Pesti Hírlap, 1849. január-július (254-332. szám)
1849-06-03 / 305. szám
létez többé a Szamoson innen s így előőrseinket a havasok tetejére a Szamos partjaira állíthatnék, ha az ellenséggel a vizen át conquette-hozni akarnánk. Itt azonban egészen más feladat áll előttünk, miről annak idejében. Május 20-kán ismét ágyuztattuk F.Gyurkóczát, de a havas túlsó részén történt abrudbányai farum után a főparancsnokság megszüntető a támadólagos működést, s Őrvonalunkra tértünk vissza. — Kelt Incselben a havasok alatt május 7-kén 1849. Vasvázy Pál s.k., a Rákóczi csapat parancsnoka. Naplómból. Hat év előtt anyám elhunyta után egyedül indultam a nagy világba. Anyám helyett kerestem ápolót, kinek keblére bizalommal simulhassak, ki megtanítson engem a világot és embereket ismerni, ki őszinte legyen hibáim, tévedéseim megrovásában, ki bevezessen az élet vadon kertjébe, s megtanítson ismerni a töviseket, kikerülni a kígyókat, s rettegni a vad állatok sziklabarlangjait. A fiatal árva kebel ösztönszerűleg fél az élet örvényeitől , és én vezetőt óhajtok, kinek karjaira fogódzhassam, ki elhalt anyám helyét pótolhassa. S ezt feltaláltam. A történet komoly múzsáját, Crot választom második anyámul. Ennek szellemi karjaira dőltem, ennek ajkáról olvasom le minden idők és nagy emberek elveit, történeteit. Ez jön dajkám, ki nagyszerű mesékben tünteté elembe az életet és a világot. Ez tanított meg az ős és újabb kor nagy embereinek elveire. Ez adott kezembe egy horgonyt, a férfias meggyőződés aczélkemény horgonyát, mely gyökeres sziklákba vágódzva fentartá életsarkomat a zajló tenger hullámain, daczára a sorsvihar és romboló szél minden ostromainak ! Elhunyt anyám helyett a történet istennőjében egy új, egy örök, egy halhatatlan anyára találtam, ki engem el nem hagy, ki tőlem meg nem válik, csak életem utolsó peresében ......... Nekem legjobban tetszett azon történeti mese, melly legszomoruabb volt, mert ez mindig egy nemzetről szólott, kit Clio e szánakozó szavakkal szokott említeni: „a szegény, a szerencsétlen, a jobb sorsra érdemes magyar“.. Minél keserűebbek voltak szavai, annál mélyebben hátának lelkemre. — Clio illyenkor elhalványult, szavai reszkedeztek, szívdobogása akadozott, szelid szemei könnyekbe borultak és fekete fátyolt vetett arczára, hogy ne lássam őt fájdalma perczeiben, s ne kérdjem tőle: „miért omlanak arczán a szánalom és részvét bús könnyei ?“ De én észrevevém a fekete fátyolon is átragyogó könnyek árjait és vele sirtam, vele szánakoztam a szegény, a szerencsétlen magyar nemzeten ... De ő engem illyenkor megfeddett. „A férfiúhoz nem illik könnyeit pazarolni — igy szólt ő — ha hallasz igazságtalanságot, mellyet nemzeteden elkövettek, ha szólok az ármányról, cselszövényről, melylyel ősapáidat meggyilkolták : te esküdjél boszut ifjú kebledben, és fogadd fel, hogy nem halsz meg, mig letiport hazád, s legyilkolt nemzeted becsületéért nem küzdöttél“ ...... így tanított ő engem gyűlölni hazám ellenségeit, mint Carthagóban Hazdrubál, ki egyetlen fiát Hannibált az istenek oltáránál megesketé, hogy a zsarnok Rómát, Carthago eltipróját, örökké még a síron túl is gyűlölni fogja... S aki gyűlölni tudja hona ellenségeit, az megszereti a hazát. És igy adta halhatatlan anyám Clio, ifjulag szerelmes karjaim közé szellemi jegyesül a hazát. S én ő sokat szenvedett, e halálra üldözött hölgyet szántam szenvedéseiben, szerettem fájdalmaiban és imádtam a mártirság véres dicsőségében ! Barátaim tudják, miszerint ifjúságom legszebb napjait a könyvtárakban töltöm el. Folyvást a történeti kútfőket buvárlottam, mert Cicero mondatát igaznak találtam : „historia est magistra vitae.“ Mint jogász első jeles voltam a statisticából, de azért a statistica dictáló tanárát egy héten alig láttam egyszer, s a tanórát az egyetemben haszontalan dictálás hallgatásával kellett volna töltenem, s azért e helyett az egyetemi könyvtárba mentem, s a történeti könyveket olvasom. Hazám története engem komolylyá ten. Az elhunyt ősök eseményeit vizsgálva, az emlékezet világában, mint az eliseumi mezőn, végig éltem e nemzet bús és víg napjait. S az érzelem, legyen az hit vagy öröm érzete, nyomokat hagy maga után a kebelben. így történt, hogy én nemzetemhez levek hasonló : „sirva szerettem vigadni.“ — Az olvasott történeteket keserű leczkének találtam, mellyből az utókor tanulhat. S azért jegyzeteket tettem az olvasott, a fürkészett munkákból, s igy gyüjtöm azon egyes tégladarabokat, mellyekből később Magyarhon történetének nagy épületét akartam összeállítani. Barátaim gyakran emlegették, hogy hű tanítványa vagyok Horváth Istvánnak. Igyekeztem e hiedelemnek megfelelni. Sirjánál álltam Horváthnak, midőn tanítványaival őt temetek, s azon egy önző gondolatom volt, hogy ha a lélek el nem enyész, hanem vándorol, a Horvát szellemének egy milliárd része jusson nekem végrendeleti hagyományul. Megszerettem e nagy történetírónak még hibáit is. — Megtanultam tőle úgy jegyezni az adatokat, hogy rajtam kívül azokat senki más ne értse, ne elemezhesse. Esen adathalmazból kezdett kifejlődni egy munka, mellyet 30 füzetre tervezve : „Történeti névtár“ czim alatt megindítottam, s melly minden, e honiján szerepelt nevezetes férfiak és hölgyek élet- és jellemrajzait tartalmazó. A második füzet volt sajtó alatt a ceneura bilincsei által korlátolva, midőn kiütött a múlt évi martiusi forradalom, s az olvasók és gondolkozók figyelme a múltak honából a jelenre fordult, s a történetet nem olvastuk és hallottuk többé, hanem Napoleon szavai szerint: „magunk csináltuk azt.“ A múlt évi decemberi napok sok meleg honfi kebelt jéggé fagyasztónak. Némelyek kétségbeestek a hon sorsa felett, mások nem akartak a haza romjai közé temetkezni, s gyáván porba hullottak az ellenség gőgös lábainál .... Én Windiechgrätz közeledtét hasonlónak találtam a Jellachich betöréséhez, s eszembe jutott a férfiú, ki Jellachich benyomultakor nem mint minister többé, hanem mint egyszerű polgár állott és mégis olly erélyesen tudott intézkedni, hogy a szavára felkelt nép táborrá alakult és a rabló csordákkal szembeszállott. Windiechgrätz betörtekor e férfiúnak legfőbb reménye a tiszavidéki tősgyökeres magyar fajban volt, s én élő szemekkel akarván meggyőződni e vidék népének szelleméről és erejéről, január első napjaiban egy képviselő társaságában beutaztam a tiszai vidéket, s ahol a hely és körülmény engedte, népgyűléseket tartok a lehangolt városok buzdítására, s fegyverfogásra szóbitam az ifjúságot, minek következtében jelentékeny önkénytes csapatok alakultak . . . Makó vidékéről visszatérve egyenesen Pestnek tartánk, s csak útközben tudok meg, miszerint a fővárosba az ellenség már bevonult s a nemzet jobbjai a hortobágyi puszta vidékein öszpontositják erejöket. Mi történt ezután Pesten, azt mindenki tudja. — De vannak egyes részletek, mellyeket csak kevesen tudnak, s ezeket följegyezni ezen kevesek feladata, hogy ismerje az utókor a császári atyáskodó kormány titkos kezeinek működését. A többek közt igénytelen lakomat holmi kir. fiscusok megrohanák, mindenemet összeirák, megbecsülteték stb. s nemcsak az én szállásomat, hanem a szomszédokét is mind felkutaták, s kimotozák, hogy nincsenek-e ott elrejtve összeesküvési terveim (?!). Egy vasas szekrényem volt, tele történeti jegyzeteimmel, s más eredeti dolgozataimmal, egy más szekrényben egy halomra voltak gyűjtve gyermekéveim óta vitt levelezéseim, egész történeti könyvtárak kivonatai foglaltattak egyegy kötetnyi kéziratomban, minden eszméim, miket a történeti philosophia ébresztett, ott voltak vázlatokban, s e virágait lelkemnek, e gyümölcseit több évi szorgalmamnak mind elrabolták a Windiechgrätz kir. fiscusféle bérenczei ... Midőn a múlt évben kirabolták pesti lakomat, s a többek közt elvitték forradalmi „fekete könyvemet“, mellyre gyakran hivatkoztam: azt mondom a kutatóknak, hogy a ki visszahozza azon forradalmi naplót, az legfőbb kincsemet adja vissza ... de a könyv többé meg nem került. Mit mondjak most, midőn minden papírjaimat elvitték, mellyeken csak egy betűt találtak tollam által feljegyezve ? ! Ha valaki tud, valamit ezen irományok sorsáról, tudósítson engemet vagy Magyar Mihály könyvkereskedőt és kiadót (Pesten, serviták téren). Ha valaki az egész iratgyűjteményt vagy annak fontosabb részeit kezemhez juttatná, azt érdeme szerint egypár száz porttal meg fognám jutalmazni; ha pedig az ügy és munka iránti kegyeletből tenné, úgy ő lenne az én Caesarom, ki Virgil műveit megégetni nem engedte. Ezen irattár nem Aeneis, de mégis „congesti nocesque, diesque labores.“ — Ha illyféle irományok elrejtésével azt akarná elérni Ausztria, hogy ősei történetét elrejtse a magyar elől, arra kijelentem, hogy ezért nem ér. A történeti kútfők elrejtése a legnagyobb gyanúra ad okot, s a gyanú szabadsajtó mellett többet árt, mint a vád maga. — Ha Ausztria egész története elzáratnék is előlünk, nyitva áll annak utolsó lapja, véres betűkkel írva.......... Minden magyar egy Thucidides, ki részt vesz e harczban, s mindegyik le fogja irni, a mit látott és tapasztalt. — Én is ott járok a viharos események közt, mint Plinius egykor a Vezúvhegy tüzokádásánál, a természet roppant tüneményét vizsgálva, hogy azt az utókornak leírja .... s mig az utókorról gondoskodott, a lávatömeg őt eltemető ... Vasvári Pál. Mutatvány „a mádéfalvi vérnap“ czimü erdélyi históriai episodból. *) Gyergyóból a bizottmány Csikszékbe megy. Bornemisza, oda való fők.biró rögtön hozzá csatlakozik. Dec. 26-ára Csik-Szent-Tamásba érkezett, hol első dolga volt a helybeli a jenőfalvi sz domközi lakosokat összehivatni. Itt tudtokra adja, hogy ezentúl nem tőlök függ, ha kivánnak-e katonáskodni vagy sem ? ez iránt van királyi parancs s ők mindnyájan katonák. Felolvastatja a már említett leiratot. És a meglepett nép moczanni sem mert — minden fe*) Krútfők: kidolgozva s kinyomva e tárgy még soha sem lévén, mind kéziratok. Jelesen : az erdélyi főkormány levéltárában találtató eredeti oklevelek, Mike urnak becses, részint egykori kézirat másolati oklevelei, ezek közt a relatio caedis madefalvensis, a különböző bizottmányok munkálatai s saját csekély kézirat gyűjteményem, Hős katonaság korité. Naponként terhesültek a bizottmány bűnei — zsarnok tettek számait naponként újakkal tetézték. Másnap csakugyan megkezdették e helység lakosai közt az összeirást de nem végezhették be. Egy körülmény jött közbe. Meghallja a bizottmány, hogy a szomszéd falvak, jelesen Mádéfalva lakosai közül igen sokan a szépvizi Szalonka havasra szaladnak, hon hagyva nőiket gyermekeiket. Ez aljas bánásmód iránti undor a szegény népben akkorára nőt, annyi gyűlölettel vizeltetett bakói iránt s akkép irtózott a gondolattól, hogy ő a szabad büszke nép elnyomói kezében eszközzé alakuljon, hogy szerette nejét, hogy csöndes tűzhelyét kerülte . . . Ez iránt kell a bizottmánynak intézkedéseket tenni. A bizottmány Zöld Jánost biztosként hozzájuk küldi. Kötelességévé tették: a) Megkérdem, mi okból távoztak a faluból ? b) Ha netalán félelemből az ott tanyázó katonákért , biztosítsa, hogy azok semmi roszat nem teendőnek. c) Ha pedig a fegyvert kerülik, ha határőrökké nem akarnak lenni, miután e czélok sikertelen, 24 óra alatt térjenek vissza. d) Ha 24 óra alatt vissza nem térnek, fiaik hontartása mellett nőik s gyermekeik férjeikhez űzetnek — de javadalmukból mit sem leend szabad magukkal vinni. e) Ha ezután 24 óra alatt sem térnének vissza, házaik lerontatnak, örökségök lefoglaltatik, ők magok pedig elfogatva szökevényekként büntetetnek. Dec. 28-án a bizottmány üléseit folytató, Sz.-Domokos Sz.-Tamás és Jenőfalva lakosai közül a még föl nem írtakat conscribálták. E nap kezdték meg az itti huszárok conscriptióját is. E közben tudatják a bizottmányai, hogy nemcsak a mádéfalviak, hanem a Madaras- Rákos- s más szomszédfalviak is bujdokolnak az erdőkben, a czélból, hogy az önkénytes katonaság jótékonysága alól meneküljenek. Boszantó a bizottmányt a székelyeknek kapacitálhatlansága, s elhatározá őket akaratjok ellen is boldogitni. Székszerte kihirdettető tehát: 1) Fő és jószágvesztés terhe alatt e szökevényeket befogatni, vagy eleséggel ellátni senkire merje. 2) Ki egy szökevény családatyát elfog, s a bizottmány elbe vezet, 1 arany jutalomra számithat. 3) A falusi birák a falukban netalán rejtező szökevényeket vagy szökni akarókat büntetés terhe alatt fogják el. 4) Marháik foglaltassanak le, s házukból valamit elvinni tilos. Épen ekkor jelenté biztos Zöld is, hogy ő csak a szökevények nejeinek s gyermekeinek mondhatá meg a fen kitett pontokat. Ez okból alk.biró Balás Ádámot bízták meg a havasra menni s tudatni velők , hogy a bünhödéskor nem tudással ne menthessék magokat. Emberek voltak e a bizottmány tagjai vagy vadállatok nem tudom, de hogy a sir, melly őket befogadta átkozott, de hogy az emlékeit magok után hagytak herostratusi — igaz. Gyalázat, hogy a magyar föld illy korcsokat táplálhatott! Dec. 29-ikére Csik-dánfalvára ment a bizottmány. S itt első tette volt az Okelli ezredből egy századot Mádéfalvára küldeni, a legaljabb fenyegetés teljesítése végett. Parancsuk volt e katonáknak az elbujdosott családatyák nőit s leányait a faluból kiűzni, hogy mondják meg férjöknek, mikép ha 24 óra alatt vissza nem térnek, épületeik leromboltatnak s szántóföldeik kiosztatnak. És a szabad székelyeket illy aljas eszközökké akarták kényszeríteni! Tél vala , zordon hideg tél. Csikorgó hó boritá az egyetemet s az eb is vonitva keresett egy meleg zugot. És a szegény székelyeknek nőit, leányait illy időben üldözők el a meleg tűzhely mellől! A szabad székely lakat kerültes nője puha vánkosáról aljas kéjhölgyként űzetett el! S mind ezt egy székely ember parancsára ! Még az nap meghozatott a hir, hogy a katonaság a rendeletet pontosan teljesité. Csíkszeredában—mint a mellynek lakosai hason kibujdosásról gondolkodtak — a főkirály bírót s Sándor Lászlót küldők olly utasítással, hogy az erdőre is kimenjenek s a fenn kitett pontokat tudassák velök. Ha a bizottmánynak legkevesb embersége legyen, ha a becsületesség szózata kőszivökig hatni tudott volna, ha minden gondolatuk ne legyen árulás , s szentnek keresztelt szándékuk aljas bűn, az elbujdosottak szilárd eltökéltségök aljas szándékukat megtörte volna. De ők sem emberek, sem honfiak nem valának. A másnapi ülésben Balás Ádám jelenti, miszerint a szép vízi havasra kiment, s a bizottmány rendeleteit elmondá. Feleletül kapta: az elbújdosottak egyike sem leend katona, s hogy nőjeik elüzessenek, házaik leromboltassanak — nem hiszik, miután épen a bizottmány pártfogására számitnak; s ez nem egynek, de mindnyájoknak felelete. Olvasták emlékiratukat. Ő felségének mondák , nem lehet czélja szabadalmaik kigúnyolásával katonákká tenni akarni őket. Hatják, hogy Gyergyó nagy része kénytelen vola fölvenni a fegyvvert. Ők a bizottmány előtt megjelenni soha sem fognak. De ha azt tenni kénytelendnek is, ha föleskeztetnek is , ez által kényszerítve nem leend. Végül minden erőszaknak ellenmondanak. A bizottmány nem kevéssé bámult. A szilárd eltökéltségeket vakmerőségnek keresztelve , a Trautmannadorf . 110