Pesti Hírlap, 1903. május (25. évfolyam, 119-132. szám)
1903-05-01 / 119. szám
1903. május 1., péntek 3 PESTI HIRLAP ellenértéket. Rámutatott aztán a vidéki küldöttségek hatalmas fölvonulására. Eközben közbeszólások keletkeztek s a néppárt szélén azt hallották, hogy báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter valamire ezt a megjegyzést teszi: — Megvetni való ! Egyik újságolta a másiknak, míg átjutott a szélsőbaloldalra, ott pedig lassanként zúgolódni kezdtek ellene, majd nagy vihar kerekedett. — Mit mondott? — Rendre! — Utasítsa rendre az elnök. Apponyi tudósítást szerzett és megtudta, hogy báró Fejérváry miniszter nem tett közbeszólást, tehát kijelentette, hogy intézkedésnek nincs helye. A zaj még tovább tartott, ami arra késztette Eötvös Károlyt, hogy beszéde közben szünetet kérjen. A szünet után Eötvös Károly beszélt arról, hogy a hadseregbe tolvajmódra csempészték be a német nyelvet. Ostobaságnak mondta, ha a katonával olyan nyelven beszélnek, amit nem ért meg. Erélyesen utasította vissza azt a vádat, mintha az ellenzék okozna bajt az országnak. — Önök — fordult a miniszterekhez — tudják, honnan jön a nyomorúság. Önök nem óhajtják a katonai javaslatokat, óhajtanak ördögöt ! Nagy derültség közben Apponyi arra kérte a szónokot, hogy válogassa meg kifejezéseit. Beszéde végén Széll Kálmánt parentálván, elmondta egyéni jó tulajdonságait és aztán a jobboldalon is mély gondolkozást keltve kimutatta, hogy mihelyt megválik a kormánytól, megszűnik egyszerre jelentékeny ember lenni. — Ha a megrakott szekér kátyúba jut, az, aki a szekér tetején ül, nem tudja onnan kimozdítani, hanem le kell szállania s az anyaföldhöz vetve meg a lábát kell kisegítenie — mondta Eötvös. Biztatta Széll Kálmánt, hogy szálljon le és menjen át az ellenzékre, ott van az ősanyaföld ereje. Hosszas lelkes éljenzés és viharos taps jutalmazta Eötvös Károlyt beszédéért. A Darányit ért vágások oly élesek voltak, hogy Darányi miniszter szükségesnek tartotta a személyes kérdésben való felszólalást. Darányi Ignác ismét magas polcról szónokolt és újra hangoztatta, sőt minisztertársai nevében is, hogy a kormány a kisebbség kívánságának nem enged. Eötvös erre röviden ezt felelte: — A miniszter úrnak most se volt többé igaza, mint tegnap. Mielőtt tovább haladtak volna, báró Kaas Ivor, ki egy közbeszólása után hallotta báró Fejérváry miniszter ezen megjegyzését: „megvetni való” felvilágosítást kért. Báró Fejérváry kijelentette, hogy ő közbeszólást nem tett, magánbeszélgetést folytatott, de az nem tartozik ide. Gróf Apponyi elnök ezzel elintézettnek jelentette ki az ügyet. Zboray Miklós, miután báró Fejérváry azt kérdezte volt, hogy ki hallotta a közbeszólást, jelentkezett. A jobboldal nem akarta meghallgatni, Apponyi is kérte, hagy ne folytassa az ügyet, Zboray azonban ragaszkodott jogához és elmondta, hogy hallotta, hogy Fejérváry azt mondta „Megvetni való !“ Ha magánbeszélgetés volt is, kérdezte: vonatkozik-e valakire. Apponyi elnök ismételte, hogy a Házban ez az ügy már el van intézve. Egynegyed három órakor került volna a sor a holnapi napirend megállapítására. Most felállott Kossuth Ferenc és ismertette a helyzetet, kifejzte aggodalmát az ex-lex miatt. Kérte a kormányt, hogy vegye tekintetbe a nép nyomorát és a katonai javaslatokat vegye le a napirendről. Széli miniszterelnök válaszában kijelentette, hogy nem engedhet a többség jogaiból. Mint a gátőrnek helyén kell maradnia, ha összecsapnak a hullámok. A felelősséget vállalja, a kiadásokat az állami számvevőszék ellenőrzése mellett teljesíteni fogja. A jobboldal tüntetve megtapsolta a miniszterelnököt Rátkay László szólalt fel ezután és kijelentette, hogy a kormány már megszűnt alkotmányos kormány lenni és indítványozta, hogy amíg új kormányt nem neveznek ki, a Ház függeszsze föl tanácskozásait. Egyben azt javasolta, hogy Apponyi lépjen ki a szabadelvű párt kötelékéből, mert az ex-lexet nem helyeselheti. Erre megszólalt az elnöki székben Apponyi és — védelmezte a többség tapsai közt a kormányt. A rend felbomlott, amikor most Lengyel Zoltán állott fel. De Lengyel mégis elmondta amit akart, idézte Szentiványi Árpádnak 1898- ban mondott beszédéből azt a passzust, amelyben az ex-lexet elitélte. Szentiványi személyes kérdésben a jobboldal hüledezése közt kijelentette, hogy akkor más kormány volt s az ellen jogos volt az ellentállás. Végre fél négy óra tájban az elnök bezárhatta az ex-lex előtti utolsó ülést azzal a kijelentéssel, hogy holnap az indemnitás általános tárgyalását folytatják. I. A képviselőház ülése április 30-án. Elnök: Tallián Béla, később gróf Apponyi Albert. Jegyzők: Szőcs Pál, Dedovics György, Endrey Gyula. A miniszterek közül jelen vannak Széll Kálmán, Lukács László, K. Fejérváry Géza, Wlassics Gyula, Lantor Lajos, Plosz Sándor, Darányi Ignác, Cseh Ervin. Ülés kezdete délelőtt 10 órakor, névszerinti szavazás. A jegyzőkönyv hitelesítése és a jelentések bemutatása után Elnök: Felteszi a kérdést, hogy a Ház elfogadja e a közoktatásügyi, miniszternek tegnapi válaszát Papp Zoltán interpellációjára a Gotterhalte ügyében. Igen, vagy nem ? Következik a tegnapról mára halasztott név szerinti szavazás, mely a Cz betűnél kezdődik. Nessl Pál: Cudar válasz fölött szavazunk ! Elnök: A szavazás előtt az ülést öt percre fölfüggeszti. Szünet után Elnök: újra megnyitván az ülést, elrendeli a szavazást. Gabányi Miklós következő szavakkal szavaz : Magyar vagyok, nemmel szavazok. Elnök: Kéri a képviselőket, tartózkodjanak szavazatuk megokolásától. A szavazás megtörténte után Elnök : Igennel szavazott 137, nemmel 59. A Ház tehát 78 szótöbbséggel tudomásul vette a miniszteri választ. (Az elnöki széket gróf Apponyi Albert foglalja el.) Következik az indemnitás általános tárgyalásának folytatása. Egy elnyomott beszéd. Dedovics György jegyző : Berzeviczy Albert! Rátkay László: A házszabályok értelmében most ellenzéki szónok következik, mivel tegnap az utolsó szónok Darányi miniszter volt. A házszabályok szerint az ellenzéki és kormánypárti szónokok fölváltva hívandók föl. Elnök : Nincs ezen a nézeten. Benedek János: Ez nem nézet, hanem házszabály. Elnök: A házszabályokról van nézete. A miniszterek bármikor szólhatnak, nincsenek szólásra íratkozva; a Ház eddigi praxisára hivatkozik, hogy a miniszter beszéde nem tekinthető olyannak, mely a szónokok sorába beilleszthető volna. A minisztert nem a jegyző hívta föl szólásra, hanem az elnök jelentette a fölszólalást. Kéri a Házat, hogy ebbe nyugodjanak bele. (Ellenmondások a szélsőbaloldalon.) Berta Ödön : A miniszterek mint debatterek vesznek részt a vitában. Csak azért biztosítja a szólásjogot a törvény a miniszternek bármikor, hogy vés Golgotha-járás után végre mégis csak be ii tudott jutni egy bankba — valamennyire bele- törődött sorsába és megnyugodott a változhatatlanban, melyet megmásítani, sajnos, még az édesanyai szívnek sincs hatalmában. * Egy este csak ketten ültünk a törzsasztal mellett. Az ebédlőszobában más nem is volt rajtunk kívül. Fél nyolc felé járt az idő s az asztal törzsökös tagjai, nemkülönben azon címzetes háziúri rangban tobzódó „Joséfistáter””-ek is csak esti nyolc órakor szállingóznak be. Ez estén a fiatalember arca még a rendesnél is sápadtabb volt. Máskor hallgatva, jóformán mozdulatlanul üldögélt a társaságban — most feltűnően nyugtalannak látszott, ujjai ideges remegéssel rándultak össze és szakadatlanul szivarozott. Erős, fekete szivart szívott — füstjét mély lélegzettel fújta a levegőbe s minden pillanatban le akarta róla verni a hamut. Meditáltam, mi baja lehet? Valami igen nagy bajának kellett lennie, bár ez esetben tán nem jött volna ide a korcsmába? — El akarok búcsúzni az uraktól — mondotta most hirtelen hozzám fordulva, majd minden bevezetés és átmenet nélkül, oly száraz és rideg, szinte durva hangon, mely egy pillanatra a legkülönösebb gyanút röpítette keresztül a fejemen, így folytatta: nem akarok búcsú nélkül megválni önöktől, akik itt szívesen láttak és sohasem éreztették, hogy a tisztességes emberek sorából ki vagyok dobva . . . — Túlzás, tisztelt barátom. — Ha az a túlzás, hogy a társaság tagjai semmi bizonyosat nem tudtak rólam, ebben — meglehet — önnek van igaza. Da nem túlzás, ami egyenesen rám vonatkozik és indokolva volna, ha újra, meg újra imételném, amit az imént mondtam. Ön, uram, ismer engem. — Igen. — Tudja, hogy ki vagyok. Azt is tudja, hogy ki voltam. — Tudom. — No, már most, mielőtt isten hozzádot mondanék önöknek és önnek, aki évek óta soha egy szempillantással sem árulta el, hogy egy városból valók vagyunk és hogy ismeri a múltat, melyet átszenvedtem — tudja meg azt is, hogy lei leszek. A hang heves és még durvább volt. Hm ... Az ilyen izgalom kissé még akkor is meghökkenti az embert, ha máskülönben semmi köze sincs az érzéseit ostromló dologhoz és jóformán nem is érdekli valami túlságosan, hogy ez a fenyegetésnek is beváló „ki leszek én!“ voltaképen mi akar lenni ? Tehát — quid nunc ? — Nem panaszképen mondom, amit mondok — folytatta indulatosan a sáppadt ember, — be tudom látni, hogy följajdulni a világ kegyetlenségei ellen haszontalan és meddő munka. Volt idő, midőn föllázadtam és én is nekimentem fejjel a falnak, de csak a koponyámat véreztem be és ez renden is van. Az úgynevezett „társadalom“ lényének benső tartalmában nem volna rendszer, ha ártatlannak tudna találni egy embert, kit egy végzetes látszat és a körülmények gyanúsan egybevágó találkozása bűnösnek tüntet föl, még azon kevesek előtt is,, akik könyörületes jóindulatból — nem meggyőződésből, csak könyörületből — hajlandók lennének kímélni a boldogtalant. Ez volt kérem, amint ön is tudja, az én társam is. Pedig nem voltam bűnös. Némán intettem, hogy elhiszem. Félbe szerettem volna szakítani ezt az elvégre is roppant kínos thémát, amelyivel szemben az ember nem tudja, miképen viselkedjék? Határozottan rosszul éreztem magam. — Ha bűnös lettem volna — mondotta heves mozdulattal, anélkül, hogy kelletlen hazudozásomat figyelembe vette volna — akkor sem én, sem az édesanyám nem maradtunk volna itthon és nem vártuk volna meg, hogy bíróság elé hurcoljanak, beszennyezzennek és meg akarjanak fosztani becsületünktől. Szegény édesanyám . . . Higgye el, kérem, hogy ha nem ámítottam volna magamat azzal a keserves együgyűséggel, hogy az emberek hinni fognak nekem és be fogják látni, hogy a bűnös nem várja be, míg a nyakára zuhan a kés, hanem elmenekül a zsákmánynyal és biztos helyre rejtőzve kacagja ki azokat, akiket megcsalt — ártatlanságom dacárais elmenekültem és megszöktem volna, csakhogy megmentsem anyámat a lealáztatástól, melynek a vizsgálat folyama alatt hónapokon át ki volt téve. De, mondom, elég együgyű voltam, hogy hittem az igazságban és a méltányosságban. A gyanút mely fejemre zúdult, természetesnek találtam. Nem is ez keserített el, hanem az az embertelen rosszindulat, melylyel védekezésem legvilágosabb bizonyítékait is félrevezették, s még olyasmit sem találtak elfogadhatónak, amit egy gyermek értelme is azonnal elfogadott volna, oly egyszerű, tiszta és érthető volt. „Ravaszul kieszelt furfang“ volt, hogy itthon maradtam és kitettem magamat a meghurcoltatásnak. Ravaszul kieszelt furfang, hogy anyám, ki már- már összeroskadt szegény a fájdalomtól, odaállt ősz fejjel a vizsgálóbíró elé és sírva ismét