Pesti Hírlap, 1912. december (34. évfolyam, 285-309. szám)
1912-12-21 / 302. szám
* A helyzet mappája. Az egyik oldalon elhelyezkedett a kormányzati rendszer erőszakossága, a másik oldalon lassan gyűlt táborba ellene a nemzeti elkeseredés. Minthogy nem történt forma szerint való hadüzenet, hanem június negyedikén a kormány egyszerűen átlépte a törvényes határt, természetes, hogy nem találkozhatott mindjárt kellően mozgósított és fölszerelt hadsereggel s az első diadalok a határon a támadó erőszakhoz fűződtek. A nemzeti elkeseredés pedig eleinte szervezetlenül állott az erőszakkal szemben. Hogy ezekkel a kétes diadalokkal a kormány milyen montenegrói alapossággal hencegett el, arról most ne essék szó. De tegyünk úgy, mint a vezérkar szekta háborús időben, rakjuk magunk elé a magyar társadalom és politika nagy mappáját és jelöljük meg apró, gombostűkre szúrt zászlócskákkal az ellenséges felek előrenyomulását, vagy hátrálását. Figyeljük meg ezen a mappán, meddig hatolt el a nemzeti elkeseredés és merre táboroz az erőszak. Azon a napon, mikor a kormányzati erőszak váratlanul átlépte a törvényes határt, a nemzeti elkeseredés kénytelen volt kivonulni a parlamentből s az első napokban csak a főváros utcáin mutatkozhatott. Még onnan is fegyveres erővel szorította vissza a katonaság, a rendőrség és a csendőrség. De már akkor is százfelől jöttek a hírek, hogy az elkeseredés az ország minden részében megmozdult. Persze a kormány kezei messzire érnek s az erőszaknak volt rá gondja, hogy az érdekeltségükkel függő törvényhatóságok az elkeseredés általánosságát pontosan szállított bizalmi nyilatkozatokkal ellensúlyozzák. S azok a hatalmi eszközök, melyek a kormánynak és csak a kormánynak állnak rendelkezésére, annyit mindenesetre kivittek, hogy a nemzeti elkeseredés országos rablázadása nem törhetett ki elemi erővel. Az ország aránylag csöndes képet mutatott, bár az a csönd nagyon hasonlított az abszolutizmus korszakában tapasztalt csöndhöz és akinek ,van hallása a föld alatt terjedő morajlások iránt, már akkor is jól kivehette, hogy ez a nemzet nem csöndes, csak magába fojtja elkeseredését, mert végre is az olyan nemzet, melynek nincs igazi függetlensége s nincs saját hadserege, nem tárhatja ki mellét minden idegen szuronynak. A kormányzati erőszak azonban kihasználta ezt a kétes csöndet is és azt hirdette mindenfelé, hogy az ország nyugodt, a nemzet boldog, hogy az erőszak végre megváltotta. Azóta fél esztendő telt el. S most vegyük elő a gombostűkre szúrt zászlócskákat és jelöljük meg a magyar élet mappájának minden parcelláját, ahová a nagy elkeseredés már elhatolt. Ez a mappa vajmi tarka, mert, sajnos, a magyar élet sok osztályra van tagolva. De csak kísérjük a szükséges figyelemmel, hogyan terjedt parcelláról-parcellára, osztályról-osztályra a nagy elkeseredés. Hát úgy-e, bármennyire próbálják a szájában, elszedte előle a szennyes edényt és éktelen magyar szóval diskurálni próbált. — Rossz van kint idő. A vendég bólintott rá. — Tetszik jönni temető? A vendég erre is bólintott és szivarra gyújtott. A kocsmáros visszament az ivóba, leült a kályha mellé s a vendég egyedül maradt. Ötven-hatvan év közötti férfi volt. Haja, szakálla őszes, arca viharvert, ruhája kopott. Az ablak mellett ült, erősen szivarozott és olykor ivott egy-egy korty bort. Az elmenetelre, úgy látszott, nem igen gondol. A temetőt nézte, a hegyeket, egy-egy arra baktató parasztszekeret s már négy óra lett. Kezdett sötétedni, a kocsmáros már nem látott egyebet a vendégéből, mint ennek az égő szivarját s egyszer csak azt sem látta. Elszívta, vagy elejtette a gazdája, nem tudta a kocsmáros, de egyszer csak alvó ember horkolása ütötte meg a fülét. — Elaludt, — gondolta különös, tisztelettel s lábujjhegyen behúzta a szoba ajtaját, mert az ivóban lámpát gyújtott. A vendég pedig aludt és álmodott. Kisfiú volt és az ágyában feküdt. Egy nagyhasú, slaftokos, papucsos férfi egy karosszékben pipázott, ez az apja volt és Anikó, a szolgáló, mesélt neki. Az édesanyja olaj festésű képe a falon, gyászfátyollal be volt vonva s a lámpa lángja félig le volt srófolva. A szolgáló a feleségő madarakról mesélt a kisfiúnak, majdnem egy esztendeje minden este ugyanezt az egy mesét, lankadatlan érdeklődést keltve, hálás publikumra találva a hallgatójában. Ez az érdeklődés azonban ma váratlanul megcsökkent, csődöt mondott. Még derekán a mesének, hirtelen felült a kisfiú ágyában és váratlanul igy szólt _________________ magyar nemzetből kiirtani az alkotmány szentsége iránt való érzéket, azért még vannak egynéhányan, akik fel tudnak jajdulni, ha az alkotmány szentélyébe pogány kezek nyúlnak bele. Mikor tehát az erőszak kikezdte az alkotmányt, a nemzeti elkeseredés legelsősorban ezt a parcellát öntötte el. Rakjuk ide az első zászlócskát a mappán. Jöttek aztán a véderőnek olvasatlanul áldozott milliók, a könnyelmű külpolitikai játékok s ezekkel kapcsolatban a súlyos gazdasági földrengések. Ezen a parcellán a gazdasági érdekek többet nyomnak talán az alkotmányos skrupulusoknál, de az erőszak gáttörése megnyitotta a nemzeti elkeseredésnek ezt a parcellát is. Jelezzük ezt is egy zászlócskával. Az elkeseredés már ide is átömlött. Akkor a kormányzati erőszaknak eszébe jutott a presztízsét félteni, mint az aggszűznek az erényét és szembe szállott a városok lakosságával, mely a súlyos adóterhek életbeléptetésének elhalasztását követelte. A kormány nem engedett s az elkeseredés most már az összes városokat, a városok kereskedő és iparos lakosságát öntötte el. A mappának ezen a pontján már egész sereg zászlócskára van szükség, mert itt már aparcellák egész tömegére hatolt be az elkeseredés. Pedig még nincs vége az elkeseredés tengeráradásának. A kormányzati erőszak sutytyomban felhatalmazást adatott magának, hogy a külpolitikai bonyodalmak eloszlatásának árát a magyar gazdák rovására fizethesse meg. S abban a pillanatban az ország területének hetven percentjére, az egész gazdavilágra, áradt be az elkeseredés. Ugye, hogy itt már egész kis zászlóerdőt kell leszúrni a mappába? S prost még tessék hozzávenni hogy — Már ne mesélj, Anikó! Unom. Eredj aludni. Az apja csodálkozva nézett rá. — Miért unod? A kisfiú egy pár percig hallgatott, azután reszkető, forró lávazuhatagként ömlött szájáról a szó. — Édesapám, — mondta, — holnap telik le az esztendő. Amikor megkapom a kocsimat a két lóval. Amit egy esztendő előtt megígért, maga, meg Betti néni. Hisz tudja. A szászrégeni Klug boltjában láttuk tavaly ilyenkor és édesapám megígérte, ha egy esztendeig nagyon jól viselem magamat, ha jól tanulok, Betti nénit nem boszantom, nem nyövöm a ruhámat, nem verekszem a fiukkal, hát megveszi nekem a Klug kocsiját. És én jól tanultam, egy esztendő óta tiszta kitűnőm volt mindenből, Betti nénit sohasem boszantottam, a ruhámra úgy vigyáztam, mint a szememre és soha, egyetlenegyszer sem verekedtem. Itthon ültem, tanultam, olvastam, segítettem Anikónak gyomlálni a kertben és jó voltam. Olyan jó, édesapám, mint egy leány . . . Az apja alig érdeklődve, inkább költényösen hallgatta és látszott az arcán, hogy tulajdonképen rá sem figyel. A bérlőjén törte a fejét, aki még most sem fizetett, a sok őszi esőzésen, mely elpusztítja a vetést és az egyik marháján, melynek jobb fülében veszedelmes kelés támadt. A gyerek érezte, hogy apja nem figyel reá, hogy az ő drága álma, hosszú-hosszú, egy esztendős várakozása olyan közönyös neki, mint a slaffokja a testén, a papucsa a lábán, vagy a pipája füstje a levegőben. És egy hirtelen ijedelem futott át rajta, kis lábától a kv Budapest, 1912. XXXIV. évfolyaa, 392. (11.923. szám.) Szombat, december 21. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre............28 K — f Félévre .....................M „ — » Negyedévre ............ 7 „ — „ Egy hóra................. 2 40 „ Egyes szám ára 10 f. Hirdetések díjszabás szerint. Az apró hirdetésekre vonatkozó minden tudnivaló a 32-ik oldalon olvasható. SZERKESZTŐSE: Budapest, Váci-körút 70/ I. emelet. Telefon 26—45. KIADÓHIVATAL: Budapest, Váci-körút 78, Telefon 26—40. Mgjelenik hétfő kivételével minden nap. Lapunk a magyar királyi államvasutak pályaudvarain nem kapható, mert árusítását a Lukács-kormány törvény és jog ellenére megtiltotta. A Pesti Hírlap mai száma 48 oldal ■■ Egy ember. Irta: LUX TERRA. -- Levest! Marie, egy levest! Marie, a kocsmárosné, a sporherd mellett aludt egy karosszéken. — Honnét adjak én délután három órakor levest? — riadt föl mérgesen. Az ura vállat vont. — Kérik. Nincs valami kis maradék? A szolgáló, egy piszkos és fájdalmasan torz arcu, vén sváb leány, felállt a földről, ahol guggolva súrolta a kormos fazekakat és elővett valahonnét egy lábast. — Az enyémből maradt, — mondta s föltette a maradék levest melegedni. — Hát főzelék? — kérdezte a gazda. — Az is maradt. — Melegre vele! Az asszony újra elaludt s a gazda viszszament az ivóba. Egyik budai temetővel szemközt állt a kocsmahelyiség, melyben az ivó mellett egy fehérteritékes szoba is volt. Az ablakoktól odalátszik az egész Svábhegy, várszerű és tornyos villáival, néma és csukott szemű szállodájával. Lenn a hegy lábánál, a völgyben, pesti és budai halottak aludtak a temetőben, köztársasági békében, bölcs nyugalommal, finom egyetértésben. Hideg havaseső csapkodta sírjaikat, dús decemberi szél hajtogatta keresztjeiket és fejfáikat. A fehér abroszos asztalra behozta a kocsmáros a szolgáló maradék levesét és letette a vendég elé. A leves rossz és tisztátalan volt, de a vendég megette. Azután a főzeléket. Rossz, ólomszínü lencsét, avas füstölthússal és lassan kint egy félliter bort ivott hozzá. A kocsmáros, pipával a