Pesti Hírlap, 1925. január (47. évfolyam, 1-25. szám)
1925-01-11 / 8. szám
1925. január 11., vasárnap. PESTI HÍRLAP" Már megint a játékkaszinó ? Budapesten mindenki kártyázik, a büszke főúr csak úgy, mint a nem kevésbbé büszke demokrata, a komoly gyáros, a bankár, a szolid kereskedő ép úgy, mint a könnyelmű bohém. Minél mélyebbre süpped Budapest a pénztelenség mocsarába, annál általánosabb lesz a kártyaszenvedély. Gazdagok és szegények, férfiak és asszonyok, keresztények és liberálisok egyforma kitartással mondják be az újabb és újabb három mestert. De azért a budapesti kozákok és palik együttvéve mégis csak kisiparosai a szerencsének. A gazdasági fejlődés pedig azt kívánja, hogy a kisipar helyébe a gyáripar lépjen. Jelentkeznek is már kiváló külföldi roulett-technikusok, akiknek sehogysem tetszik a rendszertelen kopasztás és zsebelés, ami a budapesti klubokban és kávéházi különszobákban folyik és akik egy gőzerőre berendezett nagy szivattyútelepről álmodoznak, amely szívócsöveit bemélyesztené minden játékkedvelő magyar zsebébe. Szóval: megint kisért a margitszigeti játékkaszinó terve! * Hajdanában a játékbankosok — hogy altruista voltukat igazolják, az idegenforgalom fellendítését ígérték nekünk. Az angol lordok, az orosz hercegek, az amerikai ültetvényesek mind Budapestre fognak özönleni, hogy éjjel kártyázzanak, nappal pedig piroskötésű könyvvel a kezükben az Iparművészeti Múzeumot és a Lánchidat nézzék. Amióta azonban annak, aki Galíciából Fiuméba óhajt utazni, öt különböző ország csendőrsége előtt kell bemutatnia az útlevelét, azóta csak a legnaivabb lelkek hisznek még az idegenforgalomban, most tehát bizonyos kulturális előnyök érdekében folyik a propaganda. Az okoskodás ilyenforma. — A játékról leszoktatni úgy sem lehet a magyar közönséget. Ma azonban olyan a helyzet, hogy azoktól az óriás összegekből, amelyek a budapesti játékasztalokon forognak, a közjónak semmi haszna nincs. Ha játékbankot engedélyezne a kormány, akkor kiköthetné, hogy a haszon tekintélyes része közcéloknak jusson. Nagy összegeket köthetne ki a kórházak és árvaházak segélyezésére, az irodalmi társaságok szanálására, a képzőművészek támogatására. Arról van tehát szó, hogy a játékszenvedélyt, amelyet elfojtani úgy sem tud az állam, emberbaráti és kulturális célok szolgálatába állítsa. * Legyen szabad megjegyeznem, hogy: 1. A hazárdjáték nemcsak azért veszedelmes, mert elveszi az emberek pénzét, hanem főleg azért, mert elveszi a munkakedvüket. Aki állandóan azzal a lehetőséggel számol, hogy egyetlen éjszakán egész vagyont nyerhet, azt nem fogja lelkesíteni a gondolat, hogy egypár koronáért egy hónapig körmöljön. 2. A budapesti közönség annyiban különbözik minden nyugateurópai város közönségétől, hogy míg ott csak a felsőbb körök és a kalandorok kártyáznak nagy pénzbe, addig nálunk a vérbeli polgárok — ügyvédek, orvosok, gyárosok, kereskedők — teli vannak hazárd hajlamokkal. Kötelességtudó kormányzatnak itt üldöznie, irtania és korlátoznia kell a szerencsejátékot, mert ha szabadjára ereszti, akkor bomlasztó és rohasztó hatását hamarosan érezni fogják a lakosság összes rétegei. 3. A tervbe vett budapesti játékbank annyiban unikum lenne a világ összes ismert játékbankjai között, hogy míg a svájci, francia, vagy montekarlói bankokban svájciak, franciák és montekarlóiak állanak össze az idegen turisták megkopasztása céljából, addig a budapesti játékkaszinóban külföldi vállalkozók fogják kifosztani a magyar közönséget. 4. Még ha a játékbank engedélyezése nem is fokozná a budapestiek játékszenvedélyét, akkor is súlyos következményű különbség, hogy az államhatalom eltiltja, bár nem is tudja végrehajtani a tilalmat, vagy hogy az államhatalom engedélyezi és a védelme alá veszi a hazárdjátékot. Az előbbi esetben az állam csak tehetetlen, az utóbbiban azonban cinkostárs és erkölcsileg felelős minden visszaélésért, bűnért és nyomorúságért, amely a játékszenvedélyből fakad. Ezt a morális teherpróbát elbírhatja a világ minden kormányrendszere, csak a mai Magyarországon nem tudok elképzelni olyan kormányzatot, amelynek tekintélye elbírná. 5. Magyarország elvesztette fennállásának jóformán minden anyagi biztosítékát, ha tehát van nép Európában, amelynek csökönyösen és rogyásig ragaszkodnia kell az erkölcsi biztosítékokhoz, akkor a magyar az. Egy nagy játékbanktól, amely a külföldi statisztikai adatok tanúsága szerint, minden esztendőben bizonyos számú embert a halálba, bizonyos számút a börtönbe juttat, egy ilyen banktól ne várjuk emberbaráti intézményeink föllendítését. A tudományos és irodalmi társaságaink munkapénzzel való szanálásáról pedig ne beszéljenek, mert megbántják Széchenyi István, Kisfaludy és Petőfi emlékét. 6. Tulajdonképen minek mérgelődöm én? Ha el tudnék képzelni olyan magyar kormányt, amely levágja az aranyat tojó tyúkját, olyat mégsem tudné elképzelni, amely idegenekkel vágatja le. Hetes. Két műtárlat. 1. Az Ernst-Múzeumban Iványi-Grünswald Itéla és Kisfaludi Stróbl Zsigmond elsőrendű kollekciója tölti meg a termeket. Az összes termeket, mert Ernst az újonnan épített felsővilágítású nagytermet ezen a tárlaton avatta föl. Iványi-Grünwald művészete retrospektív keretben vonul fel. Jött, látjuk — és győz. Mert a mester ma művészetének zenitjén áll. Amit mondani akar, azt bravúrosan kiforrott technikájával és érzésvilágának gazdagságával művészi tökéllyel fejezi ki. Az első teremben még látjuk az első vásznakat, már akkor is lelki finomsággal alkotva. (,,Anyám arcképe" 1892.) Azután következik Nagybánya. Egy lap a magyar művészettörténetből Tiszta naturalizmus („Lugasban". „Tavaszi kirándulás". „Szakadék" 1900). Utazó állomás. Szolnok. A természetbe és magyarosságba való elmélyedés. („Cigányok", Paraszt intérieur, 1907.) Alig pár évvel később Kecskemét. Már komoly, nagyvonalú vásznak. Szélesen festett természeti stádiumok és elmélyedés a figurális kompozíciókban. („Sírbatétel", „Menekülés", „Tavasz ébredése". ..Öltözködő nők", „Fürdőző nők" 1913—19.) Legújabb alkotások a Balaton mentén. Tisztán átérzett, mély tónusú magyar tájak, Munkácsy és Paál szellemében. Röviden talán így vázlatozhatjuk Iványi Grünwald eddigi művészi pályáját, melynek mai termékeit elsőrangú sorozatban szemlélhetjük az Ernst-múzeum nagy vörös termében A thénia-kör színmagyar. Cséplés, rostálás, itatás, parasztudvarok, csak gémes kút, disznócsorda, de'elő tehenek, kovácsműhely, — a megfestés 'fekete umbrabarna vagy ockersárga alapon a lágy szürkeségektől a ragyogó plein-airig, de inkább mélabús festő-muzsika. Már nincsenek itt azok a gyönyörű lila-zöld-narancsba hajló színalmok, mint például a kecskeméti „Tavasz ébredéseiben. De az új szinakkordok a gordonka és a tárogató fájdalmasabb dalait játsszák Ez a festő zene szívbe markolóbb, megrázóbb, jusnó magyaroknak való A mester 120 művét állította ki s ha megemlítjük még azt is, hogy grafikái közt elsőrangú Petőfiillusztrációk vannak és hogy néhány vászna után a Greco-műhely gyönyörű gobelineket szőtt (legszebb a „Tánc"). — teljes képet adtunk kollekciójáról Méltó társa a mesternek Kisfaludi Stróbl Zsigmond, akinek fő műve itt egy karcsútestü „Vénusz", aki gazdag hajkoronáját karjai közé fonja. A test formáinak nagy finomsága ép oly szép, mint a mester „Reggel" című pompás márványán vagy mint a „Vizililiptp" formáiban. A kitűnő szoborképmások sorozatában még egy igen szép szökőkút kelt változatosságot, ötletes és finom, mint a mester többi szökőkút-kompozíciója. • II. A „Nemzeti Szalon"-ban az 53-ik csoportkiállítás nyílt meg. Ezúttal Kende István, Kornai József, Lévay Lajos, Merényi Rudolf, Nikolskij Jenő és báró Nyáry Albert a szereplők. A „csoportkiállítás" helyett maholnap már „csoportosulás"a fogunk írni. Így helyesebb és jellemzőbb a dolog. Mert művészi összhatást igazán nehéz ezekből a csoportokbólkihámozni, inkább csak egyéni érvényesülésre való törekvést. Azt is nehéz az ilyen csoportosulásoknál megállapítani, hol a „művészet" határa és hol kezdődik a dilettáns műkedvelés. A mostani csoportban báró Nyáry művei töltik meg a nagytermet. Mint hajdani Lotz-tanítvány, elsősorban női aktokat fest Aktjai az angol prerafaeliták hosszútestű aktjaira emlékeztetnek, sok, sőt néha túlzott finomságokkal. (Kicsinyített kezek és lábak.) Kisebb vásznain mese ötletekben szerepelnek az aktok (Sellő, Alvajáró, Tündér) — Kende István, aki régi rajztanár, túlnyomó részben aquarelleket állít ki, művel az „abszolút megrajzolás"-t hirdetik. Kornai József figurálisaiban élet van, tájképeiben hideg, hamis színek. Lévay Lajos és Merényi Rudolf csakis grafikában élvezhető. Merényi különösen finom figurális rézkarcaiban és rajzaiban. Nikolskij Jenő, nálunk maradt orosz fogoly, tehetséges és jó iskolájú fiatal, bár még erősen a mestere, Iványi-Grünwald hatása alatt áll. Több dicséreet erről a kiállításról igazán nehéz mondani. Kézdi. VASÁRNAP. A Fejetlen Szeretet. Keletkeznek-e még manapság mondák? Egyet hallottam nyáron, mikor a balatoni part mellett állapodtam meg s délelőttönként benéztem a szomszédos faluba, hogy a parasztházakban friss vajat, tojást vegyek. Garay Jánosnál is vásároltam többször, a költő rokonánál, ki biró, de tisztségénél is büszkébb az ősére. Elbeszélgetett velem az írásról, az atyafiáról,meg Petőfi Sándorról, kit ő „a szabadság legvitézebb katonájának" tart. Fiatal, sudár ember. Mindig ő nyújtotta előbb a kezét, oly módon, hogy én megtiszteltetésnek éreztem. Egy rekkenő napon, mikor az akácfák tikkadtan szédelegtek az úton s az ég ugy tündöklött, mint egy ívlámpákkal világított műtőterem, künn ültünk háza előtt, a falócán. Öreganyja a szalmaszőkén vajat köpült. Delet harangoztak. Erre a néni abbahagyta a munkát, keresztet vetett. Aztán maga elé sóhajtott. — Most megy a bozsoki ember. Senki sem járt a széles utcán, csak tehenek ballagtak, poruszályt vonva maguk után. Ezért megkérdeztem tőle: — Kicsoda? — Hát a bozsoki ember. — Á, — mosolygott Garay úr — ez csak, tetszik tudni, olyan rege monda. A nép tartja. Az öregek. Azt beszélik, hogy a kisértet ilyenkor sétál a faluban. Műveletlen dolog. A néni felé fordultam . — Délben? — Akkor — bólintott. — Harangozás után. — És mit keres? — Viszi az ebédet. Az árváknak. Sikerült megtudnom a következőt: Élt itt, vagy húsz évvel ezelőtt, egy ember, ki Bozsokról származott ide, a főutca végén lakott, egy kőhajitásra innen, nagyon nagy családja volt, de felesége meghalt és egy téli éjen őt magát is meggyilkolták. Azóta kitért erre. Valahányszor elharangozzák a delet, kikel a közeli temető habjai alól s ennivalót visz neveletlen gyermekeinek, hogy éhen ne vesszenek. — A néni már látta? — Én? — kérdezte és rám bámult alvadt, enyves-barna szemével. — Hát hogyne. — tette hozzá, szünet után. — Nem is egyszer, — mondta zárkózott közlékenységgel. — Ma is? — Ma nem. Eső előtt látni. — És milyen? — Nincs feje. — Nincs feje? — Levágták. Akkor, mikor meggyilkoltak. A hóna alatt szorongatja. A kezében pedig az elemózsia. A néni hallgatott. — Merre megy? — vallattam, de ő nem felelt. —• Erre, — segített Garay úr udvariasan — a házunk előtt. — Nem erre, — javította ki a néni — arra. Ott a túlsó oldalon. Az volt a hajlékja — és egy kunyhóra nézett. — Hány gyermeke maradt? — faggattam a nénit, ki ismét nem válaszolt. — Hat. — szólt Garay úr. — Hét — emlékezett a néni, ki mindent jobban tudott. — Három gyermek és négy lány. — Élnek? — A gyermekek meghaltak. A lányok azok elmentek innen, régen. Ma már mások laknak ott. — mondta kedvetlenül, a kunyhó felé emelve öreg fejét. Elvezettettem magam oda Garay úrral, ki egész úton szégyenkezett, hogy velem, az iskolázott úriemberrel, ilyen butaságról fecsegtek. Csodálkozott érdeklődésemen, idegesen nevetgélt. — Nem igaz ebből egy szó se, — mentegetőzött. — Ne higgje el. — Maga nem látta? — Dehogy láttam. Senki se látta azt. Odaértünk a hajlékhoz. Mély udvar nyúlt el, benne paraszkert, georginákkal, petúniákkal, kazlak, kút, szekér. Garay úr, ki folyton beszélt, azt magyarázta, kik az új lakók. Én azonban a hét árvára gondoltam, hogy milyen betegségben, milyen cselédmenhelyen, vagy börtönben, milyen pesti kórházban pusztultak el. Szemem a poros útra meresztve, sokáig lestem a bozsoki embert, kit itt az élőknél is jobban ismernek, az elemózsiás kísértetet, ki a sírban meleg levest főz, cipót süt övésnek, elhozza ide, leteszi a küszöbre. Nem sikerült, megpillantanom. Nyilván a légköri viszonyoknál fogva. De éreztem őt, erősen, akárcsak a néni. Úgy megy, mint a Fejetlen Szeretet, mely Fej nélkül is tudja a járást, azokhoz, kiket szeretett A Sziv, az örökkévaló Sziv jár a faluban minden délben, a nap ünnepi órájában, mikor legnagyobb a melegség és a fény., Kosztolányi Dezső. 7