban, hogy minden áron bé­kés mederben tartsa az ese­ményeket, mert egyedül így mentheti meg hatalmát. Katonák egy párttanácskozáson­­ Borisz Jelcin munkahelyi parttalanítási rendelete újabb gondfelle­­geket sodort a hadsereg felé (fotó: archív) Mielőtt idéznénk az ominzus levél­ből, kérjük az olvasót helyezze ma­gát kényelembe, rekeszizmait pe­dig nevetéskész állapotba. Szóval a levél azt mondja: „...kérjük a tisz­telt címzettet, aki a Holland Király­ság területén nem rendelkezik ál­landó bejelentett lakhellyel, szíves­kedjék ...-én (ez itt a pontos dátum helye) megjelenni az utrechti Igaz­ságügyi Palotában. Személyes aka­dályoztatása esetén ügyvédje révén is képviseltetheti magát.” Az olvasó bizonyára félreértésre gondol, pedig szó sincs semmi ha­sonlóról. Történt ugyanis, hogy az elmúlt esztendő őszén, pontosab­ban szeptember 25-én Lech Walesa (akkor természetesen még a Szoli­daritás vezetőjeként) lemondta a másnap kezdődő kétnapos hollan­diai látogatását. Mindennek követ­keztében a „Penta Promotions BV” nevű céget, amely az utazást bo­nyolította volna, súlyos, állítólag 92 745 guldenes veszteség érte. Az ügyvédi felszólításra pedig azért kerülhetett sor, mivel az említett cég által százezer guldenre kerekí­tett követelést a Szolidaritás szak­­szervezet megválaszolatlanul hagyta, még valamikor az elmúlt év vége felé. A köztársasági elnök Walesa a bírósági felszólítást kénytelen volt komolyan venni, hiszen mégis csak GORDON ISTVÁN egy államfő becsületéről volt szó. Felkérte tehát sajtófőnökét, hogy az ügyet tárja a sajtó elé, pontosan megmagyarázva annak minden — akár a legkisebb félreértést is okozó — részletét. Andrzej Drzycimski, a Belweder palota szóvivője hamarosan az új­ságírók tudomására hozta, hogy az utazás azért maradt el, mivel azt a meghívó fél nem megfelelő módon készítette elő. Ez a „bűn” tehát a szervezők lelkiismeretét terheli. Saját „vétküknek” viszont azt is­merte el, hogy a lemondást valóban mindössze 18 órával a (meg nem va­lósult) utazás kezdete előtt juttat­ták el Hollandiába, igaz kényszerű­ségből. Az is tény — hangsúlyozta a szóvivő —, hogy korábban semmi­lyen írásbeli megállapodás nem ír­tak alá, amely kimondta volna, hogy az utazás meghiúsulása ese­tén az addig felmerült költségeket nem a meghívó, hanem a meghívott fizeti. A Szolidaritás szakszervezet jo­gászai az ügyet teljesen egyértel­műnek ítélték meg, tehát szóba sem jöhet a kártérítés megfizetése. Ettől függetlenül kimondottan jól járt a holland cég, hiszen nevét — az ügy kapcsán,—bizonyára szerte a világon megismerhették a sajtó jóvoltából. Tehát ingyenreklám volt ez a javából a „Penta Promoti­ons BV”-nek. Mi a magunk nevében szintén örülünk, sőt büszkék is vagyunk, hogy egy ilyen talpraesett vállala­tot népszerűsíthettünk Magyaror­szágon. Azt azonban sajnos mi sem tudjuk, hogy mivel foglalkozik ez az igazán élelmesnek mondható cég. Viszont megígérjük, hogy a követ­kező hasonló nagy „dobás” esetén kinyomozzuk profiljukat is. WALESA ELNÖKÖT HOLLAND BÍRÓSÁG ELÉ IDÉZTÉK Ingyenreklám — felsőfokon Az élet néha egészen furcsa dolgokat produkál! Főleg akkor, ha azt szándékosan provokálják... A minap levél érkezett a lengyel Szolidaritás Szakszervezet országos bizottságának központjába. A fel­adó két tulipánországbéli ügyvéd volt, akik bizony „az ügy érdekében” még arra is hajlandók voltak, hogy magukat a politika tantárgyában lejárassák. Levelük címzettje ugyanis Lech Walesa ELNÖK volt, de nem ám a Lengyel Köztársaságé, hanem a Szolidaritásé. Pesti­ Hírlap II. ÉVFOLYAM 176. SZÁM 1991. JÚLIUS 29., HÉTFŐ LÍBIA ÉS OLASZORSZÁG: KUTYA-MACSKA BARÁTSÁG Kadhafi Muammar al-Kadhafi ez­redes, a líbiai forradalom vezetője vitathatatlanul a világ aktuális politikai pa­lettájának egyik legmar­kánsabb személyisége. Sokszor szerepel a televí­zió- és rádiócsatornák hír­adásaiban, nyilatkozatai a nemzetközi kérdésekről mindig érdeklődésre tar­tanak számot Talán azért, mert általában a megszo­kottól eltérő módon köze­lít a politikai problémák­hoz. Sokak szerint megle­hetősen szélsőséges. Nem­rég egy olyan dolgot vett a fejébe, amellyel még talán az őt jól ismerőket is alapo­san meglepte: indulni kí­ván Olaszország legköze­lebbi elnökválasztásán! GULYÁS L. ISTVÁN A mai líbiai állam (Líbiai Arab Szocialista Népi Állam) területe az emberiség törté­nelmi fejlődése során megle­hetős gyakorisággal váltott gazdát, a függetlenség szót évezredeken át csak hallo­másból ismerték az itt élők. Miután Észak-Afrika ezen ré­szét az időszámítás utáni első században a rómaiak hódítot­ták meg, 1912-ig vandál, bi­zánci, arab, spanyol, máltai és török uralom alatt állt a te­rület. 1912-ben az olasz gyarma­tosítók Líbia néven kebelez­ték be Kirenaikát és Tripoli­­tániát, s ezt a fennhatóságot csak meghosszabbította Mus­solini színrelépése. A máso­dik világháború befejezése után rövid ideig francia—an­gol megszállás alatt állt az or­szág, amely 1951-ben, az ENSZ határozata értelmében lett független. Ez a történel­mi bevezető látszólag érdek­telen és nincs köze ahhoz, hogy Muammar al Kadhafi olasz elnök akar lenni, de ta­lán mégis ezen a ponton érde­mes elkezdeni boncolgatni a politikus furcsa döntésének okait. Az olasz iga lerázása ugyanis összefüggésben áll­hat Kadhafi tervével. A Líbia és Olaszország kö­zötti, kényesnek nevezhető viszony alapproblémája a kártérítés kérdése. Bár Róma 1956-ban meglehetősen sú­lyos összeget, mintegy másfél milliárd líbiai fontot fizetett Tripolinak, az ottani vezetés — 1969 óta Kadhafival az élen — ezzel közel sem érzi rendezettnek a gyarmati ura­lom és a háborús pusztítás okozta károk semmissé téte­lét. A kötélhúzás ezen a téren gyakorlatilag 35 éve folyik, nem mondhatni, hogy válta­kozó sikerrel, ugyanis az ola­szok azóta nem fizetnek, Lí­bia viszont változatlanul ra­gaszkodik (nagyobb) jussá­hoz. Első magyarázat Kadha­fi furcsa olasz elnöki álmaira: ha megválasztják, valószínű­leg kifizetné (saját magának) a szerinte még dukáló össze­get. S ha már itt tartunk, érde­mes elidőzni annál a pontnál, vagan jogi értelemben megva­lósítható-e egyáltalán a líbiai forradalmár merész terve? Kadhafi arra hivatkozik, hogy ő tulajdonképpen olasz állampolgár. Amíg ugyanis Líbia — 1912 és 1943 között —olasz gyarmat volt, érvény­ben volt egy olyan törvény, miszerint a líbiaiakat ugyan­olyan jogok illetik meg, mint az itáliaiakat. S szerinte ez a törvény érvényben van ma is. Történelmi tény, hogy a rafi­nált jogászok nemcsak a tör­vények kiskapuin, hanem a paragrafusok falain is képe­sek olykor áthatolni. Az azon­ban tejesen biztos, hogy egy líbiai ma már nem automati­kusan olasz állampolgár is egyben. A fasizmus, a gyar­mati idők törvényeit már ré­gen eltörölték. Talán Kadhafi mégis tudhat valamit...? Líbia népe az idén ünnep­re készül: decemberben kere­ken negyven esztendeje lesz annak, hogy az ország függet­­lenné vált. Egy ünnepnek pe­dig meg kell adni a rangját, ha kell, bőkezű ajándékkal. Kad­hafi most erre készül: ha tényleg indul és netalán be is fut az olasz elnökválasztás győzteseként, Kánaánt ígér a taljánoknak. Mint elmondta, megszüntetné a politikai pár­tokat és a társadalmi osztá­lyokat, megszabadítaná Olaszországot Líbia nagy ha­ragosától, az amerikaiaktól. Ez tehát a lehetséges máso­dik magyarázat Kadhafi fur­csa álmára. Líbia Olaszország egyik legfontosabb földközi-tengeri kereskedelmi partnere, rá­adásul a „negyedik partnak” nevezett területen többezer olasz dolgozik a líbiai—olasz gazdasági együttműködés ke­retében. Tripoli olaja pedig az utóbbi évtizedekben mindig arra késztette az olasz politi­ka irányítóit, hogy a két or­szág között felmerülő viszá­lyok elsimítására törekedje­nek. Mert ez utóbbiból volt néhány. Kadhafi szemében nagy feszültséget okozott az amerikai rakéták szicíliai te­lepítése. A comisói támasz­pontot Líbia kezdettől fogva úgy tekintette, mint közvet­len fenyegetést az ország el­len. Aztán a nyolcvanas évek közepén Olaszországban dol­gozó líbiai állampolgárok tu­catját utasítottak ki Itáliából, köztük nem egyet kémkedés vádjával. (Később Líbia sem késlekedett a hasonló válasz­lépéssel.) Róma feltételezése, miszerint Kadhafi kapcsolat­ban állt az Olaszországban tevékenykedő Vörös Brigá­dok terrorszervezettel, szin­tén felhőssé tette a líbiai— olasz viszonyt. Giulio Andreotti, az olasz kormány jelenlegi első embe­re még külügyminiszter korá­ban nyilatkozta: sohasem égettük fel a Líbiához vezető utat. Nos — már amennyiben Kadhafi olasz elnöki álmait komolyan lehet venni — a je­lek szerint ez fordítva is igaz... furcsa elnöki álmai Kadhafi ezúttal egy politikai bombát szándékozik felrobbbantani? AZ INTERCO PRESS KARIKATÚRÁJA

Next