Pesti Hírlap, 1917. október (39. évfolyam, 244-269. szám)
1917-10-11 / 252. szám
1917. október 11., csütörtök. ______Pesti Hírlap Equador és Peru szakítása Németországgal. .. Berlin, okt. in. — A perui követ jegyzéket adott át a külügyi hivatalban, amely tudatja, hogy Peru megszakította a diplomáciai viszonyt Németországgal. A követ egyidejűen útleveleinek kiadását kóláé. Berlin, okt. 10. — (A Pesti Hírlap tudósítójától.) A B. Z. am Mittag jelenti Hágából. Az equadori elnök elhatározta, hogy a perui német követet nem fogadja hivatalosan. Ez egyértelmű a diplomáciai viszony megszakításával. német birodalmi gyűlés ülése, Kühlmann beszéde. A német birodalmi gyűlés tegnapi ülésének végén Kühlmann külügyi államtitkár mondott nagyjelentőségű beszédet, amelyben a béke problémájával foglalkozott, kijelentve, hogy a béke egyetlen akadálya az Elzász-Lotharingiára vonatkozó francia követelés. A beszédet, amelynek szövegét a félhivatalos Magyar Távirati Iroda közvetítette a lapoknak, e félhivatalos hírszolgálat ismert késedelmessége miatt nyomdatechnikai okokból a hajnali órákban csak kivonatosan közölhettük, így csak példányszámúak egy részében. A beszéd szövegét itt adjuk: Berlin, okt. 9. — Kühlmann külügyi államtitkár a külügyi helyzetről szóló fejtegetéseinél bevezető részében röviden utalt Németországnak Uruguay és Peru köztársaságokhoz való elmérgesedett viszonyára, majd így folytatta: (Nem jutottunk közelebb a békéhez.) — ‘Az a fáradozásunk, hogy eszmecserét folytathassunk az ellenséges államférfiakkal, mint sajnálattal kell megállapítanom, a pápai jegyzékre adott válasz óta egy lépéssel sem haladt előre. (Halljuk! Halljuk!) Vajon ellenfeleink egyáltalában válaszolni fognak-e a pápai jegyzékre, az e pillanatban biztossággal meg nem mondható. Azt azonban már most elmondhatjuk, hogy azok a nyilatkozatok, amelyek a többé vagy kevésbbé felelős államférfiak részéről előttünk ismeretesek, vagy amit napról-napra az ellenséges sajtóban olvasunk, nem nyújt, épen kedvező kilátást arra nézve, hogy a pápai jegyzékre adott válasz által őszentsége nemesszivü kezdése valamelyes módon tovább fejleszthető volna. (Halljuk! Halljuk!) Noha még a legutóbbi napokban tisztelt politikai barátom gróf Casomla Budapesten nagy programbeszédében nemcsak újra hangsúlyozta a központi hatalmaknak azt a készségét, hogy tisztes békét leüssenek és nagyszabású, a rendes utón túlmenő módon mutatott rá azokra az alapelvekre, amelyeken egy új Európát lehetne fölépíteni, nem jutottunk közelebb a békéhez. Londonban nemrég Churchill volt tengerészeti miniszter, az antwerpeni zseniális expedíció vezére (Derültség.), azt mondta, hogy Anglia Németország belső összeomlására számít. Az a fal, amely Németországot a végleges összeomlástól elválasztja, már nagyon vékony. Churchill e beszédében még ezt mondta: „Oly államférfin, aki nem tanul a tapasztalatokból, nemcsak ostoba, hanem bűnös.“ Én nem akarok ily keményen ítélkezni. (Derültség.) Churchill mindenesetre tekintettel második zseniális expedíciójára, amely Konstantinápoly és Gallipoli ellen irányult és amely vitéz török szövetségeseink szuronyai következtében nem nagyon dicsőségesen végződött, megtanulhatta volna, hogy egy vékony fal az áhított győzelmet vereséggé változtathatja, hogy ez a fal férfiakból áll. (Nagyon igaz! Tetszés.) Az Éjszaki-tenger patkánylyuka, amelyet angolul Homsriffnek neveznek és az Isonzó között a német nép hatalmas, rendüthetetlen bástyája áll. Ha Churchill annak összeomlására vár, úgy türelmet kell tanúsítania. — Asquith beszéde azokra nézve lehet tanulság, akik Asquithnak a parlamentben egy közbeszólás alakjában tett kérdéséből, hogy mi szándéka van Németországnak Belgiummal, reményteljes következtetéseket vontak e politikus békehajlandóságára. Legutóbbi beszédében Asquith Elzász-Lotharingia visszaadására vonatkozó francia követelést teljesen egyértékűne le mondotta a Belgium helyreállítására vonatkozó követeléssel és ezáltal a dolgokat úgy jellemezte, amint azok előttem az egész helyzet beható tanulmányozása, a semleges országokból a legkülönbözőbb forrásokból érkezett és az ellenség táborából érkezett híradások szerint teljesen meggyőző világossággal megnyilvánultak. Az a kérdés, amelyért Európa népei küzdenek és amelyért vérüket ontják, nem elsősorban a belga kérdés, bántény Elzász-Lotharingia jövője. Anglia megbízható híradások szerint diplomáciailag kötelezte magát Franciaországgal szemben, hogy Elzász-Lotharingia visszaadásáért politikailag és fegyverrel mindaddig síkra száll, amíg Franciaország maga ragaszkodik e követeléshez. Ez a valódi helyzet és ezért szükségesnek látom, hogy Németországnak e helyzettel szemben való állásfoglalását is nyugodtan, világosan, de egyúttal szilárdan is körülírtam, mert nevezetes módon nemcsak ellenségeinknél, de néha még semleges barátainknál is kételyek támadnak aziránt, hogy mi az állásfoglalásunk ez alapvető kérdésben. Arra a kérdésre: Tehet-e Németország Elzász-Lotharingia tekintetében Franciaországnak valamelyes enegedményt csak egy lehet a válaszunk: Nem, nem nem, sohasem! (Viharos tetszésnyilvánítások.) Ameddig német kézben puska van, a birodalom területének azt a sértetlenségét, amelyet atyáink dicsőséges örökségeként vettünk át, nem tehetjük valamelyes tárgyalások vagy engedmények tárgyává. Elzász- Lotharingia Németország pajzsa, a német egység jelképe. (Helyeslés.) Biztos vagyok abban, hogy ezért mindnyájan balról-jobbra síkraszállunk. (Tetszés.) Nem tartozom azok közé, akik azt hiszik, hogy az ily ténynek nyílt kimondása árthatna a becsületes békeakarat megnyilvánulásának a világon. Azt hiszem, hogy az ily őszinte békeakarat csak a legteljesebb őszinteség talajon válhatil termékenynyé. Ezért szükségesnek tartom, hogy más kérdésekkel szemben, amelyek újabb időben a nyilvánosságban oly széles teret foglaltak el, teljes világossággal a belföld és méginkább a külföld számára kijelentsem: Agaiért mi harcolunk és harcolni fogunk utolsó csöpp vérünkig, azok nem fantasztikus hódítások, hanem a német birodalom sérthetetlensége. (Tetszés.) Franciaországban egyes államférfiak, amikor számukra tanácsosnak látszott, hogy az Oroszországból kiinduló „annexiók nélküli“ formulát elfogadják, azt az átlátszó fogást használták, ami a valóságban leplezetlen erőszakos hódítás, hogy azt a desannexió szóval szemérmesen körülírják. De egy, fogás túlságosan otromba ahhoz, hogy cáfolni igyekezzünk. Ha mi németek a desannexió szót magunkévá akarnák tenni, úgy oly szép szavak, jutnak eszünkbe, mint Toul és Verdun. Helyesbíteni kell továbbá azt a nézetet is, amely ellenségeink sajtójában folyton megjelenik, hogy Németország politikai magatartása élesebben nyilvánulna meg, mihelyt a nagy őszi csatát, katonai eredményei lezáródnak. Teljesen téves felfogás, ha a német politikáról azt hiszik, hogy mi egyes katonai vállalkozások eredménye szerint vagyunk engedékenyebbek vagy makacsabbak. Ez teljesen alaptalan. Magatartásunk eddig tökéletes rabságban élt, egy lépést se volt szabad tennie gazdái tudta nélkül. Sőt Lehrmann úr azt is szigorúan megparancsolta neki, hogy ha levelet ír haza, neki megmutassa, mielőtt postára adja. Most azonban, hogy olyan szépen haladt a tanulásban, olvadozni kezdett Lehrmann úr bizalmatlansága. Néhanap egyedül mehetett az urcára. Ilyenkor — előzetes megbeszélés folytán — mindig Johannál tartott, aki egy kis kocsmával ismertette meg a keleti pályaudvar környékén. Ott rendszerint sört ittak. Jankó csak egy félpohárnyit, de Johann sokkal többet. Nemeslelkűen magyarázta neki: — Én már itlatok akármennyit, nekem már úgyse árt. Én már úgyse leszek többet művész. De neked vigyáznod kell magadra. Te előtted még ott van az egész Művészet! Mindig Jankó fizetett és e célra kabátja béléséből előszedte a bevarrt száz forintot. Könnyű szívvel vált meg ettől a tartalék tőkétől, amelyet nagyapjától kapott volt. A jövő nem aggasztotta, boldognak érezte magát és arra gondolni sem akart, hogy valaha is haza kívánkozzék ebből az állapotból. Erre nem is lett volna semmi oka sem. Még Lehrmann úr is egészen sutba dobta a szigorúságát, annyira meg volt elégedve vele. De lehetett is! Most már akár egy óra hosszáig is hállott a fején és ha a két kezén átdobta magát, ügyesen ugrott a lábujja hegyére. Délután majdnem pőrére vetkőzve gyakoroltak a túlfűtött kis szobában. Az asszony a földre tette a tenyerét, Jankó fejjel ráállott és az asszony így emelte a magasba. Jankó meg se moccant. Egyenes volt, mint a gyertyaszál. Az asszony megcsípte az állát és megdicsérte: — Nagyon jól van Jankó! . . . Várj, most valami újat próbálunk! Hanyatt feküdt a szőnyegen, két kezét a halántéka mellé téve. — No gyere ide, Jankó, fogd meg a kezemet. Jankó megdöbbent örvendezéssel felkiáltott: — Uram Istenem! Mit akar ez velem csinálni ? Amint megfogta a két kezét, a az asszony erősen magához rántotta. — Nun und jetzt Jankó auf! Schön aufrücken! Jankó mindebből már egy szót se értett. Arcával befurakodott a nő keblébe és szerelmesen turbékolta: — Galambom! Csillagom! Gyöngyvirágom! Csillagom! Galambom! . . . A szavakat nem értette az asszony, de megérezte a hangot: ezt a gügyögő bugást, amilyet ő még férfiaikról slicse hallott. Forró hullám borította el . . . Mintha esztelen álom összekavarta volna az arányokat, a kéjelgő fantázia lehetetlenségeit lehetővé téve. Mintha egy csöppnyi parázs hullott volna rá és égetve végig hemperedett volna rajta . . „ V. Egy idő óta Lehrmann úr nem volt megelégedve Jankóval. Folyton tapogatta és zsörtölődött: — Ez mégis haszontalan egy fiú! Nem akar fejtö inni ! Napról-napra soványabb lesz! Az asszony szelíden engesztelte: — Hiszen te mondtad, hogy le kell sovanyodnia! Lehmann úr egyre inkább savanyodó ellenszenvvel nézett Jankóra, mint ahogy a kocsis néz a lóra, amelyiknek sohse feszül az istrángja. Mohó türelmetlenséggel leste a napot, amikor az újszámot bemutathatja és reménysége naprólnapra bizonytalanabbá vált. Pedig szegény Jankó mindent megtett, ami csak tellett tőle. Szorgalmas, csöndes, szófogadó volt, sohsem ellenkezett és kutyahűséggel ólálkodva leste, hogy mikor lehet gazdájának hasznára. Most már Johannál is szakított, kirándulásait abbahagyta, mindig az asszony mögött sompolygott, mintha a szoknyájához lett volna varrva. A piacra menet ő vitte utána a kosarat, a színpadon ő cipelte a tornaszereket és ha kettesben otthon voltak, úgy szuporgott összegubbaszkodva az ölében, mint egy eleven, tüzes kis gombolyag. Egy este a szám után valami külföldi varieté-igazgató jött föl az öltözőbe. Jankó a sarokba húzódott és onnan bámulta az idegen ur simára beretvált, kövér arcát, fehér mancsettáit és brilliáns nyakkendő-tűjét. Lehrmann úr szerződésről tárgyalt vele és Jankóra mutogatott. Az igazgató megnézegette figyelmesen Jankót, fölállította, megtapogatta és mosolyogva bólogott. Tetszett neki. Lehrmann úr a tenyerét a földre tette. — Komm Jankó! * » . Mutasd meg, mit tudsz! Jankó szó nélkül készségesen meghajolt és tótágast állott Lehrmann úr tenyerén. A vér a 3