Pesti Hírlap, 1928. március (50. évfolyam, 50-75. szám)
1928-03-01 / 50. szám
4 félig mezőgazdasági alkalmazott. Hogy azután a betegség vagy rokkantság melyik foglalkozásban éri el, nyáron vagy télen öregszik-e gyorsabban, azt semmiféle matematikus kiszámítani nem tudja. Azt hiszem, minden józan értelem amellett szól, hogy ha ez a nagyrészben agrárország népét meg akarja tartani, először is a mezőgazdasági embervédelemről gondoskodjék. Az akadályok mind mondvacsinált dolgok, mögöttük, mint mondom, szívtelenség van. Voltaképen nem is ezek az akadályok, hanem kettő. Az egyik az, hogy minden minisztérium resszortszerelemben múlik ki. Ha egyszer valamit a kezébe vett, mindig van ott néhány ember, aki nem engedi, hogy azt átvigyék más minisztériumba. De ha egyszer megcsinálták a népjóléti minisztériumot, amely a háború előtt nem volt, akkor a munkásbiztosítás épen oda való. És ha a kereskedelemnek és iparnak volt annyi lelke, hogy megengedte, hogy a sokkal bonyolultabb ipari betegsegélyezés és balesetbiztosítás a kereskedelmi minisztériumból átmenjen az új minisztériumba, a legkevesebb,amit a földművelésügyi minisztériumtól meg lehet kívánni, hogy hagyja békében a resszortszerelmét és inkább az országot nézze, mint saját magát. A másik akadály az lenne, hogy ha a kormány terve beválik, akkor ott egy külön nagy szervezetet kell kiépíteni, egy külön mezőgazdasági szociális biztosítást,mindenféle modern kupolacsarnokokkal. Miután itt is szóvá tettük, hogy mily fölöslegesen nagy méretekben és milyen drágán csinálták az ipari munkásbiztosítás szervezetét, legalább annyit talán megkövetelhetnénk, hogy most már ebbe a szervezetbe illesszék be a mezőgazdasági munkásbiztosítást is, mert hiszen ott bőségesen elfér. Mindez persze eltörpül és akkor nincs igazam, ha vannak már olyan képviselő urak, vagy olyan kimaradt képviselőjelöltek és lemaradt főispánok, akik okvetlenül el akarnak helyezkedni a mezőgazdasági biztosítás saját külön épületében. Ha a kormánynak ez a szándéka, akkor én abbahagyhatom az írást, mert segíteni csakugyan nem tudok. Mindezek után arra vagyok csak kíváncsi, hogy mikor a városi lakosság alkalmazottai tekintetében már elmegyünk a szociális biztosítás harmadik emeletéig, tudniillik a balesetbiztosítás és betegsegélyezés után az öregségi és rokkantellátásig, akkor nem fog-e valahol mégis csak megmozdulni a vidéken az a magyar szív, amelyre annyi poharat ürítenek, de amelyet én eddig alig bírtam megtalálni, amely az embervédelmet szervezi a magyar mezőgazdasági lakosság számára. Mig ez meg nem történik, addig lesz Magyarországon sok boldog kormány, de sok szegény ember is, aki nagyon boldogtalan,múlva megcsikordult a kulcs a zárban s a nehéz kapu kinyílt. — Gordon kapitány vagyok az ügyészségtől, — mondta Dick. — Carter Jim kivégzésének elhalasztásáról hozok írást. Az őr a fejét rázta. — A kivégzés öt perccel ezelőtt megtörtént, — mondta az őr. — De nézzen a toronyórára, mondta Gordon. — A toronyóra négy percet késik, — mondta az őr. — Attól tartok, Carter már halott. XXXVIII. A titokzatos ember. Bennett Ray átírtó álom után felébredt és felült az ágyon. Az az, öt, aki egész éjszaka virrasztott nála, felállt és odaviszi hozzá. — A ruháját kívánja, Carter? Az igazgató úr azt mondta, önnek nem fontos, hogy a saját ruháját vegye fel. — Igaza van, — mondta Ray hálásan. — Ez a ruha is elég jó. Igen, elég jó. Többet nem szólt, de viselkedése elárulta helyzetét. Felvette a rabruhát, amelyben már felkötöttek egy embert. Ray keze nem is reszketett, amikor felöltözött. Hat órakor behozták a reggelijét. Tekintete ismét az irómappára esett, de a kezét nem nyújtotta ki feléje. Bejött a lelkész, egy nyugodt ember, akinek arca nagy lelkierőt árult el. Kis ideig elbeszélgettek, azután azt ajánlotta az öretz elítéltnek, sétáljon kicsit az udvaron. Ray örömmel fogadta meg a tanácsot, hogy még egyszer láthassa Istennek kék egét. Tudta ugyan, hogy az ör ajánlata nem tőle indult ki s kitalálta az okát is, miért engedték meg neki, hogy a lelkésszel sétálhasson. A kivégzésre használt cellát készítették elő, s mivel ez az ő cellája mellett volt, nem akarták, hogy fültanuja legyen a készülődésnek. Félórai séta után visszavezették. (Folytatjuk.) Milánó, február 27. Pietra d'Arzana, a kis szárd falucska főterén, hatalmas árbócról óriási zászló csüng alá: huszonnégy méter hosszú ez a lobogó, amelyet diadalmi jelként húztak fel az árbócra. Mert egész Szardínia szigete, sőt egész Olaszország győzelmi ünnepet ül: az emberi igazságszolgáltatás végzett a romantikus sziget rémével, Samuele Stocchino-val, a félelmetes szardiniai betyárral. És mialatt a Zászlóóriást vidáman lengeti a tavaszi szellő, a falucska szélén, egy fehérre meszelt ház küszöbére sót és olajbogyót hint a falu népe, ősi szokás szerint: itt született harmincöt évvel ezelőtt a rettegett betyár és ezzel az aktussal emlékét a múltnak adják át, hogy a földi igazságszolgáltatás után az Úr ítélkezzék felette. A böjti vidámság hangulatában, tarka kosztümök forgatagában, kacagó Arlecchinok és ujjongó Pulcinellák között pedig hosszú processzió halad a községháza felé. Feketeruhás férfiak és nők, annak a tizmegy áldozatnak a hozzátartozói, akiket Samuele Stocchino karabélya terített le. Az ennek a községháza nagytermében kiterített bandita holttestéhez és egymásután érintik meg jobbkezükkel a halott bal lábát, ősi szardíniai népszokás ez is. A borzalmak Mércétől szabadítja meg az embert. Tizenegy embert gyilkolt meg Szardínia legfélelmetesebb hitű zsiványa, akinek formális hadat üzent az igazságszolgáltatás. Nyolc esztendeje tartotta már örökös rettegésben Szardiniát Samuele Stocchino, akinek fejére kétszázezer Ura Dérdijat tűztek ki: közel hatvanötezer pengő jutalmat ígértek annak, aki akár élve, akár halva kézrekeri ki, vagy csendőrkézre juttatja. Egész családok, egész falvak fogtak össze ellene. Mindég kibújt az üldözök gyűrűje alól. Végre Mussolinihez is eljutott Stocchino szörnyű garázdálkodásainak híre és a Duce, egy héttel ezelőtt, a carabiniere főtisztek előtt, akik tisztelegtek nála, kijelentette: — Szicíliát megtisztítottuk a maffiától. De még halálos csapást kell mérnünk a banditavilágra, máshol is, különösen Szardiniában, ahol a rablóvilág csökevényei még élnek. Ezt kell most elpusztítanunk, mégpedig minden áron! A kemény parancsnak meg is volt a foganatja. De szükség is volt már erre a kemény parancsra. Samu felé Stocchino lelkén tizenegy gyilkosság szárad, - - egyéb bűnöket nem is számítva. A félelmetes haramiavezér közel nyolc esztendeje garázdálkodott Szardínia belsejében. Rabolt, váltságdíjakat vetett ki, fenyegető leveleket irt, amelyekben óriási összegeket követelt áldozataitól, egyszerű pásztoroktól és földmivesektől, és ha nem fizettek — gyilkost. Leshelyből,orozva, kelepcékbe csalva a szerencséit éneket. Egyik áldozatát, mert nem akart fizetni, tőrbe csalta, darabokra vagdalta és testét disznókkal etette meg. Ponziano Nieddunak hívták, többszörös családapa volt. Egyetlen bűne, hogy nem fizette meg azt az ötvenezer lírát, amelyet Stocchino, mint véradót, kivetett reája. És mert nem fizette meg, a család többi tagja ellen is bosszút esküdött. De közben másokat is gyilkolt. Néha bosszúból is, mert reáuszították a carabiniereket. Giovani Fara-t, a militia katonáját, szintén ő tette el láb alól és a daliás szép ifjút eltűnése után Vagy egy hónappal saját fivére találta meg, holtan, a Gennargenti egyik szakadékában: puskalövés és kilenc törszúrás ölte meg. Mellén egy cédula: „Én voltam a hóhérja, Samuele Stocchino". Legutolsó gaztettét csak nemrégiben követte el Stocchino. Halált esküdött a szerencsétlen Ponziano Nieddu egész családjára és mert a férfinépet nem tudta elérni, a meggyilkolt Ponziano fivérének, Antonionak gyermekeit akarta kivégezni. Megtudta, — kémei és cinkosai útján — hogy Nieddu három leánya fát megy vágni az erdőbe. Megleste őket. Rájuk ordított: — Nieddy lányai vagytok? A két nagyobbacska leányelismerte a veszedelmet: — Nem, — felelték, — mi a maga egyik barátjának a leányai vagyunk, akiknek az apjaéppen maga miatt ül ma is a börtönben. És annak a banditának a nevét említették, aki, mint Stocchino cinkosa, csakugyan fegyházban ül. A legkisebbik Nieddu-leányka azonban nem volt ilyen okos. És amikor a haramia rákiáltott, hogy: — De te a Nieddu lánya vagy? A kis hatesztendős Annunziata nyíltszívűen felelte: — Igen. A következő pillanatban eldördült Stocchino karabélya és a kisleány holtan vágódott el. A bestiális Stocchino aztán már nem törődött a másik két menekülő leánnyal, hanem a kis Annunziatát szardiniai tőrével darabokra vagdalta. Mussolini is megtudta ezt a szörnyű bűncselekményt. Ezért mondotta, hogy „minden áron!" el kell pusztítani a régi rablóvilág utolsó csökevényét is Szardiniában. Megindult tehát a hajtóvadászat Stocchinóra. De senki sem tudott a közelébe férkőzni. Pedig sokan fogadtak bosszút ellene. Köztük Vittorio Carta is, akitől tizenötezer líra vérváltságot követelt és mert nem fizette meg, Stocchino akár csak valami kiskirály b írott rendeletet tűzött ki a falvak végére, hogy senki se merjen még csak szóba se állni Vittorio Cartaval, nemhogy üzletet kötni vele, mert annak nem jósol hosszú életet! Vittorio Corta nem is mutatkozott hosszú ideig. De közben nagyszerű haditervet eszelt ki. Egyik rokonát felöltöztette „szegénylegénynek". Kioktatta, hogy menjen az erdőbe, ott bujkáljon, de ne keresse a találkozást a haramiával. Hagyja inkább, hogy az véletlenül bukkanjon reá. Akkor bizalmasabb lesz hozzá. És akkor majd elárulja terveit. Ezekről pedig azonnal értesítse őt, így is történt. A „szegénylegény" találkozott Stocchinoval, az lassanként felmelegedett iránta, előbb óvatosan, majd egészen őszintén elmondotta a terveit és többek között azt is, hogy hétfő reggelre virradóra Pietra di Arzena legutolsó halának falára újabb „rendeletet" fog kifüggeszteni, amelyben két családot halállal fenyeget meg, ha nema fizetnek ötven-ötvenezer lízát. A „szegénylegény" módját találta, hogy erről értesítse Vittorio Cartat, aki viszont azonnal tudatta a dollgot, a carabiniere őrséggel. Giovana Ágnese, carabiniere kapitány, Risi hóhággyal és hat csendőrrel állottak fel azon az útvonalon, amerről a banditának jönnie kellett. Éjfél előtt jóval elfoglalták már helyüket: három csoportban, kétszáz kétszáz méternyire egymástól. De több mint hat óra hosszat kellett városok, lesben, a sötétben, nyirkos árokban, egyetlen szót se váltva egymással, nehogy Stocchino, vagy valamelyik bizalmasa, észrevehesse őket és megint eredménytelen legyen a nagy les. Végre hat óra felé, amikor már pirkadni kezdett, az első csendőrcsoport vezetője, Rísí hadnagy közeledő alakot pillantott meg.Nagy olasz katonagallérba volt burkolózva, fején sportsapka, és nesztelenül jött. Gummitalpu cipő volt rajta. A carabiniere-hadnagy eléje ugrott: — Ki vagy? A válasz — egy puskalövés volt. Stocchino Szétvetette katonagallérját, lekapta rövid karabélyát és máris lőtt. De ugyanekkor Risi hadnagy is rásütötte a csendőrkarabélyt. Stocchino gyorsan hátraszökött és futásnak eredt. De a golyó így is eltalálta. És ekkor valóságos sortűz dördült el a carabinierek csoportjából, amelyhez Ágnese kapitány csendőrei is csatlakoztak. A zsivány futás közben hátra-hátrafordult és célozva szintén lett. Amikor ismétlőfegyverének töltényei elfogytak, bal karját arca elé emelte, mintha védekezni akarna, fejéről leesett a sportsapka, és — holtan terült el. Kilenc golyót találtak a testében. És a dereka körül — néhány sörétszemet, valami régebbi harc maradványait. A hírhedt rablógyilkos zsebében azonban pénzt alig találtak. Pedig rengeteg pénzt harácsolt össze. Hová tűnhetett ez a sok pénz? Az bizonyos, hogy Stocchino mindég gummitalpú cipőben járt és a hegyes vidéken sok cipőt nyűjt el. De erre nem kellett annyi pénz? Bizonyos, hogy cinkostársainak juttatta, vagy a családjának, amely elüjtötte számára a pénzt, hogy egy nagy összeggel Orsieába, onnan pedig Amerikába szökjön. Pénz helyett viszont — újságcikkeket találtak a bestiális rabló zsebében. Újságcikkeket, amelyek — mind róla és az ő gaztetteiről szóltak. És ott Olaszország legnagyobb banditától utolérte a földi igazságszolgáltatás. A grmmitalpas haramia, aki gyűjti a róla irott újságcikkeket és vidám szerelmi történeteket olvas. — Mussolini parancsára a szicíliai maffia kiirtása után most a szardiniai banditavilágra mértek halálos csapást. PESTI HÍRLAP 1928. március 1., csütörtök, természetes keserűvíz gyomor- és béltisztító hatása páratlan. Kapható mindenütt kis és nagy üvegben. Az Igmándit ne tévessze össze másfajta keserűvizzel! 3]6-'