Pesti Hírlap, 1916. december (38. évfolyam, 334-363. szám)

1916-12-27 / 359. szám

1916. december 20., szerda. PESTI HIRLAP / Akik megtalálták egymást. — Regény. — Irta: FEHÉR KRISZTIN. — Dehogy — szaladt ki a gyermekét féltő aggodalom a Gizi ajkán. A babának — hála Is­ten — semmi baja. Egy pillanatra ijedt csend telepedett a szo­bára. Gárdos hirtelen felállt. Gizi mellé lépett. — A maga ura a világ legnagyobb himpel­lérje — mondta fogai közt szűrve a szél. — Ne bántsa az uramat — rezzent meg Gizi. — Magától függ — mondta nagyon komo­lyan a férfi — az én viselkedéseim. Ha magában, Gizike, volna annyi energia, hogy szakítani tud­na evvel az emberrel, aki egyáltalán nem méltó magához, aki magát boldogítani nem tudja, ak­kor én nem törődnék Ákossal. De a maga szen­vedését, boldogtalanságát nézni nem tudom. Akárhogy is kardhegyre kerülök még vele. És bizonyára több szerencsével, mint első ízben. — Megtiltom, hogy előttem ilyen hangon beszéljen — egyenesedett fel Gizi. — Megtilthatja, de evvel a valóságon mit se változtat. Az igazság pedig az, hogy maga seny­ved, hervad egy férfi oldalán, aki nem becsüli meg, akit maga nem becsülhet és elűz maga mel­lől engem, ki­s boldogságot, az igazi, tiszta sze­relmet kínálom. Nem kell tőlem ijedeznie. Nem vagyok gazember, hogy a bűnös, titkos szeret­kezésre csábítsam. Nem, Gizike! Én nem a csók­jára, vagy nem csak a csókjára szomjazom ma­gának. Én az otthonomat kívánnám napfényessé tenni a maga sugárzó lelkével. Ki akarom szaba­dítani a boldogtalanságból és Isten és ember előtt boldoggá tenni a magam rajongó, nagy szerel­mével. Olyan boldog házaspár, mint mi volnánk, — nem volt még a nap alatt — Maga félrebeszél, vagy részeg — mondta ridegen Gizi. Én nem jogosítottam fel az ilyen beszédre. Majd, ha panaszkodom, akkor vigasz­talhat Addig nagyon visszafelé sülhet el az ilyen taktika Ha más mondanivalója nincs, akkor kár volt idefáradnia. Gárdos elhalványodott. Leereszkedett egy karosszékbe. Üveges tekintettel nézett el a Gizi feje fölött — Ez nem megy így tovább — mondta olyan idegen hangon, hogy Gizinek megborsó­zott tőle a háta. Ez nem élet Sem az enyém, sem a magáé. Ezen változtatni kell. Ha látnám, hogy maga boldog, már rég elhallgattattam volna az én ostobául szerelmes szívemet egy jól irányzott ólomgolyóval. Akkor nem zavarnám a maga bol­dogságát De magát megcsalt mellőzött aszs Gronynak látni — meghaladja az erőmet. Magát meri kijátszani, elhanyagolni egy férfi, magát, aki az én lelkemnek a lelke. Az egyetlen nő a világon, aki előtt hódolattal hajtom meg a dere­kam. Gizi, ne vádoljon engem részegséggel, ha férfiasan erős, mély és becsületes szerelmem egyszer már zsilipjét törve szavakba ömlik. Hi­szen maga még gyermek. Húsz éves, Istenem, még az életben el sem indult. De azt már láthatja, hogy rosszul indult el Szakadékos, sötét, hideg a meg nem értett, meg nem becsült nő magános ösvénye. És én nyújtom a kezem. Tartom a vál­lam. Ragadja meg, boruljon rá Gizike, átsegítem a napfényes boldogság sima, puha útjára. A férfi szájából úgy ömlött a szó, mint az izzó láva. Föltartózhatatlanul, borzalmas döb­benetet keltve. Gizi nem tudott ellene védekezni. Lenyűgözte az akaratát egészen. Szinte nem is értette a szavak értelmét, csak a forró hangot érzte, amint besiklott a szívébe, megmelegítette dermedt tagjait és bódult iramban kergette vérét agyába. Igen, igen, ettől félt ő. Ha a férfit elra­gadja a szenvedély heve és ő mellette nem lesz senki, hogy a kísértőtől és a saját maga gyönge­ségétől megvédje. Férjére akart gondolni, de nem tudott. Ákos nagyon távol és nagyon idegen volt lelkének. Lassan az ablakhoz lépett. Mintha a lent nyüzsgő emberektől várt volna segítséget — ta­nácsot De azok részvétlenül siettek a maguk dolga után. Sejtelme nélkül annak, hogy a me­rev üvegablak mögül vergődő asszony könnyes pillantása könyörög hozzájuk. Alkonyodott. Üzletekből, irodákból vöröses fénycsóvák nyúltak bel a szürkületbe. Mintha mind egy-egy ölelésre nyújtott férfikar volna. Gizi végigremegett. Elkapta a pillantását. A szobában is kezdtek elmosódni a bútorok kör­vonalai. Mintha nem is az ő jól ismert, drága ott­hona volna ez. A képekből csak a keretek, a bú­torból csak a kicsi, aranyozott díszek hival­kodtak. És a férfi még mindig beszélt. „Szerelem" — „boldogság" — mint valami drága, ékes gyé­mántkő sziporkázott, tüzelt minduntalan beszéd­jében. Gizi nem találta meg a szót, melylyel a férfi beszédjének árját megakaszthatta volna. Nem volt annyi ereje sem, hogy menekülni tudott volna. Gárdos észrevehette az asszonyka habo­zását, mert egyszerre elhallgatott és nesztelenül Gizi mellé lépett Karját puhán fonta az asszony válla köré. Ettől a mozdulattól felriadt Gizi. Kisiklott a férfi karjából és egy hirtelen mozdulattal felcsat­tantotta a villanyt Az éles fényben minden visz­szazökkent rendes helyére. Giziről is elmúlt a pillanatnyi szédülés. Komolyan, hidegen nézett a férfire. — Ez az utolsó eset, hogy négyszemközt fogadtam önt Most kérem, hagyjon magamra. — Elkerget? Jó! Elmegyek. De ne felejtse el, hogy férfivel van dolga, nem holmi szoknya­hőssel. összekerülök én még Ákossal, de akkor egyikönknek pusztulni kell ebből az árnyék­világból. — Azt pedig ön jegyezze meg — mondta fojtott hangon Gizi, hogy inkább meghalnék, de a fiam apjának gyilkosához feleségül sose men­nék. — Gizi! — Elég! Már így is túl mentünk a jóizlés határán. Hagyjon magamra, kérem! — Csak még egy szót — könyörgött a férfi. Gizi szeme a lábon álló alabástrom órára siklott. Édes, szelíd mosoly suhant egyszerre ar­cán keresztül. Megbékülve nyújtott kezet a fér­finek. — Felejtsük el ezt a sok csacsiságot, mind. A fiam éhes. Azt nem várakoztathatom. Isten áldja. Mielőtt a férfi még csak fel is eszmélhetett volna, már kisurrant a szobából. A gyem­eik csakugyan ébren volt. Édesen gőgicsélt magában. Anyját megpillantva repked­ni kezdett Gizi ölébe kapta s mialatt a puha, kis száj éhesen tapadt kebléhez, Gizi lelkében elpi­hent az előbbi óráik izgalma. Ugy érezte, a bol­dogság problémája az ő számára már nem prob­léma. Megfejtette gyönyörűen a keblén pihegő, pici gyermek. A szerelem gyönyöre és szenve­dése úgy eltörpült, olyan semmivé lett az anya­ság ujjongó, nagy boldogsága mellett. Gárdos csikorgó fogakkal sompolygott ki a házból. Tehetetlen dühe kemény boszúra szom­jazott TIZENÖTÖDIK FEJEZET. Bodnár egy este összeakadt Gárdossal az egyik utcasarkon. Már télre járt az idő, meglehe­tős hideg is volt, de Gárdos egy helyben topogott. — No, mi az Elemér? — nevetett Bodnár, — vársz valakit? — Nem a, csak gondolkozom, — adta vissza a szót tréfásan Gárdos. Jó, hogy jösz. Te segíthetsz rajtam. — Kérlek — kérlek! — Mondj, gyorsan valami patikaszert, ami-­­ nek az összekavarásához legalább fél óra kell s amit recept nélkül is kiadtok. — Mit akarsz vele? — Megcsináltatni azt ebben a patikában. Ujjával az üvegajtó felé bökött, amely mö­­­gül enyhe fénynyel világított a villany. Bodnár követte a Gárdos mozdulatát Egy kisebb gyógytárba vezetett az ajtó. Az egész patika elfért volna a Bodnárénak egy zugá­ban s mégis az irigység sápadt fénye lobbant fel a Bodnár szemében, ahogyan az üvegen át bete­kintett. Gárdos feszülten vizsgálta unokafivére arcát s titokban elmosolyodott. —• Na, mit szólsz hozzá? Elő avval a jó ta­nácscsal! De izibe! Bodnár nem felett mindjárt. Tekintete egy­re bent kalandozott a gyógytárban, hol az egyet­len segéd, — fiatal, bájos lányka — ennivaló ügyességgel kavarta gyógyszerré a mérget. — Már én kifogytam a tudományból — nevetgélt csendesen Gárdos. Aspirint meg kalo­dontot s ehez hasonló dolgokat már egy kocsira­valót összevásároltam, de ez nem ér semmit. A kezembe nyomja s mehetek. Valami olyat talált ki, amivel pepecselnie kell sokáig, hogy időm le­gyen a diskurálásra. Bizony Isten, érdemes erre a kis hölgyre időt vesztegetni. Megérdemli. Nézd, milyen formának a karjai. S milyen ügyesen mozog az a hajlékony dereka. — Mit dicsérek nekem — vonta­­össze a szemöldökét Bodnár. Ha olyan nagyon tetszik, hódítsd meg magadnak. Sok szerencsét! A faképnél hagyta Gárdost, aki mégis jó­kedvűen nevetett magában. Ismerte ő Bodnárt. Tudta, hogy a női segéd alkalmazása nagyon megfelel az ízlésének. Hogy nem neki volt először Gőgváron női segédje, ez csupán azért történt, mert nem akadt senki, aki a figyelmét felhívta volna a nő alkalmazásának lehetőségére. Most, hogy a városban megjelent az első gyógysze­rész-kisaszony, Gárdos biztosra vette, hogy csak ezt kell megmutatni Bodnárnak, hogy ő legyen a második, aki nőt állít az orvosságos tégelyek tárába. Már­pedig Gárdos élénken el tudta kép­zelni, hogy mi lesz akkor, ha Bodnárral egy fö­dél alatt él egy idegen, szegény és fiatal leány. Ha botrány lesz, már Lángék is ott lesznek, hogy észretérítsék végre Gizit... Bodnár egészen felizgulva ért haza. Félre­hívta a ,,felelős"-t. — Mi van Búzával? — Felmondott. — Biztosan ? — Kérem, hiszen már tegnap jelentettem — csodálkozott a felelős, aki gazdájának izgatottsá­gát a fiatal, felmondásban levő segéd ellen irá­nyulónak gondolta. — Jól van — bólintott Bodnár. A helyébe nőt fogunk alkalmazni. Valami vidám, fiatal nőt. Most a felelős hökkent meg. — Komolyan beszél, főnök úr? (Folyt. köv.) 15 4a b^frm ijífa. 4 •»••1

Next