Pesti Hírlap, 1917. február (39. évfolyam, 32-59. szám)

1917-02-09 / 40. szám

­­ son végre megfogadta lemondott államtit­kára tanácsát, hallgatott a béke angyali ze­néjére, de aztán, mintha megbánta" volna gyöngeségét, hamar átadta magát újra a háború ördögének és most már úgy, hogy a pokol tornáca elé vitte saját nemzetét is. Bryan megmaradt annak, aki volt. S most a békeapostolok alázatos naivitásával nyílt levelet írt a diktátornak. Mikor ezt a levelet elolvasta Lloyd­ George, vajon mi­lyen válasz fogant meg benne? Bryan már ismerheti a választ: ott hangzott el a Westminster Centralhallban, azon a népgyűlésen, melyen a diktátor Anglia minden férfiát és nőjét csatasorba hív­ta a gyilkolás tökélyének diadalára, vagy ott hangzott el a parlament megnyitá­sánál, ahol V. György király — a diktátor bábja — elmondta trónbeszédét: „tökélete­sen elkészültünk rá, hogy a nagy harcot szövetségeseinkkel szoros és barátságos együttműködéssel valamennyi harctéren megnjitsuk". A pápa szavára egykor vissza­fordulhatott Attila,­ de még a hadvezérek is megértőbbek a diktátoroknál. Mert a had­vezérek olyika vért is lát,s ezért megindult szive inkább hajlik a békeapostol igaza felé, mint a diktátoré. Bryan megírta szelíd leve­lét; Llyod­ George már elharsogta rá durva válaszát. • • • A délamerikai államok is megtagad­ták az Unió eljárásához való csatlakozást. A délamerikai államok, a Berlinbe érkezett hírek szerint, megelégszenek a zárlati terü­letről szóló német jegyzék elleni tiltakozás­sal. Rio de Janeiroból keltezett Havas-je­lentés megerősíti ezt az információt; esze­rint a brazíliai külügyminiszter tiltakozó jegyzéket nyújtott át a német követnek a tengeri zárlatra vonatkozó intézkedések ellen. Wilsonnak a semlegesekhez intézett fölszólítása tehát nemcsak Európában hang­zott el hatástalanul, hanem Dél-Ameriká­ban is, ami nemcsak azért jelentős momen­tum, mert az európai semlegesek döntésü­ket azzal indokolták, hogy az ő helyzetük, akik közel esnek a hadviselő államokhoz, lényegesen más, mint az Unióé, hanem azért is, mert a Monroe-doktrina Délamerikára is áll. Délamerika földrajzi helyzete ugyan­az, mint az északamerikai Egyesült­ Álla­moké, egyszóval tehát nincs sok oka arra,­­ hogy Németország beszúálló öklének lesúj­tásától tartson. Tudvalevő, hogy a francia kormány a délamerikai entente-propaganda céljaira nagy összegeket szavazott meg, de a guruló aranyak sem tudták azt a lépést megérlelni, amely az entente számára min­denesetre kellemesebben hatott volna, mint az Unióhoz való csatlakozás elutasítása. Dél-Amerika, úgy látszik, súlyt helyez ar­ra, hogy a háború után Németországgal való régi gazdasági­ kapcsolatát föntartsa és a barátságos viszony megőrzése a célja Az Unió szakítása utáni első mámor, úgy látszik, az entente-államokban is oszla­dozófélben van már. A Reuter- és Havas­jelentések egyre fanyarabbul hangzanak, a francia sajtó pedig már egészen nyíltan ar­ról ír, hogy a szakítás tulajdonképen hasz­nált Németországnak, mert ezáltal szabad kezet nyert a tengeralattjáró-háború irányí­tására vonatkozólag. A Temps gyanakodva elmélkedik arról, hogy az Amerikával való konfliktus katonai és politikai előnyöket jelent Németország számára és azt hangoz­tatja, hogy Németországnak, minthogy kockáztatta a szakítást, határozott terve van, amelyet még föl kell deríteni, azután pedig meg kell hiúsítani. A sorok között ott bujkál a vallomás: Németország a tengeren is magához ragadta az iniciatívát és teljes erejével a legsebezhetőbb ponton fordult az entente ellen, amelynek most nyomoznia kell: mi lehet tulaj­donképem Németország politikai és katonai terve. Ezalatt azonban egyre nagyobb tömegekben sülyednek az entente-hajók. Háborúra kerül-e a sor az Unió és Németország között, s ez most a legizga­tóbb probléma az entente számára, azok után, ho­­y eldőlt a másik kérdés: csatlakoz­nak-e a "semlegesek Wilson eljárásához és levonják-e a hadüzenetig menő konklúziót. Néhány nappal ezelőtt a francia lapok, ami­kor még abban reménykedtek, hogy a sem­legesek mind Németország ellen fordulnak, azt írták: nem szabad megelégedni azzal a tudattal, hogy az egész világ hangulata Németország ellen sorakozik föl, az entente­nak most minden erejét latba kell vetnie és össze kell fognia, hogy teljes győzelmet arathasson. Ezek a kommentárok valóság­gal úgy hangzottak, mint a Németország erejétől való borzadás: még akkor is az erő­kifejtés maximumát kell produkálni, ha az egész világ Németország ellen fordul. Az gotst újra az óvás. — Neon hiába beszélgetnek a városban a léxa úr szívéről. Most­anár a báró is elmosolyodott. — Ne legyen bolond, öregem! Csak nem ül fel joaga is ilyen pletykának? — Na, na, én is tudom, amit tudok!­­ A báró rákönyökölt a órás ablakának párkányára. — És mit tud maga Fulmar mester, ha sza­bad kérdeznem? Ez hamisan kitett­ a szemével. — Sem­mivel ee kevesebbet mint a többiek. — Micsoda többiek? — Az egész város. A báró fáradtan hunyta le a­­szemét. — Mondom, hogy pletyka az egész. Az órás vállat vont. — Amint parancsolja. Mondhatom azon­ban, hogy sajnálom, amiért csak pletykának méltóztatik minősíteni. — Milyen jó fiú maga Fulm­ar, — mo­solygott a hátra, de a mosolygása olyan volt, mint a háta mögött a szeptem­ber végi nap, mely most bukott le a hegyek, mögött. — Csak az a baj, öregem, hogy már minden késő. Mind­en, minden! E hangra az órás megütődve vetette fel fe­jét. A báró ,révedező szemmel beszélt. . — Az emberek ostobáik. Párszor láttak a főispán húgával­ és kisvárosi szokás szerint, egyszerire készen voltak a kombinációikkal. — De mikor ezzel senkinek se ártanak — védte a m­oga álláspontját az órás. — Fők­ént egész világ ... — ez az ábránd is eloszlott és az Unio szakítása az egyedül maradt való­ság. A legújabb hírek, amelyekből az enten­te­k közvéleménye táplálkozhatik, Wilson bejelentés nélkül megjelent a hadügyi és tengerészeti hivatalban, Amerikában tör­vényjavaslat készül az amerikai kikötőkben horgonyzó hajók megszerzésére, muníció beszerzésére. A legfontosabb hír azonban: az amerikai kormány törvényjavaslatot terjeszt be a ker­eskedelmi gőzösök fölfegy­verzésére vonatkozólag. Egyszóval: az Unió követi azt az angol példát, amelyről Német­ország jegyzékei megállapították, hogy a nemzetközi jog szerint törvény jelen. És ha ebből háború lesz? Az egyik hír azt mondja, hogy Wilson hajlandó a hábo­rút az amerikai hajózás védelmének szüksé­gére korlátozni, a másik arról szól, hogy Amerika segítsége csak tengerészeti térre fog szorítkozni; az Unio megelégszik azzal, a programmal, hogy az óceánt megtisztítja a tengeralattjáróktól és kobzóhajóktól; a h­armadik tudni véli, hogy Amerika csaló pénzzel és munícióval fogja segíteni az en­tenteot, a negyedik szerint pedig épen ellen­kezőleg áll a dolog: az Unio hadikészülődé­sei miatt eltiltják a muníciókivitelt Pro­gramnak egészen szépen hangzik: az ameri-­­­kai flotta megtisztítja az óceánt a német kobzóhajóktól és tengeralattjáróktól, — de hogy a tisztítás végrehajtását hogyan kép­zeli a tenger alatt, kissé rejtélyesnek han­gozhatik az entente számára is. Ha ezt a titkot az entente tudná, bizonyára sietett volna megtisztítani az európai tengereket is a német „cethalaktól". A muníció kérdés­ben pedig új állapotot csak az jelentene, ha az Unió csakugyan eltiltaná a kivitelt, ennek viszont az entente aligha örvendene. És ha az amerikai flotta európai vizekre hajózik ? Nyú­jthat-e ezzel rendkívüli segít­­séget az ententenak? A tengeren való se­gítség súlypontja a tengeralattjárók elleni küzdelem. Tengeralattjárók ellen nem lehet dreadnoughtokkal, sorhajókkal és cirkálók­kal küzdeni; ha az entente nem kockáztatta a flottáját, kockáztathatná-e az Unio? A tengeralattjárók ellen csak torpedóhajókat lehet alkalmazni, de ezeket is előbb hozzá kell konstruálni az óriási fejlődésen átment német tengeralattjárókhoz, vagy pedig se­gédcirkálókat, de az Unio épen ebben a nem­ben a legszegényebb. Egyszóval: a német tengeralattjárók elleni küzdelemben nem a nem, báró urnák. Olga kisasszony gyönyörű leány, érthetetlen, az ilyen szeány hogy fm­arad pártában. És a kora is elfogadható. A báró vállat vont. — Hova gondol, mester! A kisasszony csak harmiinckét es­ztendős. — Hé, csak harminc eseztendő különbség­ről van szó. — Csak — hagyta rá a báró nyomatéko­san. — És csak arról, hogy már két feleséget temettem el. Az órásnak száján volt egy tréfás idélet, de hirtelen visszaclszivta. A báró még ma is el­­bűvölő, ragyogó, fiatalos ezterke szemére valami bus árnyék borult és szája meg orra körül be­mélyültek a vonások. A délceg öreg báró szép feje egyszerre megvénült, arca ólmeeszün­ke lett s az orra különös módon, miami tompa rezes árnyalattal megbarnult, mint az alkohollal élőké. De a báró nem élt­­alkohollal s az óvás mint egy örves, úgy ismerte ezt az időkénti, el­tiketülő, vérrel eláfutott arcot, mely egyes szív­bajosoknál elég gyakran jelentkezik. És egy­szerre elment a kedve a tréfáitól. Elhallgatott. Megigaizította szemén a nagyítóüveget és szóra­kozottan nyúlt hajszálvékony műszerei után. — Már alig lát, Fulmar — szólt a báró, sóhajt nyomva el. — Nem volna kedve egy kis sötet tenni velem? Az órás előkereste a kalapját és elindultak. Felfelé mentek az utcán, a temető felé, mely hegylárcánál feküdt. A hegyen a fák tetején még ott bujkált az őszi jaap sápadt aranya, melynek A csoda­óra. Irta: LUX TERRA. — Jó estést, Fulmar mester! Az öreg báró köszönt be az öreg svájci órás széles, világos ablakán, ahol ez harminc esztendeje dolgozott. Boltja nem volt az öregnek, kis raktárát itt tartotta a virágos, kicsibe házá­ban ás tarkán megőszült fejét, puklis házát min­den ember ismerte az erdélyi kis városban. Az órás barátságosan nézett a hang felé. — Jó estét, báró úr! A temetőbe méltózta­tik menni? A báró sóhajtott. — Oda, Fulmar, ahol nem sokára magam is ott maradok már! Az órás derűsen elkacagta magá­t. — Nem féléik ért attól!. Előbb vándorol oda ez az egész utca magammal együtt, mint a­­báró úr! De a báró keserűen inteti — Hova gondol! Novemberben hatvankét esztendős leszek és ebben a koriban már beadja az ember a derekát. — Az ilyen derekat? — mosolygott az órás, a báró egyenes, délceg alakjára célozva. — Ah, Fulmar. — sóhajtott a báró — ne adjon maga a látszatra semmit. Én érzem, amit érzek. — És mit érez a báró úr? — A szivemet, Fulmar, a szivemet! — Na ezt gondolhattam volna — mosoly- PESTI HÍRLAP 1917. február 9., péntek

Next