Pesti Hírlap, 1927. augusztus (49. évfolyam, 173-196. szám)
1927-08-07 / 178. szám
A világ legnagyobb fényképezőgépe, amely a londoni nemzetközi autókiállításon nagy feltűnést keltett. A „Fehér Sas" törzsfőnöke egy newyorki szobrászművésznél szobrot készíttetett magáról. Képünk a rézbőrű törzsfőnököt a szobor mellett mutatja be- Nyári vademberek* Week-end a budapesti Lidó homokján. Amióta a mostoha sors mindig kevesebb pesti embernek engedi meg a nyári utazás és a távoli nyaralás lehetőségét, azóta egyre több és több értéket fedeznek föl a pestiek Budapesten. Így fedezték föl a kirándulók a budai hegyvidéket és így fedezték fel az itthon nyaralók a Dunát. Csakhogy a Dunán fordított módon történt a fölfedező folyamat, mint a Columbus előtti és utáni korszakban. A Dunát a vadak fedezték föl és a vadak vették birtokukba szívós, rendszeres hódító hadjárattal s most már mondhatni teljesen az ő birodalmuk is. Az ellenfél, amely időtlen idők óta birtokolta a Dunát, a sportemberek hada volt, de most már a vadak annyira elszaporodtak, hogy csak mutatóba látni néha egy-egy vízi arisztokratát a Duna hullámain, amint keresztülsuhan pompás keskeny versenycsónakjával a vadak rendszertelenül ide-oda evezgető csónaktáborán és elmereng a múlton, amikor még az egész széles és hosszú Duna mentes volt a rézbőrű vadak inváziójától. A pesti tájszólás talán még sohasem alkotott találóbb kifejezést, mint a „vadevezős" jelzőt a Duna kirándulóira és vasárnapi csónakázóira. Elég egy pillanatra szétnézni valamelyik kánikulai vasárnap az újpesti vasúti hídtól fölfelé eső Dunavidékre, hogy fogalmat alkothassunk a vadak ki- és mibenlétéről, de aki rászán egy week-endet, az ha tetszik, kötetes tanulmányt is írhatna a pesti vademberek szokáosairól és életmódjáról. Mint valódi vadakhoz illik, nálunk is van arisztokrácia és alsó néposztály. Az arisztokráciához azok tartoznak, akiknek csónakjuk, természetesen vadcsónakjuk van, míg a többiek, a szegény parti strandhoz ragadt tömeg csak a jókívánságok özönét zúdíthatja a nagy spricceléssel elevező csónak után, amikor az evezőlapátokkal fejbe kólintgatnak egynéhány jámbor, gyanútlan fürdözőt Ilyenkor a jókívánságok nyomatékául természetbeni áldást is irányítanak a csónak felé, amíg az a kőhajításnyira levő biztonsági zónába nem érkezik. A vadak főtanyahelye természetesen a sziget, ahol a bokrok közül messze fehérlenek ki az egyes törzsek fösátrai, amelyek körül a kisebb wigwamok sorakoznak. A fösátorban az idényvadak tanyáznak, míg a kisebb sátrakat a week-end vadak ütik fel szombat esténkint, amikor a városi ruhával együtt levetik a kultúra cicomáit és réz- és csokoládészinti bőrüknek megfelelően élnek kinn a szigeten hétfő reggelig s fájó szívvel hagyják ott a szezonvadakat, akik heteket, sőt hónapokat töltenek kinn a sátorban, a legolcsóbb nyaralóhelyen. Szombat délután sűrű csónakzaj kel útra a pesti evezős házakból és a gombamódra szaporodó csónakgarázsokból, canoe, dubló, szkiff, camni követi egymást, eveznek fölfelé a part mentén s keresik a jó tanyahelyet a szentendrei sziget tüzei és bokrai között. A legjobb tanyahelyek már szombat este mind gazdára találnak, a vasárnap érkezőknek húzni kell a csónakot messze kilométerekre fölfelé, amíg jó helyre akadnak. Hogy melyik bokor vagy fűzfa „foglalt", annak a vadtársadalomban az az ismertető jele, hogy a csónak vagy az evezőlapát egyik csücske kikandikál, vagy a bokorhoz madzagra kötve lóg le a vízbe a behűtésre szánt kristályvizes üveg. A week-end vadak nagy fölszereléssel érkeznek meg a tanyahelyre. Sátrat ütnek, tüzet raknak, sütnek-főznek, nagyot isznak s nemcsak ők felejtik el tökéletesen, hogy pár órával ezelőtt még a hivatalban kultúrtevékenykedtek, hanem az a szemlélő is, aki akár véletlenül, akár szándékosan végignézi egy ilyen éjszakai vadtábor társadalmi mozgalmát. A lobogó tűz körül úszónadrágos és mindenütt kivágott trikós vadak ülnek a földön, bőrük a tűz fényében olyan rézszínű, hogy a „Bőrharisnya" meg a „Nagy Medve" is sápadtképű volna mellettük; a nagy evést-ivást tánc követi, ez már természetesen „modern", tehát vadabb és afrikaibb a szerecsenekénél. Egy igazi vadháztartásból nem hiányozhat a grammofon, erre táncolnak, ugrálnak összefogózva a tűz körül, ahogy Stanley és Livingstone látták annak idején a fekete törzseket Afrika rengetegeiben. A vasárnapi napsugár ujabb árnyalattal mélyíti a körük színezetét s valódi törzsfőtisztelet jár annak, aki már mahagóni színűre égett. Vasárnap már hajnalban kezdődik az ujabb vad csapatok felvonulása, ekkor már nemcsak az aranyifjúság vonul ki, hanem tisztes apák, tekintélyes családanyák kis és még kisebb bőgő gyerekekkel, vad csata- és riadókiáltásokkal keresik a barátságos törzset s nagy az öröm, amikor az egybehangolt vad sikoltozás nyomán végre ráakadnak a keresett tanyahelyre, ott nyomban kipakolnak, nekivetkőznek a banán-divat szabta határokig, úgy élvezik a vad élet és a vizi week-end gyönyöreit. A fürdőzök központja a „Lidó", vagyis a Római-fürdő és Megyer közötti kis sziget felső csücske, ahol a legjobb strandokkal vetekedő homokzátonyon fürödnek, sütkéreznek a nyári vademberek, míg két oldalról, a Duna római és megyeri partjairól vadul árad át a jazz band hangzavara a „fekete nő" melódiájával, amelyet valószínűleg egy ilyen vad tanyahelyen szerzett ihlettséggel „alkotott" meg a szerzője. De csak a kívülről szemlélőnek egyformán fekete minden dunai vadember. A régi, két-három éves vad törzsek már szinte jogot formálnak egy-egy megszokott tanyahelyhez, kinézik onnan az avatatlan, sápadtkőrű új jövevényt, közös jelvényeik vannak, külön füttyszavuk és csatakiáltásuk, a sátrukon nagy betűkkel virít a törzs neve: „Haverok", „Vizipókok", „Srácok", „Pintyőkék", de van sűrűn ilyen fölirás is: „Bámul-Lak", „Vada-Lak", s ezekután nem csoda, ha a csónaknevek között is találni a rengeteg Edy, Médy, Baba és más női név mellett „Drága kicsi" „Kutyusom", „Pofa", „Mázli", „Vizibornya" elnevezéseket. Két külön pártot alkotnak még a római és a megyeri partok csónakosai is, és kölcsönös nagyrabecsülésüket egymás csónakjairól formált kritikákban nyilvánítják: „öreg narancsláda", „vizikaszni", „bélistás koporsó", még a legenyhébb kifejezés a „korhadt teknő". Vasárnap este azután félelmetes tömegben indul, gomolyog egymásba keveredve lefelé a Dunán a sokezer csónak. Énekelnek, muzsikálnak, verekednek, a gyerekek bőgnek, a nők sivalkodnak, a férfiak csatakiáltásokat bömbölnek s megbolondítanak a Dunán minden hajóst, akit a rossz szerencséje ilyenkor vezérel hajójával a sziget környékére. Nincs a világnak merészebb és gondatlanabb teremtménye, mint a vadevezés. Az a legboldogabb, aki öt centiméternyire evezhet el a bécsi hajó nagy lapátkereke mellett, amikor már a hajó utasai mind rémüldöznek. Amióta azonban két kaján matróz lesben állt a bécsi hajón és a közelgő vadakat jéghideg vízzel zúdította nyakon, azóta nagyobb a respektus a kellemetlen hajó iránt. Ma még tökéletes az anarchia a Duna hullámzó országútján száguldozó, csetlő-botló, közel 6000 vadcsónak között, s csak néha üt szét köztük a folyamőrség motorosa, de készül már a rendelet a vízi közlekedési rendről. Idén május óta már több mint 1000 csónakkal szaporodott a Duna vadállománya, s ha így megy tovább, akkor jövőre már a Dunán is ott áll majd a piros-zöld-sárgalámpás, integető „K" rendőr. (Sz. e.) Baloldali kép: Veszélyes táncprodukció. Két newyorki táncosnő vakmerő mutatványa egy 27 emeletes felhőkarcoló tetején. Jobboldali kép: Helen Coyne amerikai filmszínésznő minden reggel ilyen gyakorlatot végez villájának kertjében.