Pesti Hírlap, 1927. július (49. évfolyam, 146-172. szám)
1927-07-05 / 149. szám
m a szorongattatás idejében, hanem mindenkor úgy kellene lenni, hogy a kofa, aki huncsutságban találtatik, rövid úton kiröpíttessék a vásárcsarnokokból és piaci szamujáról. Tudvalevő, hogy a termelőnek van a legkisebb haszna termesztményeiből. Tudvalevő az is, hogy bizonyos mértékű közvetítő kereskedelem nélkül egy ország élelmezése el se képzelhető s hogy ezeknek a kereskedőknek is meg kell lenni a legitim hasznuknak. A vásárcsarnokoknak s a városnak is kell valami hasznának lenni a forgalomból. Ezt mind meg lehet és meg kell érteni. De hogy egy darab kararábé, egy fej káposzta, egy uborka, melyért, aki ültette, kapálta, öntözte, a termelő két fillért kap, mert kell hogy énnekem 8—10 fillérembe kerüljön itt Budapesten, ez az a titok, amelyet meg kell fejteni tudni. Az országos élelmezés egy óriási probléma, amely érinti a kereskedelem, a szállítás, az adó tudományának a köreit. Nem tudom bizonyosan, de gondolom, hogy nekünk tizenegy minisztériumunk van. Köztük egy földművelési, egy kereskedelmi, egy pénzügyi és egy népjóléti minisztérium. Micsoda megalázást jelent e szakminisztériumoknak az, hogy nincsenek meg bennök a férfiak, akik tudás, gyakorlat és tapasztalat dolgában alkalmasak volnának arra, hogy a drágaság problémáját meztelenre vetkőztessék, hanem ankétet kelljen „szakemberekből" összeállítani,hogy vitassák meg a bajunkat. A bajt nem megvitatni kell, hanem segílni kell rajta és én szentül meg vagyok győződve, hogy a minisztériumokban megvannak azok az emberek, akik meg tudnák mondani, hogy kell a hétfejű sárkány torkát megfogni. Az ankét mindig csak spanyolfal, amely mögé a felelősség, a kormányzati kényelmesség, a bürokrácia elbújik. Kevés kivétellel az ankét mindig csak a nagyképű lepel, a halotti lepel, melyet ráborítunk arra az élő betegre, akit nem tudunk meggyógyítani. Én legalább is három-négy sajtóankéten vettem részt. Egyszer a sajtószabadságot kellett megmenteni (no hiszen szépen mentettük meg), egyszer a sajtó szertelenségeit kellett volna megfékezni. Ezt is szépen megcselekedtük, úgyhogy akkor tudott a sajtó legszertelenebb lenni, mikor szertelenségei komoly veszedelmet jelentenek. De senki se értsen félre. Az ankét is igen szép dolog a maga idejében. Bár a földreformmal bántunk volna úgy, hogy hevenyészett reform helyett becsületes ankétet állítottunk volna össze a mely alaposan előkészítse a korszakos kérdést. De ankétet összehívni s azzal akarni gyógyítani egy dolgot, amely már régent a körmünkre égett, annyi, mintha lángban állana az országház s mi ahelyett, hogy rászabadítanék a tűzoltókat, ankétet hívnánk össze, hogy tanácskozzék az oltásáról. A drágasági ankétben ma, a drágaság súlyos tizedik esztendejében, ha őszinték akarunk lenni, a közönség bizalmatlanságot láthat a kormányzat iránt, a kormány pedig, ha őszinte akar lenni, kénytelen megvallani, hogy elfogyott a kovásza s a szomszédba megy kölcsön kérni egy kis sütnivalót. Nagyon biztatnak bennünket azzal, hogy takarékoskodjunk. A dolog azonban úgy áll, hogy a felső tízezer nem szorult rá, hogy takarékosan éljen, az alsó millióknak ellenben, nincsen miből takarékoskodnia. Mert elvégre, enni csak kell mégis mindennap valamit. Az ankéttel pedig úgy vagyunk, mint a stájer parasztok, akik a nagy szárazságban búcsút jártak a hegyek közé esőt könyörgni, de már olyan magasan jártak, hogy amig a völgyben a kert eső lett, ott a hegytetőkön hó hullott. Erre az előénekes kétségbeesve az égre tekint s igy énekel: Oh Mária, értsünk szót, Esőt kérünk és nem hót. Mi is kórusban énekeljük, hogy semmi ankét. • Oh miniszter, értsünk szót Piacot kérünk, de olcsót, gigantikus és Holbein vizionáló ceruzájának rémségein túllendülő borzalmait. A rémület, irtózás és vadállati düh ordítására nyitotta fel ismét szemét. A város minden részéből új csapatok bukkantak fel, botokkal, revolverekkel felfegyverzett emberek, akik irtózatos lendülettel és dühvel támadták meg a könyvégetőket. Ezek viszont a művészek hívei voltak, akik minden megbeszélés nélkül verődtek össze a Pantheon előtt, onnan indultak el halálos, furiává tevő dühvel, hogy véres hitet tegyenek a halálra ítélt művészet mellett. Nők is csatlakoztak hozzájuk, örjöngő, sikoltozó megérák, midinettek, modellek, táncosnők, diáklányok és még sokan, akiket elkapott a láz, az őrjöngés. És most összecsapott a két csapat. Gyilkolni, marcangolni, öklözni akart mindenki. A nők puszta kezükkel, vijjongva karmoltak, haraptak, leköpték a könyvégetőket és a máglya körül irtózatos harc dühöngött. Ember ember mellett acsarkodó dühvel, egymást tépve, rúgva. Revolverek dördültek, éles sikoltások, jajgatások, azután egy éles kürtszó, az előrohanó rendőrség és katonaság szuronyt szegezve rohant a tömegnek. Paul és Edit már régen kiszálltak az autóból és az ellenállhatatlan láz, a tömeg őket is sodorta, vitte magával. És Paul egyszerre csak egy ütést érzett a mellén. Egy férfi állt vele szemben, állati vérbeborult szemmel, eltorzult hangon rivált rá: — Mit ordítasz, gazember? Te is művészpárti vagy? Éljen Carringford! És újra beleboxolt Paul mellébe. Paul elveszítette önuralmát. Rávetette maját támadójára, rúgta, harapta és a földre zuhanva hemperegtek. Edit jajveszékelve sikoltozott, könyörgött, sírt. De azután Paul segítségére sietett Panyi napernyője ezüstfogójával teljes erejével Paul támadójának a fejére ütött, úgyhogy az kábultan, véresen eresztette el Pault. Új támadásra már nem volt élő, a tömeg veszett rémülettel rohanni kezdett és őket is magával ragadta a megvadult, ordító, menekülő áradat. Kardok villantak, fegyverropogás hallatszott, állati bőgés, néhányan elvágódtak. Paul és Edit egymás kezét fontva, rongyosan, főbb sebből vérezve, pánikszerűen futottak. Valahol a Madeleine körül álltak meg. Egész testükben remegve, megtépve, zihálva. — Borzasztó! — mondotta Edit. — Igen, — mormogta Paul — mindennek vége! És még sohasem érezte ezt a szomorúságot, reménytelenséget, amely most lelkére nehezült, ő, aki szelíd, jóakaró, naiv fiú volt, akinek nem voltak küzdelmei, gondjai, most úgy érezte, hogy valami rettentő örvnybe zuhant. Nem látott kivezető utat, nem voltak céljai, tervei. Valósággal betámolygott a szállodába, ott két szobát nyittatott és apatikusan, leverten dőlt a kerevetre. Edit aggódva, szeretettel kérlelte, vigasztalta: — Majd irok anyusnak, — mondotta — anyus végtelenül szeret engem, meglátod, hogy utánuk jön és lesz pénzünk bőven. — Nem, köszönöm, Edit. Carringford úr bizonyára meg tudja akadályozni édesanyád utazását. Elveszítettük ezzel az emb -rel szemben az ütközetet és le kell vonnunk ennek a következményét. — Nem értek, mit szándékozol tenni? — kérdezte Edit riadtan. — Nem tudom, magam sem látok tisztán, nem tudok gondolkozni, fáradt vagyok. Nagyon is tömegesen és váratlanul zuhantak rám az események. Pihenni akarok! Edit kedveskedve simult hozzá: — Ugyan, ne védd túlságosan szívedre a dolgot. Visszavonulunk valahová a tengerpart mp"', és nem törődve a világat, csak egymásnak fogn élni. Paul keserűen mosolygott: — Igen, de miből? Tudniillik összesen százezer frankunk van. Hiszen tudod, állandóan vetítettem a klubban. Edit ric?itette el " '. almát: — Ugyan, kérlek, akármelyik bankár folyósít néhány milliót az aláírásunkra. Azonkívül villánk van Monte-Carlóban, egy sereg palotánk itt Párizsban, azokra is csak felvehetünk egy kis kölcsönt. Csak nem kell mindjárt megijedni. Most pihenj, azután nézz körül egy kicsit a bankárok között. Például Germonthoz vagy Orbigryhez kellene menned, akik a házainkat kezelik! (Folytatjuk.) PESTI HÍRLAP 1927 július 5., kedd. Szepes Béla rekorderedménnyel győzött az angol gerelydobó bajnokságban. Somfay harmadik lett a hármasugrásban Magyarország harmadik lett a nemzetek versenyében Anglia és Németország után. London, júl. 4. (A Pesti Hírlap tudósítójának távirata.) Az angol bajnokságok harmadik napján már csak két magyar versenyző indult a még hátralevő gerelydobásban és hármasugrásban. A Stam-Bord-Bridge versenypályán 70.000 néző jelenlétében fejezték be a nagy bajnoki meetinget, amelyen Szepes Béla 64.81 méter hatalmas gerelydobással győzött és megjavította az angol rekordot, amely eddig 62.38 m. volt. Somfay Elemér harmadik lett a hármasugrásban, 14.26 m. ugrásával. Magyarország két első, három második és egy harmadik helyezésével Anglia és Németország után harmadik lett a nemzetek versenyében. A versenyt bezáró díjkiosztásnál, valamint az esti ünnepi banketten a magyarok eredményeit és Magyarország pompás szereplését sokáig ünnepelték. A hármasugrást szintén angol rekorddal nyerte meg a hollandi Peters, 15.47 méteres ugrásával, ami mindössze öt centiméterrel rosszabb Winter világrekordjánál, második Svensson (svéd) 14.68 m. Szepes Béla eredménye abszolút értékű, mert nem egészen két méterrel maradt el a jelenleg érvényben levő 66,63 méteres világrekordtól, amelyet a finn Alyrrha állított fel és két méterrel jobb a magyar rekordnál, amit egy héttel ezelőtt a Budapestbajnoki viadalon dobott Szepes. Két évvel ezelőtt már nyert angol bajnokságot Szepes Béla, de lényegesen gyengébb társaságban és gyengébb eredménnyel. Mostani győzelmével már harmadszor került magyar kézre az angol gerelydobó-bajnokság, 1913-ban Kóczán Mór győzött ugyancsak angol rekorddal.Somfay Elemérnek ezúttal nem sikerült megismételni két év előtti hármasugró győzelmét, bár hatalmas, 14,26 méteres eredménye volt, mégis a harmadik helyre szorult. Magyarország atlétái már sok ízben szerepeltek Angliában a bajnoki viadalon, de ilyen eredményesen még soha. Az első, második és harmadik helyezéseket számítva Anglia és Németország mögött harmadik lett a hat főből álló magyar csapat, amely így megelőzte Franciaországot, Délafrikát, Hollandiát, Svédországot, Norvégiát és az angol gyarmatokat is. Az idei angol bajnokság tehát hatalmas sikert hozott a jövő évi amsterdami Olimpiászra készülő magyar atlétáknak. Mi történt a salgótarjáni szociáldemokrata munkásotthon felavatásán? Revolver vagy rakéta ? A szociáldemokrata bányamunkások szövetsége — amint Salgótarjánból jelentik — vasárnap délutánra gyűlést hívott össze, hogy az ottani munkásság otthonát fölavassa. A gyűlésre Budapestről leutazott Peyer Károly és Esztergályos János országgyűlési képviselő és Gál Benő szakszervezeti titkár is. Mielőtt a felavató ünnep elkezdődött volna, botrányos jelenetek zajlottak le. Egy helybeli nyomdász állott föl szólásra, hogy a gyűlést megnyissa, de nem tudott szóhoz jutni a közbekiáltásokról. A közbekiáltók azt hangoztatták, hogy mi köze egy nyomdásznak a bányászotthon fölavatásához. Peyer Károly, amikor látta a gyűlés résztvevőinek izgatott, hangulatát, a rendőrség képviselőit felkérte, hogy a rendzavarókat vezettesse ki. Egy Morgenstern Vilmos nevű munkás, amikor ki akarták vezetni, szóváltásba elegyedett Peyerrel, aki a szóváltás hevében a munkást galléron ragadta, hogy kituszkolja az otthonból. Ez után a jelenet után éktelen lárma támadt, kövek repültek, botok emelkedtek a levegőbe, s egy revolverlövés is eldördült. Nagy nehezen sikerült csak a rendet helyreállítani s délután 3 óra helyett csak fél ötkor kezdődhetett meg az ülés, amelynek első szónoka Peyer Károly volt. Peyer állandó közbeszólások között mondott rövid beszédet, majd Esztergályos János beszélt, akit már valamivel nyugodtabban hallgattak meg a gyűlés résztvevői. Peyer Károly a salgótarjáni botrányról szóló hírekkel szemben a következőket mondotta nekünk: — Az ünnepély kezdete előtt néhány ittas ember férkőzött az ünneplő munkások sorai közé, akik felháborodva tiltakoztak az ittas egyének ünneprontó viselkedése ellen. Figyelmeztették is őket, hogy ha zajonganak, eltávolítják őket a helyiségből. Az egyik ittas ember az ünnepély közben az elnöki emelvény felé egy tojást dobott, amely az emelvényen ülő rendőrtisztviselőt találta. Az elnök ekkor, tekintettel arra, hogy a rendőrség a gyűlés feloszlatásával fenyegetődzött, felfüggesztette a gyűlést és a szünet alatt eltávolították a teremből a rendzavarókat. Ezután zavartalanul lefolytatták az ünnepélyt, amely még két és fél óra hosszat tartott és a legnagyobb rendben folyt le. Nem igaz, hogy revolver dördült el, mert csak egy játékrakétát sütött el egy munkás és nem igaz, hogy én valakihez ujjal is hozzányúltam volna. Ez az elárás telesen méltatlan lett volna hozzám. Ennél több mondanivalóm ennek az ünnepségnek a közvetlen zavaró momentumairól igazán nincsen. Mussolini megkapta a „felkelő nap" rendjelet. Róma, jul. 4. (Stefani.) Nápolyba ma érkezett meg Narusi japán követségi tanácsos, aki most hozta magával a legnagyobb japán kitüntetésnek, a felkelő nap rendjeinek elsőosztályú jelvényeit. A japán császár ezt a kitüntetést Mussolininak, Grandy külügyi államitkárnak és Peoluccinak, Mussolini volt kabinetfőnökének adományozta.