Pesti Hírlap, 1903. május (25. évfolyam, 119-132. szám)

1903-05-01 / 119. szám

1903. május 1., péntek 3 PESTI HIRL­AP ellenértéket. Rámutatott aztán a vidéki küldött­ségek hatalmas föl­vonulására. Eközben közbe­­szólások keletkeztek s a néppárt szélén azt hallották, hogy báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter valamire ezt a megjegyzést teszi: — Megvetni való ! Egyik újságolta a másiknak, míg átjutott a szélsőbaloldalra, ott pedig lassanként zúgo­lódni kezdtek ellene, majd nagy vihar ke­rekedett. — Mit mondott? — Rendre! — Utasítsa rendre az elnök. Apponyi tudósítást szerzett és megtudta, hogy báró Fejérváry miniszter nem tett közbe­­szólást, tehát kijelentette, hogy intézkedésnek nincs helye. A zaj még tovább tartott, ami arra kész­tette Eötvös Károlyt, hogy beszéde közben szü­netet kérjen. A szünet után Eötvös Károly beszélt arról, hogy a hadseregbe tolvajmódra csempészték be a német nyelvet. Ostobaságnak mondta, ha a katonával olyan nyelven beszélnek, amit nem ért meg. Erélyesen utasította vissza azt a vá­dat, mintha az ellenzék okozna bajt az or­szágnak. — Önök — fordult a miniszterekhez — tudják, honnan jön a nyomorúság. Önök nem óhajtják a katonai javaslatokat, óhajtanak­­ ördögöt ! Nagy derültség közben Apponyi arra kérte a szónokot, hogy válogassa meg kifejezéseit. Beszéde végén Széll Kálmánt parentálván, elmondta egyéni jó tulajdonságait és aztán a jobboldalon is mély gondolkozást keltve kimu­tatta, hogy mihelyt megválik a kormánytól, megszűnik egyszerre jelentékeny ember lenni. — Ha a megrakott szekér kátyúba jut, az, aki a szekér tetején ül, nem tudja onnan ki­mozdítani, hanem le kell szállania s az anya­földhöz vetve meg a lábát kell kisegítenie — mondta Eötvös. Biztatta Széll Kálmánt, hogy szálljon le és menjen át az ellenzékre, ott van az ős­anya­föld ereje. Hosszas lelkes éljenzés és viharos taps jutalmazta Eötvös Károlyt beszédéért. A Darányit ért vágások oly élesek voltak, hogy Darányi miniszter szükségesnek tartotta a személyes kérdésben való felszólalást. Darányi Ignác ismét magas polcról szónokolt és újra hangoztatta, sőt minisztertársai nevében is, hogy a kormány a kisebbség kívánságának nem enged. Eötvös erre röviden ezt felelte: — A miniszter úrnak most se volt több­é igaza, mint tegnap. Mielőtt tovább haladtak volna, báró Kaas Ivor, ki egy közbeszólása után hallotta báró Fejérváry miniszter ezen megjegyzését: „meg­vetni való” felvilágosítást kért. Báró Fejérváry kijelentette, hogy ő közbeszólást nem tett, magán­beszélgetést folytatott, de az nem tar­tozik ide. Gróf Apponyi elnök ezzel elintézettnek je­lentette ki az ügyet. Zboray Miklós, miután báró Fejérváry azt kérdezte volt, hogy ki hallotta a közbeszólást, je­lentkezett. A jobboldal nem akarta meghallgatni, Apponyi is kérte, hagy ne folytassa az ügyet, Zboray azonban ragaszkodott jogához és el­mondta, hogy hallotta, hogy Fejérváry azt mondta „Megvetni való !“ Ha magánbeszélge­tés volt is, kérdezte: vonatkozik-e valakire. Ap­ponyi elnök ismételte, hogy a Házban ez az ügy már el van intézve. Egynegyed három órakor került volna a sor a holnapi napirend megállapítására. Most felállott Kossuth Ferenc és ismertette a helyzetet, kife­jzte aggodalmát az ex-lex miatt. Kérte a kormányt, hogy vegye tekintetbe a nép nyomorát és a katonai javaslatokat vegye le a napirendről. Széli miniszterelnök válaszában kijelen­tette, hogy nem engedhet a többség jogaiból. Mint a gátőrnek helyén kell maradnia, ha összecsapnak a hullámok. A felelősséget vál­lalja, a kiadásokat az állami számvevőszék el­lenőrzése mellett teljesíteni fogja. A jobb­oldal tüntetve megtapsolta a miniszterelnököt Rátkay László szólalt fel ezután és kije­lentette, hogy a kormány már megszűnt alkot­mányos kormány lenni és indítványozta, hogy amíg új kormányt nem neveznek ki, a Ház függeszsze föl tanácskozásait. Egyben azt javasolta, hogy Apponyi lépjen ki a szabad­­elvű párt kötelékéből, mert az ex-lexet nem helyeselheti. Erre megszólalt az elnöki székben Appo­nyi és — védelmezte a többség tapsai közt a kormányt. A rend felbomlott, amikor most Lengyel Zoltán állott fel. De Lengyel mégis elmondta amit akart, idézte Szentiványi Árpádnak 1898- ban mondott beszédéből azt a passzust, amely­ben az ex-lexet elitélte. Szentiványi személyes kérdésben a jobb­oldal hüledezése közt kijelentette, hogy akkor más kormány volt s az ellen jogos volt az ellentál­lás. Végre fél négy óra tájban az elnök be­zárhatta az ex-lex előtti utolsó ülést azzal a ki­jelentéssel, hogy holnap az indemnitás általános­­ tárgyalását folytatják. I. A képviselőház ülése április 30-án. Elnök­: Tallián Béla, később gróf Apponyi Albert. Jegyzők: Szőcs Pál, Dedovics György, En­­drey Gyula. A miniszterek közül jelen vannak­­ Széll Kálmán, Lukács László, K. Fejérváry Géza, Wlassics Gyula, Lantor Lajos, Plosz Sándor, Dará­nyi Ignác, Cseh Ervin. Ülés kezdete délelőtt 10 órakor, névszerinti szavazás. A jegyzőkönyv hitelesítése és a jelentések be­mutatása után Elnök: Felteszi a kérdést, hogy a Ház elfo­gadja e a közoktatásügyi, miniszternek tegnapi vála­szát Papp Zoltán interpellációjára a Gotterhalte ügyé­ben. Igen, vagy nem ? Következik a tegnapról mára halasztott név sze­rinti szavazás, mely a Cz betűnél kezdődik. Nessl Pál: Cudar válasz fölött szavazunk ! Elnök: A szavazás előtt az ülést öt percre fölfüggeszti. Szünet után Elnök: újra megnyitván az ülést, elrendeli a szavazást. Gabányi Miklós következő szavakkal szavaz : Magyar vagyok, nem­mel szavazok. Elnök: Kéri a képviselőket, tartózkodjanak szavazatuk megokol­ásától. A szavazás megtörténte után Elnök : Igen­nel szavazott 137, nem­mel 59. A Ház tehát 78 szótöbbséggel tudomásul vette a mi­niszteri választ. (Az elnöki széket gróf Apponyi Albert fog­lalja el.) Következik az indemnitás általános tárgyalásának folytatása. Egy elnyomott beszéd. Dedovics György jegyző : Berzeviczy Albert! Rátkay László: A házszabályok értelmében most ellenzéki szónok következik, mivel tegnap az utolsó szónok Darányi miniszter volt. A házszabályok szerint az ellenzéki és kormánypárti szónokok föl­váltva hívandók föl. Elnök : Nincs ezen a nézeten. Benedek János: Ez nem nézet, hanem ház­szabály. Elnök: A házszabályokról van nézete. A mi­niszterek bármikor szólhatnak, nincsenek szólásra íratkozva; a Ház eddigi praxisára hivatkozik, hogy a miniszter beszéde nem tekinthető olyannak, mely a szónokok sorába beilleszthető volna. A minisz­tert nem a jegyző hívta föl szólásra, hanem az el­nök jelentette a fölszólalást. Kéri a Házat, hogy ebbe nyugodjanak bele. (Ellenmondások a szélsőbalol­­dalon.) Berta Ödön : A miniszterek mint debatterek vesznek részt a vitában. Csak azért biztosítja a szó­lásjogot a törvény a miniszternek bármikor, hogy vés Golgotha-járás után végre mégis csak be i­i tudott jutni egy bankba — valamennyire bele-­­ törődött sorsába és megnyugodott a változha­­­­tatlanban, melyet megmásítani, sajnos, még az édes­anyai szívnek sincs hatalmában. * Egy este csak ketten ültünk a törzsasztal mellett. Az ebédlőszobában más nem is volt rajtunk kívül. Fél nyolc felé járt az idő s az asztal törzsökös tagjai, nemkülönben azon cím­zetes háziúri rangban tobzódó „Joséfistát­er””-ek is csak esti nyolc órakor szállingóznak be. Ez estén a fiatal­ember arca még a ren­desnél is sápadtabb volt. Máskor hallgatva, jó­formán mozdulatlanul üldögélt a társaságban — most feltűnően nyugtalannak látszott, ujjai ide­ges remegéssel rándultak össze és szakadatla­nul szivarozott. Erős, fekete szivart szívott — füstjét mély lélegzettel fújta a levegőbe s min­den pillanatban le akarta róla verni a hamut. Meditáltam, mi baja lehet? Valami igen nagy bajának kellett lennie, bár ez esetben tán nem jött volna ide a korcsmába? — El akarok búcsúzni az uraktól — mondotta most hirtelen hozzám fordulva, majd minden bevezetés és átmenet nélkül, oly száraz és rideg, szinte durva hangon, mely egy pillanatra a legkülönösebb gyanút röpítette keresztül a fejemen, így folytatta: nem akarok búcsú nélkül meg­válni önöktől, akik itt szívesen láttak és soha­sem éreztették, hogy a tisztességes emberek so­rából ki vagyok dobva . . . — Túlzás, tisztelt barátom. — Ha az a túlzás, hogy a társaság tag­jai semmi bizonyosat nem tudtak rólam, ebben — meglehet — önnek van igaza. Da nem túl­zás, ami egyenesen rám vonatkozik és indo­kolva volna, ha újra, meg újra imételném, amit az imént mondtam. Ön, uram, ismer engem. — Igen. — Tudja, hogy ki vagyok. Azt is tudja, hogy ki voltam. — Tudom. — No, már most, mielőtt isten hozzádot mondanék önöknek és önnek, aki évek óta soha egy szempillantással sem árulta el, hogy egy városból valók vagyunk és hogy ismeri a múl­tat, melyet átszenvedtem — tudja meg azt is, hogy lei leszek. A hang heves és még durvább volt. Hm ... Az ilyen izgalom kissé még akkor is meg­hökkenti az embert, ha máskülönben semmi köze sincs az érzéseit ostromló dologhoz és jó­­formán nem is érdekli valami túlságosan, hogy ez a fenyegetésnek is beváló „ki leszek én!“ voltaképen mi akar lenni ? Tehát — quid nunc ? — Nem panaszképen mondom, amit mon­dok — folytatta indulatosan a sáppadt ember, — be tudom látni, hogy följajdulni a világ ke­gyetlenségei ellen haszontalan és meddő munka. Volt idő, midőn föllázadtam és én is nekimen­tem fejjel a falnak, de csak a koponyámat vé­­reztem be és ez renden is van. Az úgynevezett „társadalom“ lényének benső tartalmában nem volna rendszer, ha ártatlannak tudna találni egy embert, kit egy végzetes látszat és a kö­rülmények gyanúsan egybevágó találkozása bű­nösnek tüntet föl, még azon kevesek előtt is,, akik könyörületes jóindulatból — nem meggyő­ződésből, csak könyörületből — hajlandók len­nének kímélni a boldogtalant. Ez volt kérem, amint ön is tudja, az én társam is. Pedig nem voltam bűnös. Némán intettem, hogy elhiszem. Félbe szerettem volna szakítani ezt az elvégre is roppant kínos thémát, amelyivel szemben az ember nem tudja, miképen viselkedjék? Hatá­rozottan rosszul éreztem magam. — Ha bűnös lettem volna — mondotta heves mozdulattal, anélkül, hogy kelletlen ha­­zudozásomat figyelembe vette volna — akkor sem én, sem az édes­anyám nem maradtunk volna itthon és nem vártuk volna meg, hogy bíróság elé hurcoljanak, beszennyezzennek és meg akarjanak fosztani becsületünktől. Szegény édes­anyám . . . Higgye el, kérem, hogy ha nem ámítottam volna magamat azzal a keserves együgyűséggel, hogy az emberek hinni fognak nekem és be fogják látni, hogy a bűnös nem várja be, míg a nyakára zuhan a kés, ha­nem elmenekül a zsákm­ánynyal és biztos helyre rejtőzve kacagja ki azokat, akiket megcsalt — ártatlanságom dacára­­is elmenekültem és megszöktem volna, csakhogy megmentsem anyámat a lealáztatástól, melynek a vizsgálat folyama alatt hónapokon át ki volt téve. De, mondom, elég együgyű voltam, hogy hittem az igazságban és a méltányosságban. A gyanút mely fejemre zúdult, természetesnek találtam. Nem is ez keserített el, hanem az az ember­telen rosszindulat, melylyel védekezésem legvilá­gosabb bizonyítékait is félrevezették, s még olyasmit sem találtak elfogadhatónak, amit egy gyermek értelme is azonnal elfogadott volna, oly egyszerű, tiszta és érthető volt. „Ravaszul kieszelt furfang“ volt, hogy itthon maradtam és kitettem magamat a meghurcoltatásnak. Ra­vaszul kieszelt furfang, hogy anyám, ki már- már összeroskadt szegény a fájdalomtól, oda­­állt ősz fejjel a vizsgálóbíró elé és sírva ismét

Next