Pesti Hírlap, 1896. december (18. évfolyam, 331-360. szám)
1896-12-20 / 350. szám
1896. december 20. _P E 811 1 I B L A P__ _______________________15 _ Az amazon halála. Nedves, nyirkos, szomorú köd ereszkedett alá az utcákra. Az aszfalt síkos volt és gyászosan fekete — és az egész világ olyan kedvetlennek, életuntnak látszott, mintha szinte kívánta volna azt az átláthatlan sötét szemfedőt, amelyet az alászakadó, mogorva téli alkony borított föléje. A lámpa ernyője a szobát is homályba vonta, és feketéknek, még feketébbeknek látszottak annak a párisi újságnak a betűi, amelyben hosszasan le volt írva báró Rotschild Gusztáv leányának, a szerencsétlen, szép Leonino bárónénak a végzetes halála. Hiába voltak ágyánál a francia főváros legkiválóbb szakférfiai, jeles, tapasztalt orvosok és nem ért semmit a szülők szívszakgató jajveszékelése — és nem millióik, amelynek árán olyan szívesen, olyan nagyon szívesen megvásárolták volna az életet szeretett gyermeküknek. A szép asszony lova megijedt, elkezdett vágtatni, és odavágta egy fához az asszonyt, atót halántékon ért a borzasztó ütés. Eszméletlenül terült el — és nem is ébredt föl többé, mert a lethargiát a halál örökös nagy álma váltotta föl. Meghalt, mint egy csodálatosan szép, magyar származású német hercegasszony, akinek végzetes szerencsétlensége jutott eszembe, mialatt Leonino bárónő nekrológját olvastam. Van a szobámban egy régi, ébenfából készült hatfiókos keskeny szekrény, fölül márvány lappal, és vésett, réz intarzói Boule modorára emlékeztetnek. Régi jószág már, innen-onnan az ötödik generációt szolgálja. Egyik fiókjában, szépen összecsomagolva, megfakult szalagokkal átkötve, ott vannak a nagymama kedves emlékei. A késő aggkorában is olyan élénk szellemű, olyan bájosan ,szép öregasszony úgy el tudta nézni ezeket az emlékeket és apróra elmondta a históriájukat. Ez a táncrend, egyszerű, vékony velinlapra nyomtatva, arról a pozsonyi, koronációs bálról való, amelyen a reichstadti herceggel táncolta a menuette á la reinet, azt a maradó tollas, elefántcsont legyezőt akkor viselte, mikor a péceli Ráday kastélyban a pesti nagy árvíz károsultjai javára rendeztek a környékbeli urak pikniket, és valahányszor kezébe vette, mindig hozátette: — Oh, de szép is volt az én jó Eszterem azon az estén, . . . Aztán kissé kokett mosolylyal tette hozzá — őtet, Kapy Málit, meg engemet a három gráciának nevezett el Wenckheim Béla. Teleki Eszter gróf Ráday Gedeon, Kapy Máli pedig Gyürky Pál neje volt, hires szép asszonyok abban az időben. De minden emlékei közt legjobban szeretett a nagymama egy elefántcsontra festett, madonnaszerű arcképet. Valahányszor ezt kivette a hat fisókos szekrényből, mindig könybe lábadt a szeme és sokáig, hosszan elnézte a kép sarkára írt ajánlást: t.A ma trésekére Jeanette, de la fidele amié — Claudine. Franciául volt írva, mint többnyire a zöldbársonyba kötött Stammbuch szomorufűzfás sírral ékített emléklapjai és gróf Rhédey Claudine irta, Erdély egyik leghíresebb szépsége, a huszas évek vége felé. A kolozsvári redut báljain, a marosvásárhelyi jalba sziget nyári mulatságain tündökölt Rhédey Claudine és szépségre versengtek vele gróf Teleki Ferenc szintén híres szép lányai: Lilla, Ágnes és Róza. Víg élet volt, kivált ha Maros-Vásárhelyen voltak, a gróf Tholdalagi Zsigmond házánál vendégségben, és a kolozsvári fiatalság tenyerén hordtaTholdalagi Katinkát meg Esztert, akik vidámságukkal minden mulatságot kétszeresen kedvessé tettek. Az erdei lányok — mert igy mondják a Királyhágón túl nagyon szerették a magyarországi lánykát, a nagybányámat, akit egy nagynénje vitt oda atyafi látogatásra — és mikor a víg mulatságok elmúltak, és a vendégek hazamentek Magyarországra, minden lány adott valami emléket a nagymamának. Rhédey Claudine egy arcképét adta. Drága és értékes portéka volt ez akkoriban még nagyon. Nemsokára rá férjhez ment Rhédey Claudine a würtenabergi herceghez, és áradozó leveleket irt leánykoribarátnőinek, hogy milyen boldog. A würtembergi herceg imádta bájos nejét és egy pillanatig sem tudott nélküle lenni. Rhédey Claudianak még a katonai szemléken is ott kellett lenni, és ilyenkor pompás angol ménen, lobogó uszályos szoknyában, katonadolmányban nyargalva férje oldalán, az arcvonal előtt, olyan vert, mint egy második Rozgonyi Cecilia, mint egy asszony, akinek őse csakugyan viselte a fejedelmi süveget. Egy alkalommal, — számos fejedelem is vett részt ezen a nagy revűen, — Rhédey Claudine ismét ott léptetett férje oldalán, a huszárok kivont kardja csillogott a napfényben és a tisztek meghajtották kardjukat a bájos hercegasszony előtt. Már vége felé volt a szemle, a sorok tömött rendben álltak és a trombita szavára vágtatva indult meg a huszárság. Néhány éllel előre a herceg vágtatott nejével. A nemes, angol mén repült, mint a szél, de egyszerre valamitől megijedve, nagyot horkantott, megtorpant és oldalt szökött egy kissé. Rhédey Claudine kitűnő lovas volt, de a nagy ugrás meglazította a hevedert és az amazon nyergestől fordult le a ló hátáról. A herceg, halottsápadtan fölemelte kardját és hátrakiáltott a vágtató lovasságnak — de hasztalan volt . . . hangját is elnyelte a szél, de még lehetetlen is volt a száguldó paripákat visszatartani; a herceg maga is alig volt képes oldalt ugratni lovát — sarkában volt már egészen a huszárság. És ekkor rettenetes látvány következett. Az egész lovasság átvágtatott a fenyéren eszméletlenül fekvő hercegnőn és mire a vad futás véget ért, a bájos Rhédey Claudine helyett, akit kortársai zengő liliomhoz, viruló rózsához hasonlítottak, csak egy alaktalan, össze-vissza taposott, vérző tömeg hevert már a mezőn. » Rhédey Claudine után egy fiú maradt, a mai Teck herceg. A herceg leánya May hercegnő pedig, Anglia jövendő királynéja, és tovalevőleg minden alkalommal örömest emlékezik meg arról, hogy ereiben magyar vér is, a hős Rhédeyek vére folyt . * A lámpa ernyője homályba vonta a szobát és még feketébbnek látszottak az újság betűi, és minden. Csak egyetlen fehérség látszott, egy tenyérnyi folt, mintha felhőből lett volna szőve, vagy puha, hullatag almafavirágból — az elefántcsontra festett kép, amelyet kivettem a hatfiókos szekrényből, a nagymama emlékei közül. Most is mosolygott. Épen úgy, mint a kolozsvári redutt-bálokon , a marosvásárhelyi Elbaszigeten, amint mosolygott halála óráján, mikor harsogott a trombita, dübörgött a föld és a huszárlovak patkói összetaposták liliomszin arcát, patyolat kebelét. D’Artagnan. Vegyes. (Elektrokultura.) Ezzel a névvel ruházták föl azokat a legújabb keletű kísérleteket, melyeket a növények fejlődésének és termékenységének előmozdítására a villamossággal tettek. A legelső kísérletezők egyike volt Siemens William, ki földbirtokán, Tunbridge Wellsben, már 1879-ben megállapította, hogy a fény épúgy, mint a napfény klorofilt képez a levelekben és azok növését előmozdítja. Más kutatók a villamosságnak az elvetett magja , és a termőföldre gyakorolt hatásával experimentáltak és bár oly pozitív eredményt, mint Siemens, nem érhettek is el, mégis konstatálhatták, hogy a tápláló növények termésében nagyobb mennyiségben rakodnak le a villamosság behatása alatt a tápláló anyagok. Paulin pedig vegyelemezés útján azt is kiderítette, hogy a villamossággal kezelt szőlőtőkékből eredő mustban több a cukor és alkohol, mint az olyan mustban, melyet a rendes után termelt szőlőből készítettek. A burgonya amidontartalmát is növelte az elektrokultúra. Narkevits Jodko, orosz tanár, kétféleképen alkalmazta az elektrokultúrát a földmivelés szolgálatában. Az egyik a légköri villamosság levezetése a termőföldbe. Az e célra alkalmazott készülék nagyon egyszerű: 8.5--10.5 méter hosszú fapóznák, melyek felső végén egy vagy több nikkellel bevont, elszigetelt rézta van, amelyektől négy sodrony fut a földbe eresztett cinklapokhoz. Egy nektár földbe összesen 10—15 ilyen póznára van szükség, melyeknek előállítási költsége legfölebb 30 forint. A másik módszer egyszerű galván elemek alkalmazásából áll. Meghatározott távolságban egy fém és egy cinklapot sülyesztenek a talajba, melyeket a föld fölött sodronynyal kötnek össze. A kénsavat a talaj nedvességepótolja. Mind a két módszer villamos áramot vezet a termőföldbe, mely kémikus, után, föloldja és a növényekre nézve megközelíthetőbbé teszi a földben levő növénytápláló anyagokat. A tömesmozgás által pedig a villamos áram a föld is részecskéit meglazítja és a földet porhanyóssá teszi. De csak jó talajban válik be az elektrokultúra, rossz talajban inkább ártalmassá válik. Narkovits Jodko tanár három év óta experimentál: rozsot, zabot, árpát, burgonyát és kendert kezelt villamossággal és azt tapasztalta, hogy az elektrokultúra a növények termékenységét minden körülmények közt kisebb-nagyobb mértékben előmozdítja. (Egy király, aki nem fizet.) A fitelezők pokla Korea, hol még maga a király se fizeti pontosan az adósságait. A legutóbbi china-japáni háborúig egy chinai kereskedő lakott Szöulban, Korea fővárosában, ki udvari szállítója volt a királynak és 12,000 yent követelt a koreai felségtől, amikor a háború elől hazaszökött Chinába, de nem tudta behajtani a szökés előtt a királyon adósságát. A háború után a chinai visszatért és újból fölhívta adóssága kifizetésére a királyt, de ez azt felelte, hogy most sem tili fizetni. A chinai erre kiegyezést ajánlott 50 percentre, mire a király Brownhoz küldte, az ország főpénztárasához, hogy fizettesse ott ki magának a kiegyezésül elfogadott összeget. Brown azt követelte a dunaitól, hogy mutassa föl a király sajátkezű aláírásával ellátott " adósságlevelet. A dinainak nem volt adósságlevele, de ravaszul hallgatott, eltávozott és megvesztegetve egy udvari hivatalnokot, megszerezte a király, időközben megújított régi pecsétjét. Ennek segélyével hamisított adósságlevelet fabrikált, de Brown a főpénztáros, felismerte a hamisítványt és vallomásra kényszerítette a király hitelezőjét, aki a király adós’ságának másik felét is elengedte, csakhogy ép bőrrel szabadulhasson. (Sakk és szerelem.) Charkovban igen eredeti módot választott két rivális annak az eldöntésére, hogy melyikük nyerje feleségül a szeretett nőt. Elővettek egy sakk-táblát és ünnepélyes fogadalmat tettek, hogy az, aki veszít, rögtön elhagyja a várost.] Lázas izgalommal játszottak két napig, mindegyikök a végsőig védte érdekét. A második nap estéjén a játszma remisvel végződött. A két szerelmes hosszas gondolkozás után elhatározta, hogy még egy játszmá- val próbál szerencsét. Az ellenfelek mindegyike ag Agódó figyelemmel vigyázott, nehogy ismét eldöntetlen maradjon a fogadás, de a harmadik napon a szerelmesek kétségbeesésére a játszma megint re-a misvel végződöttt. Épen azon tanakodtak, hogy kockáztassanak-e meg még egy partit, amikor arról értesültek, hogy szívók bálványa időközben egy harmadik úrral váltott jegyet. (Megszegett házassági ígéret.) Duncan Mabel, a londoni Daly színház tagja, tízezer font star,lingnyi kártérítést követel Crabbe Binghamm Arthur kapitánytól, aki megszegte a neki tett házassági ígéretet. A per végtárgyalását ma kezdték meg. Missz Duncan igen csinos leány, minthogy kisasszony, a bíróság előtt a nagyanyja fogja képviselni. Lesz drága dolga Crabbe uramnak. * (Kivágott ruha.) Van-e joga a színigazgatónak arra, hogy oly jelmez felöltésére kényszerítse a színésznőt, amelyet ez nagyon is „könnyűnek“ tart és amelyben nem akar a közönség előtt mutatkozni ? Ezzel a kérdéssel foglalkozott a párisi törvényszék, amelyhez Bonheur Alice, az Eldorádó színésznője fordult panaszszal. A bíróság arra utalt ítéletében, hogy Bonheur Alicet 1200 frankos havi fizetéssel operette-énekesnőnek szerződtették. Az a szerep, amelyet Marchand igazgató reá akart kényszeríteni, nem felelt meg sem tehetségének, sem fizetésének. Mert azt kívánták, hogy nyílt színen vetkőződjék, miközben frivol dalt énekeljen. Ilyen szerepet Bonheur kisasszonynak nem kell eljátszania, olyan jelmezekben nem kell mutatkoznia és azért joggal követelheti, hogy szerződése felbontassék, fölbontás esetében pedig megilleti a megállapított kötbér. — (Boyer hibernok,) bourges i érsek, meghalt. Az egyházfejedelem igen szegény családból származott. Atyja ácsmester volt. De épennem restelte származását és biborneki címerébe két gyalut alkalmaztatott. 1829. jul. 27-én született és a semuri szemináriumban végezte tanulmányait. (Pro és kontra Zola.) Mint minden nagy író, Zola a modern naturalista stil mestere is külön irodalomnak lett okozója, mely kizárólag csak az ő műveivel foglalkozik. A sok dicsérő irat közt persze megakad olyan is, mely Zolát gyalázza, így legutóbb M. Laporte kiadta egybegyűjtve a legmerészebb helyek szemelvényét Zola műveiből, állítólag azért, hogy ezzel irányának ocsmányságát bebizonyítsa. Az erénydíj helyett azonban, amelyre talán számított a »szerző«, a bírósággal gyűlik meg a baja az írói tulajdonjog megsértése miatt. Vigasztalásul ez ormótlansággal szemben Member tanár »Zola classique” című művében Zola regényeiből a legszebb helyeket kapta ki, hogy azokat megvilágítsa. Egy harmadik könyv, mely szintén Zoláról szól, dr Toulouse ismert orvos könyve, ki Lombroso nyomdokait követve, azt mutatja ki, hogy Zola tulajdonképen beteg, lá egész Zola: ez a betegsége.