Pesti Hírlap, 1916. december (38. évfolyam, 334-363. szám)
1916-12-15 / 348. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre "SK-f Félévre 19 „ — „ Negyedévre ....» 9 „ 50., Egy hóra 3 „ 50 „ Egyes szám ára helyben, vidéken és pályaudvaron 12 L iprótkre,ése!Hara, szavanként köznapon 16 t vastag betűkkel 32 t., — vasárnap itt. és 40 f. mm évfolyam, 318. (13,282.) szám. Félitek, december 15. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : Budapest, Vilmos császár út 78. TELEFON: 122—91 122—92 122—03 122—94 122—55 122—91 122—92 hívandó. FIGKKI ADÓHIVATAL: Budapest, Erzsébet körút 1. Telefon: József 52—90. az ne f Ferenc József utolsó miniszterelnöke, Körber, akit Tisza István valamikor régen az előkelő idegen jelzőjével bélyegzett meg, hirtelen váratlan lemondott s utóda Spitzmüller lett Spitzmüllert megkérdezték, mi lehetett az oka Körber lemondásának; az utód azt felelte, hogy nem tudja, csak anynyit tud, hogy nem a kiegyezés. Engedje meg Spitzmüller, hogy ebben a kérdésben az ő véleményét ne fogadjuk el irányadónak, hiszen nem volt a Körber-kabinet tagja s igy nem is ismerheti elődje álláspontját a kiegyezési kérdésben. Azt az igazi okot, ami miatt lemondott, mégis csak maga Körber mondhatná meg, a külső körülmények pedig mind arra vallanak, hogy lemondása épen a kiegyezés kérdésével függ össze. Hiszen, amikor jött, azt mondta, hogy a provizórikus megoldás híve s hogy a kiegyezést is alkotmányszerűen, parlamentárisan óhajtja tető alá juttatni. Utódja viszont a közhit szerint a hosszú lejáratú szerződés apja. De legyen bár Körber lemondásának közvetlen oka az a kérdés, hogy kísérleteit, melyek a Reichsrat működésre képessé tételére irányultak, nem koronázta siker, végeredményben, magyar szempontból, ez egyremegy. Így is, úgy is annak az alkotmányos érzékű, szükségparagrafus nélküli kormányzásra törekvő férfiút kell benne látnunk és búcsúztatnunk, aki ezúttal velünk szemben sem szerepelt előkelő idegenként, sőt, a magyar alkotmányos és parlamentáris fölfogásnak teljesen megfelelő álláspontot képviselt, mikor nem akart a 14-ik szakaszszal kormányozni. S itt nemcsak a kiegyezés problémája az, amely bennünket érdekelhet. H Ha azért nyújtotta volna be lemondását Körber, nom a galíciai problémát, sem akarta pátensei tetőkbe juttatni, akkor a magyar fölfogás ebbeli is találkozik az övével, mert a 67-es kiegyezés a birodalmi tanácsban képviselt országokról és királyságokról szól s igy a Brnchsratban képviseli. bármelyik örökös tartomány olyméretű autonómiája, amely a 67-es állapotot gyökeresen megváltoztatja s az illető tartománynak a birodalmi tanácsban való képviseletét megszünteti, magyar szempontból is csak alkotmányos úton mehet végbe odaát. Mindenik osztrák miniszterelnök természetesen az osztrák érdekek képviselője a magyar érdekekkel szemben. Ezúttal azonban semmiképen sem tudunk Körberg távozásában olyan mozzanatokat fölfedezni, amelyek miatt ujjonganunk kellene, amelyek arra engednének következtetést, hogy bukásában a magyar érdekek arattak diadalt az osztrák érdekekkel szemben. Mert, a kiegyezés kérdésénél maradva, — amely a képviselőház csütörtöki ülésén Apponyi és Tisza közt is újra igen tanulságos polémiára adott alkalmat — vajon magyar érdek-e, hogy bármilyen kiegyezést Ausztriában szükségparagrafussal üssenek nyerte? A magyar miniszterelnök ismét kijelentette, hogy a kiegyezési tárgyalásokat, amíg a Ház többsége bizalmával ajándékozna meg a jelenlegi kormányt, azzal a diszkrécióval fogja továbbvinni, mint eddig. Jorgal vetette föl ezzel szemben Apponyi, hoggy a függő kérdésekről való teljes hallgatásba burkolódzás nem egyéb diktatúránál. És mikor erre Tisza se tud mással felelni, mint azzal, hogy ez csakugyan diktatúra volna, amit azonban ő nem akar gyakorolni, mert ő csak odáig megy, hogy föntartja magának a jogot, hogy mikor és mennyit mondjon, akkor tulajdonképen a diktatúra precíz definícióját adja. Minden diktatúra lényege ,hogy diszkrécionális hatalmánál fogya maga szabja meg: mikor és mennyit mond. Semmit sem mond addig, amíg az a veszély fenyegeti, hogy nyilvánosságra került terveit a fölzúdulás miatt kénytelen lehet elejteni és mindent megmond akkor, amikor már késő, amikor már úgy sem lehet a dolgokon változtatni. Mi a diktatúra, ha nem ez? Pláne, mikor a többség, amelynek bizalmára Tisza hivatkozott, létrejöttében mindennek nevezhető, csak nem az igazi nemzeti akarat kifejezőjének; s mikor e többség létrejöttekor a rendes kiegyezés problémája sem vizetett a választóközönség elé, hát még egy olyan hosszú lejáratú kiegyezés problémája, amely az alaptörvényjellegű 67-es kiegyezéssel gyökeres ellentétbe helyezkedik, és mikor egy meghosszabbított mandátumú parlament etnikailag sem alkalmas arra, hogy jövendő nemzedékekre kiható ekkora problémát megoldjon! Hogy majd a kormány fogja meghatározni, mikor és mennyit mondjon? S ha azt az időpontot választaná, mikor már a kormányok által perfektuált szerződés részletein a parlament nem változtathat, csak en bloc fogadhatja vagy vetheti el? Hiszen nem a munkapártról van szó, arról nem lehet föltételeznünk, hogy valaha olyan körülmények közé jusson, hogy a kormányát leszavazza. De szó van a parlamentarizmus legfőbb elvéről, amely nem identikus a Tisza-inaugurálta többségi elvvel. S a parlamentet elütni attól, hogy ellenőrző szerepét bármely függő kérdésben, legalább a főelvekre nézve gyakorolhassa, fait accompli elé állítani még abban is, hogy egy kiegyezés mennyi időre szóljon: olyan fölfogás, amely minden parlamentáris szellemnek ellentmond s amely ellen még a lemondott körber is küzdött, mikor parlamentárisan akarta Ausztria függő kérdéseit megoldani. Ezúttal tehát nem ő, hanem Tisza mutatkozott előkelő idegennek a magyar s általán minden olyan alkotmányosság területén, amely parlamentárisan s nem diktatúrával kíván kormányozni. Briand nyilatkozata a központi hatalmak békeajánlatáról: „A központi fistaEm&R Iséke ajánlata manőver a népek demoratizására és az ententehatalmk közötti egyenetlenség szítására." Az új Breand-kormánynak a kamara 314 szavazattal 165 ellenében bizalmat szavazott. A p©máü@k a JaSomBta első f©i s?ésánál is visssaw&rcnfpaff. ftagy-OEáfcersságnak a Bukarest-Gsernavoda v&suivonaltól délre eső részét megtisztíttettük az snsaségtől. — Az egész arcvonalon előrehaladtunk. — Az orosz támadások az Arz-hadsereg frontján véresen meghhssultak. — Összeomlott szerb támadások a macedóniai fronton, porosz katonai gépezetet, Németországnak ki kell szolgáltatnia egész flottáját és municiós gyárait, hadisarcot kell fizetnie, Elzász-Lotharingiát pedig vissza kell adnia Franciaországnak. „Oly nemzettel kötendő béke, amely tigrisekből és rablókból áll, nem éri meg a papirost és tintát". Rólunk, Magyarországról és Ausztriáról, kevesebb szó esik. Ránk célozva főként az olasz sajtó hangoztatja, hogy status quo ante-ról nem lehet szó. Törökországnak természetesen ki kell szolgáltatnia a Pardanellákat. Hogy mi lesz a békeajánlat hivatalos sorsa, arra nézve még szintén meglehetős cháosz uralkodik. Vannak lapok, amelyek, a nemzetközi courtoisie-n is túltéve magukat, azt javasolják, hogy a békeajánlatra egyszerűen felelni se kell. Az entente-sajtó zöme azt írja, hogy a békeajánlatra az entiente-hatalmak együttesen fognak válaszolni, a francia kormány pedig előbb a kamara és szenátus elé viszi a kérdést. Hogy pedig a kamarában a békeajánlat milyen fogadtatásra számíthat, arra próbát nyújtott már a rekonstruált Briand kormány által provokált bizalmi szavazat (314 fő ,163 ellenében bizalommal van tovább is a kormány iránt) és magának Briandnak beszéde. Briand ugyan óvott a túlzott optimizmustól, de konstatálta, hogy eddig még sehol sem volt a németek győzelme döntő természetű és Romániában is minden rendbejön majd. A központi hatalmak és szövetségeseik békeajánlata az ellenséges sajtó zömére olyan hatással volt, amit előre lehetett látni. Ahol közöttük egy-egy józanabb fölfogás akarja felütni a fejét, ott rögtön megjelenik a cenzúra bárdja. Az angol, francia és olasz sajtó Németország gyöngeségének jelét látja a békekísérletben, egy angol újság odáig megy a hazudozásban, hogy Németország már szeptemberben fegyverszünetet kért, de ezt a kérését megtagadták, egy másik angol újság pedig azt állítja, hogy Németország egy ízben már fölkérte azUniót a békeközvetítésre, de kísérlete nyomorúságos módon meghiúsult. A harmadiknak viszont a fenhéjázó hang nem tetszik, a negyedik meg már arról a megkönnyebbülésről számol be, amely annak nyomán támadt, hogy a békeajánlat nem a kabinet rekonstrukciója előtt érkezett, mert közismert dolog, hogy az Asquith-kabinet számos tagja hajlandó lett volna időelőtti békekötésre. Az entente-lapok véleménye ebből a ekáoszból általánosságban mégis a következőkben foglalható össze: Németország részéről durva, átlátszó manőver a béke fölajánlása. Éket akar vele ütni az entente-hatalmak közé. Az entente-nak azonban nincs kedve arra, hogy eddig hozott áldozatait hiábavalóknak lássa. Németország megszerezheti a békét, de csak olyan föltételek alapján, amelyeket majd az entente fog fölállítani. Az entente-feltételek pedig ma is a régiek: meg kell dönteni a Festi Hírlap mai száma 20 oldal