Pesti Hírlap, 1884. október (6. évfolyam, 271-301. szám)
1884-10-09 / 279. szám
Budapest, 1884. VI. évf. 279 (2078.) szám. Csütörtök, október 9 Előfizetési árak Szerkesztési iroda: egész évre . . . 14 frt — kr. ppHIk H ■ Budapesten, nadux-utca 7. sz., Lemit'; Félévre .... 7 . — » tkiip! |BgS __ ^hová a lap szellemi részei Negyedévre 7 . 360 » tjiii Jjá?, fgtmiS /fpmk IBEjsvmf gij ijl EH §9 Bffilgyjk Pi jpj| BESLgSk illető minden közlemény e gy hóra ... 1.20» Wa/gB W pTTI i^l I M I M |g intézendő. Egyes szám helyben 4 kr. H Sm iP« H Bérmentetlen levelek csak Vidéken 5 kr. pi B M H |B N raT'® 0 ismert kezektől fogadtatnak el. Százalék nem adatik. || | | gj | fej || gg gj Kéziratok vissza nem adatnak. Kiadóhivatal: Hirdetések £T'ÜTZ\n;WT' DnTTTWAT MATITT An istsäiXAa&a POLITIKAI NAPILAP.s“síd tamulások intézendők. XMHTfgy Poniban 40, Rue Notredata« ^-----des Victoires. WSmmmm p——b __ A magyar akadémia. Az akadémia ülésszaka megnyílt ismét s a telt padok bizonyították a közönség érdeklődését. Nincs is akadémia, mely a nemzet életével annyira összeforrt volna s arra oly befolyást gyakorolna, mint a magyar. Franciaországban a tagok székfoglaló beszédjei s az emlékbeszédek eseménynek tekintetnek ugyan, de ezeken kívül az ülések nyomtalanul enyésznek el a fővárosi életben, sőt a francia akadémia nem volt képes legfőbb feladatának megfelelni, hogy a francia irodalmi nyelvet egész tisztaságában, úgy amint azt XIV. Lajos úgynevezett klasszikus korában meghatározták, változatlanul fentartsa, mert ismeretes tény, hogy alig van francia író, aki az akadémia nyelvtani szabályaihoz mindig ragaszkodnék. A nyelv nem kövesült meg, s itt meg új szólásmódokat ölt magára, minden nemzedéknél, csak a holt nyelv nem változik többé. Más országok tudományos akadémiái régóta megszűntek közvetlenül a közönségre hatni, ugyanazért a tekintélyesebbek, mint például a berlini, nagy kiadások által, minek a históriai kútfők, a görög és római feliratok, a régi síremlékek korpusza stb. mozdítják elő a tudományok haladását; de a szakkörökön túl a nagy közönséggel alig érintkeznek. A magyar akadémia ellenben első alapításától kezdve szoros kapcsolatban maradt a nemzeti élettel. Első feladata volt megalapítani s kiművelni az irodalmi nyelvet, a tudományt népszerűsíteni s lehetővé tenni, hogy a középosztály nélkülözhesse a külföld nyelveit s magyar műveltséget lehetővé tegyen. Az akadémia ezen feladatnak tökéletesen megfelelt, habár sokszor ellenes ékceinek céltáblájává vált s működése gyakran kifogásoltatott. De azért mégis mindig népszerű maradt a nemzetnél, amit nemcsak azon érdekeltség bizonyít, melylyel a fő- s városi közönség az üléseket látogatja, hanem s főleg azon nagyszerű alapítványok, melyeknek sora évről-évre szakadatlanul folytatódik. Midőn gróf Széchenyi a magyar akadémiát alapította, a magyar tudomány árvaságban sinlődött, irodalomból megélni nem lehetett, ez csak mellékfoglalkozásként tengődött a kenyértudományok mellett. Az első alapítók szándéka tehát az volt, hogy az akadémiai rendes tagság fizetéssel, habár csekélylyel járjon, s hogy a tagok munkálatai tiszteletdíjban részesüljenek, úgy, hogy az írók ezentúl ne csak erkölcsi, hanem anyagi jutalomban is részesüljenek. Erre azonban hiányzott az elégséges alaptőke, s minden osztályból csak két-két rendes tag húzta az évi fizetést 300 és 500 forinttal. Azóta az akadémia meggazdagodott, de az írók sorsa is annyira javult, hogy ezen csekély fizetés többé alig jó számba. Ugyanazért a fizetéses tagok intézménye kihaló álláspontba helyeztetett. Akik, mint például Pauler miniszter, régibb időben fizetésbe jöttek, megtartják azt, újak azonban nem lépnek helyeikbe, ha azok megürülnek. Az akadémia inkább tudományos munkák kiadására fordítja jövedelmét, mint a tagok fizetésére, sőt könyvkiadó vállalata által a külföld legkitűnőbb munkáit is terjeszti műfordításban a magyar közönségnél, míg másrészről tagjainak azon tudományos munkáit adja ki, amelyeket a kiadók elfogadni nem mernek. Az iraki tudósok sorsa ötven év óta tetemesen javult. A háromszázat meghaladó hírlapoknál s folyóiratoknál ezeren találnak, többnyire szerény, de mégis tisztességes jövedelmet, egyik-másik kivételesen vagyont is szerezhet s habár még távol vagyunk oly viszonyoktól, a minőkkel Francia-s Angolországban és Amerikában találkozunk, ahol a hires írók urakká válnak, nálunk is meg lehet már élni az irodalmi munkából. Tudjuk ugyan, hogy ezen nagy haladás az irodalom külső viszonyaira nézve, nem kizárólag az akadémia érdeme, annyi azonban bizonyos, hogy ez adta a lendületet a szépirodalomban, mely most nem szorul többé az akadémiára. Ellenben a tudományos munkák, melyek nem tankönyvek, magyar nyelven még most is kizárólag az akadémia s a tudományos társulatok pártfogására szorulnak. Az akadémia első ülésének legelső tárgya volt a bizottság jelentése az ezerforintos Péczely-díj ügyében, a történelmi színmű számára, mely az utolsó években nyilvánosságra került s abszolút becscsel bír. Az akadémia alapítása óta mindig szoros összeköttetésben volt a színházzal. A magyar hazafiak e két intézetben tisztelték a magyar nemzetiség ikergéniuszait, s a magyar színházban nemcsak mulatságot kerestek, hanem minden nemesebb érzelmeknek, a hazafiságnak, a jó ízlésnek, a magasabb műveltségnek templomát látták benne. A színház ezen ideális felfogásából magyarázható a Teleky, Karácsonyi és Péczely-pályadíj, melyek most céljukat elvesztették, mióta a közönség annyira pártolja a nemzeti színházat, hogy ez az íróknak műveik után oly tantilmet fizethet, melyhez képest a A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Hova lesznek a színészek ? — A Pesti Hirlap eredeti tárcája. — Milyen hálátlan az a színészi pálya. Nem is pálya, hiszen ha egy szépreményü fiatal ember, követve keble szózatát, felcsap színésznek s egy színjátszó társasággal odább áll, mondják rája: „pályatévesztett.“ A színlapot körmöli, mig meggémberedik az ujja, aztán kihordja, mig belevásik a lába. Megtanul koplalni és inni, mig az első szerephez hozzájut. Ezt addig magolja, mig belereked, s mikor belökik a színpadra, hogy kérdje meg az épen javában dühöngő Szolimántól: „Mit parancsolsz, felség?“ azt kérdi tőle: „Parancsolok én neked, felség ?“ Mire a fürtöket — mikben Júliák és Lujzák liliomujja turkált a deszkákon — megcibálja tarkóján az idő szele, az egykor darázsderekat ensconpointra fújja fel a babánat, s a római orr a pirosító pamacs színét veszi föl: már akkor annyira viszi, hogy a helybeli újságban kijön a neve mint „reményteljes fiatal színésznek “ S ha nagy alkotásokig viszi fel? Mit ér az ? Alakjai vele együtt dőlnek ki a színpadról, s el van temetve, mielőtt meghalt volna. * * * Szegény leányok, kiket elsodor a dicsőség szele, titeket legalább fentart könnyűségetek. A falusi kis leány egy világos nyári este végig ment az utcán — és eltévedt. Az uraságnál uj családi öröm volt. De a nagyságos asszony maga csak nem szoptathat! A kis leányt, Jutkát, felfogadták. Már épen alkalmas volt a dadának. A háznál volt egy szőke klavirmajszter, az addig verte a zongorát, míg Jutkával elhitette, hogy neki aranybánya van abban a dalos fülemile torkában. Csak elő kell onnan énekelni. Egy vándor daltársulatot alakítottak ketten, a szomszéd mezőváros nagy vendéglője nagy szálójában ütötték fel a sátrat. Az impressario-zongoraművész az első előadás alatt megugrott a kasszával, miután a primadonnát fahangjáért kifütyülték. De ha fa volt a hangja, karbunkulus volt a szeme. Nem maradt magára. Akadt számos tisztelője. Később azután előkerült egy derék asszonyság, nagy maecenás, az lelkiismeretet csinált belőle, hogy egy ilyen drága gyöngy el ne kallódjék idehaza. Csak Pesten tudják méltányolni a bőkezű urak a becses művészi anyagot! S a szép Jutka Pestre került, de nem birt művészetének a műintézeteknél teret találni, pedig a nemes uraságok pártfogolták. S felvitte isten a dolgát Bécsbe, és ott már a bárók pártfogolták. Párisba s ott már a grófok. Már feljebb nem bukhatott. Egy vállalkozóval végre, ki a nyugati művészetet terjeszti kelet felé, eljutott a szép Konstantinápolyig. Ott van csak a tündérvilág a szép talentumoknak.. . De az ezeregy éjszakának vége lett. Jutka elhervadt. Elhagyatva bandukolt a külváros szennyes utcáin, keresve, merről mehet hamarabb a Bosporusnak. Egy indiai nábob arra lovagolt, meglátta , és feleségül vette. Ma két palotája van a Galatán és Skutariban, és ünnepelt benne Európában és Kisázsiában. * * * Teleki Sándor kocsin jár Költőről Kolozsvárra. Az ő fogata az ő családi vasútja, egy nap alatt mindig megjárja, s korábban érkezik mint az erdélyi vasút. Etetni megáll egy városkában, mely a bércek közé szorult, behajtat a fogadóba, ahol színművészek működnek. Az ivóban az asztalnál, melyen nem volt bor, egy hórihorgas alak ült, melle a hátához száradva, leritt róla az első szerelmes. Az úri jövevény előtt, pártfogót látva benne, sietett felugorni s üdvözletül elébe köhögött. — Öcsém, ugat belőled a halál kutyája! — mondá a költői gróf. Színész vagy, látom, ne is tagadd. Jössz velem. — Ho — hova, kérem ? hebegé a színész még egyet köhintve. — Fürdőre, barátom. Külömben Teleki Sándornak csúfolnak. — Csak elbúcsúzom a primadonnától . .. — Kúrára viszlek, s a kúrából minden érzékenykedés ki van zárva. Össze vagy pakolva, ülj fel. A kocsisnak oda szól: — Fordulj meg, hegy el. — Merre, méltóságos uram ? — Karbonácra ! * * * Felsőbánya felett, ahol a Guttin és Cibles ormai uralkodnak, az országut mentén sűrű zöld lombok közt játszik bujósdit egy ház — ez a fürdő — egy másik házzal — ez a hotel. Ide hajtattak be. Eddig már a páciens bátorságot vett és megkérdezte: — Aztán mi van abban a vízben, Sándor bácsi ? Mai számunk 14 oldalt tartalmaz.