Pesti Hírlap, 1912. április (34. évfolyam, 79-103. szám)

1912-04-07 / 84. szám

__130 — Én teljességgel megengedhetetlennek tartom azoknak az íróknak az eljárását, akik ahelyett, hogy saját nemzetükkel foglalkozná­nak és ennek­ a lelkét vinnék színpadra, idegen tárgyakat dolgoznak fel sikerhajhászás céljá­ból. Nemrég, amikor Algériában jártam, egy ifjú arab író jött hozzám azzal, hogy ő Fran­ciaországról írt egy darabot és a párisi viszo­nyokkal foglalkozik benne. Az volt az óhajtása, hogy adassam elő az ő „eredeti“ drámáját itt Fámban. Persze, hamarosan leráztam a nya­kamról a szerencsétlent, megmondván neki, hogy dolgozza ő csak előbb fel a hazájabeli tár­gyakat, a francia témákhoz vagyunk mi itt is elegen . . . — De bocsánat, hiszen például a Paris­ban elsőnek színre került magyar darab, a „Typhon“ épenséggel nem magyar tárgyú . . . — Hogyan, — csodálkozik Brieux, — hát a „Typhon“ magyar író munkája? Lám, ezt nem is tudtam, de köszönöm, hogy ezzel a példával szolgált, jobbat keresve se találhattam volna, hogy a magam igazát bebizonyítsam! — Mert ugye­bár, Ön azt kérdi, miképen érhetnék el a magyar írók azt, hogy megismer­jék őket külföldön? Nos, biztosíthatom arról, hogy az ilyen Typhon-fajtájú darabokkal soha sem fognak célhoz jutni. "Magát a darabot nem láttam, de olvastam egyes részleteit az Illustra­­tionban, anélkül, hogy csak sejtettem is volna, hogy magyar ember munkája fekszik, elöttem. És biztosítom, hogy az egész közönséggel így áll a dolog . .. — De ha a magyar tárgyú darabok nem kellenek a külföldi direktoroknak? — kockáz­tatok meg egy félénk ellenvetést.­­— Akkor inkább semmit se csinálja­nak, mintsem az ilyen fűszeres­ munkát. — mondja ki a szigorú ítéletet Brieux, miközben feláll és kezeivel gesztikulálva, nagy léptekkel méri végig néhányszor a tágas szobát — a nagyközönség előtt semmit sem érnek el ezzel, az irodalmi emberek részéről pedig legfeljebb csak lenéző megvetés járhat ki az ilyenfajta kísérletezésért. — Csak úgy szabad darabot írni — fe­jezi be mondanivalóját, felhevülten szónokolva a nagy író — ha van valami olyan eszménk, amelyet méltónak tartunk arra, hogy az egész emberiséggel közöljük, hogy ez okuljon rajta, hogy megjavuljon a példán, csak ezt szabad szem előtt tartani! Ibsen, Tolsztoj így dolgoz­tak és én, a magam kis középszerűségében, szintén csak erre törekszem; ha szándékom csak némiképen is valóra vált, úgy azt hiszem, hogy nem éltem egészen hiába . . . Nagy, igaz őszinteséggel mondja ezt Brieux, azután szinte kissé szégyenkezve ül le ismét, hogy utolsó kérdésemet meghallgassa. — Az idegen daraboknak Parisban való előadását — hangzik a válasz — a mi szem­pontunkból nézve igen helyesnek tartom. A különösen zárkózott francia publikumnak nem árt, ha lassan kint megismerkedik a nevezete­sebb külföldi drámaírók munkáival, a mi író­ink pedig önállóságukat és a francia karak­tert híven megőrizve, szintén sokat tanulhat­nak érdemes kollégáiktól. — Nagy befolyása különben soha sem volt és nem is hiszem, hogy valaha lesz az ide­gen irodalomnak a francia drámaírókra. Itt van például Bernard Shaw, akit újabban meg­lehetősen felkaptak Párisban. Ez azonban szin­tén csak pillanatnyi divat, mert a franciák sem tudják megérteni az oly kevéssé átlátszó darabokat, mint amilyenek az ő különben ki­váló munkái. — Franciaország, mint eddig, ezentúl is legelső lesz az irodalom terén — mondom ud­variasan. — Istenem, én nem vagyok hazámtól oly túlságosan elragadtatva, — szakít félbe Brieux keserű mosolylyal, — háborgó, nyug­talan nép ez az enyém, amelynek igaz, hogy még vannak ideái ... — Magyarországba mikor látogat el, Mester? — kérdem búcsúzkodás közben az egész világot bejárt, napsütötte arolt írótól. — Kelet-Európába majd néhány esztendő múlva megyek el, amikor már végleg letettem a tollat; most még dolgoznom kell egy ideig. Miközben kikísér, kíváncsiskodásomra elárulja Brieux, hogy éppen délelőtt egyezett meg végleg az Odéon­nal legújabb darabja ügyében, amelynek: „La fei“ — A hit — a címe és amelyet a Comédie Francaide nemrég utasított vissza, túlságosan merész irányzata miatt. Barátságos kézszorítással nyitja ki az aj­tót a nagy író és végül kedves egyszerűséggel mondja: — Au revoir, mon cher Confrere! Emile Faguet. Hogy kicsoda Faguet? Elsősorban is a Sorbonne irodalmi fakultásának, a Faculté des Lettres-nek leghíresebb professzora. Azután­ jeles író, elsőrangú tudós és mindenekfelett ne­vezetes kritikus, eltekintve attól, hogy már csak mint „homme d’esprit“, mint szellemes ember is egyik nevezetessége a francia iroda­lomnak. Három évvel ezelőtt a most hatvanöt esz­tendős öreg­úr a Sorbonne egyik igazi francia módra épült lépcsőjén kétszer egymásután a lábát törte és azóta nem igen mozdul el ha­zulról, dacára annak, hogy a lába már annyira meggyógyult, hogy segítség, sőt bot nélkül is tud járni. Hosszas betegsége alatt azonban, amikor teljes mozdulatlanságra volt kárhoz­tatva, annyira megszokta az otthon ülést, hogy most naphosszat egy pillanatra sem hagyja el íróasztalát, amelyen lázas gyorsasággal szü­letnek meg a kitűnő kritikus újabb könyvei. Paris „budai“ oldalán lakik Faguet, a Quartier Latin szélén, a Die Monge egy vén­ségesen vén, rozzant lépcsőjű házának az ötö­dik emeletén, ahová még a különben minden párisi házban obuigát lift sem vezet fel. A dol­gozószobája ablakából azonban olyan kilátás nyílik, amilyenre így, egy világváros kellős közepén, alig lehet egyebütt alkalom. A szembenfekvő kis utcában, a rue de Navarre-ban egy Krisztus utáni II. évszázad­ból származó és a múlt században részenként kiásott antik amphitheatrum, az „Arénes de Lutéce“ meztelen falai emelkednek komor pom­pájukban az ég felé, míg a köröskörül fekvő gyeppázsíton csintalan gyerekhad rakoncátlan­­kodik hangos zsibongással. A kép valóban meg­kapó, ez a látvány megéri még az öt emeletre terjedő gyalogséta fáradalmait is. ♦ Megrántom az ajtó mellett függő kopott bojtot, amire kisvártatva lassú csoszogás hal­latszik, majd csendesen kinyílik az ajtó és ott áll előttem egy töpörödött, rendkívül elhanya­golt emberke, aki m­ás semmi esetre sem le­het. Nem is az, hanem maga Faguet profesz­­szor, a francia irodalomtörténet egyik büszke­sége, akivel külsejére nézve bizonyára nem cse­rél­e még a szilasbalhási díjtalan segédjegyző­­gyakornok sem. Az öreg úr barátságosan betessékel a dol­gozószobájába, amelyet szintén csak némi fan­táziával lehet ennek nevezni. Tulajdonképpen egy könyvekkel köröskörül kibélelt lyukban va­gyunk, amelynek a közepén éppen hogy el­fér egy hihetetlenül zsúfolt, rozoga íróasztal, meg két öreg szék. Faguet visszaül a helyére, majd cigaret­tával kínál meg.­­— Köszönöm, de nem vagyok dohányos. — Igaza van, így sokkal jobb — vála­szolja a kiváló kritikus, miközben önmaga ké­nyelmesen rágyújt, majd csodálkozó pillantá­somra szellemesen hozzáteszi: -J- Hiszen tudja, mit mondott az egyszeri abbé. Tegyétek azt, amit mondok, és ne azt, amit teszek! Beszélgetés közben most már kényelme­sen szemügyre vehetem Faguet-t, akihez né­hány esztendővel ezelőtt volt már szerencsém. Üreg, kopott házikabát van rajta, formátlan barna nadrág, meg agyontaposott papucs, az arca már egy hete is borotválatlan lehet, a bajusza meg épp oly szomorúan konyul le, mint annak a piros török­ sapkának a bojtja, amely alól ziláltan lóg széjjel a nagy író hosz­­szú ősz haja. Általában, ott a könyvek, füzetek elve­­szejtő tömege között, a komor, sötétes kis fül­kében úgy fest az Académie Frangaise világ­hírű tagja, mint valamilyen dob­ utcai, letört kis antikvárius, aki csak azért nem tud zöld ágra vergődni, mert a rendőrség minduntalan elkobozza drága pénzen vett „valódi francia“ képecskéit . . . De a szeme, az, ha néha-néha fölemeli lusta szempilláit, oly okosan csillog, abban oly mély értelem­ lakozik, hogy egyszeribe elhisz­­szük Lemaitre-nek egy füres mondását, amely így szól: ,/Faguet egyike azoknak a rendkívüli embereknek, akik a legtökéletesebben értik meg és legkevésbbé torzítják el a világ min­den dolgát.“ Magyarországról édes-keveset tud a je­les író, irodalmáról pedig még kevesebbet, »Jó­kái és Petőfi nevére emlékszik csak valameny­­nyire, sőt az utóbbiról kisül, hogy legnagyobb poétánkat összetévesztette egy a múlt század legvégén elhunyt magyar költővel, Justh Zsig­­monddal, aki annak idején Párisban tartóz­kodott, és egy „A puszta könyve“ című verses­­kötetének francia fordítását el is küldötte Fa­­guet-nek. — Különben ismerem ám még egy köl­tőjüket, — folytatja most már valamivel élén­kebben a kiváló kritikus — sőt írtam is róla néhány hónappal ezelőtt az önök Budapesten megjelenő Revue de Hongrie-jába, még­pedig igen meleg hangon. Hamarosan nem tudom, kiről lehet szó, de aztán kisütjük, hogy egy magyar születésű, de már gyermekkorában Franciaországba át­költözött fiatal ember, Sonnenfeld Nándor az, aki ügyes francia verseivel fölkeltette Faguet figyelmét. Huszár Vilmosról, a Revue de Hongrie ki­tűnő szerkesztőjéről, meg Haraszthy Lajosról, a budapesti egyetem tudós professzoráról, aki­nek — úgymond — André Chénier-ről írt munkáját nagy kedvvel „fésülte meg“, évekkel ezelőtt, mond még néhány kedves, elismerő szót az öreg úr, de ezzel aztán el is készült a magyar irodalommal. Rátérek a főkérdésre: Faguet bóbiskolva hallgat végig, azután ismert, rövid szaggatott mondatokból álló beszédmodorában rákezd szinte egyetemi előadásszerű válaszára: — Azt hiszem, hogy mindenekelőtt nem­zetinek kell lennie egy írónak, különösen a tárgyat illetőleg. A közönséget csak úgy érde­kelheti valamely külföldi drámaíró, ha darab­jában eredeti, azaz otthoni dolgokat tár fel előtte. Azután meg igen fontos az egyéniség is, hiszen már Nietzsche megmondotta: „H faut être soi-méme! (Mindenkinek meg kell őriznie egyéniségét). — Pedig a párisiak nem igen érdeklőd­nek a külföldi dolgok iránt — vetem közbe félénken . . . — Már hogyne érdeklődnének, — cso­dálkozik Faguet némi felháborodással — a franciák a világ legkíváncsibb népe, amely szinte nyugtalanul lesi a külföldi eseményeket, már akár irodalmiak, akár másfélék. A mo­dern orosz íróknak nálunk például sokkal na­gyobb sikerük volt, mint Angliában. Ibsent is nagyon szeretik a franciák, az igaz, hogy egy kissé snobizmusból. Björnsont már nem ked­velik annyira, de hát ő hasonlíthatatlanul ke­vesebbet is ér. Megpróbálok ugyan szerényen tiltakozni ez ellen az állítólagos nagy idegenbarátság el­len, amelynek éppen az ellenkezőjéről volt al­kalmam meggyőződni már évek óta és napról­­napra jobban, de a jeles kritikus nem hagyja magát és végre is kénytelen vagyok beismerni, hogy a francia — irodalmilag is — a világ leg­vendégszeretőbb népe. (Pedig másként sem az, dehogy az!) Az utolsó kérdésre Faguet ismét felüti a fejét: — A külföldi színműirodalomnak Páris­ban való elterjedését nem tartom épen káros­nak, de hasznosnak sem. Különben néhány esztendő óta annyiféle irodalmi irány alakult ki a francia fővárosban, hogy már se szeri, se száma; előbb-utóbb úgy is egészen kozmopoli­tává válik majd a régente tiszta franciaságára oly büszke Páris. Ha az öreg úr nem mondaná ezt olyan komolyan, mint ahogyan mondja, szinte ked­vem volna kacagni rajta. Így azonban bucsúz­­kodás közben csak azt jegyzem meg, hogy bár­ha Budapest még vagy egy ezredéven át olyan jó magyar maradna, mint amilyen jó francia most az oly sokak által lebecsmérelt Páris. Faguet jóindulatúan bólongatva kísér ki és végül kezemet barátságosan megrázva mondja: — Ne felejtse el magyar barátaimnak üd­vözletemet átadni! Henri Laved­an, Henri Lavedant szintén jól ismeri a ma­gyar közönség, legelsősorban is a Nemzeti Színházból, mely évek hosszú sora óta hűsége­ Pesti Hírlap______ ____________1912. április 7., vasárnap.

Next