Pesti Hirlap Vasárnapja, 1935. július-december (57. évfolyam, 27-52. szám)

1935-12-22 / 51. szám

BESZTERCEBÁNYÁN ÍRTA: DR. RAFFAY SÁNDOR A legbájosabb és ti legrokonszenvesebb városok egyike Besztercebánya, az Ulpin aljában, a Garant partján lan­­kás, erdős dombok oldalában. 1892 szeptemberében kerül­tem Besztercebányára. Nekem, az alföldi síkság szülötté­nek szokatlan, de kellemes benyomásokkal telt meg a szí­vem, mikor Besztercebánya barátságos népével talál­koztam. úgy volt, hogy harmadik esztendőre akartam kimenni Németországba, hogy ott teológiai tanulmányaimat foly­tassam. A szünidőben azonban meglátogattam régi jó ba­rátomat és iskolatársamat, Sárkány Bélát Pilisen. Apja, a szelidlelkii kedves Samu bácsi, azzal fogadott, hogy ne kalandozzak én tovább külföldön, hanem vállaljam el a besztercebányai evangélikus gimnáziumnál megüresedett magyar-latin tanári széket. Mikor haza mentem, az édes­anyám szava és az édesatyám szótlan tekintete döntőleg harmonizált püspököm szavával és a göttingeni egyetem helyett Besztercebánya felé irányítottam a kocsim rúdját. Soha nem láttam még a magyar Felvidék szépségeit olyan közvetlen közelről és olyan va­rázslatosan, mint 1892 szeptemberének őszén. A Vág völgyében és az Urpin tete­jén a rómaiak által ottfelejtett „Vartóka“ mellett egyformán varázslatos és lebilin­cselő volt minden, amit a szemhatár be­fogott. De ugyanolyan kedvesek voltak az emberek is. Az egész lakosság olyan színben állt az idegen előtt, mintha egy melegszívű, együttérző család körébe lé­pett volna be. A társadalmi osztályok különbségeit és a felekezeti különállás határvonalait teljesen elmosta az együtt­érzésnek az a meleg áradata, amely csen­desen hömpölygött szívből szívbe. Az Al­föld népe híres a vendéglátásáról, de van benne valami ridegség, amely csak az érintkezés hosszasabb hatása alatt olvad ölelkező barátsággá. A Felvidéken megfordítva áll a dolog, ott mindenki mosolyogva, bizodalmasan fogadja még az idegent is és az első pillanattól kezdve hajlandó az ölelkezésre. Tanítványaim körében ismertem meg a nem magyar anyanyelvű, de magyarul érző felvidéki tótság lelkivilágát. Szeret­tek ők egymás között mindig tótul be­szélni, de mikor engem az utca végén megláttak, hamarosan megváltoztatták a nyelvüket, azt sugdosván egymásnak: „Ne beszéljetek tótul, mert jön a magyar tanár úr“. Én ugyanis nem parancs­szóval, hanem a józan belátás feltárásá­val igyekeztem az én tót diákjaimat a ma­gyar nyelv számára megnyerni. Azzal ér­veltem nekik, hogy a saját érdekükben még egymás közt is magyarul beszéljenek. Nemcsak azért, mert különben a tanul­mányaikat nehezebben tudják elvégezni, hanem azért is, mert az államnak és a magyar közéletnek nyelvét csak akkor tudják igazán ered­ményesen elsajátítani, ha egymás közt is magyarul beszél­nek. Otthon, a család körében, úgyis elég alkalmuk van a maguk anyanyelvét gyakorolni, de legalább az iskolázás ideje alatt igyekezzenek az iskola és a társadalom nyelvét a saját érdekükben minél megfelelőbben elsajátítani. Azóta sok esztendő telt el, sok minden megváltozott bennünk és körülöttünk, de ha régi tanítványaim közül bárkivel találkozom, — azokat sem véve ki,­ akik ma a csehszlovák állam kötelékébe tartoznak — mindig szíve­sen emlékeznek az én magyar tanárságomra, mint ahogy én is szívesen emlékezem mindig Besztercebányára és az ottani volt tót fiaimra. Mint az Alföld szülöttje, ott ismer­tem meg igazán azt a velünk együttérző, hozzánk húzó, hűséges tót szivet, amelynek elvesztése vagy legalább egy időre való nélkülözése, összes veszteségeink között talán a legfájdalmasabb. De minden fájdalomnak van vége és minden betegségnek van gyógyulása; vajha ez a mi fáj­dalmunk is mielőbb véget érne és nemzeti betegségünk is boldog dicsőséggé gyógyulna meg. Besztercebánya. A kastély. Alsó key: a város főtere.

Next