Pesti Hírlap, 1925. február (47. évfolyam, 26-48. szám)
1925-02-01 / 26. szám
Garadhci és miank. A háború óta egyre-másra halljuk és olvassuk, hogy az európai civilizációnak bealkonyodott. Mi magyarok a megszállott területeken a magunk szemével látjuk, hogyan süllyed el fokról-fokra egy darab Európa a barbárság mocsarában. Az egész európai értelmiség sejti, hogy valahol nagy baj van, de hogy mennyire haladt már a pusztulási folyamat, arról egyikünknek sincs tiszta képe. Az ázsiai népek kividről figyelnek minket, róluk föltehetnők, hogy több elfogulatlansággal ítélik meg helyzetünket, mint magunk. Úgy látszik, ők már elvégezték magukban, hogy az európai civilizáció bukása nem a messzi távolban jelentkező veszedelem, hanem kész valóság. Tagore, aki pedig kimondottan ájropéer, egy tokiói előadásában óva intette az ázsiaikat attól, hogy fiaikat továbbra is Európában neveltessék. Mahatma Gandhi, a hindu vezér, akiről Romain Rolland mostanában könyvet írt, az európai civilizációt az emberiség gonosz ellenségének tartja, amely — szerencsére (!) — hamarosan el fogja pusztítani önmagát. Tehát ennyire volnánk már!! Egyetlen, acélfogó bálványként fölfalja saját híveit. Az európai civilizáció a gép segítségével elpusztítja önmagát. De mi várakozik még reánk ebben a szörnyű pusztulási folyamatban?! A jövő háborúja a rovarirtás formáját fogja fölvenni, hiszen minduntalan halljuk, hogy az európai hadseregek ma már olyan gázok birtokában vannak, amelyekkel néhányóra alatt egész világvárosok lakosságát el lehet mérgezni. A jövő háborújában nem lesz hadüzenet. Az ellenségek éjnek idején meg fogják lepni egymás városait és a győztes babérkoszorúját az nyeri el, aki több békésen alvó férfit és nőt tud elpusztítani. • A világháború tapasztalatai után ki kételkedik benne, hogy a kultúrnemzetek erre igenis képesek? Íme, az európai civilizáció végső eredménye: egy fölfegyverkezett őrült, akit az emberiség érdekében le kell fogni. Gandhi az európai erőszak ellen a nonviolence, az erőszaktól való tartózkodás fegyverét szegezi. A géppuska ellen a szeretet fegyverét. Képzelhető ennél halálosabb lefőzetése a keresztény Európának? Egy helyen így ír erről: „Non-violence: tudatos szenvedés . . . Azok a férfiak, akik a leggonoszabb erőszak idején fölfedezték a non-violence törvényét, nagyobb lángelmék voltak, mint Newton, nagyobb hadvezérek, mint Wellington, ők bebizonyították, hogy a katonai fegyverek hatástalanok ... A non-violence a mi fajunk törvénye, miként a violence a bestiáé. (Hallod ezt, Európai!) A bestiában a szellem szunnyad. Az ember méltósága magasabbrendű törvény után kívánkozik: ez a szellem ereje . . Azt akarom, hogy India engedelmeskedjék ennek a törvénynek, azt akarom, hogy ébredjen a saját erejének tudatára. Lelke van, amely nem pusztulhat el. Ez a lélek szembeszállhat a világ minden anyagi hatalmával." Más helyen azt mondja: „India erre nem fizikai eszközeiben van, hanem megfékezhetetlen akaraterejében. Non-violence nem jelenti azt, hogy kiszolgáltatjuk magunkat a gonosztevőnek. Non-violence a lélek minden erejét szembe helyezi a zsarnok akaratával. Egyetlen férfi ilyen módon szembeszállhat egy egész birodalommal és előidézheti annak bukását." Aki azt hiszi, hogy a hinduk passzív rezisztenciájának alapja a gyávaság, az téved. Európai embernek nem könnyű az ázsiai mentalitást megértenie. Gandhi azt mondja: „Ahol csak a gyávaság és az erőszak közt van választás, ott az erőszakot ajánlom. Magam nyugodt lélekkel elhatároztam, hogy inkább meghalok, semhogy embert ölnék. Akiben azonban nincs ennyi bátorság, az inkább gyakorolja magát az emberölés és a meghalás művészetébe, semhogy gyalázatosan szökjön a veszedelem elől. India védje meg inkább fegyverrel a becsületét, de ne legyen gyáva nézője a saját megaláztatásának. De én tudom, hogy a non-violence épen annyira fölötte áll a violence-nek, mint a megbocsájtás a büntetésnek." Hogy a hinduk mennyire megértik és komolyan veszik Gandhi tanítását, azt bizonyítja a guru-ka-baghi híres eset. Ezen a helyen hindu szentély van, ahol rosszhírű emberek garázdálkodtak. A nép el akarta őket zavarni, az angol kormány azonban — ő tudja, miért? — védemükbe fogadta őket. Ekkor összegyűlt ötezer fiatal ember a non-violence hívei közül. Mindennap százan közülök imádkozva a szenthely felé vonultak. Az angol rendőrség egy hídon várta őket, vasvégű botokkal. A fiatalemberek a sürű botütések és rúgások között imádkozva mentek előre, amíg egyenként el nem ájultak. Mindennap száz ember az ájulásig botoztatta magát, anélkül, hogy egyetlen kiáltást, vagy jajszót is hallattak volna. Ez hetekig tartott. Egy angol ember, Andrewes, aki végignézte a dolgot, azt írja, hogy „a kereszt árnyékát" vélte látni. Ez az: a kereszt! Ha Jézus tanítványai fegyveres erővel támadtak volna a római birodalomra, az őskereszténység szánalmas kudarcba fulladt volna, így azonban a szegény emberek csapatja az önkéntes szenvedés jelvényével és a non-violence erejével megbuktatta a cézárok világbirodalmát. A non-violence természetesen nem cél, csak eszköz. Ennek az eszköznek alkamazásához azonban hit kell, olyan hit, amilyen Európában már nincs. Semmi kétség: az emberiség lelke ma már nem Európában lakik. Semmi kétség: a viág jövő sorsa Ázsiában alakul ki. Hetes. — Aludtál. — Igen — mondta Novál, zavartan s egy mozdulatot tett, hogy elhárítsa, ami még előtte volt — aludtam. — Csak aludjál, Tóni. Az jót tesz. De az álom nem tett jót, még jobban kifárasztotta. Majd uzsonnára, vacsorára hívták. Aztán Pepike így szólt: — Most pedig feküdj le. Pihend ki magad. Már este van. Novák vetkőzött csak azért, hogy ne bolygassa meg a ház rendjét s magával is elhitesse, hogy semmi különös dolog nem történt. Jobb lett volna pedig továbbra is a karosszékben üldögélni, ébrenlét, álom között. Félt az elalvástól, főkép attól az alaktól, ki pár nap óta visszatért álmában s nevezhetetlen rémülettel töltötte meg. Mellén ilyenkor egy oroszlán feküdt, tépte körmeivel a hasát. Inkább virrasztott. Hátára még mindig nem tudott feküdni. Jobb oldalára heveredett, ezt azonban elunta, bordái kifáradtak. Felült az ágyban. Éjszakái egyformán múltak. Egy ilyen éjszaka felötlött benne egy, terv, mely eleinte rendkívül furcsának, kivihetetlennek tetszett: az, hogy egy délután minden bejelentés nélkül betoppant Liszner Kálmán fűszeresboltjába és szemtől-szembe beszél fiával, Liszner Vilmossal. Később ezzel a tervvel megbarátkozott. Minden éjszaka, mikor nem tudott aludni, valamit toldott hozzá. Megszokta, kiszínezte. Már nem tartotta oly kalandosnak, oly megvalósíthatatlannak. (Folytatjuk.) Az ázsiai entellektuelek hite szerint a világháború az európai civilizáció öngyilkossága volt; a fehér fajok sokat emlegetett haladása véres és mocskos zsákutcába jutott, ahonnan nincs visszatérés; a nyugateurópai nagy nemzetek, amelyek büszkén emlegetik, hogy ők a civilizáció élén masíroznak, nemzeti dicsőségüket ma a szervezett vérengzésben és rablásban keresik. Mért emlegette az antant háborús propagandája annyit a hunnokat? A mai u. n. kulturnemzetek csak annyiban különböznek a népvándorlás kalóznépeitől, hogy technikai fölkészültségük jóval veszedelmesebbekké teszi őket. Európát ma hunnok, vandálok és mongolok lakják, akik repülőgépek és mérges gázok fölött rendelkeznek. A japánok izgatott kárörömmel, a hinduk komoly szánakozással nézik Európa összeomlását. Mahatma Gandhi a gépet teszi felelőssé a fehér fajok erkölcsi bukásáért. Isten trónjára Európa a gépet ültette, amelybea nyomozást megszüntette. Sohasem ámította. Amit tett, az jó volt és szép volt, emberi volt, az egyetlen, amit tenni lehet. Már nem sok dolga akadt. Többször mondogatta, hogy rá tulajdonkép nincs rá szükség. Novák esdeklő szemmel tekintett Barabásra. Szorongatta kezét. Nem tudta eddig, hogy ennyire szerette őt. Talán nem is bízott különösebben gyógyítótudományában. Nem várt tőle csodát. De orvos volt, ki a szenvedéssel hivatásszerűen foglalkozik, kinek az a mestersége, hogy lásson minden csúnyát, förtelmest, hamis káprázatok nélkül szemlélje húsunkat, vérünket, a könnyünket is, mely ép oly mirigyváladék, mint a többi. Előtte semmi sem szégyen, még sirni sem az. Akinek senkije sem marad, annak még mindig ott az utolsó barát, az orvos, ki idegenül is ismerős, állati mivoltunk lelkiatyja, kezébe bele lehet fogódzni s kiáltani, hogy segítsen, nem birjuk tovább. Maga ez a gondolat is vigasztalta. Az ősi népek bizalma, imádata ébredt föl iránta, melyek az orvost papnak és varázslónak tartják. Azért egyetlen panasszó sem hagyta el ajkát. Mind a ketten tartózkodtak említeni azt, amit hiába próbált elintézni az ügyvéd és a rendőrség. Elbeszélgettek erről-arról, félóráig. Sajnos, az idő túl hamar elröpült. Barabásnak mennie kellett civil betegeihez, vagy a helyőrségi kórházba. Lova nyerített. Novák tartóztatta darabig, aztán látta, hogy az orvos keze mégis a kilincs után nyúl, és mikor sarkantyúinak halkuló csengése elhangzott a kavicsokon, csak az erősítette, hogy huszonnégy óra múlva ismét eljön. Ez a huszonnégy óra azonban hosszú volt, nagyon hosszú. Most azt közölte vele az orvos, hogy egy hétre a Balaton mellé kell utaznia, hadgyakorlatra, de lehet, hogy öt-hat nap múlva már itthon lesz. Barabás látogatása után mindig kissé jobb hangulatban volt, az orvos fölvillanyozta, derűis, kellemes érzéseket keltett benne s önbizalmat. Mekkora a világ. Sárszeg ezen csak kis pont. Vannak fővárosok, hol az ilyen gyötrődés érthetetlen lenne. Bécsben látta magát, mint fiatalembert, öreg egyetemi tanárját s játszadozott a gondolattal, hogy mellette marad, mint tanársegédje, fehér köpenyben áll a laboratóriumban, előtte húsz gázláng s ő lombikban valami folyadékot melegít. Háza előtt a tűzoltóbanda indulót muzsikált. Követte a pattogó zenét, de a vidámság egyszerre csupa ájulat lett s a trombiták megint végletekig csigázták kétségbeesését. Amint a nap előrehaladt, állapota fokozatosan rosszabbodott. A beteg nappal nagy, párnás karszékében üldögélt, két könyökét a karfához nyomva, anélkül, hogy hátát a támlához értetné. Egy fénysávot nézett a padlón, mely a csukott ablaktáblán beesett. Akkor elszenderedett. Napközben rövid ideig aludt, öt-tíz percig. Álmai szaggatottak voltak, gyötrők, üldözték, futottak utána, ő pedig verekedett, letaposta támadóit, de mikor a földön hevertek s rájuk pillantott, egy oly alakot látott, hogy megijedt tőle és fölébredt. A fény,sáv még mindig a padlón imbolygott, csak kissé távolabb, minthogy azóta a nap folytatta írtját. Alkonyodott. Pepike előtte állt, vagy vele szemben ült, egy széken és Novák mihelyt kinyitotta szemét, az ő jó arcát vette észre. . Unokanénje szelíden mosolyogva szól hozzá: PESTI HÍRLAP 3