Pesti Hírlap, 1910. szeptember (32. évfolyam, 208-233. szám)
1910-09-01 / 208. szám
Budapest, 1910, XXXII. évfolyam, 208. szám Csütörtök, szeptember 1 Előfizetési érák: Egész évre ... Félévre............ Negyedévre...7 Egy hóra........... 2040„ Egyes szám ára 10 f. Hirdetések díjszabás szerint. Az apró hirdetésekre vonatkozó minden tudnivaló a 32-ik oldalon olvasható. Szerkesztőség: Budapest, Váci-körut 78. I. emelet. Telefon 26—46. Kiadóhivatal: Budapest, Váci-körut 78. Telefon 26—40. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. A Balkán kis királya, Montenegró maradt utolsónak is, legkisebbnek is a királyságra emelkedett balkáni fejedelemségek közül. De ebben az esetben csakugyan beválik az angol közmondás: last, not least. Utolsó, de nem a legcsekélyebb. Mert a megvídatlan hegyek közé zárt kis Montenegró olyan régmúlt időkben is büszkélkedett független nemzeti létével, amikor még az öszszes Balkán-tartományok és levantei országok a török pasalikok legszomorúbb sorsát nyögték. Alapjában nem is érti az ember, mi nyereség van benne, ha olyan fejedelem, aki félszázados uralmával jelentős történelmi alakká vált és országának nagy eredményeket vívott ki, a „gospodár“ címzés helyett a „kralj“ szóval jelölteti méltóságát, holott ezzel sem nemzetközi állása nem változik, sem fejedelmi hatalomköre meg nem növekszik. De ez nyilván odatartozik az európai kultúrához, amelyre most már a fekete hegyek kemény harcosainak is vásni kezd a foguk. Az öreg Nikitának patriarchális uralkodási módján ez a hangzatosabb cím alig fog változtatni, királyságának európai szabása mellett is megmarad őseredeti fejedelmi alaknak, népe törzsökösen nemzeti urának. Most is kis konakja szabad tornácán intézi el bármelyik alattvalója ügyesbajos dolgait és mikor katonái üdvözlik, végigölelgeti a közlegényeket is. Kitűnő katona, kitűnő diplomata, népének bölcse, főpapja, de még költője is, aki drámája révén még oly ritkafajta politikai sikerben is részesülhetett, hogy belgrádi ellenségei kifütyülték. Sokoldalú hivatottságából nem lehet kifelejteni azt sem, hogy tündérszép leányoknak apja és mint ilyen, hatalmas vek szerzésében szinte versenytársává vált a boldogult dán királynak, akit „Európa apósának“ neveztek. Minden tekintetben előrevitte, gazdagította országát és rászolgált arra, hogy jubiláns ünnepségén az ő marcona vitézei a hála és ragaszkodás tüntetéseivel borítsák el. Mindez csak a kis Montenegró házi ügye volna és a királylyá avatás szertartása sok ölelkezésével, csókolkozásával, egyéb lokális színezetével épen intim cetinjei lakóinak járná meg. Van azonban más, az ünnepnek külső képében több olyan mozzanat is, melyek nemzetközi vonatkozásaikkal fölötte szemszúróan hatnak. Különösen Bécsben törülhetik utánuk szemeiket Nikita, akit, mint királyt, ezentúl I. Miklósnak neveznek, bizony a mai Európa egyik legjellemzetesebb személyisége, aki nem egy szált gombolyított le a kornak szövőszékén. Ahogy az ő ünneplése keretébe a többi uralkodók és népek beleilleszkednek, abból egyszerre éles vonásokkal kidomborodik Európa hatalmi alakulásainak képe, egy-egy erős sugár esik arra a rejtelmes útra is, amelyen a szövetségek és az ellentétek kereszteződései a jövőt fejlesztik. Hogy a mi monarchiánknak az ünnepi diszemelésében csak annyi rész jutott amenynyit uralkodónknak udvarias szerencsekivonata jelent, ezen bizonyára nincs mit csodálkozni. Még nagyon friss emlékezetben van az a magatartás, amelyet Nikita a bosnyák annexióval szemben tanúsított Viszont azt a másik tényt, hogy az olasz királyi pár személyes részvételével különös fénybe vonta az idegen nemzeti ünnepet, lehet részben a rokoni gyöngédség számlájára írni, de senki el nem vitathatja, hogy erkölcsi hatásaival, a népfantázia fölkeltésével az olasz politika ismeretes céljainak is nagy segítségére válhatik. Ám annál rikítóbb politikai tüntetésre használta fel a szép ünnepi alkalmat az orosz cár. Nemcsak, hogy a rokon orosz nagyhercegek személyes megjelenését fényes katonai és hajóhadkíséret fokozta fel a politikai jelentőség színvonalára, Miklós cár ezenfelül Nikitának, mint Oroszország „örök szövetségesének“, a legritkább kitüntetést, az orosz tábornagyságot adományozta, melléje fiainak is magas orosz katonai tisztségeket. Orosz tábornagyság! Ez már egészen más, mint a balkáni kis királyság. Kevesebb is, több is, amint épen veszszük, de ez a rang adja meg Nikita igazi fiziognómiáját a Balkán mozgóképe között, ez teszi irigység tárgyává és emeli fölébe a Balkán többi kis királyainak. Időrend szerint úgy látszik, hogy az orosz cár az új Balkán-királyt tisztelte meg a legfőbb katonai ranggal. Valóságban úgy az a dolog, hogy a régi orosz katonatábornok jutott király címhez. Mert az volt Nikita mindig, orosz vezér, Oroszország „örök szövetségese“. Az előbbi cár egy híressé vált felköszöntőjében „Oroszország egyetlen barátjának“ jelentette ki. A mostani cárnak nem kell oly igénytelenül nyilatkoznia, mert jóformán a kis királyokat vazallusainak tekintheti, ő neki Nikitát az ő örök szövetségesi hűségével csak jó például kell a többiek elé állítania. Ebben a kiemelésben nyilvánul a Balkán-politika legbensőbb rugója, egyfelől idegen erkölcsök világából. Japánról, különösen az oroszok felett aratott viágra szóló győzelem napjai óta, egy egész irodalom keletkezett, mely hivatva van, hogy velünk a rejtelmes szigetország különleges s a mieinktől annyira elütő erkölcseit megismertesse. Az e célt szolgáló irók legkiválóbbjai között is első helyet foglal el két angol : a tudós Chamberlain B. H. tanár s a bölcselkedő és a poéta tulajdonait magában egyesítő Lafcadio Hearn, kinél mélyebben a japánok lelki világába eddigelé talán egyetlen európai ember sem hatolt be. Igaz, hogy kevés embernek is jutott erre annyi alkalom, mint neki, ki a kumamotoi és kinsui felsőbb tanintézetekben az angol nyelv és irodalom professzora volt sok éven át, mely minőségében szüntelen érintkezésben állott az érettebb japán ifjúsággal, a mikádó birodalmának jövendős részben jelenlegi oszlopaival és támaszaival, kiken, serkentve a tudós érdeklődésétől, rendszerint valóságos lelki vivisectiót végzett,hogy feltárja azokat az erőket, melyek ennek az érdekes népfajnak erkölcsi rugóit alkotják. A japánok érzelmi és gondolatvilágán két főmotívum uralkodik. Az egyik az erős nemzeti érzés, mely határtalan bűnszeretetet vált ki belőlük s mely arra ösztönzi őket, hogy a hazáért mindent, de mindent, habozás nélkül fel kell áldozni, ha a körülmények ezt így kívánják. Az oroszok elleni harcban tanúsított hősiességnek számtalan csodás eseteit csak így tudjuk megérteni. Még el sem hangzott az első harci jel s máris kétszázezer önkéntes jelentkezett. Akiket hadi szolgálatra alkalmatlanoknak találtak, azoknak legnagyobb része öngyilkosságot követett el, nem tudván túlélni a szégyent és bánatot, hogy nem foghattak fegyvert hazájuk védelmére. Egy tüzértiszt és aznap betegedett meg, midőn ezrede a háborúba vonult. Az illető hihetetlen kínok között fölemelkedett fekhelyéről s miután előzőleg a császár képe előtt hódolt, kardjába dőlt. Egy gyalogsági százados a leghevesebb harc közepette rosszul lett, ugyannyira, hogy ájultan vitték a tűzvonal mögé, majd onnan a tábori kórházba. Néhány nappal később, midőn állapota már valamennyire javult, elvánszorgott ugyanazon helyre, hol rosszul lett s ott önkezével vetett véget életének. A következő levelet találták zsebében : „E helyen váratlan betegség arra kényszeritett, hogy megváljak századom vezetésétől, a harc folytatására képtelenné téve. E gyalázatot soha sem volnék képes eltörölni s hogy becsületemet helyreállítsam, meghalok s e levél szóljon helyettem." Egy Tokióban állomásozó hadnagy, özvegy ember, senkit sem talált, kinél öt esztendős kis leányát addigra elhelyezhette volna, mig ő az ellenség ellen küzd. Végre is megölte gyermekét s elvonult ezredével, mielőtt még borzalmas tette kitudódott volna. A harctéren azután ő is elesett. A régi japánok erkölcseire emlékeztet ez az eset, kik, mielőtt valamilyen reménytelen küzdelembe indultak, gyakran egész családjukat kiirtották, hogy három dolgot kitöröljenek emlékezetükből, mikre a csatatéren egyetlen harcosnak sem volt szabad gondolni : az otthont, szeretteiket s a saját testüket. így felvértezve bizonyosak voltak abban, hogy a „haláldüh“ órájában sem kegyelmet adni, sem igent kérni nem fognak. A japánok hazaszeretetével csak a császárjuk iránt érzett mélységes szeretet és áhitatos ragaszkodás vetekedhetik. Erre megható példa a következő eset, melyet Hearn mond el. Ismeretes az a merénylet, melyet a kilencvenes évek elején egy fanatikus, japáni a mostani cár, akkor még trónörökös ellen Japánban tett utazása alkalmával elkövetett s amely fájdalmas felháborodást keltett az egész országban. Híre ment, hogy a vendégjog ily szörnyű megsértése nagyon megszomorította az uralkodót. „Tenshi-sama go-shimpai." Az Ég fia fenséges gyászba honfit. S e birre elnémult minden zaj s helyét sajátságos csend és valamely megmagyarázhatatlan nyomott érzés váltotta fel. Mint a nemzeti gyász napjaiban. A színházak, mulatóhelyek, kiállítások zárva vannak, sőt — horribile dictu ! — még a virágkereskedések is. A gésák negyedében elnémultak a vidám hangszerek, az előkelő szállodákban tompított hangon, suttogva társalognak a vendégek. A járókelők ajkáról eltűnt a mosoly, az utcán falragaszok hirdetik minden vigságnak bizonytalan időre való elnapolását. És mindez azért, mert a császár gyászol, szomorkodik. Messze a fővárostól, valahol a vidéken, vagyonos családnál szolgál egy fiatal cselédleány. Jukonak hívják s bár alárendelt helyzetű, mégis előkelő ősöknek ivadéka. Mikor a császár gyászáról értesül, mélységes babaiba merül, melynél csak azon óhaja és vágyakozása nagyobb, vajha elháríthatna minden szomorúságot az uralkodó fenséges személyétől. Álmatlan éjszakákon szüntelen ezen jár az esze. Mit adhatnék, kérdi ön önmagától, hogy a császár gyásza véget érjen. Egy belső hang A Festi Hírlap mai száma 44 oldal..