Pesti Hírlap, 1927. július (49. évfolyam, 146-172. szám)

1927-07-05 / 149. szám

m a szorongattatás idejében, hanem mindenkor úgy kellene lenni, hogy a kofa, aki huncsut­ságban találtatik, rövid úton kiröpíttessék a vásárcsarnokokból és piaci szamujáról. Tudva­levő, hogy a termelőnek van a legkisebb hasz­na termesztményeiből. Tudvalevő az is, hogy bizonyos mértékű közvetítő kereskedelem nél­kül egy ország élelmezése el se képzelhető s hogy ezeknek a kereskedőknek is meg kell lenni a legitim hasznuknak. A vásárcsarnokok­nak s a városnak is kell valami hasznának len­ni a forgalomból. Ezt mind meg lehet és meg kell érteni. De hogy egy darab kararábé, egy fej káposzta, egy uborka, melyért, aki ültette, kapálta, öntözte, a termelő két fillért kap, mert kell hogy énnekem 8—10 fillérembe kerüljön itt Budapesten, ez az a titok, amelyet meg kell fejteni tudni. Az országos élelmezés egy óriási pro­bléma, amely érinti a kereskedelem, a szállí­tás, az adó tudományának a köreit. Nem tu­dom bizonyosan, de gondolom, hogy nekünk tizenegy minisztériumunk van. Köztük egy földművelési, egy kereskedelmi, egy pénzügyi és egy népjóléti minisztérium. Micsoda meg­alázást jelent e szakminisztériumoknak az, hogy nincsenek meg bennök a férfiak, akik tudás, gyakorlat és tapasztalat dolgában alkal­masak volnának arra, hogy a drágaság pro­blémáját meztelenre vetkőztessék, hanem an­kétet kelljen „szakemberekből" összeállítani,­­hogy vitassák meg a bajunkat. A bajt nem megvitatni kell, hanem segí­lni kell rajta és én szentül meg vagyok győződve, hogy a mi­nisztériumokban megvannak azok az emberek, akik meg tudnák mondani, hogy kell a hét­fejű sárkány torkát megfogni. Az ankét min­dig csak spanyolfal, amely mögé a felelősség, a kormányzati kényelmesség, a bürokrácia el­bújik. Kevés kivétellel az ankét mindig csak a nagyképű lepel, a halotti lepel, melyet rábo­rítunk arra az élő betegre, akit nem tudunk meggyógyítani. Én legalább is három-négy sajtóankéten vettem részt. Egyszer a sajtó­szabadságot kellett megmenteni (no hiszen szépen mentettük­ meg), egyszer a sajtó szer­telenségeit kellett volna megfékezni. Ezt is szépen megcselekedtük, úgyhogy akkor tudott a sajtó legszertelenebb lenni, mikor szertelensé­gei komoly veszedelmet jelentenek. De senki se értsen félre. Az ankét is igen szép dolog a maga idejében. Bár a földreformmal bántunk volna úgy, hogy hevenyészett reform helyett becsületes ankétet állítottunk volna össze a mely alaposan előkészítse a korszakos kérdést. De ankétet összehívni s azzal akarni gyógyí­tani egy dolgot, amely már régent a körmünk­re égett, annyi, mintha lángban állana az or­szágház s mi ahelyett, hogy rászabadítanék a tűzoltókat, ankétet hívnánk össze, hogy tanács­kozzék az oltásáról. A drágasági ankétben ma, a drágaság súlyos tizedik esztendejében, ha őszinték akarunk lenni, a közönség bizalmat­lanságot láthat a kormányzat iránt, a kormány pedig, ha őszinte akar lenni, kénytelen meg­vallani, hogy elfogyott a kovásza s a szom­szédba megy kölcsön kérni egy kis sütnivalót. Nagyon biztatnak bennünket azzal, hogy takarékoskodjunk. A dolog azonban úgy áll, hogy a felső tízezer nem szorult rá, hogy ta­karékosan éljen, az alsó millióknak ellenben, nincsen miből takarékoskodnia. Mert elvégre, enni csak kell mégis mindennap valamit. Az ankéttel pedig úgy vagyunk, mint a stájer parasztok, akik a nagy szárazságban búcsút jártak a hegyek közé esőt könyörgni, de már olyan magasan jártak, hogy a­mig a völgy­ben a kert eső lett, ott a hegytetőkön hó hul­lott. Erre az előénekes kétségbeesve az égre tekint s igy énekel: Oh Mária, értsünk szót, Esőt kérünk és nem hót. Mi is kórusban énekeljük, hogy semmi ankét. •­­ Oh miniszter, értsünk szót Piacot kérünk, de olcsót, gigantikus és Holbein vizionáló ceruzájának rém­ségein túllendülő borzalmait. A rémület, irtózás és vadállati düh ordítására nyitotta fel ismét szemét. A város minden részéből új csapatok bukkantak fel, botokkal, revolverekkel felfegyverzett emberek, akik irtózatos lendülettel és dühvel támadták meg a könyvégetőket. Ezek viszont a művészek hívei vol­tak, akik minden megbeszélés nélkül verődtek össze a Pantheon előtt, onnan indultak el halálos, furiává tevő dühvel, hogy véres hitet tegyenek a halálra ítélt művészet mellett. Nők is csatlakoztak hozzá­juk, örjöngő, sikoltozó megérák, midinettek, model­lek, táncosnők, diáklányok és még sokan, akiket elkapott a láz, az őrjöngés. És most összecsapott a két csapat. Gyilkolni, marcangolni, öklözni akart mindenki. A nők puszta kezü­kkel, vijjongva kar­moltak, haraptak, leköpték a könyvégetőket és a máglya körül irtózatos harc dühöngött. Ember em­ber mellett acsarkodó dühvel, egymást tépve, rúgva. Revolverek dördültek, éles sikoltások, jajgatások, azután egy éles kürtszó, az előrohanó rendőrség és katonaság szuronyt szegezve rohant a tömegnek. Paul és Edit már régen kiszálltak az autóból és az ellenállhatatlan láz, a tömeg őket is sodorta, vitte magával. És Paul egyszerre csak egy ütést érzett a mellén. Egy férfi állt vele szemben, állati vérbe­borult szemmel, eltorzult hangon rivált rá: — Mit ordítasz, gazember? Te is művészpárti vagy? Éljen Carringford! És újra beleboxolt Paul mellébe. Paul elveszítette önuralmát. Rávetette ma­ját támadójára, rúgta, harapta és a földre zuhanva hemperegtek. Edit jajveszékelve sikoltozott, könyör­gött, sírt. De azután Paul segítségére sietett Pa­­nyi napernyője ezüstfogójával teljes erejével Paul támadójának a fejére ütött, úgyhogy az kábultan, véresen eresztette el Pault. Új támadásra már nem volt élő, a tömeg veszett rémülettel rohanni kezdett és őket is magával ragadt­a a megvadult, ordító, menekülő áradat. Kardok villantak, fegyverropogás hallatszott, állati bőgés, néhányan elvágódtak. Paul és Edit egymás kezét fontva, rongyosan, főbb sebből vérezve, pánikszerűen futottak. Valahol a Made­leine körül álltak meg. Egész testükben remegve, megtépve, zihálva.­­ — Borzasztó! — mondotta Edit. — Igen, — mormogta Paul — mindennek vége! És még sohasem érezte ezt a szomorúságot, reménytelenséget, amely most lelkére nehezült, ő, aki szelíd, jóakaró, naiv fiú volt, akinek nem v­ol­tak küzdelmei, gondjai, most úgy érezte, hogy va­lami rettentő örv­nybe zuhant. Nem látott kivezető utat, nem voltak céljai, tervei. Valósággal betámoly­gott a szállodába, ott két szobát nyittatott és apa­tikusan, leverten dőlt a kerevetre. Edit aggódva, szeretettel kérlelte, vigasztalta: — Majd irok anyusnak, — mondotta — anyus végtelenül szeret engem, meglátod, hogy után­uk jön és lesz pénzünk bőven. — Nem, köszönöm, Edit. Carringford úr bi­zonyára meg tudja akadályozni édesanyád utazá­sát. Elveszítettük ezzel az emb -rel szemben az üt­közetet és le kell vonnunk ennek a következményét. — Nem ért­ek, mit szándékozol tenni? — kér­dezte Edit riadtan. — Nem tudom, magam sem látok tisztán, nem tudok gondolkozni, fáradt vagyok. Nagyon is töme­gesen és váratlanul zuhantak rám az események. Pihenni akarok! Edit kedveskedve simult hozzá: — Ugyan, ne védd túlságosan szívedre a dol­got. Visszavonulunk valahová a tengerpart mp"', és nem törődve a világat, csak egymásnak fogn­­ élni. Paul keserűen mosolygott: — Igen, de miből? Tudniillik összesen száz­­ezer frankunk van. Hiszen tudod, állandóan vet­í­tettem a klubban. Edit r­ic?itette el " '. almát: — Ugyan, kérlek, akármelyik bankár folyósít néhány milliót az aláírásunkra. Azonkívül villánk van Monte-Carlóban, egy sereg palotánk itt Párizs­ban, azokra is csak felvehetünk egy kis kölcsönt. Csak­ nem kell mindjárt megijedni. Most pihenj, az­után nézz körül egy kicsit a bankárok között. Pél­dául Germonthoz vagy Orbigr­yhez kellene menned, akik a házainkat kezelik! (Folytatjuk.) PESTI HÍRLAP 1927 július 5., kedd. Szepes Béla rekorderedménnyel győzött az angol gerelydobó bajnokságban. Somfay harmadik lett a hármasugrásban Magyarország harmadik lett a nemzetek versenyében Anglia és Németország után. London, júl. 4. (A Pesti Hírlap tudósítójának távirata.) Az angol bajnokságok harmadik napján már csak két magyar versenyző indult a még hát­ralevő gerelydobásban és hármasugrásban. A Stam-Bord-Bridge versenypályán 70.000 néző jelenlété­ben fejezték be a nagy bajnoki meetinget, amelyen Szepes Béla 64.81 méter hatalmas gerelydobással győzött és megjavította az angol rekordot, amely eddig 62.38 m. volt. Somfay Elemér harmadik lett a hármasugrásban, 14.26 m. ugrásával. Magyaror­szág két első, három második és egy harmadik he­lyezésével Anglia és Németország után harmadik lett a nemzetek versenyében. A versenyt bezáró díj­kiosztásnál, valamint az esti ünnepi banketten a magyarok eredményeit és Magyarország pompás szereplését sokáig ünnepelték. A hármasugrást szintén angol rekorddal nyer­te meg a hollandi Peters, 15.47 méteres ugrásával, ami mindössze öt centiméterrel rosszabb Winter vi­lágrekordjánál, második Svensson (svéd) 14.68 m. Szepes Béla eredménye abszolút értékű, mert nem egészen két méterrel maradt el a jelenleg ér­vényben levő 66,63 méteres világrekordtól, amelyet a finn Alyrrha állított fel és két méterrel jobb a ma­gyar rekord­nál, amit egy héttel ezelőtt a Budapest­bajnoki viadalon dobott Szepes. Két évvel ezelőtt már nyert angol bajnokságot Szepes Béla, de lénye­gesen gyengébb társaságban és gyengébb ered­ménnyel. Mostani győzelmével már harmadszor ke­rült magyar kézre az angol gerelydobó-bajnokság,­­ 1913-ban Kóczán Mór győzött ugyancsak angol rekorddal.­­Somfay Elemérnek ezúttal nem sikerült megismételni két év előtti hármasugró győzelmét, bár hatalmas, 14,26 méteres eredménye volt, mégis a harmadik helyre szorult. Magyarország atlétái már sok ízben szerepeltek Angliában a bajnoki via­dalon, de ilyen eredményesen még soha. Az első, második és harmadik helyezéseket számítva Anglia és Németország mögött harmadik lett a hat főből álló magyar csapat, amely így megelőzte Francia­országot, Délafrikát, Hollandiát, Svédországot, Nor­végiát és az angol gyarmatokat is. Az idei angol bajnokság tehát hatalmas sikert hozott a jövő évi amsterdami Olimpiászra készülő magyar atlétáknak. Mi történt a salgótarjáni szociáldemokrata munkásotthon felavatásán? Revolver vagy rakéta ? A szociáldemokrata bányamunkások szövet­sége — amint Salgótarjánból jelentik — vasárnap délutánra gyűlést hívott össze, hogy az ottani mun­kásság otthonát fölavassa. A gyűlésre Budapestről leutazott Peyer Károly és Esztergályos János or­szággyűlési képviselő és Gál Benő szakszervezeti titkár is. Mielőtt a felavató ünnep elkezdődött vol­na, botrányos jelenetek zajlottak le. Egy helybeli nyomdász állott föl szólásra, hogy a gyűlést meg­nyissa, de nem tudott szóhoz jutni a közbekiáltá­sokról. A közbekiáltók azt hangoztatták, hogy mi köze egy nyomdásznak a bányászotthon fölavatá­sához. Peyer Károly, amikor látta a gyűlés részt­vevőinek izgatott, hangulatát, a rendőrség képvise­lőit felkérte, hogy a rendzavarókat vezettesse ki. Egy Morgenstern Vilmos nevű munkás, amikor ki akarták vezetni, szóváltásba elegyedett Peyerrel, aki a szóváltás hevében a munkást galléron ragad­ta, hogy kituszkolja az otthonból. Ez után a jelenet után éktelen lárma támadt, kövek repültek, botok emelkedtek a levegőbe, s egy revolverlövés is eldör­dült. Nagy nehezen sikerült csak a rendet helyreál­lítani s délután 3 óra helyett csak fél ötkor kezdőd­hetett meg az ülés, amelynek első szónoka Peyer Károly volt. Peyer állandó közbeszólások között mondott rövid beszédet, majd Esztergályos János beszélt, akit már valamivel nyugodtabban hallgat­tak meg a gyűlés résztvevői. Peyer Károly a salgótarjáni botrányról szóló hírekkel szemben a következőket mondotta nekünk: — Az ünnepély kezdete előtt néhány ittas em­ber férkőzött az ünneplő munkások sorai­ közé, akik felháborodva tiltakoztak az ittas egyének ünnep­rontó viselkedése ellen. Figyelmeztették is őket, hogy ha zajonganak, eltávolítják őket a helyiség­ből. Az egyik ittas ember az ünnepély közben az elnöki emelvény felé egy tojást dobott, amely az emelvényen ülő rendőrtisztviselőt találta. Az elnök ekkor, tekintettel arra, hogy a rendőrség a gyűlés feloszlatásával fenyegetődzött, felfüggesztette a gyű­lést és a szünet alatt eltávolították a teremből a rendzavarókat. Ezután zavartalanul lefolytatták az ünnepélyt, amely még két és fél óra hosszat tartott és a legnagyobb rendben folyt le. Nem igaz, hogy revolver dördült el, mert csak egy játékrakétát sü­tött el egy munkás és nem igaz, hogy én valakihez ujjal is hozzányúltam volna. Ez az elárás telesen méltatlan lett volna hozzám. Ennél több mondani­valóm ennek az ünnepségnek a közvetlen zavaró momentumairól igazán nincsen. Mussolini megkapta a „felkelő nap" rendjelet. Róma, jul. 4. (Stefani.) Nápolyba ma érkezett meg Narusi japán követségi tanácsos, aki most hozta magával a legnagyobb japán kitüntetésnek, a felkelő nap­ rendjeinek elsőosztályú jelvényeit. A japán császár ezt a kitüntetést Mussolininak, Gran­dy külügyi állam­itkárnak és Peoluccinak, Musso­lini volt kabinetfőnökének adományozta.

Next