Pesti Hírlap, 1926. május (48. évfolyam, 98-120. szám)
1926-05-28 / 118. szám
14 - ■ - -V ' - ■ SZÍNHÁZ SS ZENE, A Farsangi lakodalom — arany lakodalma. Nevezetes eseménye volt csütörtökön a m. kir. operaháznak, sőt a magyar zeneművészetnek és a hazai, nemzeti kultúrának is: ötvenedszer adták a Farsangi lakodalmat, az első igazán magyar vígoperát, amelyet annak idején a magyar Mesterdalnokok- nak neveztünk el, mert Wagner remekművére emlékeztet zenei részének fölépítésében és szerkezetének kidolgozásában. Amellett magyar zeneanyagból, magyar motívumokból készült, igaz törülmetszett, zamatos magyarságú opera, szövegében és zenéjében színmagyar, minden egyes részében fajtiszta, nemzeti érzésű, a régi magyar urivilágot visszavarázsoló magyar mű ez. És ámbátor nagyapáink korát eleveníti föl: egy régi magyar kúria életét, szokásait, hangulatát és levegőjét viszi színpadra — mégis egy modern opera stílusával és eszközeivel egyesíti a magyar humort és poézist, a magyar vendéglátásnak ma már szinte legerídás megnyilatkozását. Ez a magyar opera, ez a magyar remekmű is ékesszólóan, meggyőzően bizonyítja azt, hogy bár a trianoni „béke“ megcsonkította szent hazánkat, ámbár kifosztották és megrabolták, — de nem vehették el kultúránkat! Ez a mű a magyar művészet és kultúra, a magyar alkotó erő és munkakedv fényes megnyilatkozása, szellemi fölényünknek maradandó erejű dokumentuma. Az a nemzet, mely ilyen művet produkál, élén halad a szellemi életnek, a kultúrának — és hatalmas tényezője a művészi fejlődésnek. Ezt igazolja a csütörtöki jubiláris előadás is, amikor ötvenedszer került színre két év alatt; a Farsangi lakodalomnak ezen aranylakodalma egyszersmind ünnepe a magyar kultúrának és egy szebb jövőnek, a régi szép és dicső múlt visszajövetelének hizlaló auspiciuma!... • A csütörtöki címnapon szeretettel üdvözöljük a szerzőket, főleg Poldinit, a zeneszerzőt, aki bár külföldön él, de megmaradt műveiben igaz magyarnak; üdvözöljük Kerner Istvánt, hazai zeneművészetünk titánját, aki bár gyöngélkedő testtel, de csudás művészi szellemmel és lankadatlan energiával vitte diadalra a művet, és üdvözöljük valamennyi szereplőt, a legkisebb epizódistáig és a kórus névtelen hőseiig, valamint a zenekari művészeket; nemkülönben Márkus László főrendezőt és jeles segédeit — valamennyi, egyenként és együttvéve, méltán osztozkodhat a jubiláris előadás nevezetes diadalában és az abban rejlő kulturális esemény jelentőségében. És végül üdvözöljük a közönséget, mely hazafias szeretettel karolta föl a magyar művet — szakítván eddigi, hazai dalművekkel szemben mutatott érthetetlen idegenkedésével — és legutoljára, de csakis sorrendben utolsó helyen, büszkén részt kérünk a mai est öröméből a magyar sajtó számára is, amely kezdettől fogva, határtalan szeretettel támogatta a magyar szerzők és a magyar művészek ügyét. * A jubiláris előadás szakadatlan láncolata volt a lelkes ovációknak. Kerner István gyöngélkedett és így csak páholyban jelent meg; helyette Berg Ottó vezényelt, igaz temperamentummal és művészi ízléssel; sok tapsban részesítették a főbb szereplőkkel: Sebők Sárival, Medek Annával, Patakyval, Szemerével, Marschalkó Rózsival, Halász Gittával, Szendével, Bársony Dórával stb. együtt. Előadás után pedig társasvacsora volt a Fészekben, és a lakoma során temérdek felköszöntőben ünnepelték a nevezetes kulturális esemény tényezőit. Az előadást végighallgatta illusztris vendégünk, Becker porosz kultuszminiszter is, gr. Klebelsberg kultuszminiszter páholyában; az ő kedvéért, megjelentek az itteni német követség tagjai, továbbá báró Calice vezetésével az osztrák követség tagjai is. És ugyancsak az ő tiszteletére előadták a Toidini-opera előtt a III. Leonora-nyitányt is, Rékai Nándor karmester lendületes vezényletével. Dr. Béldi szeretos dátum közt a napokban, minden előzetes szándék nélkül történt. Sebestyén Géza, a Városi Színház igazgatója a szóbanforgó színházi direktor, aki elhatározta, hogy műsorra tűzi Rákosi Jenőnek oly sok diadalt megért drámáját, a Magdolnát. Mármost, mi történt? Sem több, sem kevesebb, mint az a különös és ha nem törvényszerűnek tekintendő, hát bizonyára a telepátia világába tartozó összejátszása a dátumnak, hogy t. i. kiderült ennek a Magdolna-repriznek jubileumi volta. Éppen most májusban van ugyanis hatvan éve, hogy Rákosi Jenő, mint ifjú színpadi szerző, először jelent meg a rivalda lámpái előtt, első drámájának, az Aesopus-nak premierjén a Nemzeti Színházban. Íme tehát: Sebestyén Géza, ismételjük, egészen véletlenül, éppen arra az időpontra tűzte ki a Magdolna reprizét, amikor ez a repriz szerzőjének drámaírói jubileuma és mint ilyen ritka ünnepi alkalom. Mert várjon melyik színpadi szerzőnek adatott meg, hogy a színpaddal való házasságának gyémántlakodalmát megünnepelhesse? És kell-e ennél fényesebb igazolása annak a tételünknek, hogy egy igazi nagy ember minden napja jubileum, még akkor is, ha ő maga sem tartja számon, mint ahogy bizonyára Rákosi Jenő is csak ezekből a sorokból értesül pályájának erről az újabb nagy évfordulójáról. Salamon Béla, a népszerű komikus, aki hétfőn lép fel utoljára a Royal Orfeumban és azután vidéki turnéra indul. Rákosi Jenő, a Magdolna és egy érdekes jubileum. Egy nagy ember életének minden napja jubileum. Ha nem születésének, pályakezdésének, egyegy nagy diadalának emlékezetes jubileuma, akkor legalábbis annak a sok, napról-napra megszülető új, ragyogó eredménynek csendes évfordulója minden egyes nap a nagy alkotók életében, amely pályájukon a géniusz egyre megújuló lendületéből, munkájából fakad. Fokozottan áll ez az igazság Rákosi Jenőre, akinek lángelméje soha, egyetlen percet sem vesztegetett el tétlenül és aki minden nappal halhatatlant alkot és alkotott már évtizedekkel ezelőtt. Nem a véletlennek tehát, hanem ennek a fentebb kimondott és valósággal fizikai biztosságú törvénynek tulajdonítható az az érdekes találkozás, amely egy színigazgató színházi terve és egy jelen »n■ ‘ ^»i »iflwwpflpaiBBapMWTO PESTi ftffcLAP 1936. május 28., péntek. Koessler János meghalt. Ismét gyásza van a zenevilágnak és annak keretében a magyar zeneművészetnek: Koessler János meghalt. Nagy zeneelméleti tudós, kitűnő zenepaedagógus, értékes zeneszerző és határtalan jóságú, kedves és szeretetreméltó ember volt, és mindegyik minőségében felejthetetlen emléket hagyott itteni híveinek emlékezetében. Tanítványai közül Dohnányi, Bartók Béla, Kálmán Imre, Huszka Jenő, Kodály Zoltán, Reiner Frigyes, Szántó Tivadar, Szendy Árpád, a korán elhunyt Jakoby Viktor, Lichtenberg Emil, Unger Ernő, Weiner Leó, és még sok más jeles zenész és zeneszerző hírt és dicsőséget szerzett mesterének is; egész zenésznemzedék köszöni tudását az ő tanításának, az ő buzdító, ambiciót keltő egyéni varázsának. Kiváló zenész volt és kiváló zenészeket nevelt; élete javát nálunk töltötte, a magyar zeneművészet szolgálatában — de meghalni hazament, szőkébb hazájába és ott Ausbachban íhost rövid gyöngélkedés után elszenderült. Bajor származású volt, és a müncheni Rheinbergernél végezte orgona és zeneelméleti tanulmányait. Már 1877-ben a drezdai zenedében tanárkodott, alig huszonnégy esztendős volt és már is hírneves zenetanár; mégis tovább tanult Wüllnernél, mindaddig, mig 1881-ben a kölni városi színház meghívta karmesternek. De ott csak egy évig maradt; már 1882-ben az átszervezett m. kir. zeneakadémiához kerül mint az orgonajáték és a karének tanára; utóbb Volkmann Róbert halála után a zeneszerzési és zeneelméleti tanszakon is tanított, megszakítás nélkül több mint negyedszázadig. 1907-ben meg is ünnepelték Koessler zenepaedagógusi működésének negyedszázados évfordulóját és akkori kultuszminiszterünk, gróf Apponyi Albert, meleghangú levélben adott kifejezést a kormány elismerésének; mikor pedig Koessler 1908-ban nyugdíjba ment, a Ferenc József-rend lovagkeresztjét, később pedig a III. o. vaskoronarendet kapta érdemeinek elismeréséül. Mikor pedig Hubay Jenő 1920-ban a Zeneakadémiából zeneművészeti főiskolává emelkedett tanintézet elnöke lett, újból reaktiválta Koesslert, aki ismét a régi szeretettel és buzgalommal tanított, a mostani tanév elejéig, amikor is azután végérvényesen visszavonult. Kompozíciói közül nálunk is előadták a Szilveszteri harangok című oratóriumát és egy vegyes kórusra írott tizenhat szólamú zsoltárját; itt azonkívül kamarazenét, hegedű és gordonkaversenyeket; egy Münzenfranz című népies operát, számos dalt, stb. Műveiben nemcsak kiváló tudása, mesteri rutinja és szuverén technikája érvényesült, de harmonikus kedélye és poetikus lelkülete is. Olyan volt az életben is, harmonikus, minden ellentétet elkerülő, békés természetű, galambszivü, valóságos aranyember; jóságos arcvonásain olympusi nyugalom honolt; és szavaiban, valamint cselekvéseiben egy megállapodott, sok belső küzdelemben megtisztult életfilozófia nyilatkozott meg. Mikor másodszor visszavonult, ezúttal már véglegesen nyugalomba, kényezve búcsúzott itteni híveitől, növendékeitől, tanártársaitól, és a búcsúnál csak annyit mondott: — Hazamegyek, meghalni! Búcsúszava most teljesült, megvált az élettől, amely számára csakis munkát, eredményes munkát jelentett, és ennek a munkának kényszerű szünetelésével mégis szűnt az élete . . . Most már az angyalok kórusát, a szférák zenéjét hallja; együtt van elhunyt híveivel, az örök harmónia honában. És mi nem fogjuk többé látni szép észfürte, és hosszú fehér szakállal övezett zeuszi fejét, nem halljuk többé kedves szavát, amely annyi elismerést tudott adni az igazi tehetségnek és olyan szűkszavú, de lesújtó véleményt mondott a művészet templomába tolakodó dilettánsokról; de vigasztalhat az a tudat, hogy a mester tovább él tanítványaiban, és hogy az általa elhintett vetőmagból már eddig is szép termése volt és remélhetőleg még ezután is lesz — a magyar zeneművészetnek és kultúrának. (—ld.) Moissi-esték. A halálos szerelem játéka. Ez a finom dráma az évad egyik legnépszerűbb darabja. Miért? Romain Rolland „nem szolgálja ki“ a közönséget. Nem él az érdekcsigázás fogásaival. Mondanivalója lélektani-erkölcsi. Célja: három ember pontos elemzése. De a jelenetekben, melyeket gyakran csak eszmei viták alkotnak, igazán él a történelem. A nézők pedig, kik átélték a háborút és forradalmat, kitűnő előkészítő iskolán mentek át, hogy ezt megértsék. Moissi ezzel a francia darabbal kezdte meg tizenegy estére szóló vendégszereplését. Courwisier zilált, szürke parókáját hordja — tágranyílt szemében a rémuralom csóvafénye s az emberiesség igazi hősisége. A konvent padjairól otthonába hozza a dialektikát, az ékesszólást, a szenvedelmességet. Ragyogó, lírai színész. Mindenekelőtt pompás részletei vannak, megmunkált és kivetített mondatai, melyek mögött olykor az érzelmesség mandolin-hangjait, olykor a forradalom dobpörgését hallani. Az utolsó lemondó jelenetben tökéletes. Játszótársairól ezt bajos elmondani. Az ifjú hősszerelmes aranyfoga villog — 1794-ben — és oly pátosszal játszik, melyet nyilván 1694-ben is ósdinak tartottak. Maga a kiállítás is fakó-kopott. Az együttes s a szegényes környezet az a fekete háttér, mely legföljebb arra szolgál, hogy a vendégművész kiválósága annál jobban kidomborodjék. Costa: Táblás házak! Tomboló siker! Leopoldi — Wiesenthal Charlotte Waldow, M rm in Berg Wien legjobb humoristái és társulatuk vendégjátéka a Terézkörúti Színpadon Telefon : 65—54. (Teréz körút 46 sz.) Kezdete: fél 9 órakor. RENDES HELYÁRAK! RENDES HELYÁRAK!