Pesti Hírlap, 1909. január (31. évfolyam, 13-26. szám)
1909-01-16 / 13. szám
Budapest, 1909. XXXI. évf. 13. (10.723) szám. Szombat, január 18. Előfizetési árak. Szerkesztő*«*. _ . Budapest, Váci körut 78. Egész évre.... 28 k. — f. Félévre . ..... 14 „ — , genjgnfcv tpi ps hová a lap szellemi részét Negyedévre ... ■■^ illet* maiden közlemény Megjelelik hétté kivételéldézetküldésére vonatkozó felminden nap. Szólalások intézendő!« *--------r*—~~ fig-iigB—.ás—. n ......~r —————— _ T Küzdelem az élettel. ír. — Már itthon vagy? — kérdezte csodálkozva s ugyanekkor szeme megakadt a sógorán, aki az ajtófüggöny között állt és zavartan, sápadtan nézett reá. — Valami történt? — kérdezte az aszszony s felállt. Egyik férfi sem válaszolt. A volt polgármester kezeivel eltakarta arcát s a mérnök lesütötte szemét. — Mi történt? — kérdezte az asszony másodszor s megfogta az ura kezét, mely nedves volt a könytöl. — Te sirsz! — kiáltott fel megdöbbenve. — Hát mi történt? Valami borzasztó történhetett veled, mert még soha sem láttalak sírni. Kádár odaszorította homlokát a felesége kezéhez s széles válla remegett a zokogástól. A másik férfi szeme is könnyes lett s az aszszony megdöbbenve, ijedten nézett egyik emberről a másikra. — Az Istenért, beszéljetek márt — könyörgött s az uráról a sógorára nézett. — Beszélj, az Istenre kérlek, beszélj! Kádár megtörülte a szemét s felállt. Odament a sógorához. — Ez az én kötelességem, — szólt s kezet szorított vele. — Most hagyj magunkra. A házaspár egyedül maradt. Az asszony feszült figyelemmel várakozott, habár sejtelme sem volt a katasztrófáról, mely reá várt s ijedt gondolata két szerencsétlenséggel foglalkozott. Azzal, hogy vagy a fiával történt van- ~ 'V ................... ■ ■■ lanti baj vagy pedig valami nagy anyagi veszteség érte őket. Egyébre nem tudott és nem is lehetett gondolnia. Minden perc a halálos aggodalom gyötrelme volt reá nézve s már meg se mert szólalni, sürgetni se merte az urát, aki az ablak előtt állt és kétségbeesetten nézett ki a tavaszi alkonyatba. A szalon üvegcsillárja enyhe, kékes fénynyel világította meg a szobát s az ablak mellett egy gyönyörű kakadu ezüstös fénynyel csillogtatta rózsaszínű tollát, mintha a hold sütött volna reá. Valamelyik szobából, ahol két hónap óta varrták már az Ella staffirungját, gépzakatolás hallatszott s ugyanonnét a Kisaranyos ezüstös kacagása. Az ebédlőben az inas vacsorához terített s a poharak össze-össze csendültek a kezében. Három-négy perc telt el s az asszony kimerülten ült le. Már tudta, érezte, hogy valami rendkívüli, különös csapás fogja érni, olyasmi, amilyen még soha sem érte s szíve kínosan dobogott, füle csengett s annyira meg volt rémülve az ismeretlen szerencsétlenségtől, hogy mikor az ura feléje fordított, elszánt arcába nézett, rémülten kérte: — Ne még! Kádár leült melléje. — Meg kell lenni, Gabriella! — szólt elszántan. Az asszony összekulcsolta a kezét. — Csak annyit mondj, Richárddal történt valami? — Nem. Az asszony lelkéből megkönnyebbült sóhaj szakadtfel. — Tehát anyagi veszteség? Kádár lesütötte a szemét. — Az is. De ennél is rettenetesebb. Az asszony csodálkozva egyenesedett ki s a megdöbbenésnek újszerű,s másféle kifejezése látszott szemében, mint az előző pillanatokban. Arca szinte megmerevedett a hideg sápadtságtól. — A halálnál is rettenetesebb? — kérdezte. — Annál is, — intett az ura. - Az asszony felállt s éles, kegyetlen, parancsoló pillantással nézett az ura szemébe. Ez nem bírta ki ezt a tekintetet. Lesütötte a szemét. — György! — sikoltott az asszony.. — nézz reám! A boldogtalan ember fölemelte szemét, s rá nézett. Kétségbeesett, nyílt vallomással. Pár percig néztek így egymásra, mialatt a lelkük néhány szempillantás alatt olyan megmérhetetlen távolságra szakadt el egymástól, mintha már egyikőjük az örökkévalóság partjáról nézett volna vissza a másikra. Kádár tudta, látta a felesége arcából, szeméből, hogy mindennek vége reá nézve, hogy elveszítette a feleségét is. Az asszony leült, térdére támasztott kezét rászorította szemére s kétszer egymásután ismételte, halálos undorral ejtve ki a szavakat: — Tehát valami becstelenség . . . Azután felállt, becsukta az előszobába vezető ajtót s hidegen ránézett az urára: : — Beszélj! Az ura hallgatott ■— Beszélj! — sürgette az asszony, lábával toppantva. — Mit követtél el? Sikkasztottál ? • A hazaárulók. ff zágrábi királyi törvényszék ma délután fogott hozzá a nagyszerb hazaárulás! fellnpör főtárgyalásához. Vádlottak seregszám, köztük leginkább kisebb hivatalnokok, tanítók, tanárok, papok, kereskedők, orvosok, kocsmárosok, stb. Paraszt s magasabb társadalmi rendű egy sincs. A beidézett tanuk száma majd háromszázra rúg. Szóval összes kellékei megvannak egy monstre-pernek. És monstruózus is ez a per, nemcsak szereplőinél, külsőségeinél, várható terjedelménél fogva, hanem az érdemleges tartalmát alkotó politikai bűntett: a hazaárulás címén. Mikor először híre kelt, hogy odalent a társországban a hatóság egy, a magyar birodalom szuverenitása, területi épsége ellen szőtt „összeesküvésnek“ jött nyomára, kezdetben a mi higgadtabb, hűvösebb közfelfogásunk hajlandó volt ezt az egész affaire-t némi rendőri és ügyészi túlbuzgósággal felfújt, merőben ártatlan tréfának tartani. A mókázás derűs máza azonban csakhamar lekopott s a vizsgálat adatai, a tömeges elfogatások megmutatták urbi et orbi a „nagyszerb“ mozgalom undok és félelmes halotti lárváját. Hittük, nem hittük, a tény az, melyet ez a most megkezdett zágrábi főtárgyalás van hivatva egész vakmerő gonoszságában s elvetemültségében feltárni, hogy igenis akadtak, még pedig nem kicsinylendő számban gazok és rajongók, akik egészen régi sablon szerint összeesküvést csináltak, szövetségre léptek a „Nagy-Szerbia“ képtelen és ostoba rögeszméjének az osztrák-magyar monarchia rovására tervezett megtestesítése végett. Ez az eszme nem Horvátországban termett. Egyszerű kiágazása, mondjuk, fattyúhajtása a föld összes szlávságát betöltő nagy egységesítési szenvedélynek. A Balkánnak jóformán minden szláv néptörzsét egyszerre hozta izgalomba a „Nagy- Szerbia“, az „egyesült szerbek“ chimaerája, melyet Belgrádban a Karagyorgyevicsok, Cettinjében a Petrovics-ház némikép patriarchális egyeduralma alatt képzeltek megvalósíthatónak. És mindaddig, valamíg ez a játék népi csapongót a maga természetes területi határain túl, egy némi szimpatikus elnézésnek is örvendhetett az ábrándozó emberbarátok minden nemzetbeli köreiben is. Csakhogy egy ilyen alaktalan, testetlen tömegsóvárgásnak, épen szétfolyó természeténél fogva csakhamar szűk lett Macedónia. Sekély, de annál szennyesebb hullámai hamarosan átcsapkodtak és partot nyaldostak idegen föld területén is, ahová betolakodniok, előreláthatóan meddő és ostoba kísérletezés volt. Nem is eredményes címén adjuk meg mi s velünk a monarchia közvéleménye a horvátországi „nagyszerb összeesküvésnek“ a „hazaárulás“ komoly, sőt halálosan komor és veszedelmes karakterét s illetve annak büntetőjogi és politikai minősítését. Az eredmény semmi. Politikai kihatása abszolúte számbavehetetlen. Mindössze egynéhány jó- és rosszhiszemű mártírja kerül ki belőle egy nem létező „ügynek“, amelyért akárkinek is kár akár egy félévi államfogházat is kiállania. A szándék, a cél s a gyűlölködő szenvedély, mely ezeket a hazaárulókat mozgatta, a ködösen bizonytalan cselekvés felé sodortat gonosz, bűnös, ártalmas, a legpéldásabb, valóban elrettentő büntetésre méltó. Az erkölcsileg, anyagilag leromlott politikailag jóformán végkép elzüllött Szerbia késztette a közös nyelv, a közös vallás révén ezeket a most vádlottakként szereplő, nagyobbáT a hiányos értelmiségi gazfickókat arra a nagyzási hóbortra, hogy ők nemzetegyesítő, államalkotó, sőt államromboló tényezőivé emelkedhetnek, korunk történetének. Az a téboly, mely Horvát- és Szlavónországot „még föl nem szabadított szerb tartományoknak" minősíti, élénken emlékeztet a szomszédos olasz Irredenta példájára. Csakhogy egy nagy és dicső történeti tradíciókkal dicsekvő, civilizált, mívelt és gazdag nemzetnek ez a, politikailag szintén észszerűtlen és igazolhatatlan indulatcsapongása egészen más nemzetközi beszámítás, fölbecslés alá esik, mint egy merőben politaban, koldus csürhenépnek nagyzoló, tuszédságnak kellemetlenkedő, erőtlen és nevetséges fészkelődése. A horvát koalíció a maga határtalan izgatásaival olyan tájakon is ébresztett „nemzeti öntudatot", „függetlenségi érzületet“, amelyekről maga sem gondolta, hogy ilyen kultúrpalánták termesztésére valaha is alkalmasak legyenek. A Festi Hírlap mai száma 32 oldal