Pesti Hírlap, 1905. június (27. évfolyam, 151-164. szám)
1905-06-01 / 151. szám
2 - Ezer éven át mesterei voltunk a jognak. Valahány jogunk, századonkint, sokszor évtizedenkint, annyi megújításra szorultak. Tán mert az elérhetetlenség, az eszmeiség, a társadalmi tökéletesség körében mozogtak e jogok? Nem, e jogok elérhetők, természetesek, alkotmánybiztosítók voltak csupán. Küzdeni érezték a magyar lélek legfőbb vágyai közé tartozott mindig, s győzni velők: századonkint megismétlődő kodifikálásukat, valóságos újjászületésüket jelentette. De a századonkint való nemzeti újjászületések után, íme, magát a nemzeti életet még máig sem lehetett kodifikálni. Hát ha nem lehetett ez élet törvényességének elismerését kivívni eddig, akkor kísértsük meg legalább magát az életet. A föld a miénk s a nyelv is a miénk, de a föld nélkül mit érne vajon a halottá lett nyelv? A történelmi jog és az igazság tisztán ragyog előttünk; nem elvi kijelentésekre, nem jogfentartó deklarációkra van immár szükség; de ami legkisebb teret is elfoglalhatunk, magunkévá, tényleges birtokunkká tehetünk a napfényes jussokból, azt el ne mulaszszuk ezentúl, csak gyertyafényt ne többé a napvilágban! Minek is? Minek volna jó megvilágítani pislogó lángocskákkal a legvilágosabb jogot, melyet amúgy is lát, amúgy is érez mindenki? A gyertyszál fénye nem teszi világosabbá a nappalt, de a gyertyaszál árnyéka eltakarhat sok helyet, mely azelőtt fényben állott . . . Mást kíván most, más vágyakat érez a magyar néplitek. ' Ezer éves mesterei voltunk a jognak. Vajon mi újju." volt-e ez évnek januárja, hogy ezen' gazdasi függetlenségünk kivívását írjuk le.' H . z- sz.t .ra? Vajon nem éledt-e a magyar váreiben valami ösztönszerű erő akkor a kormány jogtipzágainak elítélése , lett gzdasági föllendülés ügyét is szolgáltat állunk-e itt a lelki fejlődés egy új, terével, egy újabb, bontakozó népi etekkel,mely a mezőgazda s az iparos Ma vegyilléséből, a régi jogtisztelet hatalmas erényéből s az új, Európaszerte nekilendült gazdasági érzékből fog kialakulni a jövőben? S vajon nem egyezik-e meg ma a nemzeti közvélemény abban, hogy új betűvívmányok helyett inkább életet igyekezzünk lehelni a régiekbe? Négyszázados nemzeti szerencsétlenségünk immár, hogy életf£eltételeinket királyainkon keresztül hazánkon s alkotmányunkon kívül álló törekvések szabhatják meg. De későbbi életünkben talán szerencsének fogjuk nézni e szerencsétlenséget. Megerősödvén belül, talán áldásosabb is lesz jövendő boldogságunkra, hogy minden talpalatnyi teret külön küzdelemnél kellett kivívnunk. Mert minden talpalatnyi teret később, érezvén és tudván: mekkora érdekünk az, mely hozzája fűződik, — csakis így fogunk tudni becsületesen megvédeni is. Erőnkön felül küzdeni botorság, de erőnkkel arányos céljaink elérése annál biztosabb, megmaradása annál szilárdabb, mennél inkább tekintjük és tekintettük egyik célt eszköznek csupán a másik cél eléréséhez. A föld, melyen ma megvethettük lábunkat, közelebb is visz a földhöz, melynek birtoka a végcél. A küzdelem edz s lánt, az emberi életnek is csak célja a tökéletes boldogság, eredménye aligha lehet az. Az állami cél: kívül független, belül szabad, gazdag és magyar Magyarország, — a néplélek vágya marad mindig. Ez a néplélek nyilatkozott most is hatalmas erejével, a politikusok elé téve szept programját A programmot parancsként fogadni, megérteni s pontjai közül kiválogatni s kihámozni a legfontosabbakat, mert legsürgősebben elintézendőket: a napi politika feladata. Magyar vezényszóra vagy magyar vámsorompóra van-e szükségünk? Kétségtelen, hogy mind a kettőre. De melyikre előbb és inkább, ha a választásokon nyilvánult nemzeti akaratot a király — s ez vétójogának egyetlen alkotmányos szellemű indoka és mentsége — ezilőtt a vezényszó kérdésre még nem hajlandó kiterjeszteni, a vámterületre nézve azonban igen, s ezt kétségbevonhatatlanul kész is rányilatkoztatni leiratában? Ha pedig szükségünk a magyar vámsorompóra most inkább van, mint a magyar vezényszóra, ki az, aki haboznék választani a kettő között s elvállalni a kormányt, ha a magyar ezrednyelvvel is egyelőre, de egészeséges parlamenti reformmal, a közoktatás és közigazgatás radikális megmagyarosításával s az önálló vámterület föltétlen életbeléptetésével 1907-re? . . . Belső, nemzetiségi izgatások árnyéka már megint fenyeget s ha majdan fojtóbbá válnék a levegő, ugyan miféle segítséget várhatunk Bécsből? A gyöngyszemes italt arany serlegben, hűsítsd vele szomjadat, elfáradt magyarom . . . S mi csak maradnánk mégis a régi elvnél, hogy jó a levegő és jó a víz is, ha százszor jobb az arany, mert egy tüdőnyi levegőért, pohárnyi vízért nem igen kaphatnánk egy maroknyi aranyat cserébe? Mi féltékenyen ás meggondolatlanul hazaárulót kiáltanánk arra, aki aranyos címer és nemzeti színű kardbojt vagy akár magyar vezényleti nyelv helyett is inkább és egyelőre tiszta levegőt akar csupán és tiszta vizet a pohárba? Ugyan, miféle vakság lenne ez? Miféle összezavarása a gazdasági elveknek, az érték meg az ár fogalmának? Hiszen nagy, kétségtelenül nagy az ára az aranynak, de ki merné mondani, hogy egy szippantás levegőnek avagy egy korty víznek kevesebb az abszolút értéke? S ki merné visszautasítani a tisztességes és terminusos békekötést, csak azért, mert a béke ezúttal fájna a nemzeti büszkeségnek, holott a béke ára nem lenne más, mint idő csupán, türelemmel, kitartással, erőgyűjtéssel eltöltött idő? S végül, ki merne a teljes megszégyenítés és a teljes megadás hívei közül is megállani ott, hogy minden béke ára: boldogtalanság, s nem folytatni azzal, hogy értéke: boldogság? E nemzetben, higgadtan, senki. S most szóljon e nemzetnek királyanács megbízása is, hogy ru Kriszárius hozmon rendet ebbe a kérdésbe. Hozott. Meghagyta a tanácsbeli uraknak, hogy délután legyenek ott pontosan a városházán. Ő maga szintén oda ment pontosan. Kalpag a fején, panyóka a vállán, kard az oldalán. A hogy illik, a nádorispán komiszáriusához. Kisérte őt a vármegye fiskusa és központi törvényes bizonysága, a főbíró és az esküdt. Kisérte a várnagy, négy huszárral, hajdúkkal vasakkal, és bilincsekkel, hogy aki vakmerően ellenszegülne és zenebonát csinálna, azt nyomban vasraverjék s a vármegyeház odúiba elkísérjék. És kisérte egy-két izmos lakatos-legény egy rét-ingben, feltúrt ingújakkal, bőrköténynyel, füstös arccal, de azonkívül üllővel, kalapácsosai s mindenféle pörölylyel, vasfogókkal, váspolyokkal és feszítő vasakkal. De még néhány fürt tolvajkulccsal is. Hogyha föl tudják nyitni a vasas ládát, hát akkor fölnyitják. Ha pedig föl nem tudják nyitni, darabokra vágják. Mert az igazságnak eleget kell tenni. Hát milyen volt szabad királyi Komárom városának „vasas ládája? Akkor még a Wertheim-szekrényt nem találták föl. Azt a szekrényt, amely tűznek, víznek, tolvajnak, betörőnek egyaránt ellenáll, még nem volt az a kép megfestve, ahol máglyát raknak, tetejébe teszi a szekrényt, a máglyát meggyújtják, zsandár őrzi a tüzet vállra vetett szuronyos puskával, sárga csúcsos frájérc-sisakkal s körülötte a szájtátó közönség. A kis macskát bezárják a szekrénybe, a máglyát elégetik s a szekrénynek még se lesz semmi baja, de benne még a macskának se. Akkor még zsandár se volt a világon. De azért hamis vasláda akkor is volt. Gazdag és furfangos eszű lakatos legények szoktak készíteni remekbe szabaduláskor. Ha azután nagyon sikerült a láda, oda szokták ajándékozni anyavárosuknak. Tartsák benne a város féltett kincseit. Efféle eredete van a komáromi vasas ládának. Megnéztem. Odautaztam azért, így lássam. Ami miatt annyi keserű könyet fullatott egykor a nagy költő édesanyja, netán azt látnom kellett. Kalapált vaslemezekből készült íz egyszerű vasas láda, erős vasabrosokkal. Nem is nagy, hosszúkás, négyszögletes. Nincs benne fortélyosság se. Se titkos nyomója, se elrejtett pattanója, se hamis kulcslyukija. A kulcslyuk és a závor is a felnyitó tábla közepén van. A kulcs sincs egészen akkora, mint egy sonka, noha azért elég vaskos s a kulcsnak a tolla igazán mesterkélt. Hetven év előtt az árvaszék birtokában volt, azért használta Jókay József uram is. Ma a levéltár birtokában van, ott fekszik a dohos íratok közt a padlón. A város becsesebb iratai vannak benne ma is. Pázmándy Lenes alispán uram ennek a vasas ládának mert neki hatalmas brachiumával. Az volt a ha elrejtik előle, szétbontja az egészet. „ De a város m rggondolta a dolgot, amint ott látta a nyakán az egész vármegyét. Úgy rémlik előttem, Aratman uramnak hívták a városbirót. Talán harminc, talán negyven esztendeig is városbiró volt egy házamban. Anynyira megkedvelték. De meg is érdemelte. Bölcs ember volt. Így kinyitotta azt a vasas ládát: alispán uramnak szeme-szája elállt bele. Benne voltak a keresett írások is gyönyörű rendben. Nem hiányzott azokból semmi. Látszott, hogy tökéletes ember volt Jókay József uram. A vármegye fiskusa nyomban magához vette az írásokat, a törvényes bizonyság protokollumba iktatta s azután az egész csomót átadták Jókay Károlynak, a fiatal Ügyvédnek. Soha se merte ezentúl Jókayékat de egy ferde pillantással is illetni senki. Az özvegyet, a nemes úrasszonyt igazi tisztelet környezte haláláig. * # Ezzel be is fejezem a Jókay-nemzetség történetét. Magáról a nagy költőről talán írok még, talán már nem is írok. Sokat tudnék róla, de dicső alakja csak most tűnt el előlünk, róla tehát mások is tudnak írni. Nekem pedig az a rossz szokásom, hogy amit más is elvégezhet, azt másra bízom. Azt, amit egyedül magam tudok a világon, csak azt megörökíteni okoz nekem gyönyörűséget. Mert igazi kötelességem csak addig terjed. PESTI HÍRLAP 1905. junius 1., csütörtök.