Pesti Hírlap, 1916. december (38. évfolyam, 334-363. szám)
1916-12-27 / 359. szám
1916. december 20., szerda. PESTI HIRLAP / Akik megtalálták egymást. — Regény. — Irta: FEHÉR KRISZTIN. — Dehogy — szaladt ki a gyermekét féltő aggodalom a Gizi ajkán. A babának — hála Isten — semmi baja. Egy pillanatra ijedt csend telepedett a szobára. Gárdos hirtelen felállt. Gizi mellé lépett. — A maga ura a világ legnagyobb himpellérje — mondta fogai közt szűrve a szél. — Ne bántsa az uramat — rezzent meg Gizi. — Magától függ — mondta nagyon komolyan a férfi — az én viselkedéseim. Ha magában, Gizike, volna annyi energia, hogy szakítani tudna evvel az emberrel, aki egyáltalán nem méltó magához, aki magát boldogítani nem tudja, akkor én nem törődnék Ákossal. De a maga szenvedését, boldogtalanságát nézni nem tudom. Akárhogy is kardhegyre kerülök még vele. És bizonyára több szerencsével, mint első ízben. — Megtiltom, hogy előttem ilyen hangon beszéljen — egyenesedett fel Gizi. — Megtilthatja, de evvel a valóságon mit se változtat. Az igazság pedig az, hogy maga senyved, hervad egy férfi oldalán, aki nem becsüli meg, akit maga nem becsülhet és elűz maga mellől engem, kis boldogságot, az igazi, tiszta szerelmet kínálom. Nem kell tőlem ijedeznie. Nem vagyok gazember, hogy a bűnös, titkos szeretkezésre csábítsam. Nem, Gizike! Én nem a csókjára, vagy nem csak a csókjára szomjazom magának. Én az otthonomat kívánnám napfényessé tenni a maga sugárzó lelkével. Ki akarom szabadítani a boldogtalanságból és Isten és ember előtt boldoggá tenni a magam rajongó, nagy szerelmével. Olyan boldog házaspár, mint mi volnánk, — nem volt még a nap alatt — Maga félrebeszél, vagy részeg — mondta ridegen Gizi. Én nem jogosítottam fel az ilyen beszédre. Majd, ha panaszkodom, akkor vigasztalhat Addig nagyon visszafelé sülhet el az ilyen taktika Ha más mondanivalója nincs, akkor kár volt idefáradnia. Gárdos elhalványodott. Leereszkedett egy karosszékbe. Üveges tekintettel nézett el a Gizi feje fölött — Ez nem megy így tovább — mondta olyan idegen hangon, hogy Gizinek megborsózott tőle a háta. Ez nem élet Sem az enyém, sem a magáé. Ezen változtatni kell. Ha látnám, hogy maga boldog, már rég elhallgattattam volna az én ostobául szerelmes szívemet egy jól irányzott ólomgolyóval. Akkor nem zavarnám a maga boldogságát De magát megcsalt mellőzött aszs Gronynak látni — meghaladja az erőmet. Magát meri kijátszani, elhanyagolni egy férfi, magát, aki az én lelkemnek a lelke. Az egyetlen nő a világon, aki előtt hódolattal hajtom meg a derekam. Gizi, ne vádoljon engem részegséggel, ha férfiasan erős, mély és becsületes szerelmem egyszer már zsilipjét törve szavakba ömlik. Hiszen maga még gyermek. Húsz éves, Istenem, még az életben el sem indult. De azt már láthatja, hogy rosszul indult el Szakadékos, sötét, hideg a meg nem értett, meg nem becsült nő magános ösvénye. És én nyújtom a kezem. Tartom a vállam. Ragadja meg, boruljon rá Gizike, átsegítem a napfényes boldogság sima, puha útjára. A férfi szájából úgy ömlött a szó, mint az izzó láva. Föltartózhatatlanul, borzalmas döbbenetet keltve. Gizi nem tudott ellene védekezni. Lenyűgözte az akaratát egészen. Szinte nem is értette a szavak értelmét, csak a forró hangot érzte, amint besiklott a szívébe, megmelegítette dermedt tagjait és bódult iramban kergette vérét agyába. Igen, igen, ettől félt ő. Ha a férfit elragadja a szenvedély heve és ő mellette nem lesz senki, hogy a kísértőtől és a saját maga gyöngeségétől megvédje. Férjére akart gondolni, de nem tudott. Ákos nagyon távol és nagyon idegen volt lelkének. Lassan az ablakhoz lépett. Mintha a lent nyüzsgő emberektől várt volna segítséget — tanácsot De azok részvétlenül siettek a maguk dolga után. Sejtelme nélkül annak, hogy a merev üvegablak mögül vergődő asszony könnyes pillantása könyörög hozzájuk. Alkonyodott. Üzletekből, irodákból vöröses fénycsóvák nyúltak bel a szürkületbe. Mintha mind egy-egy ölelésre nyújtott férfikar volna. Gizi végigremegett. Elkapta a pillantását. A szobában is kezdtek elmosódni a bútorok körvonalai. Mintha nem is az ő jól ismert, drága otthona volna ez. A képekből csak a keretek, a bútorból csak a kicsi, aranyozott díszek hivalkodtak. És a férfi még mindig beszélt. „Szerelem" — „boldogság" — mint valami drága, ékes gyémántkő sziporkázott, tüzelt minduntalan beszédjében. Gizi nem találta meg a szót, melylyel a férfi beszédjének árját megakaszthatta volna. Nem volt annyi ereje sem, hogy menekülni tudott volna. Gárdos észrevehette az asszonyka habozását, mert egyszerre elhallgatott és nesztelenül Gizi mellé lépett Karját puhán fonta az asszony válla köré. Ettől a mozdulattól felriadt Gizi. Kisiklott a férfi karjából és egy hirtelen mozdulattal felcsattantotta a villanyt Az éles fényben minden viszszazökkent rendes helyére. Giziről is elmúlt a pillanatnyi szédülés. Komolyan, hidegen nézett a férfire. — Ez az utolsó eset, hogy négyszemközt fogadtam önt Most kérem, hagyjon magamra. — Elkerget? Jó! Elmegyek. De ne felejtse el, hogy férfivel van dolga, nem holmi szoknyahőssel. összekerülök én még Ákossal, de akkor egyikönknek pusztulni kell ebből az árnyékvilágból. — Azt pedig ön jegyezze meg — mondta fojtott hangon Gizi, hogy inkább meghalnék, de a fiam apjának gyilkosához feleségül sose mennék. — Gizi! — Elég! Már így is túl mentünk a jóizlés határán. Hagyjon magamra, kérem! — Csak még egy szót — könyörgött a férfi. Gizi szeme a lábon álló alabástrom órára siklott. Édes, szelíd mosoly suhant egyszerre arcán keresztül. Megbékülve nyújtott kezet a férfinek. — Felejtsük el ezt a sok csacsiságot, mind. A fiam éhes. Azt nem várakoztathatom. Isten áldja. Mielőtt a férfi még csak fel is eszmélhetett volna, már kisurrant a szobából. A gyemeik csakugyan ébren volt. Édesen gőgicsélt magában. Anyját megpillantva repkedni kezdett Gizi ölébe kapta s mialatt a puha, kis száj éhesen tapadt kebléhez, Gizi lelkében elpihent az előbbi óráik izgalma. Ugy érezte, a boldogság problémája az ő számára már nem probléma. Megfejtette gyönyörűen a keblén pihegő, pici gyermek. A szerelem gyönyöre és szenvedése úgy eltörpült, olyan semmivé lett az anyaság ujjongó, nagy boldogsága mellett. Gárdos csikorgó fogakkal sompolygott ki a házból. Tehetetlen dühe kemény boszúra szomjazott TIZENÖTÖDIK FEJEZET. Bodnár egy este összeakadt Gárdossal az egyik utcasarkon. Már télre járt az idő, meglehetős hideg is volt, de Gárdos egy helyben topogott. — No, mi az Elemér? — nevetett Bodnár, — vársz valakit? — Nem a, csak gondolkozom, — adta vissza a szót tréfásan Gárdos. Jó, hogy jösz. Te segíthetsz rajtam. — Kérlek — kérlek! — Mondj, gyorsan valami patikaszert, ami- nek az összekavarásához legalább fél óra kell s amit recept nélkül is kiadtok. — Mit akarsz vele? — Megcsináltatni azt ebben a patikában. Ujjával az üvegajtó felé bökött, amely mögül enyhe fénynyel világított a villany. Bodnár követte a Gárdos mozdulatát Egy kisebb gyógytárba vezetett az ajtó. Az egész patika elfért volna a Bodnárénak egy zugában s mégis az irigység sápadt fénye lobbant fel a Bodnár szemében, ahogyan az üvegen át betekintett. Gárdos feszülten vizsgálta unokafivére arcát s titokban elmosolyodott. —• Na, mit szólsz hozzá? Elő avval a jó tanácscsal! De izibe! Bodnár nem felett mindjárt. Tekintete egyre bent kalandozott a gyógytárban, hol az egyetlen segéd, — fiatal, bájos lányka — ennivaló ügyességgel kavarta gyógyszerré a mérget. — Már én kifogytam a tudományból — nevetgélt csendesen Gárdos. Aspirint meg kalodontot s ehez hasonló dolgokat már egy kocsiravalót összevásároltam, de ez nem ér semmit. A kezembe nyomja s mehetek. Valami olyat talált ki, amivel pepecselnie kell sokáig, hogy időm legyen a diskurálásra. Bizony Isten, érdemes erre a kis hölgyre időt vesztegetni. Megérdemli. Nézd, milyen formának a karjai. S milyen ügyesen mozog az a hajlékony dereka. — Mit dicsérek nekem — vontaössze a szemöldökét Bodnár. Ha olyan nagyon tetszik, hódítsd meg magadnak. Sok szerencsét! A faképnél hagyta Gárdost, aki mégis jókedvűen nevetett magában. Ismerte ő Bodnárt. Tudta, hogy a női segéd alkalmazása nagyon megfelel az ízlésének. Hogy nem neki volt először Gőgváron női segédje, ez csupán azért történt, mert nem akadt senki, aki a figyelmét felhívta volna a nő alkalmazásának lehetőségére. Most, hogy a városban megjelent az első gyógyszerész-kisaszony, Gárdos biztosra vette, hogy csak ezt kell megmutatni Bodnárnak, hogy ő legyen a második, aki nőt állít az orvosságos tégelyek tárába. Márpedig Gárdos élénken el tudta képzelni, hogy mi lesz akkor, ha Bodnárral egy födél alatt él egy idegen, szegény és fiatal leány. Ha botrány lesz, már Lángék is ott lesznek, hogy észretérítsék végre Gizit... Bodnár egészen felizgulva ért haza. Félrehívta a ,,felelős"-t. — Mi van Búzával? — Felmondott. — Biztosan ? — Kérem, hiszen már tegnap jelentettem — csodálkozott a felelős, aki gazdájának izgatottságát a fiatal, felmondásban levő segéd ellen irányulónak gondolta. — Jól van — bólintott Bodnár. A helyébe nőt fogunk alkalmazni. Valami vidám, fiatal nőt. Most a felelős hökkent meg. — Komolyan beszél, főnök úr? (Folyt. köv.) 15 4a b^frm ijífa. 4 •»••1