Pesti Hírlap, 1906. november (28. évfolyam, 301-315. szám)

1906-11-01 / 301. szám

x' E S T I HIR L A P 2 1906. november 1., csütörtök. a kifejezést, hogy „a munka kizsákmányo­­lója“ s nem azt, hogy „munkaadó“ mert a munkaadók igen nagy része tulajdonképen áldás a munkásra, mert hiszen munkát s ke­nyeret adnak. És ha a munkaadó rizikót is vállal s a vállalat föntartásának s bukásának esélyeit saját vagyonával fedezi, akkor nem­csak az államtól, hanem a munkásoktól is jog­gal várhatja a védelmet. A „munka kizsákmányolói“ között a ma­gánvállalkozók mellett igen nagy szerepet játszanak a közkereseti társaságok, a részvény­­társaságok. De nem annyira a részvényeseket illeti itt a szemrehányás, mint inkább az igaz­gatóságokat. Ezek igen gyakran a részvénye­sek érdekeivel takargatják az alkalmazottak ki­zsákmányolását, pedig csak inkább a saját óriási jövedelmeiket akarják növelni. Igen sok részvénytársaságnál az igazga­tóság tagjai s különösen az elnökök és vezér­­igazgatók oly horribilis összegeket kapnak fize­tésül s mindenféle mellékes címen, hogy emiatt lehetetlen a tisztviselőknek és munkásoknak megfelelő javadalmazása. A szociális törvényhozásnak itt is volna hivatása. Törvényben kell szabályozni a rész­vénytársaság mérleg­készítését s nyeremény­­felosztási kulcsát. Ezzel meg lehet védeni a részvényesek érdekeit is s az alkalmazottakét is. Bizonyos maximális határt kell szabni a részvénytársasági igazgatók nyerészkedése elé. Gazdaságilag s kulturális tekintetben is kis és szegény ország vagyunk és nem jogo­sult, hogy egyes részvénytársaságok vezetőinek s igazgatósági tagjainak miniszteri fizetése s egyeseknek a miniszteri fizetésnél négyszerre is tö­bb javadalma legyen. Ezt nem bírja meg még a magyar közgazdaság. S nem­ szabad ily óri­ási különbségnek lenni a vezetők javadalma s az alkalmazottak nyomora között. Személyekről nem szólunk. Hisz nem iri­gyeljük egyetlen úrtól sem a nagy jövedelmét. Mi rendszerről és szellemről beszélünk, ame­lyen javítani kell. Mert a legutóbbi sztrájkok nagy részének is ez volt a tulajdonképeni oka s ezért nem segíthettek a szegény munkások nyomorán. Ma­holnap a szegény villamos vasúti munkások sztrájkja is véget ér. Ezeknek a nyomora juttatja eszünkbe ezeket az igazsá­gokat. De másoknak is szólnak azok. A helyzet. Báró Aehrenthal, az új külügyminiszter, egy napi látogatása után, Budapestről eluta­zott. Most az az idő, ami az új külügyminisz­ter elutazása és báró Schönaighnak, az új had­ügyminiszternek, az érkezése közé esik, vissza­emlékezésekkel, helyreigazításokkal­ és a han­gulat irányítására szánt közlemények szárny­ra bocsátásával telik el. A kormányhoz közelálló helyről már a megszokott sablonos módon hirdetik ki, hogy báró Aehrenthal látogatása kedvező benyo­mást keltett. Óhajtanák, hogy ez a benyomás oly elhatározásokon alapuló legyen és az elha­tározásokat oly tények kövessék, amelyek ne adjanak okot csalódásokra. Emlékezünk pél­dául, hogy annak idején Hohenlohe herceg osztrák miniszterelnökről is igen erősen publi­kálták, hogy látogatása a legkedvezőbb benyo­mást keltette s íme, rövid idő múlva Hohen­­lohenak le kellett mondania, mert Magyaror­szágnak legeminensebb joga ellen, az önálló magyar vámtarifa benyújtása ellen tiltakozott s igy a kedves vendégből a legádázabb ellenség lett. Ezért a hirdetéseket sablonoknak tekintjük, amelyek a látogató államférfiakat ép úgy meg­illetik az elutazás után, mint a barátságos üd­vözlések az érkezés alkalmával. Jobb biztatás gyanánt azonban megis­mertetnek bennünket a báró Aehrenthallal való tanácskozások egyes részleteivel. A minisz­terelnöki ebéd után Wekerle miniszterelnök még folytatólagosan tanácskozott báró Aehren­thal külügyminiszterrel. A két és fél órai ta­nácskozáson kívül ekkor még másfél órás kon­ferencia volt és itt megvitattak több részlet­­kérdést. El is árultak belőle egyet-mást. Nem túlságosan sokat, nehogy megártson. Hanem annyit igenis, hogy Wekerle megegyezésre ju­tott báró Aehrenthallal a delegacionális határo­zatok közül a külképviseletre vonatkozóknak a végrehajtására. E szerint gondoskodik a kül­ügyminiszter arról, hogy az összes külügyi hi­vataloknál legyenek magyarul tudó tisztviselők s így a magyar állampolgárok panaszaikat és kívánságaikat a magyar állam nyelvén ad­hassák elő és így egyúttal a magyar nyelvű be­adványok is elintézhetők legyenek. Megálla­podtak a jelvény- és címer­kérdés dolgában is. Igen fontos az a hír, hogy Wekerle Sándor mi­niszterelnök báró Aehrenthal külügyminisz­terrel konferált a szerb vámkonfliktus dolga­— Lehetetlen! És csak úgy kapta, sem­miért? — Hát persze, hogy semmiért! — Azt meséld a feleségednek, aki min­dent elhisz neked ... de én ismerem a fiatal báró Szipkayt, az nem ad úgy, bele a világba, ötszáz koronás gyűrűket . . . — Először is te nem ismered a fiatal báró Szipkayt, másodszor a fiatal báró sem ismeri Erzsikét. Négy nap előtt látta először. — És ma már gyűrűt küld neki! Nyíltan, röstelkedés nélkül, hogy az egész színház tud­jon róla. — A színház akkor is tudná, ha titokban küldte volna. — Mondhatom, szép színház. Micsoda erkölcsök! Ezt az érdekes eszmecserét az ügyelő sza­kította félbe, kituszkolván a marathoni rózsa­lányt a színpadra. A primadonna a következő pillanatban már elfogulatlanul és a meggyőző­dés hevével énekelte a darab „slágerét“: „Van egy parányi kis egérfogóm. Tódulnak bele az egerek Mohóny­ban és hogy vele ebben a kérdésben is egyetértő megállapodásra jutott. Annak idején a ma­gyar kormány Goluchowski ténykedéseivel szemben jórészt passzív szerepre volt kárhoz­tatva és kétségtelen, hogy az a­ sok gazdasági kár, amit Magyarországnak a szerb vámháború okozott, nem volt a magyar kormány kedve szerint való és nem is igen emelte a kormány népszerűségét.Ha tehát most Wekerle Aehren­thallal a Szerbiával való viszony dolgában is tárgyalt és megegyezésre jutott, ez azt jelenti, hogy az eddigi állapotokon változtatni fognak s ez a változtatás Magyaro­rszágnak csak előnyé­re válhatik. Goluchowski elment, hát már nincs ok arra, hogy a Skoda-ágyúk utóhangjai meg­rázkódtassák a gazdasági élet, talpazatát. Visz­­sza lehet állítani a normális viszonyokat, ha báró Aehrenthal is úgy akarja, ahogy a ma­gyar kormány akarja. De félhivatalosan is kijelentik a Bud. Tud. című első osztályú félhivatalos laptudósí­­tó útján, hogy az ebéd utáni tanácskozás a k­ét álkim férfiúnak (Wekerle és Aehrenthal) valamennyi kérdésben való teljes egyetértését eredményezte. Más részletek is vannak. Az ebéd után és a miniszterelnökkel való tanácskozás után Szterényi József kereskedelemügyi államtitkár és Popovics pénzügyminiszteri államtitkár konferáltak báró Aehrenthal külügyminiszter­rel és őt tájékoztatták Magyarország közgazda­­sági és pénzügyi helyzete felől ama vonatko­zásokban, amelyek a külügyi politikát érintik. És miután mindez megtörtént, összegyűl­tek a magyar miniszterek és Wekerle Sándor miniszterelnök elnöklése mellett formális mi­niszteri tanácskozást tartottak. Ekkor referál­hatott Wekerle miniszterelnök mindarról, ami­ben báró Aehrenthallal megállapodott és ezen a tanácskozáson lehetett konstatálni még báró Schönaich megérkezése előtt is azt, hogy sem­miféle kormányválságról nem lehet szó és vál­ságra jelenleg abszolúte nincs kilátás, bár­mennyire óhajtanák is ama körökben, ahol a zavarkeltés a legfőbb gond és a lefontosabb cél. A miniszteri tanácskozáson történhetett továbbá megállapodás ama nyilatkozatokba amelyeket Wekerle ma a pénzügyi bizottsá ülésén tett és amelyek leginkább hivatott, hogy a parlamenti pártokban a nyugalom érzé­sét keltsék fel és az aggodalmakat eloszlassál A magyar kormány a királylyal kötött paktum alapján áll és ezen az alapon támogatja őt a parlament. E paktumtól a kormány egyáltalá­ban nem tér el és bátran hivatkozhatik arra hogy kormányzásának rövid ideje alatt is már A bonvivant arca elborult. Mert ő volt a színház férfiprimadonnája. — Haha! A művésznőnek? — kacagat föl keserűen. — Meglátod, hogy egysze leesik a zenekarba. A kaszinósorok úgy vonz­zák, mint mágnes a vasat. És azt a rongyó hatszázkoronás kis gyűrűt is irigyli attól a sze­gény lánytól és nem átallaná gyanúsítani . . De megint jött az ügyelő, mert most bonvivantnak kellett a színpadra mennie. A rendező gúnyosan nézett utána. Aztán odafor­dult a komikushoz: — Ő beszél! Hát az ő tíz ujján miből úl az az ékszerkereskedés? egy kicsit. Ijedten nézett körül. Ez a sok em­ber itt körülötte . . . miért tanácsolják olyan elkeseredetten, hogy fogadja el a gyűrűt? Miért vigyáznak egyszerre olyan összeesküvés-sze­­rűen az ő tisztességére? Miért néznek rá fenye­getően, irigyen, rosszkedvűen, nyugtalanul, mintha attól tartanának, hogy a rábeszélésük dacára is el fogja fogadni a gyűrűt? Akármilyen egyszerű kis nő volt is Erzsiké, mégis csak nő volt. Nő, aki értékelni tudja, mit jelent az, hogy ő kapott gyűrűt, a többiek pedig nem kaptak gyűrűt. Vajon itt az egész társaságban akadt volna-e valaki, aki a gyűrűt nemes felháborodással visszautasít­ja? Végignézett az urakon is, a hölgyeken is, azután a gyűrűt, amelyet eddig zavarodottan és idegesen forgatott, határozott, sőt döntő moz­dulattal az ujjára húzta — és többé nem vet­te le. — Okosan — mondták a többiek kény­szeredett mosolylyal. És kiábrándulva, csalódottan elszéled­­tek. 3. A szenzáció tehát fokozódott. Erzsike nemcsak gyűrűt kapott, de el is fogadta. Aminek hire ment a felsőbb régiókba is. A bonvivant egy kis kárörömmel mondta el­­ az esetet a primadonnának. A primadonna ezen az estén a­ marathoni rózsaleányt ábrázolta, tehát a szokottnál is erkölcsösebb volt. — Ne beszélj — mondta könnyed sápadt­sággal. — Ha mondom! Megér vagy négyszáz koronát.­­ Nagyon mohón! . . A bonvivant széles mosolylyal nézett utá­na. Aztán odafordult a rendezőhöz: — Hallod? Azt mondta: micsoda erköl­csök! Nem mondanád meg, miből hordja a tíz ujján meg a két fülében azt az ékszerkereske­dést? — Az más, lelkem, — szólt a rendező ke­netteljes hangon, — az a művésznőnek szól. 4. A komikus felelni akart, de torkán­ak a szó. Mert a színpad homályában hirtelen­­ tűnt az igazgató, a titkárral. Halkan beszélgettek. — ... és ma megint itt ül ugyanabi páholyban és majd kinézi a szemét — mi a titkár. — Nem rossz! — szólt az igazgat­ás a gyűrű? . — Egészen szenzációs. Testvérek közöt is megér hétszáz koronát . . . láttam. Az igazgató elgondolkozott. — Ez az Erzsike úgy látszik egészen te­hetséges leány — mondta aztán. — Hogyne! — helyeselt a titkár. A legközelebbi darabban talán lehetne neki val­mi kis szerepet adni . . . — De mennyire! Ön tudja legjobb, hogy mindig az volt az elvem: helyet a fia­loknak! Az első csatasorba a fiatalokkal! Ha mutassák meg, hogy mit tudnak!. . .

Next