Pesti Hírlap, 1926. november (48. évfolyam, 250-273. szám)
1926-11-14 / 260. szám
42 A PESTI HÍRLAP VASÁRNAPJA 1926. november 14. — Nem regimeváltozás, hanem világkrizis előtt állunk. A háború utáni kormányrendszerek nem tudnak beleilleszkedni az adott körülményekbe. Az emberek elégedetlenek• A különbség csak az, hogy azokban az országokban, ahol a szabadság teljes, ott a panasz hangot is ad s ezzel szűnik az elégedetlenség, mig ahol diktatúra, terror vagy önkény uralkodik, a panasz, az elégedetlenség belefullad az emberekbe és fojtogatja őket. Franciaország külpolitikájára vonatkozóan pedig ezt mondta Painlevé: — Franciaország külpolitikája csak internacionális lehet. Szövetségeseinek teljes egyetértésével meg kell teremtenie a nemzetközi békét s mindenek fölött és legelsősorban igazi, őszinte és tartós békének kell létrejönnie Franciaország és Németország között. Paul Painlevé a szívére tette a kezét, amikor ezeket a szavakat mondta. Más embernél póz lehetett volna ez a theátrális gesztus, Painlevé őszinte volt. És most nem tudom, minek nevezzem, — az élet furcsaságának, iróniájának, vagy csak egyszerűen véletlennek — hogy Paul Painlevé, aki 1924-ben a francia-német béke megteremtését jelölte meg a francia külpolitika legelső és legfontosabb feladatául, a háború alatt Franciaország legaktívabb hadügyminisztere volt. A francia nehéztüzérséget 1917-ben Painlevé fejlesztette ki, a tankok ezreit Painlevé gyártatta, a légiflotta számát Painlevé szaporította. Franciaország a legkétségbeesettebb erőfeszítéseket tette már, amikor Painlevé 1917 márciusában elfoglalta a hadügyminiszteri széket. Nyugtalantság a katonák között a fronton, nyugtalanság bent az országban. Hadosztályok, hadtestek parancsnokait úgy lökdösték ide-oda, mint a sakktáblán a figurákat. Egyes frontszakaszokon a vezérkar a felsőbb parancsnokságok tudta nélkül, saját iniciatívájára offenzívát kezdett. Így történt meg, hogy például Nivelle generális önkényes offenzívájakor az első napon harmincötezer halottjuk volt a francia csapatoknak. És ugyanazon a napon Painlevé, a hadügyminiszter, azt a jelentést kapta Nivelle tábornoktól, hogy a csapatai veszteség nélkül, tíz kilométernyi távolságra haladtak előre. Ez a tíz kilométer a valóságban ötszáz méter volt. Painlevének minden hadügyminiszteri tekintélyét érvényesítenie kellett, hogy az önkényes offenzíva további folytatását megakadályozza. Ekkor történt Pétain és Foch marsallok kinevezése. Az előkészített offenzíva azonban nem sikerült és Paul Painlevének távoznia kellett a hadügyminisztérium éléről. Megbuktatta az intrika, amely abban az időben teljes erővel tombolt a francia hadvezetőségben, kormányban, államtanácsban, mindenütt. Amikor Painlevé elbúcsúzott a hadügyminiszteri székből, ezt mondta: — Azon a napon, amikor elhagyom a hatalmat, értem el azt, hogy az angol kormány Lloyd-George útján ünnepélyesen kijelentette, hogy Anglia nem teszi le addig a fegyvert, amíg Franciaország vissza nem kapja Elzász-Lotharingiát. Paul Painlevé a teljes népszerűtlenséget érezte akkor maga körül, szüksége volt, hogy a hadügyminisztérium élén elért eredményeket hangoztassa. És hogy a népszerűtlenség mennyire fájt neki, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy „Miért neveztem ki Foch-t és Petain-t?" címmel könyvet is írt, amelyben a balul végződött offenzíva miatti felelősséget igyekezett elhárítani magáról. Painlevé háború alatti hadügyminiszteri tevékenységét — francia szempontból — lehet nevezni patriotizmusnak, hazafiúi kötelességnek is, de van valami végzetszerűség is abban, hogy tankokat, ágyukat gyártat az az ember, akinek patriotizmusa mellett is nemzetközinek kellene lennie, mint a tudomány, amelynek szolgája és apostola. Paul Painlevé ma jelen van minden békekongresszuson, hirdeti a nemzetek közötti együttműködés eszméjét és elítéli a gyűlölet és a bosszú politikáját. Franciától többet kivárni a naivság. Paul Painlevé pedig elsősorban talán mégis csak francia. Szentgyörgyi Ferenc. vék én, ha most ő ülne itt és beszélne rólam, nem pedig én, beszélve őróla. És váljon idézzem-e még a Kisfaludytestvérpárt? Minek? Nem mennék velük se többre és végre is csak az lenne belőle, hogy magamnak kell magamról beszélnem. És ha megengedik, kezdem mindjárt születésemen, ami rám nézve kétségkívül életem egyik legnevezetesebb eseménye volt. Persze, amit tudok róla, azt édesanyám elbeszéléséből tudom. Konstatálnom kell ebből, hogy születésem napos napján teljes napfogyatkozás volt. Olyan sötét lett nappal, hogy a csorda bőgve s futva hazaszaladt a legelőről. Hogy ez a természeti fenomén összefüggésbe is van-e születésemmel, azt döntsék el majd halálom után életrajzíróim. Mert hiszen lehet a dolog a véletlenség játéka is. Azon a napon alkalmasint más gyerekek is születtek még anélkül, hogy most itt a rádióba életrajzukat kellene belemondaniok. Azután az történt velem, hogy mikor kisült, hogy fiúnak születtem, apám annyira megörült, hogy a két első fia után harmadiknak is fia született, hogy kikapott a becsületes bábaasszony kezéből, magasra feltartott a levegőbe s a szobában volt kerek asztalt dia ' dal masan háromszor megkerülte. Nekem ez a dolog alkalmasint kellemetlen volt, de egy fiatal apának azt hiszem megbocsájtható. Szegény jó édesapám nem volt ilyen elragadott lelkes állapotban, mikor jó néhány évvel későbben váratlanul életbe toppanva kijelentettem, hogy otthagytam Somogyban gazdasági írnoki állásomat és készülök menni Pestre íónak. De én azóta itt vagyok. És egyszer a régi Egyetemi Könyvtárban ültem és előttem feküdtek Ezópus állatmeséi. És én olvasgattam, olvasgattamhetesen görögül s végre azt mondtam magamban: — Lám, lám, ez az Ezópus nem is az utolsó fickó. Ebből lehetne vígjátékot írni. És bármilyen képtelennek és hóbortosnak látszott is a dolog, megcsináltam. Vígjátékot írtam a görög meseköltőről. Ez volt az első komoly lépésem a lejtőn lefelé. Ezután csakhamar betévedtem az újságírók közé és egyremásra követtem el új színdarabokat. Most mintha látnám, hölgyeim és uraim, arcukon a kérdést, hogy miképen írnak az emberek vígjátékot. Sajnos, én erre a kérdésre nem tudok komoly feleletet adni. Én csak annyit tudok, hogy az ember bemegy az earyetemi könyvtárba, ott olvassa Ezópus meséit és egyszerre csak azt mondja: nini, erről a fickóról lehetne vígjátékot írni. És fogja magát az ember és ar vígjátékot. Hogy más ember dorrvan csinálja, azt nem tudom. De azt gondolom, hogy egyszerűen úgy, ahogy az aszfaltbetyárok csinálják. Meglátnak egy friss szoknyát, a vérük felpezsdül és elindulnak a szoknya nyomában. Kerülgetik, vizsgálgatják, végre meg is szólítják. Ha a szoknya visszakacsint rájuk, rendben van. Vígjáték lesz belőle. Ha a szoknya pofon üti a tolakodót, akkor nem lesz belőle semmi. Néha még tragédia sem. A költő mestersége igen csapodár mesterség. Valósággal olyan, mint a szerelem. Minduntalan más tárggyal sző szerelmi viszonyt s minden megirt munkája úgyszólván egy-egy szerelmi kalandja az életének. Képzeljenek el most már, uraim és hölgyeim, egy Urai költőt, aki tíz-tizenkét kötetet tölt meg önálló versekkel. Az tisztára az a pillangó, amely reggeltőlestig rönköd a kertben egyik virágról a másikra. Óvakodjanak kérem a lirai költőktől. Ez — mert elvégre is magamról kell beszélnem — ez, a lira, hála Istennek, nem fordult elő az életemben, bár fiatalabb éveimben az volt a balhitem, hogy csak lírikus meg az óda és ballada költő nevele igrazán költőnek. Voltak ugyanis nekem szkeptikus napjaim. Olyankor azon töprenkedtem, hogy költő vagyok-e én igazán Ezopusommal és társaival. Bele-belenéztem a tükörbe és semmi lényeges különbséget magam és prózai embertársaim között nem láttam. Azután belenéztem magamba, ott se láttam semmi különöst. Mitől költő a költő, gondoltam magamban, és min látszik meg rajta, hogy költő. Ebbeli töprengő állapotomat súlyosbította az, hogy volt abban az időben a Nemzetnek egy népszerű költője. Szép, sudár alak, leomló szőke fürtös haja a vállát verdeste, fejét büszkén hátraszegte, így járt fenséges önérzettel az utcán. Valahányszor találkoztam vele, mindannyiszor megálltam és utána néztem s búsan felsóhajtottam. Ezen aztán meglátszik, hogy költő, nem úgy, mint énrajtam. Az igaz, hölgyeim és uraim, hogy nem vígjátékíró volt, hanem lírai költő és Benedek Aladárnak hívták. Én pedig most már annyira vagyok, hogy tudom, hogy Benedek Aladár elég csinos, néha érdekes verseket is írt, de hogy költő, a szó felsőbbrendű értelmében, szőke Krisztus feje dacára, mégsem volt. Magamra nézve pedig úgy érzem, várnom kell, hogy döntse el rólam az a legkompetensebb bíró a kérdést, aki a halhatatlanságot osztja: az idő, aki Benedek Aladárról már döntött. Egyelőre tehát már az is hivalkodás, amit eddig itt magamról beszéltem. De szerencsére, már le is jár az a huszonöt perc, amely itt rendelkezésemre állt s melyből nekem annyi hasznom volt, hogy időközben észrevétlenül át is léptem 84. esztendőmből 85-ik évembe. Szíves figyelnöket, hölgyeim és uraim, hálásan köszönöm és nyugodtan teszem le a kagylót abban a megnyugtató tudatban, hogy önök nem felelhetik a szemembe, hogy nem ilyen volt köszönet benne. Hölgyeim és uraim, Jó éjszakát. TÖRVÉNYKEZÉS. A csepeli kikötő francia építőinek sikkasztója a bíróság előtt. A vádlott tagad és vádo. Gábor Dezső, a csepeli kikötő építkezésével megbízott Schneider & Cie francia cég tisztviselője, huszrendbeli sikkasztással, csalással és okirathamisítással vádolva állott szombaton a büntetőtörvényszék Denk-tanácsa előtt. A vádirat szerint Gábor Dezsőt főnökt, Jean Laruc, pénzek felvételével és számlák kifizetésével bízta meg. Így megbízást kapott többször arra, hogy a Hitelbanktól nagyértékű frank és angol font valutákat vegyen fel és ezekkel a cég bizonyos számláit egyenlítse ki. Gábor tizenhét izben járt a Hitelbanknál, s több mint egy milliárdot vett fel, ezeket az összegeket azonban nem számlák kiegyenlítésére, hanem saját céljaira használta fel. Nehogy a cég a pénz elsikkasztását észrevehesse, utasította a Hitelbankot a számlák kiegyenlítésére és a levelek alá Jean Laruc nevét hamisította. Ekkor, — ez év április 6-án — följelentést tettek Gábor Dezső ellen, Gábor a följelentés napján elutazott Budapestről. Körözőlevelet adtak ki ellene, azonban Gábor Dezső két hét múlva visszajött és önként jelentkezett a rendőrségen, mire letartóztatták. — Nem érzem magam bűnösnek, — mondotta Gábor Dezső, — igaz, hogy nagy összegeket vettem fel, ezeket azonban mindig számlák kiegyenlítésére fordítottam és egy fillért sem fordítottam saját céljaimra. A cégnél alkalmazott francia urak francia frankban kapták a fizetésüket. A négy úr havonta összesen 16.000 frankot kapott. Amikor a frank zuhanni kezdett, megkérték, hogy kedvező árfolyamon váltsam be magyar koronára frankjaikat. Ezt szívességből meg is tettem. Amikor a pénzt átadtam, Larue a bankból felvett pénzekből is nagyobb összegeket kért el tőlem, különböző címeken. Larue nekem főnököm volt, nem kontrollálhattam, hogy milyen célra kéri tőlem a pénzt. Azt hittem, hogy legális célokra használja fel. Denk elnök: Ez nagyon furcsa védekezés. Vádlott: Kérem, ez így történt. Én ott csak pojáca voltam, akit ide-oda rángattak. Lazuc úr tőzsdeügyleteire és valutavásárlásaira költöttem el a pénz legnagyobb részét. A kikötő-építő kormánybiztosság nyugtáját sem én hamisítottam, s nem én hamisítottam a Hitelbankhoz intézett leveleket sem. Úgy látszik, Laruc úr a saját aláírását hamisította alá. Elnök, ön itt a francia urakat akarja kompromittálni és azt hiszi, hogy ezzel menekül a bajból. Ön arra számít, hogy ezek az urak úgy gondolkodnak, hogy ne hagyjuk magunkat kipellengérezni, hadd fusson ez a szerencsétlen Gábor Dezső. Miért szökött meg akkor, amikor följelentették. Vádlott: Én nem szöktem, hanem szabadságra mentem. Ha szökni akartam volna, nem jöhettem volna vissza. Elnök: Igen, azért jött vissza, mert, mint a rendőrségen is bevallotta, elfogyott a pénze és a cigarettatárcáját is zálogba kellett csapni Leke Pétert, a kikötőépítési munkálatok vezetésével megbízott mérnököt hallgatta ki ezután a bíróság, aki a kikötőépítő kormánybiztosság nevére hamisított nyugtára vonatkozólag tett a vádlott ellen terhelő vallomást. Délután három órakor dr. Denk Tivadar főtárgyalási elnök a tárgyalás folytatását a jövő szombatra, november 20-ra halasztotta. Ekkor folytatják a tanuk kihallgatását . A karhatalmi alakulatok jogi meghatározása egy kúriai ítéletben. A forradalmi idők után — mint emlékezetes — egyre másszít alakultak különböző karhatalmi csoportok, amelyeknek tevékenysége nyomán sok jogvita, keletkezett később. Weisz István vecsési gazdálkodónak is ügye támadt a budapesti királyi magyar tudományegyetemi karhatalmi zászlóaljjal. Ennek az alakulatnak egyikmásik közege ideiglenes használtra különböző ingóságokat vett kölcsön tőle, de az értékes holmikat a gazdálkodó visszakapni nem tudta. Weiss István bírói jogsegélyhez folyamodott de időközben a szóbanforgó karhatalmi zászlóalj megszűnt. A gazdálkodó ingóságainak visszaadása iránt akkor a magyar királyi honvédkincstár ellen indította meg a pert. A törvényszék a felperest keresetével elutasította, a királyi iélőtábla azonban a honvédkincstár ellen marasztló ítéletet hozott. Most került az ügy a kúria elé. A kúria ítélete leszögezi, hogy a magyar tudományegyetemi karhatalmi zászlóalj a forradalom után a honvédelmi miniszter rendelete alpján állíttatott fel, éppúgy, mint az akkor keletezett egyéb karhatalmak is, amelyek az ország belrendjének biztosítására keletkeztek. Ezek a karhatalmi csapatok katonai szervezéssel bírtak- Kimondja a Kúria, hogy a honvédkincstárnak nem alapos az az érvelése, hogy az egyetemi zászlóalj nem tartozott a nemzeti hadsereg kötelékébe és a kincstártól teljesen különálló jogi személyiség volt. Alaptalan ez az érvelés, annál is inkább, mert hiszen a forradalom után ezeket a karhatalmi szervezeteket épen azért létéstelték, mert akkor trén a nemzeti hadsereg felállítva nem volt. A Kúria végeredményben a honvédkincstárnak felülvizsgálati kérelmét elutasította és a marasztaló ítélet helybenhagyásával még a perköltség megfizetésére is kötelezte a honvédkincstárt.