Pesti Hírlap, 1925. február (47. évfolyam, 26-48. szám)

1925-02-01 / 26. szám

Garadhci és miank. A háború óta egyre-másra halljuk és ol­vassuk, hogy az európai civilizációnak beal­konyodott. Mi magyarok a megszállott terüle­teken a magunk szemével látjuk, hogyan süllyed el fokról-fokra egy darab Európa a bar­bárság mocsarában. Az egész európai értelmi­ség sejti, hogy valahol nagy baj van, de hogy mennyire haladt már a pusztulási folyamat, arról egyikünknek sincs tiszta képe. Az ázsiai népek kividről figyelnek minket, róluk fölte­h­et­nők, hogy több elfogulatlansággal ítélik meg helyzetünket, mint magunk. Úgy látszik, ők már elvégezték magukban, hogy az európai civilizáció bukása nem a messzi távolban je­lentkező veszedelem, hanem kész valóság.­ Ta­gore, aki pedig kimondottan ájropéer, egy tokiói előadásában óva intette az ázsiaikat at­tól, hogy fiaikat továbbra is Európában nevel­tessék. Mahatma Gandhi, a hindu vezér, aki­ről Romain Rolland mostanában könyvet írt, az európai civilizációt az emberiség gonosz el­lenségének tartja, amely — szerencsére (!) — hamarosan el fogja pusztítani önmagát. Tehát ennyire volnánk már!! E­gyetlen, acélfogó bálványként fölfalja saját híveit. Az európai civilizáció a gép segítségé­vel elpusztítja önmagát. De mi várakozik még reánk ebben a szörnyű pusztulási folyamat­ban?! A jövő háborúja a rovarirtás formáját fogja fölvenni, hiszen minduntalan halljuk, hogy az európai hadseregek ma már olyan gá­zok birtokában vannak, amelyekkel néhány­­óra alatt egész világvárosok lakosságát el le­het mérgezni. A jövő háborújában nem lesz hadüzenet. Az ellenségek éjnek idején meg fogják lepni egymás városait és a győztes ba­bérkoszorúját az nyeri el, aki több békésen alvó férfit és nőt tud elpusztítani. • A világháború tapasztalatai után ki ké­telkedik benne, hogy a kultúrnemzetek erre igenis képesek? Íme, az európai civilizáció végső eredménye: egy fölfegyverkezett őrült, akit az emberiség érdekében le kell fogni.­­ Gandhi az európai erőszak ellen a non­violence, az erőszaktól való tartózkodás fegy­verét szegezi. A géppuska ellen a szeretet fegy­verét. Képzelhető ennél halálosabb lefőzetése a keresztény Európának? Egy helyen így ír erről: „Non-violence: tudatos szenvedés . . . Azok a férfiak, akik a leggonoszabb erőszak idején fölfedezték a non-violence törvényét, nagyobb lángelmék voltak, mint Newton, na­gyobb hadvezérek, mint Wellington, ők bebi­zonyították, hogy a katonai fegyverek hatás­talanok ... A non-violence a mi fajunk tör­vénye, miként a violence a bestiáé. (Hallod ezt, Európai!) A bestiában a szellem szunnyad. Az ember méltósága magasabbrendű törvény után kívánkozik: ez a szellem ereje . . Azt akarom, hogy India engedelmeskedjék ennek a törvénynek, azt akarom, hogy ébredjen a saját erejének tudatára. Lelke van, amely nem pusztulhat el. Ez a lélek szembeszállhat a vi­lág minden anyagi hatalmával.­" Más helyen azt mondja: „India erre nem fizikai eszközeiben van, hanem megfékez­hetetlen akaraterejében. Non-violence nem je­lenti azt, hogy kiszolgáltatjuk magunkat a go­nosztevőnek. Non-violence a lélek minden­ ere­jét szembe helyezi a zsarnok akaratával. Egyet­len férfi ilyen módon szembeszállhat egy egész birodalommal és előidézheti annak bukását." Aki azt hiszi, hogy a hinduk passzív re­zisztenciájának alapja a gyávaság, az téved.­ Európai embernek nem könnyű az ázsiai men­talitást megértenie. Gandhi azt mondja: „Ahol csak a gyávaság és az erőszak közt van vá­lasztás, ott az erőszakot ajánlom. Magam nyugodt lélekkel elhatároztam, hogy inkább meghalok, semhogy embert ölnék. Akiben azon­ban nincs ennyi bátorság, az inkább gyako­rolja magát az emberölés és a meghalás mű­vészetébe, semhogy gyalázatosan szökjön a veszedelem elől. India védje meg inkább fegy­verrel a becsületét, de ne legyen gyáva nézője a saját megaláztatásának. De én tudom, hogy a non-violence épen­ annyira fölötte áll a vio­lence-nek, mint a megbocsájtás a büntetésnek." Hogy a hinduk mennyire megértik és komolyan veszik Gandhi tanítását, azt bizo­nyítja a guru-ka-baghi híres eset. Ezen a he­lyen hindu szentély van, ahol rosszhírű embe­rek garázdálkodtak. A nép el akarta őket za­varni, az angol kormány azonban — ő tudja, miért? — védemükbe fogadta őket. Ekkor összegyűlt ötezer fiatal ember a non-violence hívei közül. Mindennap százan közülök imád­kozva a szenthely felé vonultak. Az angol rendőrség egy hídon várta őket, vasvégű bo­tokkal. A fiatal­emberek a sürű­ botütések és rúgások között imádkozva mentek előre, am­íg egyenként el nem ájultak. Mindennap száz ember az ájulásig botoztatta magát, anélkül, hogy egyetlen kiáltást, vagy jajszót is hallat­­tak volna. Ez hetekig tartott. Egy angol em­ber, Andrewes, aki végignézte a dolgot, azt írja, hogy „a kereszt árnyékát" vélte látni. Ez az: a kereszt! Ha Jézus tanítványai fegyveres erővel támadtak volna a római biro­dalomra, az őskereszténység szánalmas ku­darcba f­ulladt volna, így azonban a szegény emberek csapatja az önkéntes szenvedés jel­vényével és a non-violence erejével megbuk­tatta a cézárok világbirodalmát. A non-vio­lence természetesen nem cél, csak eszköz. En­nek az eszköznek alkamazásához azonban hit kell, olyan hit, amilyen Európában már nincs. Semmi kétség: az emberiség lelke ma már nem Európában lakik. Semmi kétség: a viág jövő sorsa Ázsiában alakul ki. Hetes. — Aludtál. — Igen — mondta Novál, zavartan s egy mozdulatot tett, hogy elhárítsa, ami még előtte volt — aludtam. — Csak aludjál, Tóni. Az jót tesz. De az álom­ nem tett jót, még jobban ki­fárasztotta. Majd uzsonnára, vacsorára hívták. Aztán Pepike így szólt: — Most pedig feküdj le. Pihend ki ma­gad. Már este van. Novák vetkőzött csak azért, hogy ne bolygassa meg a ház rendjét s magával­ is el­hitesse, hogy semmi különös dolog nem tör­tént. Jobb lett volna pedig továbbra is a ka­rosszékben üldögélni, ébrenlét, álom között. Félt az elalvástól, főkép attól az alaktól, ki pár nap óta visszatért álmában s nevezh­etet­len rémülettel töltötte meg. Mellén ilyenkor egy oroszlán feküdt, tépte körmeivel a hasát. Inkább virrasztott. Hátára még mindig nem tudott feküd­ni. Jobb oldalára heveredett, ezt azonban el­unta, bordái kifáradtak. Felült az ágyban. Éjszakái egyformán múltak. Egy ilyen éjszaka felötlött­ benne egy, terv, mely eleinte rendkívül furcsának, ki­vihetetlennek tetszett: az, hogy egy délután minden bejelentés nélkül betoppant Liszner Kálmán fűszeresboltjába és szemtől-szembe beszél fiával, Liszner Vilmossal. Később ezzel a tervvel megbarátkozott. Minden éjszaka, mikor nem tudott aludni, valamit toldott hozzá. Megszokta, kiszínezte. Már nem tartotta oly kalandosnak, oly meg­­valósíthatatlannak. (Folytatjuk.) Az ázsiai entellektuelek hite szerint a világháború az európai civilizáció öngyilkos­sága volt; a fehér fajok sokat emlegetett hala­dása véres és mocskos zsákutcába jutott, ahon­nan nincs visszatérés; a nyugateurópai nagy nemzetek, amelyek büszkén emlegetik, hogy ők a civilizáció élén masíroznak, nemzeti dicső­ségüket ma a szervezett vérengzésben és rab­lásban keresik. Mért emlegette az antant háborús pro­pagandája annyit a hunnokat? A mai u. n. kulturnemzetek csak annyiban különböznek a népvándorlás kalóznépeitől, hogy technikai fölkészültségük jóval veszedelmesebbekké te­szi őket. Európát ma hunnok, vandálok és mongolok lakják, akik repülőgépek és mérges gázok fölött rendelkeznek. A japánok izgatott kárörömmel, a hin­duk komoly szánakozással nézik Európa össze­omlását. Mahatma Gandhi a gépet teszi fele­lőssé a fehér fajok erkölcsi bukásáért. Isten trónjára Európa a gépet ültette, amely­be­a nyomozást megszüntette. Sohasem ámította. Amit tett, az jó volt és szép volt, emberi volt, az egyetlen, amit tenni lehet. Már nem sok dolga akadt. Többször mon­dogatta, hogy rá tulajdonkép nincs rá szük­ség. Novák esdeklő szemmel tekintett Bara­básra. Szorongatta kezét. Nem tudta eddig, hogy ennyire szerette őt. Talán nem­ is bízott különösebben gyógyító­tudományában. Nem várt tőle csodát. De orvos volt, ki a szenvedéssel hivatásszerűen foglal­kozik, kinek az a mestersége, hogy lásson min­den csúnyát, förtelmest, hamis káprázatok nél­kül szemlélje húsunkat, vérünket, a könnyün­ket is, mely ép oly mirigyváladék, mint a többi. Előtte semmi sem szégyen, még sirni sem az. Akinek senkije sem marad, annak még mindig ott az utolsó barát, az orvos, ki ide­genül is ismerős, állati mivoltunk lelkiatyja, kezébe bele lehet fogódzni s kiáltani, hogy se­gítsen, nem birjuk tovább. Maga ez a gondolat is vigasztalta. Az ősi népek bizalma, imádata ébredt föl iránta, melyek az orvost papnak és varázslónak tartják. Azért egyetlen panas­­szó sem hagyta el ajkát. Mind a ketten tartózkodtak említeni azt, amit hiába próbált elintézni az ügyvéd és a rendőrség. Elbeszélgettek erről-arról, fél­óráig. Sajnos, az idő túl hamar elröpült. Bara­básnak mennie kellett civil­ betegeihez, vagy a helyőrségi kórházba. Lova nyerített. Novák tartóztatta darabig, aztán látta, hogy az orvos keze mégis a kilincs után nyúl, és mikor sar­kantyúinak halkuló csengése elhangzott a ka­vicsokon, csak az erősítette, hogy huszonnégy óra múlva ismét eljön. Ez a h­uszonnégy óra azonban hosszú volt, nagyon hosszú. Most azt közölte vele az orvos, hogy egy hétre a Balaton mellé kell utaznia, hadgyakor­latra, de lehet, hogy öt-hat nap múlva már itthon lesz. Barabás látogatása után mindig kissé jobb hangulatban volt, az orvos fölvillanyoz­­ta, derűis, kellemes érzéseket keltett benne s önbizalmat. Mekkora a világ. Sárszeg ezen csak kis pont. Vannak fővárosok, hol az ilyen gyötrődés érthetetlen lenne. Bécsben látta ma­gát, mint fiatalembert, öreg egyetemi tanár­ját s játszadozott a gondolattal, hogy mellette marad, mint tanársegédje, fehér köpenyben áll a laboratóriumban, előtte húsz gázláng s ő lombikban valami folyadékot melegít. Háza előtt a tűzoltóbanda indulót muzsi­kált. Követte a pattogó zenét, de a vidámság egyszerre csupa ájulat lett s a trombiták me­gint végletekig csigázták kétségbeesését. Amint a nap előrehaladt, állapota foko­zatosan rosszabbodott. A beteg nappal nagy, párnás karszékében üldögélt, két könyökét a karfához nyomva, anélkül, hogy hátát a tám­lához értetné. Egy fénysávot nézett a padlón, mely a csukott ablaktáblán beesett. Akkor el­szenderedett. Napközben rövid ideig aludt, öt-tíz per­cig. Álmai szaggatottak voltak, gyötrők, ül­dözték, futottak utána, ő pedig verekedett, le­taposta támadóit, de mikor a földön hevertek s rájuk pillantott, egy oly alakot látott, hogy megijedt tőle és fölébredt. A fény,sáv még mindig a padlón imboly­gott, csak kissé távolabb, minthogy azóta a nap folytatta írtját. Alkonyodott. Pepike előtte állt, vagy vele szemben ült, egy széken és Novák mihelyt kinyitotta szemét, az ő jó arcát vette észre. . Unokanénje szelíden mosolyogva szól hozzá: PESTI HÍRLAP 3

Next