Pesti Hírlap, 1927. augusztus (49. évfolyam, 173-196. szám)
1927-08-06 / 177. szám
10 leány neve — édesapja igen jómódú ember volt, akinek nem imponált a nagy művész dicsősége, leányának a Carnegiek és Morganok társaságából óhajtott férjet fogni. A leánynak azonban nem a vagyon volt az ideálja. Amikor az autó hazafelé vitte őket, Caruso észrevette, hogy a leány keztyűje hiányzik. Ott felejtette a vendéglátó házban. — Tudja mit? — mondta a művész — vigye el az én keztyümet. Igaz ugyan, hogy nem illik a kezére, de emlékbe elteheti. A következő hónapban több izben találkoztak a zeneművész házánál és közben meleg barátság fejlődött ki közöttük. A leány ezután meghívta a szülei házhoz az énekest. Rövid idő múlva Spring Lake-be utaztak nyaralni s a művész itt is gyakran meglátogatta a családot. Carusót nyáron sem hagyták pihenni, állandóan ostromolták szerződési ajánlatokkal és meghívásokkal. Ezen a nyáron vendégszerepelt a Lasky-féle filmvállalatnál, amely kétszeri fellépésért száz-százezer dollárt fizetett és több fürdőhelyre is hívták, hogy hangversenyen énekeljen. Augusztus 19-én, épen egy turnéra való elindulása előtt, megjelent Benjamin newyorki irodájában és megkérte a leánya kezét. Az apa természetesen el volt készülve erre a látogatásra, de a művész nem volt elkészülve arra, hogy Benjamin rideg üzleti ügynek tekinti leánya házasságát. Hozzájárulását egészen anyagi természetű feltételekhez kötötte , a regényes hajlamú művész kénytelen volt keserves csalódással, dolgavégezetlen otthagyni. Egyenest a szállójába hajtatott a leányhoz, aki egy barátnőjével várta az eredményt. Elmondta neki az apjával folytatott beszélgetést és megkérdezte a véleményét. Dorothyt fölháborította az apja eljárása. Caruso erre ezt mondta a leánynak: — Holnap délelőtt tizenegy órakor idejössz és megkötjük a házasságot. Másnap, Szent István napján lesz tíz esztendeje, a megállapított időben megjelent a menyasszony és tanúnak hívott barátnője a Knickerbocker-hotelben, ahol Caruso lakott. A művész a titkárját hívta tanúnak. Autóba ültek, útközben megszerezték a házasságkötési engedélyt és elhajtattak a Mária mennybemeneteléről elnevezett templomba. Itt a pap nem merte összeadni őket, mert nem tudta, Caruso házasságának nincsenek-e kánonjogi akadályai. Erre másik templomba mentek, ahol megeskették őket. Azzal sem törődtek, hogy Dorothy protestáns Caruso beírta a noteszkönyvébe: A házasságkötés kiadásaira... 5000 dollár. Aznap hosszú hasábokat közöltek az amerikai lapok Caruso és Miss Dorothy Benjamin házasságáról. Különböző arcképeiket közölték és különféle megjegyzésekkel kísérték a tudósítást. A művész életmódját teljesen átformálta a házasság. Szolid, mértéktartó férj lett belőle, aki nagyon szereti az otthonát. Csak az bántotta Carusot, aki nagyon vallásos ember volt, hogy az a nő, aki most már az egész világot jelenti neki, más valláson van, mint ő. Felesége a következő esztendő tavaszán áttért a római katolikus vallásra és újból megtartották az egyházi esküvőt. Ekkorra már végére járt a szezon. Rövid idő múltán hajóra ült Caruso a feleségével és hazavitte Olaszországba, ősz elején ismét Newyorkban voltak. A művész sokat dolgozott és minden föllépése újabb diadalt jelentett. A tél folyamán, még újév előtt, apai öröm is érte. Leánya született, aki a keresztségben a Gloria nevet kapta. Aztán négy évi családi boldogsága közepéből elragadta a halál. ír . A távolbalátás magyar feltalálója világhírű találmányáról Beszélgetés új csodákról egy kávéházi asztal mellett. (A Pesti Hirlap tudósítójától.) A régi József-köruti kávéházban dinnyét uzsonnázik egy vendég és barackpálinkát iszik hozzá. Ezenkívül azután semmi különösen nem csinál a rokonszenves, érdekes arcú fiatal ur, aki láthatólag örömmel fogadja, amikor a régi pincérek megismerik és szeretettel köszöntik: — Alászolgája, mérnök ur! A „mérnök ur" még technikus korában ehhez a kávéházhoz szokott s most is eljött ide már az első napon, ahogy Berlinből hazaérkezett. Épen olyan szerényen ül, mint régen, holott a „mérnök úr" időközben világhíres ember lett, neves föltaláló, akinek az arcképét angol, német, amerikai világlapok közlik, egy hatalmas német elektromos vállalat tanácsadó-főmérnöke, a német Reichsbahn tanácsadója. A műszaki világban idehaza is nagyon jó ismerik Mihály Dénes nevét, akinek egész sereg találmánya között legnevezetesebb a távolbalátó s aki megkonstruálta a beszélő film legtökéletesebb formáját. Találmányainak külön jellemzője, hogy egytől-egyig szellemesek. Ilyen szellemes maga a fiataföltaláló is, aki mosolyogva beszél azokról az ádáz harcokról, amelyeket találmánya védelmében a világ minden részében jelentkező utánzókkal kellett folytatnia, míg végre most a legutóbbi napokban ő maradt a győztes. A misztikus távolbalátó. — A telehort: ez a távolbalátó műszaki neve — mondja — nyomban ..Das elektrische Fernsehen und das Telehort című könyvem megjelenése után kezdték kopírozni. Könyvem megjelenéséig képeknek a távolba való továbbítása a képtávíró útján történt. Ennek a legprimitívebb megoldása a kép keresztezése volt, egymást keresztező függélyes és vízszintes sorok, illetve kockák segítségével. A másik, sokkal haladottabb megoldás a fotográfiának villamos áram útján való közvetítése. Az új eljárás, amely a népies távolbalátó nevet kapta, nem szorul fotografáló processzusra, hanem a fénybenyomásokat a készülék elektromos impulzusokká alakítja át, ezeket dróttalanul sugározza ki s a tetszés szerinti számú vevőkészülék az elektromos impulzusokat fényimpulzusokká alakítja át, ugyanúgy csoportosítva a fénybenyomásokat, amint azokat az adókészülék szétbontotta. Vagyis röviden, az adókészülék előtt lefolyt cselekményt a vevőkészülék visszaadja. S miután ez a procedúra irgalmatlan sebességgel megy végbe — tizedmásodperc alatt a képnek százezer részletpontocskáját veti át a készülék —, a szemideg számára teljesen összefogó egészet kapunk. — Vagyis sokkal gyorsabb mozgás történik, mint, a filmpergetés alkalmával? — Oh, összehasonlíthatatlanul gyorsabb ! — Nem adott ez gondolatot arra, hogy a találmányt a mozi szolgálatába lehetne állítani ? — De igen. Gondoltam erre. Ez azonban a mozinak egészen új alapokon való felépítése lenne, hiszen nem tökéletesítésről, hanem egészen más eljárásról van szó. Szól a „lefotografált hang." Szabatos és mégis érthető meghatározások, amelyek alapján könnyű képet alkotni a távolbalátásról. Ugyanilyen kedves könnyedséggel kapunk meg mindent a kávéházi asztalnál a beszélő filmről. — A film szegélyén — szól a magyarázat — a perforáláson kívül a hangrezgések is le vannak fotosgrafálva. A reprodukciónál pedig egy újszerű fényérzékeny cella a hanfistráfokat elektromos rezgésekké alakítja, amelyek hangszórókra vizetnek át. Külön figyelmet érdemel ennél az eljárásnál, hogy a hangszórók az elektromos változást közvetlenül levegőrezgéssé alakítják át, minden mechanikai beavatkozás nélkül. Nincs se membrán, se hangszalag s igy a visszaadás teljesen természetes benyomást kelt, rádió- és grammofonszerű torok-orrhangok nélkül. Budapesttől — a világhírig. — Mind a két találmányom: a távolba látó és az úgynevezett beszélő film a világháború vége felé alakult ki bennem a Telefongyár Részvénytársaság kötelékében. A vállalatnak főmérnöke voltam akkor. Nem tudjuk leplezni csodálkozásunkat. A fiatal úr, aki szemben ül velünk s aki huszonhat-huszonnyolc évesnél nem látszik idősebbnek. — Oh kérem — mondja mosolyogva —, én már öreg vagyok, már harminchatéves vagyok. Elmondja aztán, hogy miképen hívták találmányáról kiadott németnyelvű könyve után Németországba, ahol az Allgemeine Electricitäts Gesellschaft tanácsadó-főmérnöke lett. Előbb alaposan kipróbálták a németek s miután négyféle vonatösszeütközést elhárító készüléket konstruált, a Reichsbahnnak, mentek csak bele a távolbalátó találmány kivitelébe. Ezzel egyidejűleg egy holland-német pénzcsoport vette kezébe a beszélő film kiépítését. Budapesten próbálják ki a beszélő filmet. — A konkurrensek ellen, akik Angliában, Amerikában, Franciaországban, de a világ minden részében jelentkeztek, védekezni kellett. Miután a megindult polémiákban fölénybe sikerült jutnom, az angolok és amerikaiak belátták, hogy legjobb a németekkel együtt haladni és így egyesült a távolbalátó értékesítésére a berlini A. E. G.-vel az angol Television Ltd. és az amerikai General Electric társaság. Az egyesülés effektuálására augusztus 16-ikán Londonba utazom, addig azonban itthon tartózkodom családom körében. — Budapesti tartózkodásomat arra használom fel, hogy a holland-német pénzcsoport engedélyével itt bemutassam a beszélő filmet tudományos előadással kapcsolatban. Budapest lesz tehát találmányomnak, az egész világot megelőzve, próbaterülete a nagyközönség előtt. — Ezalatt Berlin készül a távolbalátó gyakorlati bevezetésére. Ezzel fogják illusztrálni a rádiót, más részről az Ufa Palast am Zoo esti moziprogrammját adják. Mindenki a lakásában nézheti végig a mozielőadást. Tervbe van véve a közeli időbén Hamburg és Lipcse bekapcsolása. — S azután? — tesszük fel a kérdést, mintha már mindez is nem volna egy új, egy nagy csoda. " — Azután? — mondja Mihály Dénes. — Azután az egész világé lesz a távolbalátó, mint ma a rádió. Művészek a paradicsomban. Nizza, augusztus. Ilyenkor, szezon derekán, nem újság, hogy a lapokban a különböző előkelő fürdőhelyeken fel-feltűnő kalandorokról, ál-marquis-król, gazdag özvegyekként szereplő ízélhámosnőkről elég szó esik. Ez a kaland azonban, melynek hírét Nizzából vesszük, egészen más természetű és van egy igen kedves csattanója is. Gabriel Doumerge, a jeles párizsi festő, néhány barátjával együtt a nyarat a Riviérán, Antibes-ben tölti. A festő társasága csakhamar néhány íróval és színésszel bővült ki és a művészkolónia együtt mulatott, együtt szórakozott és együtt fürdött. Az előkelő Antibes fényűző közönsége, a szigorú szabályok, amelyeket, a fürdővendégek kötelesek voltak betartani, nagyon feszélyezte a művészkolónia tagjait. Különösen Doumerge-nek nem tetszett a dolog. — Úgy érzem magam, mintha egy előkelő szálloda éttermében lennék, nem pedig a szabad természet ölében. Ezen segíteni fogok, — elégedetlenkedett a jeles festő. A művész járt-kelt, kutatott, érdeklődött, napokig fürkészett és egyszer csak ragyogó arccal állított be: — Megtaláltam, amit kerestem. Valóságos paradicsom. Doumerge elvezette a társaságot a fürdő egyik távolabbi helyére. Pompás kis öböl rejtőzködött a borostyánbokrok ölében és ide nem hallatszott el a strand zajos zenéje, itt nem tolongott a lármás fürdőző közönség. — Pompás hely! — lelkesedtek a művészi kolónia tagjai. — Igazad van, ez paradicsom. — És mivel itt nincsenek Évák, mi bátran lehetünk Ádámok, — jegyezte meg Doumerge Úgy is jön. Doumerge és társai már másnap a kis öbölben, az ő paradicsomukban fürödtek lenge fürdőöltözetben. De hiszen egymás között voltak, senki nem ütközhetett meg azon, hogy az Antibesben érvényes szigorú rendeletet, amely kérlelhetlenül előírta a magas fürdőruhát, lábbal tiporták. Egyik nap, mikor a művészkolónia tagjai ismét jókedvűen lubickoltak, hancúroztak a vízben, szigorú hang zavarta meg mulatozásukat. — A törvény nevében! — dörgött feléjük egy rendőr. A fürdőző társaság meglepetten nézett a rendőrre. — Nem tudják az urak, hogy csak magas, kantáros úszóruhában szabad fürdeni? Doumerge kedélyesen válaszolt: — Igen, ott a pokolban, ahol a közönség van, de nem itt, a paradicsomban, ahol mi fürdünk. A rendőr azonban nem tágított. — A törvény az törvény, a parancs az parancs. Az urak közbotrányt okoznak. — Ki botránkozik meg rajtunk? — bosszankodott Doumerge, — hiszen ezen az elhagyott helyen soha senki se jár. Nem is szabad itt járnia. Gondoskodtunk arról, hogy mindenki messze elkerülje ezt a környéket. Ezzel egy nagy táblára mutatott, amelyen hatalmas betűkkel volt kimázolva: Tilos átjárás! Veszélyes terület! Erre ne járj — arra tarts! Hátra arc! Indulj! A rendőrt azonban ez sem elégítette ki. — Az urakat feljelentették, a rendőrség tehát köteles önök ellen eljárni. — Ki jelentett fel? — érdeklődtek. — Annak a villának a tulajdonosnője. Néhány száz lépésnyire a helytől csakugyan egy csinos kis villa volt látható. — Eddig észre se vettük! — dörmögte dühösen Doumerge. — És ki az a rettenetesen erkölcsös teremtés, akinek szemet szúrtunk? — Nem ismerem. De az mellékes. Kövessenek az urak. Doumerge-nek azonban csepp kedve sem volt a fürdőből kijönni, ebből parázs összeszólalkozás támadt és a művész nem éppen a leghízelgőbb jelzőket alkalmazta a rendőrre, parancsnokukra és az egész rendőrségre. Másnap délelőtt azután az egész művészkolónia felvonult a rendőrségre. Súlyos vádak hangzottak el: „Hivatalos hatóság megsértése" és ,,közbotrányt okozó viselkedés." Doumerge nyugodtan hallgatta végig a vádakat, és az egész társaság majd hanyatt vágódott a meglepetéstől, mikor meghallotta, hogy aki őket feljelentette, a villa erkölcsös, szemérmes tulajdonosa nem más, mint Otero. Carolina Otero, a nagyhírű táncosnő, a la belle Otero, aki 15—20 évvel ezelőtt szilaj táncaival lázba ejtette az egész világ közönségét. Ámde Otero is megtudta, hogy kiket jelentett fel. — Hiszen ezek kollegák! — kiáltott fel a volt táncosnő és azonnal visszavonta a feljelentést, ellenben meghívta az egész kolóniát. A pompás uzsonnán jót mulattak az eseten. A ,,közbotrányt okozó viselkedés" tehát simán elintéződött. De a „hivatalos hatóság megsértése" miatt Douruergenek 25 frank büntetést kellett fizetni. PESTI HÍRLAP 1927. augusztus 6 . szombat.