Képes Vasárnap, 1938. január-június (59. évfolyam, 1-26. szám)
1938-03-13 / 11. szám
Ebben a cikkben azokról az elveszett, kézbesítetlen, bármi módon eltűnt levelekről szólunk, melyek nem jutottak el a céljukhoz és sok esetben személyes bosszúságot, anyagi kárt, esetleg baráti kapcsolatok meglazulását, sőt megszakadását idézték elő. Ezek a fontos okok indokolttá teszik annak megvizsgálását, hogy a posta vezetőségének minden részletre kiterjedő elővigyázata ellenére várjon mi okozza sok-sok levélnek részben nyomtalan elveszését, részben mint „visszakézbesíthetetlen térti leveleknek“ hivatalos megsemmisítését. Kétségtelen az, hogy a postánál is előfordulnak elnézések, sőt, bár nagyon ritkán, akadnak visszaélések is. A közönség mindenesetre nagyon hajlamos arra, hogy esetleges saját hibáin átsikolva, az elveszett vagy a címzetthez el nem jutott levelekért minden keserűségét, neheztelését a postára hárítsa. Ha azonban az ilyen okokat tárgyilagosan vizsgáljuk, hamarosan kitűnik az, hogy a hibák legnagyobb részét a postát igénybevevő közönség szórakozottsága, gondatlansága, elővigyázatlansága okozza, sőt igen sokszor a posta mindenttudásába, rejtvényfejtő képességébe vetett hitének folyománya. Lássuk elsőbben azokat a lehetőségeket, amelyek a levél eltűnését a postai kezelés közben okozhatják. Leggyakoribb az olyan, különösen kisebb alakú leveleknek elveszése, melyek a levélgyűjtő szekrényekbe való bedobás alkalmával, az oda már előbb beejtett, lazán hajtogatott — esetleg címszalag nélküli — nyomtatványokba csúsznak be. Gondoljunk csak azokra a felajánlási ívekre, melyeket a legutóbbi időben a székesfővárosi elöljáróságok a kolduskérdés rendezésével kapcsolatosan küldtek szét. Ezeket minden borítékolás nélkül, egyszerűen összehajtva kellett a levélgyűjtő szekrényekbe dobni. Bizony elképzelhető, hogy az így feladott százezernyi ilyen felajánlásból hány darab esett a levélgyűjtő szekrénybe oly módon, hogy aztán később bedobott levelek csúszhattak belé. Megtörténhetett ez akkor is, amikor a levélszekrény tartalmát a postás a levélgyűjtő bőrzsákba ürítette. Az ilyen lazán hajtogatott nyomtatványok tehát könynyen csapdái lehetnek valamely másik, idegen küldeménynek. De ilyenek azok a hírlapok, folyóiratok és füzetek is, melyek vagy nagyon bő címszalaggal, vagy címszalag és átkötés nélkül, csupán címke ráragasztásával kerülnek a posta kezelésébe. Természetes az, hogy sokkal több az így elveszett, helyesebben célját el nem ért levelek és levelezőlapok száma, mint amennyit a posta a felszólamlások alapján ilyenekként számontart. Elveszett látképeslapot, üzleti hirdetést, s még egyszerű levelet is, nem igen szokás keresni. Ilyenkor legtöbbször megelégszünk az elveszés tudomásulvételével, hiszen kártérítést ilyen esetben a posta úgysem ad és mert az elkallódás hivatalos megállapíttatása hoszszadalmas, sőt költséges utánjárással is jár. A felsorolt eltűnési lehetőségek oka tehát világos. Egyrészt a hiányos csomagolásból, másrészt abból ered, hogy a posta az ilyen laza csomagolású nyomtatványok feladását engedélyezte. Éppen ezért célszerűen cselekszik az a feladó, aki a nyomtatványokat erősebb papírból készült, elegendően széles, a tartalmát feszesen átfogó címszalaggal látja el, úgy, hogy ezt a szalagot a küldemény tartalmának esetleges megvizsgálása céljából a postán lehúzhassák. Nyitott borítékokba is eshetnek kisebb alaku levelek, melyek aztán igy mind a lebetűző, mind pedig az elosztó és kézbesítő alkalmazottak éber figyelmét is elkerülik. Hogy a nyomtatvány címzettje, aki az igy hozzáérkezett idegen levelet észreveszi, szivén viseli-e, hogy azt a postának visszaadja, természetesen csak az illetőnek egyéniségétől függ. Van olyan ember is, aki esetleg elsajátítja a levelet a lebetűletlen bélyegért, a másik esetleg kiváncsi, vájjon mit írnak egymásnak idegen emberek, utána pedig nem fárad azzal, hogy a megnézett levelet leragasztva, ismét postára adja. Egy harmadik talán egyáltalán nem törődik a neki tévesen kézbesített küldeménnyel s azt minden további nélkül papírkosárba dobja. A levélíró közönség sok ilyen esetnek elejét vehetné, ha olyan megfelelőbb nagyságú borítékokat használna, melyek valamely nyomtatvány réseiben nem egykönnyen tűnhetnének el. Nincs értelme annak, hogy leveleinket egészen kicsi, sokszor csak névjegynyi borítékba dugjuk, hiszen ezek nem is igen célszerűek és nagyon könnyen elkallódhatnak. Elveszhetnek küldemények egyéb, meggátolhatatlan módon is. Hiszen, ha történetesen egy mozgópostakocsi vasúti összeütközéskor elpusztul, vagy egy postát szállító lezuhant repülőgép drága tartalmával együtt elég, ha egy postát szállító hajó elmerül, vagy ha egy lelkiismeretlen alkalmazott akár a tiszta bélyegek eltulajdonithatása, akár fosztogatás céljából naponként tucatszámra tüntet el leveleket s azokat bűnös munkája után, mint bűnjeleket, magától értetőleg megsemmisíti. Ezek olyan esetek, melyek az érdekelteket talán mélyen és kellemetlenül érintik, de semmiesetre sem írhatok a postaintézmény rovására. .Különben is az így elkallódott levelezés csak elenyészően kicsi hányada a rendesen továbbított levelezésnek. Ennél sokkal terjedelmesebb a közönség „bűnlajstroma“. Bizonnyal mindenki hallott már arról a sok, állítólag elveszett levélről, amely vagy egyáltalában nem íratott meg, vagy megirója zsebében rekedt meg. Az ilyen leveleknek — néha állítólagos — irói azután a levélre váróval szemben, hanyagságuk palástolására, a levél elvesztését a postára hárítják. Ezeken a csak állítólag elveszett leveleken kívül sokezerre rúg azoknak a postai külde- 13