Pesti Hírlap, 1925. január (47. évfolyam, 1-25. szám)

1925-01-11 / 8. szám

1925. január 11., vasárnap. PESTI HÍRLAP" Már megint a játékkaszinó ? Budapesten mindenki kártyázik, a bü­szke főúr csak úgy, mint a nem kevésbbé büszke demokrata, a komoly gyáros, a bankár, a szo­lid kereskedő ép úgy, mint a könnyelmű bo­hém. Minél mélyebbre süpped Budapest a pénz­telenség mocsarába, annál általánosabb lesz a kártyaszenvedély. Gazdagok és szegények, fér­fiak és asszonyok, keresztények és liberálisok egyforma kitartással mondják be az újabb és újabb három mestert. De azért a­ budapesti kozákok és palik együ­ttvéve mégis csak kisiparosai a szerencsé­nek. A gazdasági fejlődés pedig azt kívánja, hogy a kisipar helyébe a gyáripar lépjen. Je­lentkeznek is már kiváló külföldi roulett-tech­nikusok, akiknek sehogysem tetszik a rend­szertelen kopasztás és zsebelés, a­mi a buda­pesti klubokban és kávéházi kü­lönszobákban folyik és akik egy gőzerőre berendezett nagy szivattyútelepről álmodoznak, amely szívó­csöveit bemélyesztené minden játékkedvelő magyar zsebébe. Szóval: megint kisért a margitszigeti já­tékkaszinó terve! * Hajdanában a játékbankosok — hogy altruista voltukat igazolják,­­ az idegenfor­galom fellendítését ígérték nekünk. Az angol lordok, az orosz hercegek, az amerikai ültetvé­nyesek mind Budapestre fognak özönleni, hogy éjjel kártyázzanak, nappal pedig piros­kötésű könyvvel a kezükben az Iparművészeti Múzeumot és a Lánchidat nézzék. Amióta azonban annak, aki Galíciából Fiuméba óhajt utazni, öt különböző ország csendőrsége előtt kell bemutatnia az útlevelét, azóta csak a leg­naivabb lelkek hisznek még az idegenforgalom­ban, most tehát bizonyos kulturális előnyök érdekében folyik a propaganda. Az okoskodás ilyenforma. — A játékról leszoktatni úgy sem lehet a magyar közönséget. Ma azonban olyan a helyzet, hogy azoktól az óriás összegekből, a­melyek a budapesti játékasztalokon forognak, a közjónak semmi haszna nincs. Ha játékban­kot engedélyezne a kormány, akkor kiköthetné, hogy a haszon tekintélyes része közcéloknak jusson. Nagy összegeket köthetne ki a kórhá­zak és árvaházak segélyezésére, az irodalmi társaságok szanálására, a képzőművészek tá­mogatására. Arról van tehát szó, hogy a játék­szenvedélyt, amelyet elfojtani úgy sem tud az állam, emberbaráti és kulturális célok szolgá­latába állítsa. * Legyen szabad megjegyeznem, hogy: 1. A hazárdjáték nemcsak azért vesze­delmes, mert elveszi az emberek pénzét, hanem főleg azért, mert elveszi a munkakedvüket. Aki állandóan azzal a lehetőséggel számol, hogy egyetlen éjszakán egész vagyont nyerhet, azt nem fogja lelkesíteni a gondolat, hogy egy­pár koronáért egy hónapig körmöljön. 2. A budapesti közönség annyiban külön­bözik minden nyugateurópai város közönségé­től, hogy míg ott csak a felsőbb körök és a kalandorok kártyáznak nagy pénzbe, addig nálunk a vérbeli polgárok — ügyvédek, orvo­sok, gyárosok, kereskedők — teli vannak ha­zárd hajlamokkal. Kötelességtudó kormányzat­nak itt üldöznie, irtania és korlátoznia kell a szerencsejátékot, mert ha szabadjára ereszti, akkor bomlasztó és rohasztó hatását hamaro­san érezni fogják a lakosság összes rétegei. 3. A tervbe vett budapesti játékbank annyiban unikum lenne a világ összes ismert játékbankjai között, hogy míg a svájci, fran­cia, vagy montekarlói bankokban svájciak, fran­ciák és montekarlóiak állanak össze az idegen turisták megkopasztása céljából, addig a buda­pesti játékkaszinóban külföldi vállalkozók fog­ják kifosztani a magyar közönséget. 4. Még ha a játékbank engedélyezése nem is fokozná a budapestiek játékszenvedélyét, akkor is súlyos következményű különbség, hogy az államhatalom eltiltja, bár nem is tudja vég­rehajtani a tilalmat, vagy hogy az államhata­lom engedélyezi és a védelme alá veszi a ha­zárdjátékot. Az előbbi esetben az állam csak tehetetlen, az utóbbiban azonban cinkostárs és erkölcsileg felelős minden visszaélésért, bűnért és nyomorúságért, amely a játékszenvedélyből fakad. Ezt a morális teherpróbát elbírhatja a világ minden kormányrendszere, csak a mai Magyarországon nem tudok elképzelni olyan kormányzatot, amelynek tekintélye elbírná. 5. Magyarország elvesztette fennállásá­nak jóformán minden anyagi biztosítékát, ha tehát van nép Európában, amelynek csökönyö­sen és rogyásig ragaszkodnia kell az erkölcsi biztosítékokhoz, akkor a magyar az. Egy nagy játékbanktól, amely a külföldi statisztikai ada­tok tanúsága szerint, minden esztendőben bizo­nyos számú embert a halálba, bizonyos szá­mút a börtönbe juttat, egy ilyen banktól ne várjuk emberbaráti intézményeink föllendíté­sét. A tudományos és irodalmi társaságaink munkapénzzel való szanálásáról pedig ne be­széljenek, mert megbántják Széchenyi István, Kisfaludy és Petőfi emlékét. 6. Tulajdonképen minek mérgelődöm én? Ha el tudnék képzelni olyan magyar kormányt, amely levágja az aranyat tojó tyúkját, olyat mégsem tudné­­ elképzelni, amely idegenekkel vágatja le.­­ Hetes. Két műtárlat. 1. Az Ernst-Múzeumban Iványi-Grünswald Itéla és Kisfaludi Stróbl Zsigmond elsőrendű kollekciója tölti meg a termeket. Az összes termeket, mert Ernst az újonnan épített felsővilágí­tású nagytermet ezen a tárlaton avatta föl. Iványi-Grünwald művészete retrospektív keret­ben vonul­ fel. Jött, látjuk — és győz. Mert a mester ma művészetének zenit­jén áll. Amit mondani akar, azt bravúrosan kiforrott technikájával és érzésvilá­gának gazdagságával művészi tökéllyel fejezi ki. Az első teremben még látjuk az első vásznakat, már ak­kor is lelk­i finomsággal alkotva. (,,Anyám arcképe" 1892.) Azután következik Nagybánya. Egy lap a ma­gyar művészettörténetből Tiszta naturalizmus („Lu­gasban". „Tavaszi kirándulás". „Szakadék" 1900). Utazó állomás. Szolnok. A természetbe és magyaros­ságba való elmélyedés. („Cigányok", Paraszt inté­rieur, 1907.) Alig pár évvel később Kecskemét. Már komoly, nagyvonalú vásznak. Szélesen festett termé­szeti stádiumok és elmélyedés a figurális kompozí­ciókban. („Sírbatétel", „Menekülés", „Tavasz ébredé­se". ..Öltözködő nők", „Fürdőző nők" 1913—19.) Leg­újabb alkotások a Balaton mentén. Tisztán átérzett, mély tónusú magyar tájak, Munkácsy és Paál szelle­mében. Röviden talán így vázlatozhatjuk Iványi Grün­wald eddigi művészi pályáját, m­elynek mai termékeit elsőrangú sorozatban szemlélhetjük az Ernst-múzeum nagy vörös termében A thénia-kör színmagyar. Cséplés, rostálás, itatás, parasztudvarok, csak gémes kút, disznócsorda, de'elő tehenek, kovácsműhely, — a megfestés 'fekete umbrabarna vagy ockersárga alapon a lágy szürkeségektől a ragyogó plein-airig, de inkább mélabús festő-muzsika. Már nincsenek itt azok a gyönyörű lila-zöld-narancsba hajló színalmok, mint például a kecskeméti „Tavasz ébredéseiben. De az új szinakkordok a gordonka és a tárogató fáj­dalmasabb dalait játsszák Ez a festő­ zene szívbe markolóbb, megrázóbb, jusn­ó magyaroknak való A mester 120 művét állította ki s ha megemlít­jü­k még azt is, hogy grafikái közt elsőrangú Petőfi­illusztrációk vannak és hogy néhány vászna után a Greco-műhely gyönyörű gobelineket szőtt (legszebb a „Tánc"). — teljes képet adtunk kollekciójáról Méltó társa a mesternek Kisfaludi Stróbl Zsig­mond, akinek fő műve itt egy karcsútestü „Vénusz", aki gazdag hajkoronáját karjai közé fonja. A test formáinak nagy finomsága ép oly szép, mint a mes­ter „Reggel" című pompás márványán vagy mint a „Vizililiptp" formáiban. A kitűnő­ szoborképmások sorozatában még egy igen szép szökőkút kelt változa­tosságot, ötletes és finom, mint a mester többi szökő­kút-kompozíciója. • II. A „Nemzeti Szalon"-ban az 53-ik csoportkiállítás nyílt meg. Ezúttal Kende István, Kornai József, Lévay Lajos, Merényi Rudolf, Nikolskij Jenő és báró Nyáry Albert a szereplők. A „csoportkiállítás" helyett maholnap már „cso­portosulás"a fogunk írni. Így helyesebb és jellemzőbb a dolog. Mert művészi összhatást igazán nehéz ezek­ből a csoportokból­­kihámozni, inkább csak egyéni ér­vényesülésre való törekvést. Azt is nehéz az ilyen csoportosulásoknál megállapítani, hol a „művészet" határa és hol kezdődik a dilettáns műkedvelés. A mostani csoportban báró Nyáry művei töltik meg a nagytermet. Mint hajdani Lotz-tanítvány, első­sorban női aktokat fest Aktjai az angol prerafaeliták hosszútestű aktjaira emlékeztetnek, sok, sőt néha túlzott finomságokkal. (Kicsinyített kezek és lábak.) Kisebb vásznain mese ötletekben szerepelnek az ak­tok (Sellő, Alvajáró, Tündér) — Kende István, aki régi rajztanár, túlnyomó részben aquarelleket állít ki, művel az „ab­szolút megrajzolás"-t hirdetik. Kor­nai József figurálisaiban élet van, tájképeiben hi­deg, hamis színek. Lévay Lajos és Merényi Rudolf csakis grafikában élvezhető. Merényi különösen fi­nom figurális rézkarcaiban és rajzaiban. Nikolskij Jenő, nálunk maradt orosz fogoly, tehetséges és jó iskolájú fiatal, bár még erősen a mestere, Iványi-Grünwald hatása alatt áll. Több dicsére­et erről a kiállításról igazán nehéz mondani. Kézdi. VASÁRNAP. A Fejetlen Szeretet. Keletkeznek-e még manapság mondák? Egyet hallottam nyáron, mikor a balatoni part mellett állapodtam meg s délelőttönként be­néztem a szomszédos faluba, hogy a paraszthá­zakban friss vajat, tojást vegyek. Garay Jánosnál is vásároltam többször, a költő rokonánál, ki biró, de tisztségénél is büsz­kébb az ősére. Elbeszélgetett velem az írásról, az atyafiáról,­­meg Petőfi Sándorról, kit ő „a sza­badság legvitézebb katonájának" tart. Fiatal, su­dár ember. Mindig ő nyújtotta előbb a kezét, oly módon, hogy én megtiszteltetésnek éreztem. Egy rekkenő napon, mikor az akácfák tik­kadtan szédelegtek az úton s az ég ugy tündök­lött, mint egy ívlám­pákkal világított műtőterem, künn ültünk háza előtt, a falócán. Öreganyja a szalmaszőkén vajat köpült. Delet harangoztak. Erre a néni abbahagyta a munkát, keresztet vetett. Aztán maga elé só­hajtott. — Most megy a bozsoki ember. Senki sem járt­ a széles utcán, csak tehenek ballagtak, poruszályt vonva maguk után. Ezért megkérdeztem tőle: — Kicsoda? — Hát a bozsoki ember. — Á, — mosolygott Garay úr — ez csak, tetszik tudni, olyan rege­ monda. A nép tartja. Az öregek. Azt beszélik, hogy a kisértet ilyenkor sé­tál a faluban. Műveletlen dolog. A néni felé fordultam . — Délben? — Akkor — bólintott. — Harangozás után. — És mit keres? — Viszi az ebédet. Az árváknak. Sikerült megtudnom a következőt: Élt itt, vagy húsz évvel ezelőtt, egy ember, ki Bozsokról származott ide, a főutca végén lakott, egy kőhaji­tásra innen, nagyon nagy családja volt, de fele­sége meghalt és egy téli éjen őt magát is meg­gyilkolták. Azóta kitért erre. Valahányszor el­harangozzák a delet, kikel a közeli temető hab­­jai alól s ennivalót visz neveletlen gyermekeinek, hogy éhen ne vesszenek. — A néni már látta?­­ — Én? — kérdezte és rám bámult alvadt, enyves-barna szemével. — Hát hogyne. — tette hozzá, szünet után. — Nem is egyszer, — mondta zárkózott közlékenységgel. — Ma is? — Ma nem. Eső előtt látni. — És milyen? — Nincs feje. — Nincs feje? — Levágták. Akkor, mikor meggyilkoltak. A hóna alatt szorongatja. A kezében pedig az ele­mózsia. A néni hallgatott. — Merre megy? — vallattam, de ő nem felelt. —• Erre, — segített Garay úr udvariasan — a házunk előtt. — Nem erre, — javította ki a néni — arra. Ott a túlsó oldalon. Az volt a hajlékja — és egy kunyhóra nézett. — Hány gyermeke maradt? — faggattam a nénit, ki ismét nem válaszolt. — Hat. — szólt Garay úr. — Hét — emlékezett a néni, ki mindent jobban tudott. — Három gyermek és négy lány. — Élnek? — A gyermekek meghaltak. A lányok azok elmentek innen, régen. Ma már mások laknak ott. —­ mondta kedvetlenül, a kunyhó felé emelve öreg fejét. Elvezettettem magam oda Garay úrral, ki egész úton szégyenkezett, hogy velem, az iskolá­zott úriemberrel, ilyen butaságról fecsegtek. Cso­dálkozott érdeklődésemen, idegesen nevetgélt. — Nem igaz ebből egy szó se, — mentege­tőzött. — Ne higgje el. — Maga nem látta? — Dehogy láttam. Senki se látta azt. Odaértünk a hajlékhoz. Mély udvar nyúlt el, benne paraszkert, georginákkal, petúniákkal, kazlak, kút, szekér. Garay úr, ki folyton beszélt, azt magyarázta, kik az új lakók. Én azonban a hét árvára gondoltam, hogy milyen betegségben, milyen cselédmenhelyen, vagy börtönben, milyen pesti kórházban pusztultak el. Szemem a poros útra meresztve, sokáig les­tem a bozsoki embert, kit itt az élőknél is jobban ismernek, az elemózsiás kísértetet, ki a sírban meleg levest főz, cipót süt övésnek, elhozza ide, leteszi a küszöbre. Nem sikerült, megpillantanom. Nyilván a légköri viszonyoknál fogva. De éreztem őt­, erősen, akárcsak a néni. Úgy megy, mint a Fejetlen Szeretet, mely Fej nélkül is tudja a járást, azokhoz, kiket szeretett A Sziv, az örökkévaló Sziv jár a faluban minden délben, a nap ünnepi órájában, mikor legnagyobb a melegség és a fény., Kosztolányi Dezső. 7

Next