Pesti Hírlap, 1894. augusztus (16. évfolyam, 213-243. szám)
1894-08-01 / 213. szám
Budapest, 1894. XV. évi 213. (5608.) szám. Szerda, augusztus 1. Szerkesztőség: Budapest, váci-körút 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény tajtózendő. Siadékivatal: Budapest, váci-körút 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők. Előfizetési érák: Egész évre .. le írt — ki, Féléve.............7 „ — „ Negyedévre . . 3 » 50 , Egy hóra ... 1 , 20 , Egyes széna ára 4 kr. Vidéken 5 kr, Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Posta-ügyek. Beszéljünk egyszer a postánkról s lehet ,attól is beszélni egyszer elvétve, véletlenül, sőt kell is néha megemlékezés tárgyává tenni, hiszen a nyilvános ellenőrzés a közintézetek éltetője ; úgy vagyunk velük, mint a fogakkal. Óvatos ember, aki szereti, hogy épségben megmaradjanak rágószervei, évenként egyszer meg fogja tekintetni a fogait, Így aztán nem fajul el a keletkező káresz, mert zsenge ifjú korában ezt is el lehet tüntetni. Nem volna ártalmára a közügyeknek, ha összes intézményeit is csak úgy kiporolná a sajtó egyszer évenként, amint azt az asszony a ruhákkal teszi, az ilyen gondos szellőztetés sok mélyt szalaszt ki a rejtekhelyéből és különösen egészséges a nadrágoknak. A m. kir. postával nagyon keveset foglalkozik a nyilvánosság. Kevesebbet, mint a mennyi hazánk közbiztonságára üdvös. Vannak intézmények, amelyeknek olyan különösen kedvez a szerencse, mintha teljesen extra itum állnának. Igazságügy, közlekedés, oktatási és egyéb institúcióink, mintha egytől-egyig üvegházban laknának, mindig őket hajszolgatjuk, míg a postáról, nem emlékszünk, hogy talán a posztkisztli eltűnése óta valami előkelőbb helyen megemlékeztek volna. Akkora itt a közbizalom, hogy egyik hírneves tudósunk egy ízben a magyar jogász-egyletben „A vizsgálati foglyok tébolyáról“ tartott előadásában egyik flagráns tébolyodási tünet gyanánt tartotta fölemlítendőnek, hogy egy vizsgálati foglya egy ízben a következő verselményt követte el: ,,Nincsen hőség, mely nem sikkaszt. Nincsen postás, ki nem sikkaszt,“ mondván, hogy a ki ilyent költ, az kétségtelenül meg van romolva. Nem vettük föl föladataink közé, e fölött vitába bocsátkozni a psychiatriával. Ha a tudomány úgy találja, hogy az idézett poézis elmeháborodásra vall, bizonyára van oka reája, mi is úgy hiszszük, hogy rendesen csak a fele igaz annak, amit a foglyok vallanak, mi legalább abszurdumnak tartjuk, hogy volna hőség, amely nem tikkaszt. Ezzel az idézettel csak azt kívánjuk bizonyítani, hogy mily kőkemény sziklán állhat a közbizalomban a posta-intézményünkbe vetett hit, ha a jogász-egyletben Laufenauer tanár egyszerűen őrültnek deklarálhatta azt a jámbor foglyot, aki pedig a meteorológiát bizonyára kevésbbé ismeri a postánál. Mi is úgy tudjuk, hogy nem sikkaszt minden postás. Ezek a foglyok mindenben csak a mentő körülményeket keresik; bizonyára postás volt ő kelme is és szabadulhatni vélt, ha általános törvénynek igyekszik megállapítani, amit ő cselekedett. „Minden postás“ már csak azért sem sikkaszthat, mert nem mindenki kezel pénzt. Bizonyára, ha nem is egészen bolond, de nem igazságos, aki ezt a tételt fölállította. De már az aztán megint a psychiatria ügye, hogy viszont ő bolond gyanánt eladhat olyant, aki csak igaztalan, így van-e, úgy van-e, egy bizonyos, hogy a m. k. postánál többet sikkasztanak a polgárilag megengedhető átalánynál és mi ennélfogva sokkal kevésbbé tartjuk normálisnak az általános bizodalmát, mint abnormálisnak azt a kissé túlzó lyrikust, akiben, sajnos, egyikét vesztettük el legihlettebb látnokunknak, tébolyodottnak jelezvén egy embert, aki költő létére jogosítva van magának többet kivenni embertársainál, kegyesen elnézvén ellenben a postásoknak, hogy ők is többet vesznek ki maguknak, mint a menynyit törvényeink megengednek. A posta-sikkasztás egyik legállandóbb rovatunk. Nulla dies sine linea. Alig van nap, amelyen nem történnék valami. Igaz ugyan, hogy Raschka postaigazgató mindig erősen nyomában van a tettesnek, a mi nagy szerencsénk, minthogy különben elsikkasztották volna őt is már, de mit segítnek nekünk a Raschka igazgató erélyes nyomozásai, mikor ezek a nyomok mindig a külföldre vezetnek, ahol rendszeresen lopják a mi pénzesleveleinket; a külföldi postásokra, sajnos, nem terjed ki a m. kir. posta fegyelmi és büntetőjoga, magyar postás pedig tudvalevőleg nem lop. A „posztkisztlit“, amelyet gyűjtőfogalommá avatott már a maliciózus legenda, szintén külföldiek vitték el, azt minden gyermek tudja. Magyar ember szereti a hazáját és nem tesz ilyent. Lehetett látni, hogy erre a hazaszeretetre lehet is számítani. Mikor most két esztendeje a mozgó posta nyitott ajtajából a kerepesi úton kihullott egy pénzes zsák, két napszámos nő rögtön visszajuttatta az igazgatósághoz, amely nem is igen látszott megijedtnek, hiszen a hazaszeretet neki leglelkiismeretesebb hivatalnoka, akire annyi biztonsággal számít, hogy azért nem akartak egy lakatot arra a mozgókocsira költekezni, pedig ez milliókat szállított naponta, mert számítottak arra, hogy ha kihull is az utcára egy millió, hazahozza azt a hazáját szerető magyar ember. Mi a magunk részéről tisztelettel hajlunk meg az olyan rendszer előtt, amely ilyen kölcsönhatásban van a néppel és erős pályadíjakkal buzdítja és teszi próbára a hazaszeretetet, de akadhatnak olyanok, akik ezzel a bizalommal gáládul visszaélnek. Igaz ugyan, hogy erre az umuwima A császár. — Pompon. — Mikor a lámpagyújtogató lecsavarta a lángokat, melyek a lovardának hátsó bejáratát megvilágították. Férard Jane a Matignon avenueben hintájába szállt; nyomon követte a testes Agathe, ki így szólt : — Ugyan no, ne sírj hát! Legyen eszed ! Utóvégre is nem ér ez semmit ... és csak árt a szempilláknak. De a kis Jane csak szorítgatta zsebkendőjét a szeméhez és mély sóhajok emelgették keblét az izlandi csipkével diszített Valois-kabát alatt. — Az Americain-kávéházba, szólt gépiesen a kocsishoz, szokásból mondta. Aztán, amint a kocsi haladt, zokogás között kezdte: — Ah, Agathe, Agathe, én vagyok a legboldogtalanabb nő ! — Bertram lovászmester elhagyott ? — Nem! én hagyom el; szerelmem meghalt, tökéletesen meghalt ... És mindennek Franconi igazgató az oka. Oh, ezek a direktorok, ezek a direktorok! — Lássuk csak . . . csillapodjál ... Mit csinált neked az a Franconi ? Beszéld el az esetet, az majd könnyít rajtad. * * _* im«gadiM»iiM')i!MpiMUUWBllllllllll III lll|||||| H—NHI»»l«imini || W|| || | ■ ........ — Nos hát, a múlt szombaton történt. Emlékszel, mily szép telt ház volt. Bertram — akkor még azt mondtam Bertramom, épen a szokott diadalt aratta produkciójával, a szabadon elővezetett három csődörrel. Haja pompásan föl volt sütve és remekül szétválasztva; felső testére fekete frakk simult, mely érvényre juttatta déli alakját; térdnadrágját aranyos harisnyakötők szegélyezték; szóval, igazán remek volt. De ami legjobban elbajolt, az mindig a bajusza volt; finom kis bajusz, selyemszerű, egy árnyalattal világosabb, mint a paripák színe; az ajkon kétfelé vált és ingerlő kacsokban végződött. Bertram szép volt, mint egy félisten; hatalmasan megállt a porond közepén, kezében tartva az ostort ugratta a paripákat, Spartakuszt, Pryamust és Thisbét, akárcsak növendék-ballerinák lettek volna. Legcsekélyebb jelére a három állat kecsesen mozgatta fejét, melyet háromszínű bojt diszitett: lépdeltek, ügettek, száguldtak, átugrottak a kötél- és léc-akadályokon . . . Elragadó volt ! És a csengő zene négyest játszott, ami rám valami rejtelmes himnusz benyomását gyakorolta. A trombiták mind erősebben harsogtak, belevegyült az ostor csattogása : Hop! Hop ! És lelkes taps hangzott végig az egész termen, a nők legyezői idegesen himbálóztak, akár csak a szerelmes pillangóik. E kitanított, hajlékony, majdnem emberekké varázsolt állatok láttára megértettem Bertram felsőbbségét és szívem feléje dobogott, miközben ő kecsesen üdvözölte a tömeget, püdörgetve bajuszát, azt a szép, aranybarna, selymes bajuszát . . . Mondom, szombaton, visszatér az istállóba, — persze előbb páholyom fele vetett egy utolsó tekintetet, — midőn Gauthier rendező értesíti, hogy az igazgató magához kéreti. Gratulálni akar neki, kétségkívül. . . . Talán — ki tudja — fölemeli a fizetését . . . Bertram lassú léptekkel haladt föl a lépcsőn, mely az első emeletre vezetett és csakhamar a szeretetreméltó és mosolygó Franconival szemben találta magát. — Kedves Bertram, szólt az igazgató, nézzen csak rám . . . így, en face . . . Most meg profilban . . . Helyes, tehál, egyenes orr . . . Ha kissé kitömi a hátát, nagyon jól fog menni ................. — Kitömjem a hátamat? Miért tömném ki a hátamat ? — Csakhogy le kell beretváltatni a bajuszát. — Leberetváltatni a bajuszomat ? ! *— Természetes ! Csak nem akarja személyesíteni a császárt bajuszosan? Mert az új némajátékban önnek szántam Napoleon császár szerepét! Tehát jó estét, barátom, Bertram megdöbbenve távozott. Erre nem gondolt. Levétetni a bajszát! Mily áldozat! Este megvallotta nekem, mi bántja. Ah, igazán kétségbe estünk. De elvégre a császár szerepe megérdemli az áldozatot. Kifejtette előttem, hogy minden nagy művész ki van téve hasonló A Pesti Hírlap jelen száma 16 oldal.