Pesti Hírlap, 1928. március (50. évfolyam, 50-75. szám)
1928-03-01 / 50. szám
BUDAPEST, 1928. I. ÉVFOLYAM, 50. (16.523) SZÁM. {* 1 1) // CSÜTÖRTÖK, MÁRCIUS 1. Előfizetési árak: eigy hónapra 4 pengő, negyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes példányszám ára (pályaudvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fillér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeres. PESTI HÍRLAP fözőkiadóhivatalok: Vilmos cs.-ut 78. és Erzsébet-körút 1. Fiókok: I. Kisztina-krt 133., Margit-krt 8/b, II., lő-u. 23., VI., Andrássy-ut 4., VIII., Rákóczi-ut 9. Újpest, István-ut 1. és Kispest, Kossuth-tér 11. Két lovag. Irta: Peterdy Sándor. Gerő lovag türelmetlenül járt-kell büszke ••Urának tornácos termében. Sarkantyúi kenen pengtek a köves padozaton. Néha-néha odag üt a vasrostélyos ablakhoz és felkurjantott a toronyőrhöz : — Hej, fiú, még most sem látsz semmit ? — Nem látok, uram. Haragosan bevágta a hártyával bélelt ablakot és nagyokat döngő léptekkel méregette a tér . Egyszerre a toronyőr kürtje nagyot rikkantott. — Porfelhő a távolban! — jelentette a legény. — Lovas ember? — Nagyon sűrű a felvert por, hosszan is lassan oszlik, — ez csak kocsi lehet. De már is. Éppen most kanyarodik ki a Kucsma hegye mögül. Gerö lovag kiállt a tornácra, lekiáltott az őt ácsorgó csatlósokra: — Nyergeljétek fel a sárgát! Magára kapta süvegét, mentését panyókára vetette és lesietett az udvarra. A sárga ekkorra már ott állott és kényeskedve dobálta kis, száraz fejét. Gerö a hátára pattant. — Eresszétek le a hidat! A lánc nyögve engedett és a hid csörrenve ereszkedett alá. Gerő paripájának patkói szaporán dübörögtek végig a kemény pallón. Mire néhány csatlós összeszedelőzködött és ura után ered, ez már messze járt. A ló megérezte, hogy gazda, türelmetlen, hosszan elnyúlva iramodott tovább. — Nem jót sejtek. — dörmögte a lovat, emésztő türelmetlenségében belenyomta sarkantyúját a ló oldalába. A nemes állat megnyikkant és még szilajabban tört előre. A két porfelhő csakhamar összeért. A határkocsija egyet füttyentett és a négy ló prüszkölve torpant meg. Gerő is helybe fogta lovát, mely nagyokat fújt és a habot horkanva dobálta maga köré. A határ ablakán egy bozontos bajuszú férfi ütötte ki fejét. — Te vagy az, öcsém? Különben mindjárt gondolhattam volna. — Mi hír, Udvardy bátyám? — No, bizony még lefülelnél itt az út közepén. Előbb talán lenyomtatnám ezt a sok port néhány pohár borral, — méltatlankodott az öreg. — Bátyám, a hirt... — Majd odafönn a várban. — A jó hirnek lassú a szárnya, mindig elkérve jön. — De a rossz hirt mindig elég jókor tudjuk meg. — Tehát rossz hirt hozott számomra. Kosarat kapott? — kiáltott fel Gere és keze ökölbe szorult. — Azt, — biccentett rá az öreg. Formás volt, nem is vágták gorombán a fejemhez, de mégis csak kosár volt. — Látta Etelkát? — sürgette a lovag. — Hogy láttam-e? Persze, hogy láttam. Hiszen galambom, fehér bugó gilicém főztjét ettük. Ő sütött-forgott a konyhában. Igaz ni, tiszteltet általam. — Mit mondott Telegdy uram, mi kifogása an ellenem? — Nem is olyan sok, azaz a perszónád ellen mini. Csak azt hangoztatja, hogy fiatal vagy még fészekrakásra. Azt mondja, hogy a pap már megeresztett, de fiatal leventének más keresztség is •II, mint az, amelyik a szentelőből reáfröccsen. — Azt mondta? — Azt. Merthogy — úgymond — van különbsg a kontyos török, meg a róka között. Előbb azt eretné látni, hogy hány zsák telik a virtusból, rthogy egy Telegdy nem minden kótyonfitty le- iynek adja a leányát. — Értek a szóból. De már azzal kapta is sarkantyúba lovát és rúgtatott vissza a várba. Ahogy a fiatal dalia felért, megfúvatta a kürtöket. Rúgott, rikácsolt a riadó. — Lóra, legények! Fegyverre, vitézek! Nosza let! riadalom a várban. Minden épkézláb ember sietett fegyvert fogni, lovat nyergelni. Mire Udvardy uram felvergődött, már hadirendben sorakozott az egész begyűlt legénység. — Micsoda fránya dolog ez, öcsém? — kérdezte az öreg nagyot bámulva. — Semmi különös, bátyám uram, — felelte Gerö, csak meglátogatjuk Telegdy uram házatáját. Azzal a legények élére pattant. A trombiták búgtak és a csapat elindult várat ostromolni, szép leányért hadakozni . . . * ... Gergelylaki Vasváry Gergely lecsapta az újságot — volt már vagy egy hetes — és "türelmetlenül nézett a faliórára. Csakhogy a múló percek e hirdetőjének nem volt mutatója és így Gergely semmivel sem lett bölcsebb. Ekkor hirtelen mozdulattal a mellénye zsebéhez kapott, de onnan azon egyszerű okból nem húzhatott ki semmit, mert neiv volt. Ámde Gergely nem jött zavarba. Tudott segíteni magán. A nap ugyan nem árulta el, hogy hány óra van, mert a szoba egyetlen ablaka a vakudvarra nyitott, ahova az égitestek egyike sem világíthatott be, de Gergely mégis tájékozódott. A fűszereseknél még sötét van, az asszony tehát nem jött haza a boltból. Nincs még hét óra. Azután lefelé nézett. — A viciné már gyűjti a szemetet, tehát elmúlt hat óra. Igy tájékozódván az időről, Gergelylaki Vasvári Gergely tovább fűzte gondolatait. — Udvardy néni késik, pedig megmondtam neki, hogy ne sajnáljon villanyosra ülni, megfizetem az árát. — A költségvetés körül. Irta Rákosi Jenő. Hogy én olvasóinknak a költségvetésről beszéljek, amelyet a minap Bud János pénzügyminiszter hatalmas beszédben terjesztett a nemzet elé, ahhoz csak egyetlen egy jogcímem van: az, hogy egyáltalán nem értek hozzá. Mert ha valamiképen érteném ezt a boszorkánymesterséget, azt hiszem, nem lenne bátorságom hozzászólani. Hiszen az életben minden merész és heroikus dolog úgy jön létre, hogy aki vállalkozik rá, legtöbbször sejtelme sincs arról, hogy mire vállalkozik, milyen erőket provokál és mily következmények fogják útját elállani. Régen azt szoktuk mondani, hogy a pénzügyminiszteri „expozé" megannyi tűzijáték, melynek hivatása elkápráztatni a hallgatóságot. Milyen udvariasak voltak a régiek. Ma inkább azt mondanák az emberek, hogy szemfényvesztés, játék és dobálózás a milliós és milliárdos számokkal. Persze, ezt én nem mondom, de bevallom, hogy egyetlen egy expozét sem hallgattam végig fejfájás nélkül. Úgy vagyok vele, mint a koncertekkel. Régebben sokat jártam hangversenyekre, de egy gondolat mindig megrohant és sokat rontott az életemen. Mikor egy-egy kiváló művész kiállt , kotta nélkül lejátszta a legnehezebb kompoziciókat, engemet mindig megborzongatott a gondolat, hogy micsoda irtóztató kottatömeg, kottaosztag és kottakazal van ennek a szegény embernek az agyvelejében felraktározva s neki az ihlet perceiben röpke pillanatok közt kell meglajsolni é£ hangszerén elejdünk zárni a cmaidegból azokat a kottakombinációkat, mi Beethoven, Liszt vagy Mozart csoport kompozícióba. Valami ehhez hasonlót mutat a siemény pénzügyminiszterek feje is, ahol — teszim az: mostanában Bud János jól formált homlok,11 mögött is — egymilliárd 357 millió pengő van egymásra zsúfolva s ő beszél vagy másfél fi óráig és bele-belenyul a raktárba s kiszedi on-'i nan hol mint bevételt, hol mint kiadást ISZOSZ- ss szegeket, melyek egy egész csomó kötethez ,s wmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm * a rubrikákba szépen elhelyezve, egész számtengernek látszanak. Hogy erre a minisztériumra ennyi kell, a másikra amannyi és ez a minisztérium ehhez annyi fedezettel járul, a másik annyival, és aztán az üzemek, a vámok, a közigazgatás, az adók és a fizetések, és hogy mennyivel több vagy kevesebb az idei bevétel és az idei kiadás a tavalyinál és így tovább. És minden tétel egy-egy szám és száz és ezer és újra ezer tétel és ugyanennyi szám, mely csoportonként ép úgy elhelyezkedett a szónok agyvelejében, mint muzsikus művészében a kotta. Ez Bud János beszédének az anyagi vagy tárgyi része. De mindeniknek úgyszólván a nyakába van akasztva egy útbaigazító cédula, amely a számoknak gazdasági vagy erkölcsi célját, természetét vagy irányát van hivatva megjelölni. Ezek axiómák, ezek adnak úgyszólván lelki tartalmat a lelketlen számoknak. Ezek teszik a rovatban felvonultatott tételeket eleven lényekké, harcos katonákká. Az expozé maga pedig nagy katonai manőver. Mondhatnám mozgósított papiros ezredek, amelyek arcba miardnak az eleven, élő, lüktető élet mindnapi nagy és apró érdekeivel. Egy-egy éven át folyik a harc s aztán jön a zárószámadás, amelyben kidomborodik a harc eredménye, a nemzeti életnek tizenkét hónapos szakasza, képe a múltnak és ködképe a jövőnek. Képe a teljesített munkának és képe az ígéreteknek vagy reményeknek. Hasonlatos ez a magánvállalatok évi számadásához s csak méreteiben különbözik tőle. Nem olyan egyszerű, mint az egyszeri kanizsai zsidókereskedő esete, aki virágzó üzletet alapított s végül átadta fiának. Egyszer nagy sürgést-forgást lát a vállalatban s kérdi fiát, mit jelent ez a nagy parádé. Bilancot kell csinálni, készül a leltár. — Mit bilanc, mit feltár, — mondja az öreg. — Állj ki az üzlet közepébe, végy egy motring cérnát a kezedbe s nézz körül. Amit látsz, az mind tiszta nyereség, mert én egy motring cérnán kezdtem a dolgot. Magyarország is, alig van száz éve, ezt az életet, jóformán egy motring cérnával kezdte. Egész állami háztartása nem volt annyi, mint ma egyetlen minisztérium tárcájának a költsége. És még a kiegyezés esztendejében is csak egy pár morring cérnáról lehetett a szó ahhoz a megzsúfolt rovatú költségvetéshez képest, melyet ma Bud miniszter úr prezentál, gaz, ő azt mondja beszédében, hogy nagy szakadékból kellett kimásznunk, de dicsekszik vele, hogy kimásztunk s elértük, ami egy állam életének a biztos alapja: a viszonyok állandóságát. Sőt már konstatálni lehet a fejlődést is, mert a takarékpénztári betétek megindultak és már elérték a békebeli állapotnak a harminchat százalékát. De nehogy "lbizzuk magunkat, nagy matekkal emlegeti a takarékosságot, melyre nagy szükségünk van. Nem tudom bizonyosan, az államra gondolt-e ebben vagy a közönségre. Ez utóbbira nézve az Ulandóságból, melyet oly örvendetes dolognak mond a miniszter, csak az jutott egyelőre, hogy állandóan nincsen miből takarékoskodnia. Hiszen azok az osztályok, amelyekre nézve életszükséglet a takarékosság, békebeli keresetük dolgában még mindig nem jutottak sokkal többre ama harminchat százaléknál, melyet nem tudom kik raktak takarék-ilyeketj1 j 5lszat.| ! A kormányzó amnesztiát adott államfői működésének nyolcadik évfordulóján. Elkészült és a parlament elé kerül a magyar magánjogi kódex. (Tudósítás az 5-ik oldalon.)