Pesti Hírlap, 1901. június (23. évfolyam, 148-177. szám)

1901-06-01 / 148. szám

1901. június 1., szombat. PESTI HÍRLAP 3 " ■ ■ »1 ■■ ■■ 11 " ■■ 1 "■ ..." a közepére esett az inkompatibilitási törvényjavaslat vitájának. Az osztrák delegátusok is gőzerővel dol­goznak, hogy az osztrák miniszterekkel és az összes pártokkal egyetértőleg megállapított munkaprogramm­­unkat megtarthassák. A polgári perrendtartás tárgyában összehí­vott szaktanácskozmány Plósz Sándor igazságügyi mi­niszter elnöklete alatt pénteken délután folytatta ta­nácskozásait az igazságü­gyminisztérium palotájában. A tanácskozást a VI. kérdőpont megvitatása nyitotta meg. A VI. kérdés a felebbv­ítési tanácsok alakításáról szól s így hangzik: „Fenntartandó-e a tervezet 56. §-ának az az intézkedése, hogy a tanács az elnökön kívül a kir. ítélőtáblánál négy bíróból, a kir. kúriánál pedig négy, illetőleg hat bíróból alakul ? Avagy lehetséges volna-e a tanácstagok számának le­szállítása?“ Szabó Albert azon nézeten van, hogy a kir. tábla csak felülvizsgálati kérdésekben tárgyaljon öt tagból álló tanácsban, egyébként 4 tagú tanácsban; a kúria tanácsa mindig öt tagú legyen. A felülvizsgálat több időt vesz igénybe, s aggályai vannak, hogy a kúria és a tábla a jelenlegi létszám mellett az újabb nehézségeket alig tudná legyőzni. Gottl Ágost statisztikai adatokkal bizonyítja, hogy a kúria a kisegítő bírákkal együtt képes lenne az új terhet is elbírni; nem szükséges azonban a kúriánál, hogy minden héttagú tanácsban döntessék el. Nincs kizárva azonban, hogy hetes tanácsokban is bíráskodik a Kúria, amire két mód volna: ha a já­rásbíróságoktól "kizárólag a táblához kerülnek, vagy pedig a felülvizsgálati összegek magasabbak volnának. Chorin Ferenc arra emlékeztet, hogy a tör­vényhozásban ismételten fölmerült a bírói tanácsok tagszámának leszállítása, de az erre vonatkozó esz­mét elvetették. Nem tartja célszerűnek a leszállítást most, amikor az írásbeliségről a szóbeliségre me­gyünk át, ami sokkal nagyobb szakszerűséget igényel. Seyfried József azt ajánlja, hogy a táblánál csak három, a kúriánál csak öt tagú tanácsok le­gyenek, ami az eljárás gyorsítására és könnyítésére szolgálna. Nagy Ödön a javaslat mellett nyilatkozik, a­mely nagyobb garanciát nyújt s a bíróságok iránt való bizalom erősbödését vonja maga után. Plósz Sándor miniszter konstatálja, hogy, bár többféle nézet merült föl, a többség a javaslat intéz­kedéseit helyesli, különben utal arra, hogy a felül­­vizsgálatok száma mindenesetre kisebb lesz, mint a­mekkora ma a felebbezések száma. Barthodeiszky Emil megjegyzi, hogy a felül­vizsgálattal megtámadható ügyek közül legfölebb 30 százalékot szoktak felülvizsgálatra beadni. A S­ok kérdésnél, hogy vajon a pergátló ki­fogások ítélettel vagy végzéssel döntessenek-e el, a­­legtöbb szónok a mai szabály fentartása mellett nyi­latkozott, amely szerint a pergátló kifogásokt végzés­sel döntetnek el. Erre a miniszter az ülést befejezte és a tanácskozás folytatását szombat délután 5 órára tűzte ki. Mentelmi ügy. A budapesti főügyészség meg­keresést intézett a képviselőház elnökségéhez, amely­­nek Vészi József országgyűlési képviselő mentelmi jogát, Osinger János budapesti lakos panaszára, sajtó útján elkövetett rágalmazás és becsületsértés miatt felfüggeszteni kéri. Vészi ugyanis lapjában Osingert többek között zsarolással is vádolta. A delegációkból. A boszniai exposé, Kállay Béni közös pénzügyminiszter beszéde, melyet az osztrák delegáció költségvetési bizottságá­ban tartott, a következőket foglalja magában : A közös pénzügyminiszter mindenekelőtt kije­lenti, hogy a delegációban különböző alkalmakkor már nyilatkozott arról, hogy a maga részéről nincs az ellen kifogása, hogy a bosnyák költségvetést meg­világító jelentéssel kísérjék, csakhogy ez nagy nehéz­ségekkel volna összekötve. Heroldnak arra a kérdésére, hogy a tudomá­nyos és irodalmi munkálatokra vonatkozó költségve­tési tétel mily célokra fordíttatik, megjegyzi a mi­niszter, hogy az ott előforduló összegeket tudomá­nyos célokra, általános tudományos és tárgyilagos művek kiadására fordítják és pedig első­sorban a bosnyák-hercegovinai múzeum évkönyvére, amely úgy az ország nyelvén, mint később német nyelven is megjelenik, azután egy iskolai lapra, amely a taní­tóknak a legtávolabbi országrészeken is oktató szak­lapul szolgál. De végül statisztikai monográfiákra, amelyeket az egyes közigazgatási ágakról adnak ki. Több ilyen monográfiát, mint például a mezőgazda­ságról és az állategészségügyről szólót, már közzé­tettek, mások, mint az iskolai állapotokról szóló mo­nográfia is, előkészületben vannak. Arra a további kérdésre, hogy mely nyelven folyik a tanítás, a mi­niszter azt válaszolja, hogy minden állami intézetben, úgy az elemi, mint a középiskolákban kizárólag az országos nyelv a tanítás nyelve, csak egyes csekély számú magániskolákban német a tannyelv. A miniszter nem akar újra foglalkozni azzal a régi vitával, hogy hogy nevezendő az ország nyelve, szerbnek, vagy horvátnak, vagy szerbhorvátnak, ha­nem csak ismétli, amit már többször mondott, hogy kész Boszniára nézve minden elnevezést elfogadni, melyre nézve a két néptörzs, a szerbek és horvátok végre megegyeznek. Ami az állami és felekezeti is­kolák szervezetét illeti, az állami iskolák természe­tesen egységes tanterv alapján vannak szervezve, míg a felekezeti iskolákra általánosságban meg van engedve tantervük megállapítása. Erre a kormánykö­­zegek nem gyakorolnak ingerenciát. Csak arra néz­nek, hogy ne alkalmazzanak iskolakönyveket, melyek politikai tendenciákat követnek. Rátérve a több oldalról hozzá intézett kérdé­sekre ama küldöttségek tárgyában, amelyek már is­mételten Bécsben és Budapesten jelentkeztek és pedig úgy az orthodox, mint a mohamedán lakosság részéről, konstatálja mindenekelőtt a miniszter, hogy önkényes és semmikép­pe bebizonyított áilítás az, hogy a török időben az ortodox elem Boszniában nagyobb szabadságokkal és kedvezményekkel bírt, mint most. Mindenesetre Törökország a keresztény felekezetekkel szemben bizonyos toleranciát gyako­rolt, de ezt a kifejezést semmiesetre sem kell eu­rópai értelemben venni. Ez a tolerancia inkább abban állott, hogy a török hatóságok a keresztény felekeze­­tek ügyeivel nem törődtek. De bizonyára nem is tűrték e felekezetek nyilvános fellépését, hogy te­hát a metropolitákat abban az időben választották és hogy gyűléseket engedélyeztek, egyszerűen valót­lan. A saját tapasztalásából közölheti a miniszter, hogy még 1872-ben, amikor a miniszter az országot beutazta, egy templomnak sem volt harangja, a leg­több templom sík földön egészen rejtett helyeken állott és az egyes egyház­községek konventikulumai egész csendben folytak le. Például egy lelkészt hoz fel, aki államveszélyes üzelmek miatt Tripoliszba több évi száműzetésre volt ítélve, aki azonban a mostani kormányzat alatt metropolita ugyanebben az országban. Bizonyára érthető, hogy a szerbekben is hatal­mas előre törekvés mutatkozik, hogy ők is elemük továbbfejlődésére törekszenek. Ha azonban gyakran bizonyos vehemenciával követelik a kormánytól kí­vánságaik teljesítését, úgy ez annak a bizonyítéka, hogy nagyon jól tudják, hogy európai és civilizált kormánynyal van dolguk. Mert épen ezek az óhajok előbbi időkben szigorú büntetéseket, száműzetést és eseléket hoztak rájuk. A miniszter ezután a delegáció előtt ismételten tett nyilatkozatára hivatkozik, hogy szívesen kész a szerb elemek és kívánságaik iránt előzékenységet tanúsítani, feltéve, hogy azok részéről is előzékenységgel találkozik és megjegyzi, hogy bár tőle mindig előzékenységet kívánnak, előbbi nyilatko­zatainak második részét szerb részről mindig elfele­dik, t. i­. erről az oldalról előzékenységet nem tanúsí­tanak. Ő azonban a maga részéről kénytelen ragasz­kodni ehez az előfeltételhez. A miniszter ezután expozét olvas föl, mely a szerb orthodox lakossággal az egyházi kérdésben foly­tatott tárgyalások összes fázisait illetőleg az ellen­zék vezérei által tett lépések összes részleteit tartal­mazza. Ezekből az adatokból teljes határozottsággal kiderül, hogy a kormány minden vádaskodása elle­nére ezt nem rótta föl az illetőknek, hanem tárgyalt velük, sőt bizonyos pressziót is gyakorolt a keleti orthodox metropolitákra, hogy engedékenységre bírja őket. Amióta én hivatalomban vagyok — úgymond a miniszter — mindig a legnagyobb tisztelettel viseltet­tem minden vallás iránt és viseltetni fogok a jövőben is. Bizonyára semmi sem fog távolabb állani tőlem, mint hogy valamely vallás tételeibe beavatkozzam; de az illető vallásfelekezet papjaitól ezt még kevésbbé kívánhatom. Ha tehát az orthodox vezetők és a me­tropolita között kiegyezés jön létre, a kormány a ki­egyezést, amennyiben az egyházi és vallási kérdé­sekre vonatkozik, egész határozottan el fogja fogadni és csupán azt a felügyeleti jogot fogja igénybe venni, amely az államnak joga minden vallásfelekezettel szemben, ha e tekintetben bizonyos engedékenységek szükségesnek bizonyulnak is. Ebben az irányban a kormány már tudatta, hogy bizonyos berendezkedések ellen semmi elvi ellenvetése se volna. De mind­eme dolgokról épen tárgyalások folynak a metropoli­­tával. A kormány ez utóbbival szemben semmi kény­szert sem gyakorolhat, nem tehetné ezt még akkor sem, ha orthodox kormány lenne és annyival kevésbbé­­ teheti, mert nem az. Azok a hírek tehát, ame­lyek ily irányban terjedtek el, csupán az illető érde­keltek képzeletében fakadtak. Visszatérve egyik delegátusnak az okkupáció korszakára vetett történeti visszapillantásra, azt mondja a miniszter, hogy ő meg van győződve, hogy azok az aggodalmak, melyek annak idején ez intéz­kedés ellen fennállottak, nevezetesen a szláv elem növekedésére vonatkozó aggodalmak, bizonyára nem bizonyultak alaposaknak. Az okkupációnak az akkori politikusok szándéka szerint az a célja, hogy bizo­nyos tekintetben archimédesi pontot teremtsen a monarchiának a Balkánon, hogy ott ne csak diplomá­ciaiig és politikailag, hanem államilag is működjék. Ha nekünk sikerül, és sok idő kell ehez, ezekben az országokban azt a meggyőződést ébreszteni, hogy bármi történik is, azok a monarchia államcsoportján belül mégis a legjobban érzik magukat, akkor ezek az országok a monarchiának erős támaszai is lesz­nek. Az okkupáció ideje még nagyon rövid és inga­dozások még nincsenek kizárva. De az kétségtelen, hogy ez a meggyőződés ezekben az országokban utat fog törni magának, mert nemzetiség, történelem, ha­gyomány, geográfiai helyzet, minden a monarchia felé irányítja ezeket az országokat. A monarchián belül kell elérniük az ő sajátlagos nemzeti fejlődésü­ket. Pillanatnyi tünetek által, amelyek mindenesetre itt és ott előfordulhatnak, ne tévesztessék meg ma­gukat. Ha a balkáni helyzet csakugyan bizonyos aggodalmakra adna okot, úgy ezeket a monarchiára nézve Bosznia és Hercegovina birtoka mégis jelen­tékenyen enyhítené és csökkentené. A kormányzat ellen — úgymond tovább a miniszter — bizonyos kifogásokat hoznak fel. A miniszter utal arra, mily nehéz itt az objektív megítélés. Egész éven át nem szoktak tö­rődni Boszniával és Hercegovinával. Csak midőn a delegáció egybegyűl, ébred fel ismét az érdeklődés ez országok iránt. Itt azonban máskép áll a dolog, mint hogyha európai országokról volna szó. Vala­mely európai országról, mint például Angolországról vagy Franciaországról, az illető irodalomból egészen jól lehet többé vagy kevésbbé helyes képet alkotni, anélkül, hogy oda menne az ember , de egy keleti országnál az ilyen eljárással a sötétben tapogatód­­zunk. Magát az országot és embereit kell látni és a keleti nép szellemébe kell behatolni, hogy helyesen ítéljük meg azokat. Egy írást hoztak itt fel, amelyet boszniai egye­temi hallgatók írtak alá. Megengedem, hogy ifjúság és képzelet ez irat fogalmazásánál bizonyára szere­pet játszottak, de az aláírottak bátorságát, hogy ne­veiket közzétették, nem taksálhatom valami nagyra. Mert az a tény, hogy neveiket közzétették, azt bizo­nyítja, hogy nem féltek az üldözésektől. Ha egyéb­iránt ez irat aláírói többet foglalkoznának tanulmá­nyaikkal, mint a politikával, úgy ama fölmerült pa­naszok, hogy az ortodoxok Bosznia más felekezetei mögött maradnak, talán egy fokkal kevésbbé volná­nak jogosultak. Fejtegetéseinek további folyamán a miniszter a kivándorlásra nézve számos adatot hoz fel, melyekből kiderül, hogy az évenkint többé-kevésbbé egyenlő cse­kély számra, néhány száz egyénre szorítkozott, 1899- től 1900-ig azonban hirtelen 7000-re emelkedett, még pedig mohamedánok kivándorlására. Feltehető-e, kérdi a miniszter, hogy egy év alatt a kormányzat olyan rossz lett, hogy ily sok ember kivándorolni kénysze­rült, vagy pedig másutt keresendő ez az ok? E te­kintetben konstatálható, hogy a kivándorlásnak ez a hirtelen emelkedése bizonyos mohamedán agitációval esik össze, mely Mostarból indult ki és mely egy is­meretes áttérési esethez fűződik. Akkor Mostarból azt a jelszót adták ki, hogy a mohamedán vallás vesze­delemben van. A szegény tudatlan mohamedán pa­rasztok azonnal nagy számban kivándorolni kezdtek, de a vagyonosabb és értelmesebb agak és bégek ott maradtak. Ha a rendes kivándorlás nagy arányt tün­tet is fel, a hatóságok részéről minden megtörtént, hogy a kivándorlókat szándékuktól visszatartsák, sőt egyes esetekben olyan kivándorlóknak, akiknek cse­kély földbirtokuk volt, állami okokból bizonyos belső gyarmatot létesítettek és ehhez hasonló intézkedése­ket tettek. A miniszter hozzátte még, hogy a mostani kivándorlási mozgalom is valószínűleg magától le fog csillapodni. A múlt év május havában a másként nem emigráló keleti ortodox lakosság kivándorlásának nö­vekedése is észlelhető volt és ez csodálatos módon összeesett a keleti ortodox küldöttségnek Budapestről való visszatérésével. A szarajevói orosz konzulnak idézett közlemé­nye, mely az Oroszországba való kivándorlástól óvta a lakosságot, az orosz kormánynak oly intézkedése, melyért a miniszter csak őszinte köszönetet mond­hat. Tényleg úgy áll a dolog, hogy belgrádi jelenté­sek szerint ügynökök az orthodox lakosságot Orosz­országba való kivándorlásra igyekeztek rábírni, és hogy az orosz képviseleti hatóságok maguk ragadták meg a kezdeményezést a kivándorlás megakadályo­zására. Az az állítás, hogy a lakosságtól, ha a szük­ség által hajtva a gyökereket kénytelen kiásni, ezért a gyökérásásért még illetéket is követelnek, teljesen valótlan és magában véve is teljesen hihetetlen. Utal a miniszter a jelentékeny segélyakciókra, melyeket a kormányzat minden világ­esetben keresztülvitt és ki­mutatja, hogy egy évben 600.000 irtot fordítottak e célra. Utal továbbá a járási segélyalap működésére.

Next