Pesti Hírlap, 1891. március (13. évfolyam, 59-88. szám)

1891-03-01 / 59. szám

1891. március 1. PESTI HÍRLAP betöltve. Ma végre olyan Tannhäusert hallottunk, a kit dalnoktársai közt méltán illetett meg az elsőség. Mintha csak az ő számára volna írva ez a szerep, oly jól illik a hangjának és egész művészi egyéniségének. Pompásan is volt diszponálva, úgy hogy zavartalan műélvezetet nyújtott előadása. Különösen a Venus-dalokat oly lendületesen énekelte, mint elődei közül senki sem. Dalnoktársai közül ij volt Szirovatka mint Walter és Waldmann mint Buterolf; mind a ketten nagyon szépen beleilleszkedtek az ensembleba, amelyet Takács Wolframja, Kiss B. Henrikje és Szelídről Reimarja jól egészített ki. Ney Dávid őrgrófja a legkényesebb igényeket is kielégítheti. Lotter Gizella k. a. Venus hálátlan szerepével legjobb tehetsége szerint igyekezett megküzdeni és Gábos Kornélia k. a. csinosan, korrekten énekelte a pásztorfiú szólamát. Az énekkar szabatosan működött, de a színfalak mögött nem elég halkan hangzott a zarándokok éneke. A zenekar Erkel Sándor vezénylete alatt remekelt és főleg a nyitányt oly briliánsul játszotta, hogy utána percekig tartó, tüntetésszerű taps zúgott végig a nézőtéren. * (A népszínházban) ma Lukácsy Sándor főrendezőt a szinipályán töltött negyven éves jubileumára rokonszenves ovációkkal halmozták el. A hátsó lépcsőházat, a kulisszák világának e közlekedési útját, virágokkal, transparentekkel szépen földiszitették s e dekoráció az író-rendezőt, mikor megérkezett, egészen a rendezői szobáig kísérte. A jubilánst a színház tagjai már a délelőtti próbán lelkes éljenzéssel fogadták, este, előadás előtt pedig a színpadon ünnepélyes külsőségek közt újult meg az ováció. A deszkákon a lebocsátott függöny mögött díszes társaság gyűlt össze, a népszínház tagjai, a nemzeti színház s egyéb intézetek küldöttségeivel. A belépő Lukácsyt zajos éljenzés közt Evva Lajos igazgató üdvözölte s átnyújtott neki emlék-ajándékul az igazgatóság nevében egy értékes gyűrűt, meg egy babérkoszorút. Ezután Szirmai Imre a személyzet nevében üdvözölte a jubilánst, átadva neki pályatársai ajándékát: vett ezüst könyvet, melynek külső oldalára a dedikáció, belső lapjára Lukácsy színműveinek címei vannak vésve. A karszemélyzet ezüst koszorúval lepte meg az ünnepeltet. Majd Zilahi üdvözölte a nemzeti színház küldöttsége élén meleg szavakkal, óriási babérkoszorút nyújtva át. Azonkívül még sokan adtak át ajándéktárgyakat: Kaffka László, a színészegyesület kormánytanácsa részéről (albumot), Feld Zsigmond (ezüst evőeszközt), a derék „Jenő“ szerephordó, a főrendező famulusa talpraesett beszéd kíséretében ezüst íróeszközt adott át, melylyel a technikai személyzet kedveskedett. Küldtek még koszorúkat Makó és Károlyi színigazgatók, Margó Célia énekesnő stb. Lukácsy Sándor meghatottan köszönte meg Thália papjainak és papnőinek a szíves meglepetéseket. Ezalatt a színház nézőterén nagy és díszes közönség gyűlt egybe, hogy megnézze Lukácsy Sándor „Vereshaja“-ját, mely az író nem valami nagyon eredeti és mély, de rokonszenves talentumának legszebb alkotása. Az az igazság és megkapó emberszeretet, melylyel Szilaj Kata és Veréb Jankó alakját megrajzolta, biztosította a népszínműnek a hosszas életet, s a közönség vonzalmát. Ma is csupa taps, csupa kacaj és csupa elérzékenyülés közt nézte végig a közönség a darabot — tüntetve az író mellett is, színészek mellett is. Különös meglepetés volt az is, hogy az öreg Sajgóné szerepét Szathmáryné, a nemzeti színház tagja játszotta, kit a közönség kiléptekor végét alig érő tapssal s éljenzéssel üdvözölt. Ugyanilyen lelkes ovációban részesült Blaha Lujza asszony, a lángveres hajú kedves Szilaj Kata megalkotója és fentartója. Még egy harmadik régi játékost is kitörő tapssal üdvözölt a közönség: Kláriét, ki Sári tréfás epizód-szerepét a humor valóságos tökélyével hozta mindig a színpadra. A többi szerep már csupa új kézben volt. Tihanyi, Eőry, Tamássy, Tóth Ilonka helyébe új generáció lépett. Ezek közt Szabó Anti (Keszeg Mihály), Tollagi (Veréb Jankó), Szirmai (Bálint), Lukács Juliska ''Ágnes) és Hunyadi (Ferke) most is tetszést vívtak ki. A közönség az első és a második felvonás végén a szereplőkön kívül a szerzőt is kitapsolta néhányszor. * (ii színházi hiro.’t) A népszínház legközelebbi újdonsága a „Chiatoni skótok Delibes Leó egy felvonásos operetteje lesz, mely kedden f. évi márc. 3-án kerül színre. A főszerepeket Serédi Sarolta, Németh, Dárdai és Tollagi játszszák. A jelmezes főpróbát hétfőn d. e. 10 órakor tartják meg. , , Zsuzsika“ Lukácsy Sándor 3 felvonásos új népszínműve pénteken márc. 6-án kerül először színre. A főszerepeket: Blaha Lujza asszony, Lukács Juliska, Csongori Mariska, Klárné M., Csatár Zsófi, Vidorné, Béni Irma, Horváth V., Szirmai, Szabó A., Hunyadi, Tollagi és ubinszky játszszák. — Fredmar A. bűvész, Herman tanítványa, ki Bécsben egyre fokozódó tetszés mellett produkálta magát, kedden márc. 3-án tartja, első első előadását a népszínházban. Jezők ügyésze nagyon kiváncsi ember , pontosan akarja tudni Cogbland pénzügyi állapotát. A színész mellényzsebében kutat és megígéri, hogy erre a kérdésre a lunch után, azaz ha majd a reggelijét kifizette, fog válaszolni. A solicitor ezután szemére lobbantja Coghlandnak, hogy két lakást tartott, egyet Londonban a maga számára, melyért hetenkint hat fontot fizetett és egyet Richmondban neje számára, melyért hetenkint három fontot fizetett. — Nem tart ön pincét Picadillyben ? — Nem, viszonozza Coghland, csupán közönséges wiskyt iszom. Coghland Amerikában 100 fontot keresett hetenkint. — És ön mindent elköltött? kérdá az ügyész — ó, az kétségtelen! viszonozza Coghland. — Ön több színdarabot irt s egyet eladott az Egyesült Államoknak és a bevételeknek bizonyos százalékát kötötte ki magának; azt hiszi ön, hogy ezek a százalékok jövőben is tekintélyesek lesznek ? — Ezt egy fiatal színész nem igen mondhatná meg előre, viszonozza Coghland szerényen. Ha Coghlandnak eszébe jutna szomorújátékok helyett vígjátékokat írni, egy jelenetben pompásan megírhatná a csődbíróságnál tett vallomását; a színházi közönség ép oly jóízűeket nevetne rajta, mint a bíróság; azt azonban nem mernék állítani, vájjon a hitelezők is oly jól mulattak-e. — Istenem, a nagyságos úr itt! A lépések zaját a lépcsőház vastag szőnyegjei egészen elfogják, fenn az emeleten egyetlen hang sem hallható. A hálószoba aranycirádás ajtaját gyöngéd kopogtatás rezzenti meg, de a csöndet még mindig semmi válasz sem zavarta. Egy második és erősebb kopogtatás követi az elsőt s akkor egy csengő, asszonyi hang félénken szólal meg odabenn: — Ki az? — Én, felelt odakünn , ar melegen Adataim e pontnál eltérnek. Az egyik forrás szerint az ajtót tényleg kulcscsal nyitották ki, de a másik azt állítja, hogy Yur a vadaival dőlt az aranycirádáknak, mivel a szárnyas ajtón át elfojtott suttogás hallatszott. Abban azonban az összes dunántúli ozsonnázó körök megegyeznek, hogy a hálószoba kis kerevetén egy idegen férfiú ült: az első, az igazi férj. — Mi történt itt ? szólt Y ur szigorúan Az asszonyka remegve sütötte le a szemeit, a férj bátortalanul hebegett valamit, de a pozitív tényt nem lehetett eltagadni. Y ur gyalázatosan meg volt csalva. Mégpedig — ami a világtörténetben páratlan — a legitim férj volt a csábító. E hó negyedik napján volt meg a párbaj az uradalmi park tisztásán. A csaló férj (mint az odavaló lapok minden kommentár nélkül megírták) súlyosan megsebesült, de a golyó nem sértett nemesebb részeket. Az asszonyka most odaadással ápolja törvényes bűntársát, míg Y ur a napokban már be is nyújtotta a keresetét X ur ellen : százezer forintnyi kölcsön ennek 6%-os kamatai, valamint az összes járulékok megítélése ügyében. A per egy kissé pikánsnak ígérkezik, úgy mondják: zárt ajtók mögött fogja letárgyalni a polgári bírósági. Almódi. Csődbe került színész. Angliában a tönk nem kizárólagos szabadalma a kereskedőknek; része lehet benne mindenkinek, még a színésznek is. A legkiválóbb színészek egyike, F. Coghland, ki mellesleg igen jó nevű drámaíró is, múlt héten csődöt kért maga ellen. Passzívái kerek számban 5000 fontra rúgnak, aktívái egyáltalában nincsenek. Coghland a Princess Theatreben, hol Langtry asszonynyal együtt játszik, 60 fontot kereshetenkint, továbbá egy darabjáért, melyet megszakítás nélkül adnak elő ugyanebben a színházban, nemrég 600 fontot kapott s azonkívül naponkint fölszedi a tantiémeket. Ily körülmények között Coghland csődje megmagyarázhatlan dolognak látszik s midőn a kihallgatás folyamában, melynek alája kellett magát vetnie, azt kérdezték tőle, miként költhetett el három év alatt évenkint 7000 fontot (84.000 forintot), Coghland a legnagyobb lelki nyugalommal azt válaszolta : — Értem, hogy önök kiváncsiak ezt megtudni, de én is csak oly kiváncsi vagyok, mint önök. Magától értetődik, hogy Coghland vajmi keveset ért a könyvvezetéshez, mérlegét fejből állította össze; ebben egyébiránt a naponkint nagy számban érkező számlák is segítségére voltak. Coghland házvezetése sem érdektelen; 1887-ben Aidenhamban egy nyaralóban lakott, melyért 300 font évi bért fizetett ; személye közül két, az istállóban pedig tíz szolgát tartott; szakácsát Belgiumból hozatta. Szemére lobbantották, hogy adósságok hátrahagyásával Amerikába utazott. — így többek közt, mondja neki a hitelezők ügyésze, lisztkereskedőjének ötven fonttal maradt adósa. — Ötven fonttal lisztkereskedőmnek, viszonozza Coghland. — Ó, sokkal többet! Nem akarom lisztkereskedőmet azzal a föltevéssel megsérteni, hogy csak ily csekély összeget hitelezett nekem. Coghland ezután előadja, hogy mészárosának, pékjének, szabójának, sőt mosónőjének is tartozik. Ezen felül háztartónője is hat havi gázsit követelt tőle. A hite l prenumeráció. A szegény Beöthy Laci megtette egyszer azt a tréfát, hogy lerajzoltatta magát koporsóban, amint a temetőbe viszik s a hitelezői részvétkönyeket hullatva vonulnak utána. De a torkára forrt a tréfa, mert a hitelezők e vioenciára mind felmondták a barátságot egy magyar varga kivételével, ki mindössze ennyi szemrehányást tett a szorongatott írónak : „Böjti úr, nem célarányos a becsületes embereket kicsúfolni.“ Bizony, bizony, jobban tenném én is, ha saját kasztunk érdekében, nem évődnél a könyveink derék előfizetőivel, inkább magamba szállanák s nem keverném föl az emberek epéjét még jobban. Mert úgyis nagyon lejárt az előfizető-fogdosás aranykora! Letűntek azok az idők, mikor Tiszaháton ábrándos kisasszonykák kérlelhetlenül megadóztattak minden lelket a szénfekete hajú, sápadtarcu költő számára, s azok is, mikor a haza szent nevében hívhatták előfizetésre a troubadurok a bus magyart." De azért csak rá rászorul a mai generáció is az előfizetési felhívásra, bár igaz, hogy most egészen más érzelmek közt bocsátjuk ki, mint boldogabb elődeink. Tehát a könyv-prenumerációról írok, melyet manapság bátran elnevezhetünk „egy bűn történetének“, mely feloszlik három korszakra: az első az eszme fogamzásának korszaka, a második a lelkiismeret furdalásának korszaka s a harmadik a kétségbeesés kora. Én is beleestem a „bűnbe“, de hogy mikép, máig sem vagyok tisztában, mint azt hiszem egyetlen becsületes gonosztevő sincs tisztában azzal, mikép fejlődik ki benne a rossz szándék. Meglepi az embert mint a szerelem, vagy mint a népszinműltási viszketeg. A fejben valami kamara fölpattan, belerepül egy darázs és ott és nap szüntelenül duruzsol, hirdess prenumerációt! Eta az utcán megyünk, a darázs odabenn egyre azt döngi: látod ezt a sok sétáló felebarátodat, mind boldog és megelégedett, csak te vagy köztük elégedetlen, rontsd el egy kicsit a kedvüket. Mikor pedig a kávéházban a thea rózsaszín habja mosolyog ránk s a szivarunk füstje bodorodik a légben, eszünkbe jutnak novella-hőseink, akik szintén ábrándosan hallgatják a szamovár zizegését s nézik szivarjaik füstjének szállongó karikáit, de az ördög se tud róla semmit. Megszánjuk szegényeket s megszületik a prenumeráció eszméje. Az eszme születését követi a tett. Kinyomatjuk az előfizetési fölhívást ... de ez sem megy oly könnyen. A felhívásnak csábítónak, érzékenynek és sokat mondónak kell lenni. A r. publikum hazafiasságára már nem igen lehet appellálni, mert az hazafiasságból már csak bajuszpedrőt vesz. Ma már csábítóbb eszközökhöz kell nyúlni. Eszünkbe jutnak a Kakas Márton recipéi, melyek szerint minden előfizetőnek ingyen .