Pesti Hírlap, 1924. július (46. évfolyam, 129-155. szám)

1924-07-27 / 152. szám

— Esti levél. — A hivatalszobák drámái. — Ibsent kellene föltámasztani, hogy meg­fesse szürke háttérre sötét szinekkel azokat a szoba-drámákat, mik a hivatalok négy fala között játszódnak most le. A magyar intelli­genciának átlag fele a szomorú szereplő, nők és férfiak, öregek és fiatalok vegyesen. Re­gényírók és drámaszerzők száz és száz témát találhatnának az életben, csak észre kellene venniök azt, ami körülöttük történik s nem kellene idegen irodalmak emlőiből szivni az impressziókat. Volt,­­ igen, csak volt egy szépen föl­épített magyar társadalom, amelyben ha vol­tak is hagyományos hibák, de voltak tradicio­nális erények. S azok a hibák csak gyengesé­gek voltak és nem bűnök. Az erények pedig a kihalásra szánt idealizmus romantikus világát építették föl. Szép volt élni abban a kedves, úri világban, amelyben a középosztály vezette az országot. Még­pedig egyik része az örök­lött vagyonával, amely mellé a becsületességet, az áldozatkészséget, a műveltségre való törek­vést, a közszereplésben való korrektséget és az úri modort is örökölte; a másik része pedig az eszével, a képzettségével a hivatalos buz­galmával. Amilyen utálatos a közönséggel pöffeszkedő „t­útanyaló" bürokrácia, olyan kellemes az igazi úri modorú, művelt tisztvi­selői kar, melyet most többször is megtize­delnek. Bizony értékes volt az a hivatal­noki társadalom, mely ambíciótól vállalt mun­kát s azért ment a tisztes szegénység pályá­jára, mert érzéke sem volt a meggazdagodás iránt s mely a szerényen beosztott keresetével fenntartotta az irodalmat, a művészetet, a magyar kulturát. Hát most ennek az intelli­genciának egy részével együtt a magyar kul­turát is B-listára teszik. Az átcsoportosítás szót megtanultuk a háborúban s megtanulta volna a hivatalnoki társadalom is, ha a kormányok idejében meg­tanították volna rá. Ha kellő időt, alkalmat és módot adtak volna, a tisztviselők más pá­lyákon is az elsők közzé küzdötték volna ma­gukat s föllendítették volna az ipart, kereske­delmet, mezőgazdaságot s minden szabad pá­lyát, amelyen a műveltségnek, szorgalomnak és becsületességnek hasznát lehet venni. Enél­kül azonban az egyéni és családi drámák nap­ról-napra szaporodnak s végül társadalmi vál­sággá nőnek. Pedig mindenki tudja, hogy Ma­gyarországnak nem lehet kétszerte több tiszt­viselője, mint Ausztriának. Tömeges pálya­változtatásra szükség van. De ép ezért több gyöngédséget, tapintatot, igazságot és szerete­tet kérünk úgy a korm­ány, mint a társada­lom, úgy a hivatalfőnökök.,, mint a vállalatok részéről az átcsoportosításra utalt értelmiség­gel szemben. A tehetségtelen és lusta embereknek jog­talan pártfogolása növelte betegessé a bü­rokráciát s ezért kell most erről legalább egy harmadát leoperálni. De a pártfogóknak és hivatalfőnököknek is a beteges protekciója, mely majd mindenütt a hízelgő, alázatos vagy képmutató hülyéket tolja előtérbe s a tehetsé­ges, képzett, szorgalmas, de ép ezért önérzetes embereket háttérbe szorítja, most is kitör, amennyiben sok helyen az értékesebbeket kül­dik el. Sőt új állásokat is hamarább kapnak a selejtesebb munkaerők. Hány családi dráma és regény szövődik ebből az igazságtalanságból! A régi világban, mikor nem szorult rá, a legtöbb úri­ember a maga szellemi szakmája mellett csupa játéktól és divatból kitanult egy mesterséget is. Például a Palatínus-családban ez hagyomány volt. József főherceg édesapja például kitűnő asztalos volt. Kár volt ezt a régi jó divatot megszüntetni. S gróf Klebels­berg közoktatásügyi miniszter megörökítené nevét azzal a reformmal, ha minden közép­iskolában lehetővé tenné fakultative egy-egy mesterségnek megtanulását a diákok számára. Dóczi írta, hogy a könyvkötés is irodalmi és nem agynyomó foglalkozás. Az iskolákban rettenetes sok haszontalan lomot tanulunk s az élet legprimitívebb szükségleteihez nem is „konyít" a kitűnő tanuló. Ne „tantárgyakat" tanítsanak, hanem életet. Végre is nem lehet a m­ai reális korban egy egész nemzetet hivata­losan az élhetetlenségre nevelni! ISo de ne fujjuk a jövő zenéjét. Enyhí­teni kell sürgősen a mai drámákon. Szüntessék be végre a hivatalokban az ostoba emberek pártolását s a tehetségeseknek" mellőzését. A tisztviselőknek legnagyobb ellensége mindig egy pár tisztviselő, akinek perverz szenvedélye az alárendelteknek nyomása, megkárosítása. Egy-egy fölfelé hízelgő s lefelé zsarnok hiva­talfőnök egész szakmákat megnyomorított. En­nek a beteges és bűnös mániának áldozata például évtizedek óta egy egész hivatalnoki osztály: a vidéki postamesterek és postames­ternők, akiknek fizetésben és hivatalos szeka­túrákban való üldözéséről kötetet kell írni s azzal a nemzetgyűlésnek kell foglalkozni. A bürokratikus szellemet ki kell irtani a hivata­lokból. S egy praktikus amerikai ember csak nevetni tud azon a korlátoltságon, mely a hi­vatalnokéitól nem gyorsabb, egyszerűbb mun­kát és udvariasabb modort követel, hanem­­ több hivatalos órát. Hogy a papiros-bürokrácia sokszor mi­lyen rossz hivatalnokokat szült, az most tűnik csak ki, mikor sok közalkalmazottból magán­hivatalnok lett. Bizony akad ezek között nem egy, akiről most sül ki, hogy nem tud dolgozni, mert leszoktatták róla. A hivatalos órákat megtartja, de ebből nem élhet meg a magán­vállalat. Sok hivatalnok-dráma pedig abból fejlődik ki, hogy új pályáján új keservek vár­ják. Tessék elképzelni, milyen helyzete van egy nagyműveltségű, finomlelkű, magas­rangú és igazán képzett közhivatalnoknak, mi­dőn egy magánvállalatnál kell kenyerét meg­keresnie, ahol főnöke egy tanulatlan, hen­cegő ficsúr. Tessék elképzelni egy nyug­díjas művelt államhivatalnok sorsát, aki­nek egy neveletlen fiatalember osztogat ostoba parancsokat. Tessék elképzelni jó családból való művelt erkölcsös úrinőket, akiket magán­vállalatoknál oly szolgálatokra akarnak hasz­nálni, amikre nem voltak nevelve. S aztán, tessék elképzelni a volt katonatiszteket civil­hivatalok odúiban! ... fL ' "• '• \ Aki megfigyelte valaha a hangyabolyt* elbámult ennek csodálatos épületem Ezer és ezer szorgalmas hangya egymás hátán dolgozik s mindegyik ugy végzi a maga dolgát ponto­san, szabatosan, hogy soha össze nem ütközik a másikkal. Mindegyiknek ki van szabva a­ maga utja, a maga munkája. S az egész halom oly szabályosan van fölépítve, egyik emelet a másikon, ezernyi folyosóval, mintha nem isi épület, hanem egész város volna. Ilyen han­gyaboly az egész hivatalnoki hierarchia, az egész tisztviselői tábor. A dolgozó hangyák folyton nyüzsögnek, dolgoznak, szaladgálnak­ benne, laikus szem gyakran úgy látja, mintha fölöslegesen is, csak azért, mert a hangyáknak a dolgozás az életük. Már most tessék megfigyelni azt a két­ségbeesett riadalmat, ami a hangyák közt tá­mad, mikor az évek gondja és szorgalma által fölépített hangyabolyba — belerúgnak! . . . Ijedten rohan ide-odta minden hangya, össze­dőlt a szövevényes épület, vége a rendes­ mun­kának . . . . . . Most az élet durván belerúgott a hi­vatalnoki hangyabolyba! Megriadt a szorgal­mas hangyák tábora . . . Bánjatok gyöngé­den a hangyákkal! Nem kell fölöslegesen elti­porni őket. Hadd építsenek maguknak új ott­hont. Nem is tanácsos minden hangyabolyba fölöslegesen belerugdalni, mert sok hangyának a csípése mérges . . . Zsolt: PESTI HIRLAP " nyeníg 27.,vasárnap: nem készülnek el a monumentális szobrok? Budapest háború előtti hatalmas fejlődése után szomorúan állapíthatjuk meg, hogy a nagy koncepcióknak vége. Ha akadnak is kezdeménye­zések, a szép és nagyszabású tervek ritkán kerül­nek megvalósulásra. Így van a monumentális szobrászattal is. Egyelőre semmi kilátás sincs arra, hogy újabb, monumentális szobrok keletkezzenek, hiszen a félbenmaradt szobrok elkészítésére is ke­vés a remény, nemcsak gazdasági okok, hanem a fogékonyság hiánya miatt is. Felkerestem Gach István szobrászművészt pasaréti hatalmas méretű műtermében. A nagy, szegletes, vak épület a Hadapród iskola közelé­ben, szemben a János-hegy pompás látképével fek­szik. Az odavezető útt is kedves, dél­os. Sok új be­fejezett és befejezetlen villa. A mester monumentá­lis méretű műtermében is a félbenmaradottság dúsan várakozó objektumai. A Szabadság-szobor csoportozatai, alakjai. Mi van a Szabadság-szoborral? — Hogy lehetne ezt most befejezni, — kezdte Gách István e lemondással legyintett. — Közvetle­nül a háború előtt háromszázötvenezer koronás szerződésem volt. Gránitból és bronzból készült volna a szobor. Elfújta a háború, öt évig Tur­kesztánban voltam hadifogoly. Ott még álmodoz­tam a befejezésről, itthon azután láttam, hogy a sok baj közepette senki nem törődik vele. 1921-ben még foglalkozott vele a főváros, akkor talán lehe­tett volna csinálni valamit, de semmi sem történt. Ma már nem lehet a pénzt, előteremteni, hiszen hat­hét milliárd kellene hozzá. Dehát a többi monu­mentális szobor is várja a­ jobb időket. A Millená­ris Emlék még talán valahogy, lassan elkészül, de hol van az Erzsébet-szobor és a Kossuth­szobor? A Munkácsy-szobor bár­ kisebb méretű, az okoskodó zsűri áldozata lett. A nagy szobrok csőd­je. — Úgy látszik, jóidőre bealkonyodott a monumentális szobroknak? — Ez bizonyos. A nagy szobrok pályázati láza a Kossuth kultusszal indult meg. Az ország­ban több Kossuth szobrot felállítottak. A politika adott ehhez lökést s a monumentális szobrok gon­dolata nálunk legtöbbször a politikából fakadt. Kivétel talán az Erzsébet-szobor, ahol a szokat­lan arányú eredményt a tragikus végű királynő i­ránt érzett kegyelet és szeretet idézett elő. — Bizonyos, hogy ha nem veszítjük el a háborút s nem kerülünk bele a mai rettenetes gazdasági helyzetbe, nem jutunk ide. Nagyszerű szobrász-generációnk van. A legnagyobb felada­tokra képes. Egy azonban bizonyos, hogy a monu­mentális szobrok csődje nemcsak magyarországi jelenség. A művészforradalnak, — melyek vég­eredményében kapcsolatosak a társadalmi jelen­ségekkel — megbontották a szobrászatnak is azt a nagyszerű struktúráját, mely a plasztika ne­mes hagyományaiból s eredményeiből táplálko­zott. A futurista és kubista túltengések nem alkal­masak a monumentális szobrászat fejlesztésére. A bomlásnak megvolt a pusztító hatása s egész Európában újra lehet kezdeni a munkát. Mit csinálnak a szobrászok? — Hogy mit csinálnak ma a szobrászok? Körülmutatott az óriási műteremben, mely­nek egyik sarkában egy öt-hat négyzetméteres el­különített kis mintázó szoba áll, ahol több kisebb félig kész szobor s egy síremlék részletei várják a művészt. Az agyag még friss. Látszik, hogy fo­lyik a munka. — A tárlatokra még mindenki dolgozik, —s folytatja Gách István — bár a gazdasági válsá­got a kis szobrászat is érzi. Néhány síremlék­ portrait s főként hősi emlékek készülnek most. A hősi emlékeket egymás után állítják fel a köz­ségek és falvak. Sok helyen nagy lelkesedéssel gyűjtenek erre búzát, mert ez az alapja a gyűjtés­nek s valóságos versengés folyik, melyik község állítson szebb emléket elesett fiainak. Nemcsak a szobrászok foglalkoztatása szempontjából fontos momentum ez, hanem azért is, mert a kisvárost, a falut egy-egy ilyen emlék felállítása emeli ki a mai tobzódó anyagiságból. "És gondolja meg, a mi fekete földünkön, homokbuckáink között ez az első művészi objektum! Talán iránytűje annak, hogy a letört, elszegényedett magyar középosztályt majd a föld népe váltja fel? — Amig a falu lelkesedik s azokra gondol, akik érette elvéreztek, a főváros semmit sem tett eddig, hogy hősei emlékét megörökítse. Sipőcz Jenő polgármeter felkarolta az eszmét, volt is an­két, de amíg a szobrászok azért kardoskodtak, hogy minden kerületben, a megfelelő intim kör­nyezetben, művészi szempontból is egyénibben, bensőségesebben oldják meg e szép feladatot, ad­dig a művészet bürokratái egy monumentális hősi emléket akartak. Nem lett hát belőle semmi. A magyar szobrászat jövője.­ ­ Ami a magyar szobrászat legközelebbi jövőjét illeti, az a nézet alakult ki, hogy az irány­zat nem lehet a tapogatózás és keresés útja, ha­nem a komoly tudás és a nemzeti alapon, kelet­kezett tradíciókhoz való visszatérés. Sok függ a gazdasági alakulástól. A közönségnek is simulni kell azonban a viszonyokhoz. Nemcsak a már­ványt és bronzot kell értékelni. A közönségnek" meg kell éreznie, hogy művészi szempontból a terrakotta ép oly nemes anyag. Sőt egyedül anyag a bronzon kívül, ami a legszűkebben adja vissza a mintázófa nyomait. Hiszen a hellén művészet a világhírű Tanagrákban, a renaissance Dona­tello és Lucca della Robbia gyönyörű alkotásai­ban akkreditálta a terrakottát. Ma az erdélyi ruskitzai márványnak is tíz millió korona köb­métere. A cam­arai márványról pedig nem is lehet beszélni. Mosolyogva nézett rám. — Látja, anyagiakkal végeztük. Minthogy azzal is kezdjük a napot. Pásztor József.

Next