Pesti Hírlap, 1926. május (48. évfolyam, 98-120. szám)

1926-05-28 / 118. szám

14 - ■ - -V ' - ■ SZÍNHÁZ SS ZENE, A Farsangi lakodalom — arany lakodalma. Nevezetes eseménye volt csütörtökön a m. kir. operaháznak, sőt a magyar zeneművészetnek és a hazai, nemzeti kultúrának is: ötvenedszer adták a Farsangi lakodalmat, az első igazán magyar víg­­operát, amelyet annak idején a magyar Mester­dal­nokok- nak neveztünk el, mert Wagner remekmű­vére emlékeztet zenei részének fölépítésében és szerkezetének kidolgozásában. Amellett magyar zeneanyagból, magyar motívumokból készült, igaz törülmetszett, zamatos magyarságú opera, szövegé­ben és zenéjében színmagyar, minden egyes részé­ben fajtiszta, nemzeti érzésű, a régi magyar urivilá­­got visszavarázsoló magyar mű ez. És ámbátor nagyapáink korát eleveníti föl: egy régi magyar kúria életét, szokásait, hangulatát és levegőjét viszi színpadra — mégis egy modern opera stílusával és eszközeivel egyesíti a magyar humort és poézist, a magyar vendéglátásnak ma már szinte legerídás megnyilatkozását. Ez a magyar opera, ez a­ magyar remekmű is ékesszólóan, meg­győzően bizonyítja azt, hogy bár a trianoni „béke“ megcsonkította szent hazánkat, ámbár kifosztották és megrabolták, — de nem vehették el kultúránkat! Ez a mű a magyar művészet és kultúra, a magyar alkotó erő és munkakedv fényes megnyilatkozása, szellemi fölényünknek maradandó erejű dokumen­tuma. Az a nemzet, mely ilyen művet produkál, élén halad a szellemi életnek, a kultúrának — és hatal­mas tényezője a művészi fejlődésnek. Ezt igazolja a csütörtöki jubiláris előadás is, amikor ötvenedszer került színre két év alatt; a Farsangi lakodalomnak ezen aranylakodalma egyszersmind ünnepe a ma­gyar kultúrának és egy szebb jövőnek, a régi szép és dicső múlt visszajövetelének hizlaló auspi­­ciuma!... • A csütörtöki címnapon szeretettel üdvözöl­jük a szerzőket, főleg Poldinit, a zeneszerzőt, aki bár külföldön él, de megmaradt műveiben igaz ma­gyarnak; üdvözöljük Kerner Istvánt, hazai zene­művészetünk titánját, aki bár gyöngélkedő testtel, de csudás művészi szellemmel és lankadatlan ener­giával vitte diadalra a művet, és üdvözöljük vala­mennyi szereplőt, a legkisebb epizódistáig és a k­órus névtelen hőseiig, valamint a zenekari mű­vészeket; nemkülönben Márkus László főrendezőt és jeles segédeit — valamennyi, egyenként és együttvéve, méltán osztozkodhat a jubiláris előadás nevezetes diadalában és az abban rejlő kulturális esemény jelentőségében. És végül üdvözöljük a közönséget, mely hazafias szeretettel karolta föl a magyar művet — szakítván eddigi, hazai dalmű­vekkel szemben mutatott érthetetlen idegenkedésé­vel — és legutoljára, de csakis sorrendben utolsó helyen, büszkén részt kérünk a­ mai est öröméből a magyar sajtó számára is, amely kezdettől fogva, határtalan szeretettel támogatta a magyar szerzők és a magyar művészek ügyét. *­­ A jubiláris előadás szakadatlan láncolata volt a lelkes ovációknak. Kerner István gyöngélke­dett és így csak páholyban jelent meg; helyette Berg Ottó vezényelt, igaz temperamentummal és művészi ízléssel; sok tapsban részesítették a főbb szereplőkkel: Sebők Sárival, Medek Annával, Pa­­takyval, Szemerével, Marschalkó Rózsival, Halász Gittával, Szendével, Bársony Dórával stb. együtt. Előadás után pedig társasvacsora volt a Fészek­ben, és a lakoma során temérdek felköszöntőben ünne­pelték a nevezetes kulturális esemény tényezőit. Az előadást végighallgatta illusztris vendé­günk, Becker porosz kultuszminiszter is, gr. Kle­­belsberg kultuszminiszter páholyában; az ő kedvé­ért, megjelentek az itteni német követség tagjai, to­vábbá báró Calice vezetésével az osztrák követség tagjai is. És ugyancsak az ő tiszteletére előadták a Toidini-opera előtt a III. Leonora-nyitányt is, Ré­kai Nándor karmester lendületes vezényletével. Dr. Béldi szere­tos dátum közt a napokban, minden előzetes szán­dék nélkül történt. Sebestyén Géza, a Városi Színház igazgatója a szóbanforgó színházi direktor, aki elhatározta, hogy műsorra tűzi Rákosi Jenőnek oly sok diadalt megért drámáját, a Magdolná­t. Mármost, mi tör­tént? Sem több, sem kevesebb, mint az a különös és ha nem törvényszerűnek tekintendő, hát bizonyára a telepátia világába tartozó összejátszása a dátum­nak, hogy t. i. kiderült ennek a Magdolna-repriz­­nek jubileumi volta. Éppen most májusban van ugyanis hatvan éve, hogy Rákosi Jenő, mint ifjú színpadi szerző, először jelent meg a rivalda lám­pái előtt, első drámájának, az Aesopus-nak premier­jén a Nemzeti Színházban. Íme tehát: Sebestyén Géza, ismételjük, egé­szen véletlenül, éppen arra az időpontra tűzte ki a Magdolna reprizét, amikor ez a repriz szerzőjének drámaírói jubileuma és mint ilyen ritka ünnepi al­kalom. Mert várjon melyik színpadi szerzőnek ada­tott meg, hogy a színpaddal való házasságának gyé­mántlakodalmát megünnepelhesse? És kell-e ennél fényesebb igazolása annak a tételünknek, hogy egy igazi nagy ember minden napja jubileum, még akkor is, ha ő maga sem tartja számon,­­ mint ahogy bizonyára Rákosi Jenő is csak ezekből a sorokból értesül pályájának erről az újabb nagy évfordulójáról. Salamon Béla, a népszerű komikus, aki hétfőn lép fel utoljára a Royal­ Orfeumban és azután vidéki turnéra indul. Rákosi Jenő, a Magdolna és egy érdekes jubileum. Egy nagy ember életének minden napja jubi­leum. Ha nem születésének, pályakezdésének, egy­­egy nagy diadalának emlékezetes jubileuma, akkor legalábbis annak a sok, napról-napra megszülető új, ragyogó eredménynek csendes évfordulója min­den egyes nap a nagy alkotók életében, amely pá­lyájukon a géniusz egyre megújuló lendületéből, munkájából fakad. Fokozottan áll ez az igazság Rákosi Jenőre, akinek lángelméje soha, egyetlen percet sem vesztegetett el tétlenül és aki minden nappal halhatatlant alkot és alkotott már évtizedek­kel ezelőtt. Nem a véletlennek tehát, hanem ennek a fentebb kimondott és valósággal fizikai biztosságú törvénynek tulajdonítható az az érdekes találkozás, amely egy színigazgató színházi terve és egy jelen­ »n■ ‘ ^»i »iflwwpflpaiBBapMWTO PESTi ftffcLAP 1936. május 28., péntek. Koessler János meghalt. Ismét gyásza van a zenevilágnak és annak keretében a magyar zeneművészetnek: Koessler Já­nos meghalt. Nagy zeneelméleti tudós, kitűnő zene­paedagógus, értékes zeneszerző és határtalan jó­­ságú, kedves és szeretetreméltó ember volt,­­ és mindegyik minőségében felejthetetlen emléket ha­gyott itteni híveinek emlékezetében. Tanítványai közül Dohnányi, Bartók Béla, Kálmán Imre, Husz­­ka Jenő, Kodály Zoltán, Reiner Frigyes, Szántó Tivadar, Szendy Árpád, a korán elhunyt Jakoby Viktor, Lichtenberg Emil, Unger Ernő, Weiner Leó, és még sok más jeles zenész és zeneszerző hírt és dicsőséget szerzett mesterének is; egész zenész­nemzedék köszöni tudását az ő tanításának, az ő buzdító, ambiciót keltő egyéni varázsának. Kiváló zenész volt és kiváló zenészeket nevelt; élete javát nálunk töltötte, a magyar zeneművészet szolgálatá­ban — de meghalni hazament, szőkébb hazájába és ott Ausbachban íhost rövid gyöngélkedés után el­­szenderült. Bajor származású volt, és a müncheni Rhein­­bergernél végezte orgona és zeneelméleti tanulmá­nyait. Már 1877-ben a drezdai zenedében tanárko­­dott, alig huszonnégy esztendős volt és már is hír­neves zenetanár; mégis tovább tanult Wüllnernél, mindaddig, mig 1881-ben a kölni városi színház meghívta karmesternek. De ott csak egy évig ma­radt; már 1882-ben az átszervezett m. kir. zeneaka­démiához kerül mint az orgonajáték és a karének­ tanára; utóbb Volkmann Róbert halála után a ze­neszerzési és zeneelméleti tanszakon is tanított, megszakítás nélkül több mint negyedszázadig. 1907-ben meg is ünnepelték Koessler zenepaedagó­­gusi működésének negyedszázados évfordulóját és akkori kultuszminiszterünk, gróf Apponyi Albert, meleghangú levélben adott kifejezést a kormány el­ismerésének; mikor pedig Koessler 1908-ban nyug­díjba ment, a Ferenc József-rend lovagkeresztjét, később pedig a III. o. vaskoronarendet kapta érde­meinek elismeréséül. Mikor pedig Hubay Jenő 1920-ban a Zene­­akadémiából zeneművészeti főiskolává emelkedett tanintézet elnöke lett, újból reaktiválta Koesslert, aki ismét a régi szeretettel és buzgalommal tanított, a mostani tanév elejéig, amikor is azután végérvé­nyesen visszavonult. Kompozíciói közül nálunk is előadták a Szil­veszteri harangok című oratóriumát és egy vegyes kórusra írott tizenhat szólamú zsoltárját; itt azon­kívül kamarazenét, hegedű és gordonkaversenye­ket; egy Münzenfranz című népies operát, számos dalt, stb. Műveiben nemcsak kiváló tudása, meste­ri rutinja és szuverén technikája érvényesült, de harmonikus kedélye és poetikus lelkülete is. Olyan volt­­ az életben is, harmonikus, minden ellentétet elkerülő, békés természetű, galambszivü, valóságos aranyember; jóságos arcvonásain olympusi nyuga­lom honolt; és szavaiban, valamint cselekvéseiben egy megállapodott, sok belső küzdelemben meg­tisztult életfilozófia nyilatkozott meg. Mikor másodszor visszavonult, ezúttal már véglegesen nyugalomba, kényezve búcsúzott itteni híveitől, növendékeitől, tanártársaitól, és a búcsú­nál csak annyit mondott: — Hazamegyek, meghal­ni! Búcsúszava most teljesült, megvált az élettől, amely számára csakis munkát, eredményes munkát jelentett, és ennek a munkának kényszerű szünete­lésével mégis szűnt az élete . . . Most már az angyalok kórusát, a szférák ze­néjét hallja; együtt van elhunyt híveivel, az örök harmónia honában. És mi nem fogjuk többé látni szép észfürte, és hosszú fehér szakállal övezett zeuszi fejét, nem halljuk többé kedves szavát, amely annyi elismerést tudott adni az igazi tehetségnek és olyan szűkszavú, de lesújtó véleményt mondott a művészet templomába tolakodó dilettánsokról; de vigasztalhat az a tudat, hogy a mester tovább él ta­nítványaiban, és hogy az általa elhintett vetőmag­ból már eddig is szép termése volt és remélhetőleg még ezután is lesz — a magyar zeneművészetnek és kultúrának. (—ld.) Moissi-esték. A halál­os szerelem játéka. Ez a finom dráma az évad egyik legnépszerűbb darabja. Miért? Romain Rolland „nem szolgálja ki“ a közönséget. Nem él az érdekcsigázás fogásaival. Mondanivalója lélektani-erkölcsi. Célja: három em­ber pontos elemzése. De a jelenetekben, melyeket gyakran csak eszmei viták alkotnak, igazán él a történelem. A nézők pedig, kik átélték a háborút és forradalmat, kitűnő előkészítő­ iskolán mentek át, hogy ezt megértsék. Moissi ezzel a francia darabbal kezdte meg tizenegy estére szóló vendégszereplését. Courwisier zilált, szürke parókáját hordja — tágranyílt sze­mében a rémuralom csóvafénye s az emberiesség igazi hősisége. A konvent padjairól otthonába hozza a dialektikát, az ékesszólást, a szenvedelmességet. Ragyogó, lírai színész. Mindenekelőtt pompás rész­letei vannak, megmunkált és kivetített mondatai, me­lyek mögött olykor az érzelmesség mandolin-hang­jait, olykor a forradalom dobpörgését hallani. Az utolsó lemondó jelenetben tökéletes. Játszótársairól ezt bajos elmondani. Az ifjú hősszerelmes aranyfoga villog — 1794-ben — és oly pátosszal játszik, melyet nyilván 1694-ben is ósdi­nak tartottak. Maga a kiállítás is fakó-kopott. Az együttes s a szegényes környezet az a fekete háttér, mely legföljebb arra szolgál, hogy a vendégművész kiválósága annál jobban kidomborodjék. Costa: Táblás házak! Tomboló siker! Leopoldi — Wiesenthal C­harlotte W­aldow, M rm in B­erg Wien legjobb humoristái és társulatuk vendégjátéka a Terézkörúti Színpadon Telefon : 65—54. (Teréz­ körút 46­ sz.) Kezdete: fél 9 órakor. RENDES HELYÁRAK! RENDES HELYÁRAK!

Next