Pesti Hírlap, 1927. március (49. évfolyam, 48-73. szám)
1927-02-01 / 48. szám
1927 március 1., kedd PESTI HÍRLAP Báró Conrad bizalmas közlését Ferenc József számára. Conrad Pour le Merite rendet kap a német császártól. —s azt kívánja, hogy olasz hadüzenet esetére az uralkodó kiáltványa kemény szavakkal bélyegezze meg Olaszország hitszegését. Súlyos gondok között igyekezik előteremteni az Olaszországgal szemben való védekezéshez szükséges erőket. Csehországba erőskezű katonai kormányzót akar kineveztetni, de az osztrák belügyminiszter és miniszterelnek helyén is szívesebben látna erélyesebb embereket. Conrad és Vilmos császár. Legutolsó levelében, amikor előre jelzi, hogy Vilmos császárral találkozni fog, Conrad epésen ezt írja Bolfrassnak: „ezzel, hogy budhista módra fejezzem ki magamat, tizedik stádiumába lépek az önmegtagadásnak." Úgy látszik azonban, végeredményben Conrad számára mégis kellemesebb volt a német főhadiszálláson tett látogatás, mint ahogyan azt ma£a is várta. Erre vall ennek, az egy nappal később, május 13-án írott levélnek a megenyhült hangja: A császári fenséggel tegnap Plessben voltam, ahová a német császártól meghívást kaptunk. Az utóbbi megérkezésünk után a császári fenségnek és nekem egy császári kézirat kíséretében átnyújtotta a Pour le merite rendjelet. Miután Falkenhayn tábornoknak megvan az a kétségbevonhatatlan érdeme, hogy saját kezdeményezéséből rendelkezésünkre bocsátotta a mi részünkről régen óhajtott, de erő hiányában keresztül nem vitt hadműveletekhez szükséges erőket, a magam részéről kívánatosnak tartanám, ha ahhoz a szokatlanul magas kitüntetéshez, amelyet a saját uralkodójától kapott, őfelségétől is egymagas kitüntetést kapna. Úgy érzem, nem lenne illő dolog, ha most őt semmibe sem vennék. Azt kell hinni, akármilyen zord és puritán katona volt is Conrad, ő sem volt mentes az apró emberi gyengeségektől. Olyan ember különben, aki annyira csalhatatlannak találta minden véleményét, kellett, hogy fogékonysággal bírjon a másfajtájú, kicsinyesebb hiúságok iránt is. Miután ő megkapta a Pour le merite-et, most hasonlóan magas kitüntetésre német kollégáját, Falkenhayn-t protezsálja, ami annál jellegzetesebb, mert egyébként nem nagyon rokonszenvezett a német vezérkar főnökével. Olyannyira, hogy amint ezt később látni fogjuk, emiatt sokat szenvedett a hadműveletek egyöntetűsége is. Falkenhayn ajánlását azonban olyan formában tudja megcsinálni, ami kitűnő színben tünteti föl diplomáciai készségét: német kollegájának csak azt az érdemét ismeri el, hogy végre meg lehetett tőle kapni azokat a csapatokat, amelyeket ő, Conrad, annyiszor sürgetett a „régen óhajtott, de erő hiányában keresztül nem vitt hadműveletekhez." Copyright by Pesti Hirlap. Az értelmi szerző jogát tehát fentartja Gorlicéhez és egyúttal azzal is vádolja a németeket, hogy régen meg lehetett volna csinálni ugyanezt az áttörést, ha a németek hamarabb engedtek volna az ő sürgetéseinek,és elhitték volna neki azt, hogy a döntést nem nyugaton, hanem keleten kell keresni. A az olasz veszedelem tornyosodása. Egyre jobban szaporodtak azok a jelek, amelyek az olasz veszedelem komolyságát és fenyegető voltát mutatták. Áprilisban nagy diplomatajárás volt Rómában — Paget angol tábornok, Hannotaux volt francia külügyminiszter-s és Giers volt konstantinápolyi orosz nagykövet tárgyaltak a Salandra-kormánnyal. Azt már említettük, hogy a Salandra-kormány április 26-án tényleg kötelezettséget vállalt arra, hogy egy hónapon belül megindítja a háborút a központi hatalmak ellen. A következő négy héta háborúra készülődéssel, a háborús és békepártok utolsó mérkőzéseivel telik el. Május másodikán fölmondják a hármas szövetségi szerződést. Május 13-án a beavatkozásra kötelezettséget vállalt Salandra-kormány lemond és így akarja az ingadozó királlyal és a parlamenttel szemben fölvetni a bizalmi kérdést és a döntés kényszerűségét. A képviselőház és a szenátus többsége bizalmi iratot küld Giolittinak, Salandra ellenfelének, a békepárt vezérének; az intervenciós sajtó azonban őrjöng, a királynak attól kell tartani, hogy ha a béke mellett dönt, ez az izgatás forradalomba kergeti az országot. Május 16-án ezért nem fogadja el Salandra lemondását, amit mindenki úgy fog föl, mint a hadüzenet előszelét. Rómában óriási háborús tüntetések vannak. Ilyen előzmények után, május 17-én írja Conrad a következő sorokat: Az olaszországi események arra kényszerííenek bennünket, hogy most már végérvényesen számolnunk kelljen azzal, hogy ez a hitszeges ország háborút indít ellenünk, ezért most itl úi kímélet nélkül meg kell tennünk minden intézkedést. Conradnak ezek a sorai is bizonyítják, hogy a monarchia, miután a legkisebb provokálástól is óvakodott, egészen a legutolsó pillanatig nem tett semmiféle védelmi intézkedést Olaszországgal szemben. Ez a mulasztás különösen az Isonzó-fronton vált nagyon érezhető hátránnyá, mert ott a tényleges hadüzenet után hevenyészve kellett megcsinálni a legprimitívebb védelmi berendezéseket. Arra a felháborodásra, amellyel Conrad Olaszország háborúba lépését várta, jellemző ugyanennek a levélnek a következő mondata: Ki kívánom emelni, hogy szerintem nagyon fontos volna, ha az olasz háború esetére kibocsátandó proklamációban a legerősebb hangot használnánk, Olaszország hitszegését megsemmisítő módon pellengére állítanák és Itália eljárását nem háborúnak, hanem közönséges gyáva, szószepő rablótámadásnak, illetve tolvajlásnak bélyegeznék. . Conradnak ez a kívánsága részben teljesedett is. Természetes, hogy az uralkodó a népeihez intézett kiáltványban nem másolhatta le Conrad erőteljesen goromba kitöréseit, ebben az olasz hadüzenetet követő szózatban azonban mégis akadnak ilyen erélyes kifejezések: „Olaszország királya háborút üzent, az olasz királyság olyan hitszegést követett el két szövetségesével szemben, amilyenre nincsen példa a történelemben." — „Olaszország cserbenhagyott a veszély perceiben és kibontott lobogóval ment át az ellenség táborába." — „Olaszország azt hitte, hogy kizsákmányolhatja a pillanatot kapzsisága nem volt kielégíthető." Valószínűleg Conrad kívánsága is hozzájárult ezeknek az uralkodó kéziratokban szokatlanul kemény szavaknak a kiválogatásához. Conrad maga azonban ezt a kiáltványt alighalem másképen fogalmazta volna meg. Conrad most már a németekkel jobb viszonyban van Közben a gorlicei áttörés következményei a legszebb ígéretek formájában érnek a számunkra, minden nap új sikert, új előnyomulást jelent. Ebben az atmoszférában letompulnak az ellentétek Conrad és a német vezérkar között, aminek tanúsága ez a május 19-én írott levéltöredék. A németekkel való közös eljárás tekintetében a megbeszélések folyamatban vannak, miután Pless közelsége mellett (másfél órai autóul) rendszerint személyesen érintkezünk, a fölfogásban mutatkozó eltéréseket a legjobb egyetértéssel igyekezünk kiegyenlíteni, mert mind a két részről megnyilvánul az az óhajtás, hogy közös nagy ügyünknek használjunk. Conrad a főhadiszálás tisztjeinek a kitüntetését sürgeti. Conrad május 12-én írott levelében előre jelezte, hogy a főhadiszállás tisztjei számára kitüntetéseket fog kérni az uralkodótól és megkérte Bolfrasst, tájékozódjék legfelsőbb helyen, milyen elbírálásra számíthatna egy ilyen előterjesztés. Úgy látszik, Bolfrass válasza kedvező volt, mert május 19-én irott levelében Conrad már a jegyzék elküldését jelzi Isten zsámolya. Regény. Irta: /*. X. Krasnov 4 A bőrönd belsejéből előkerült egy kerek rézszamovár, egy porcellánból való hollandi teáskanna, egy tálca, teaszürő, kanál, sőt még süteményt és angol gyümölcsízt is hozott. Előszedett egy zöld csíkkal díszített fehér abroszt, szalvétákkal, egy kis lányért, csiszolt üvegből való cukortartót, néhány kis virágvázát, és amikor reggeli kilenc órakor Iván Pavlovics kilépett a tornácra, nem ismert rá a reggelizőasztalra. A szamovárban fehér gőzfelhők közepette már javában sustorgott a víz, az abrosszal leterített asztalon szép rendben álltak a teáscsészék és egy kis százában tarka színpompában díszelegtek a vad berkenye sárga virágai, kék kisek és fehér anemonák. Vájjon honnan kerítette elő mindezt? — Jól aludt, Feodossia Nikolajevna? Erre az ünnepélyes megszólításra Fanni öklével megfenyegette őt — és ekkor dacára a női öltözéknek, dacára a gonddal feltornyozott szép frizurának — ismét egy harcrakész ifjú, egy kötekedő suhanc állott szemben Iván Pavloviccsal. Háziasszonyhoz illően a szamovár mellé ült és olyan kedvesen tett-vett az asztalnál, hogy még a komor ábrázatú Sapevalov sem tudta elfojtani elragadtatását. — Ki vezeti az ön háztartását, Vanja bátyám? — kérdezte Fanni, mialatt gyümölcsízzel felkent magának egy kétszersültet és jó étvággyal nekilátott falatozni. Iván Pavlovics nem értette a kérdést. Miféle háztartásról lehet szó egy határőrségi tisztnél? Káposztaleves a nagyüstből. Néhanapján a legénye főz vagy süt még valamit második fogásnak: egy birkacombot, egy elejtett vadkacsát vagy egy darab rénszarvas- vagy vaddisznóhúst; a kenyeret az ezred szállítja, a tábori péktől. Hasonlóképen a teát, a cukrot és a rizst is. Csak a rumról szokott maga gondoskodni, mert ezzel szerette inni a teáját. —• De hiszen vehetne magának tejet, vajat, — vélekedett Fanni, miután Iván Pavlovics elmesélte neki háztartása egyszerű menetét. — Sőt akár savanyútejet is lehetne itt tartani és . . . — De honnan? — Én majd gondoskodom róla, — hangzott a válasz és az elegáns hölgy frizurája alól ismét egy öntudatos, vadóc fiú arca nézett szembe a férfivel. — Kérem, nem adhatna mára egy lovat Zaranka számára? Az én ügyeimben kellene neki eljárnia. — Miféle ügyekről van szó? — Szeretném rendbehozni az ön háztartását. Aztán lovakra is szükségem van. Aranyat szeretnék találni és fel akarom kutatni érte a környéket. — Ön maga akarja mosni az aranyat? Maga akarja vájni a földet és törni a sziklákat? — kérdezte nevetve Iván Pavlovics. — Ezt majd meglátjuk. Talán a kutatás jogát eladom, ha találok alkalmas és megbízható vevőt rá. — Ezen a vidéken azonban nincsen arany. — Majd csak találok valamit. — Nos és mi szüksége van önnek erre? — Gazdag szeretnék lenni. A gazdagság függetlenné teszi az embert. Akkor aztán mehetek, amerre csak kedvem tartja. És én mindig utazni fogok! — Mit gondol, ha ez ennyire könnyű és egyszerű lenne, akkor már sokan hamarosan meggazdagodtak volna. — Csakhogy én egész bizonyosan szerencsés leszek. — Talán egy cigányasszony mondta ezt önnek? — Nem, ezt egy jövőbelátó tenyérjósnő mondotta nekem és én hiszek ebben a tudományban. Most ismét egy izgatott, heveskedő kamasz állott Iván Pavlovics előtt. Gesztikulálva, dacosan beszélt, szinte a lélekzete elakadt belé. Kis kezei egészen közel voltak a férfi arcához, az aranybarna hajfürtök majdnem hogy megcsiklandozták az arcát és a fiatal leány friss és üde illatától valósággal megrészegedett Iván Pavlovics. — Nézze csak, ez itt az élet vonala, látja, milyen élesen,és felismerhetően kirajzolódik, és menynyi kis mellékvonal keresztezi. Ez itt a kalandok és veszedelmek vonala ... ez helyváltoztatást jelent ... ez pedig utazást. Egyre közelebb és közelebb csillogott mellette a nagy, kékesszürke szempár, tisztán lehetett látni üde arcocskáján a finom pelyheket. Iván Pavlovics testét valami égő forróság reszkettette meg. — Hát ilyen nagy az asszonyok hatalma? — gondolta magában. — Hát lehetséges, hogy én, aki olyan közönyös voltam a nők varázsával szemben, most ilyen gyorsan vereséget szenvedjek és ilyen egyszerűen beleessek a szerelem hálójába? Fanni azonban már odébb húzódott vele. Figyelmét felkeltette egy sas, amely a ház felett keringett és amelynek árnyéka, mint fantasztikus hieroglyph, suhant ide-oda a tornác előtti homokos térségen. — Ez sas? — kérdezte Fanni elragadtatva. — Hegyi sas. — felelte Iván Pavlovics. — Szabad lelőni? — Próbálja meg, ha tudja. — Én?! — A bárty szemei haragosan megvillantak és megint csak úgy nézett ki, mint egy női ruhába bujtatott dacos, bátor ifjú. Fanni megragadta a puskáját, töltött, célzott és lőtt. A sas sebesebb ívet írt le, majd magasabbra emelkedett és nyugodtan folytatta keringését. — Kérem, adja ide a fegyverét — mondta Iván Pavlovics. Fanni némán átnyújtotta neki a puskáját. Iván Pavlovics óvatosan célzott, a lövés eldördült és mint egy súlyos kő, úgy zuhant le a sasmadár a Koldshatka lejtős partjára. — Ah, — kiáltott fel Fanni és fül- 3