Pesti Hírlap, 1929. január (51. évfolyam, 1-26. szám)

1929-01-13 / 11. szám

36 PESTI HÍRLAP 1929. január 13., vasárnap. KELETI LEVELEK. Látogatás Stein Aurélnál. India (Kasmír), 1928 december. Csendes alkony ereszkedik alá a kasmíri „Boldog Völgy“-n­, mikor Gandarbalból elindulok, hogy föl­keressem dr. Stein Aurélt, a világhírű magyar tu­dóst, akit az angolok Sir Aurél Stein-nak neveznek, am­ióta az angol király lovagi rangra emelte. Évek­kel ezelőtt még Budapesten mutattak be neki, mikor felolvasást tartott az Akadémián, de akkor csak né­hány percig beszélgethettem vele. Most azonban sa­ját otthonában fogom látni, abban a megszokott kör­nyezetben, amely mindennél jellemzőbb az egyéni­ségre. Sehol sem ismerhetünk meg egy embert ala­posabban és közvetlenebbül, mint otthonában, szo­kott tevékenysége közepette. Csakhogy Stein Aurélt meglátogatni nem olyan egyszerű dolog. Mindenesetre körülményesebb, mint fölkeresni valami más „rendes tudóst“, aki civilizált környezetben, nagyvárosban él és dolgozik. Hanem Stein Aurél nem tartozik a tudósoknak ebbe a cso­portjába. Több mint harminc éve a Szind-folyó völ­gye fölé emelkedő Mohandmarg havasán tölti a nyarat, télen pedig — hacsak nem megy újabb kutató­útra, vagy nem­ utazik Londonba, hogy az ásatások folyamán fölszínre került régiség-anyagot földolgozza a British Múzeum­ban —, Kasmír fővá­rosa, Szrinagar mellett lakik egy régi, csendes kert­ben, amely a Nagymogulok idejéből való. Most azon­ban nyár van s a látogatónak szép kis sétára kell rászánnia magát, s körülbelül olyan kirándulás vár reá, mintha a Lomnici csúcs megmászásának vágna neki Mert Mohandmarg csekély tizenegyezer láb (kb. 3300 méter) tengerszin fölötti magasságban van és ezernyolcszáz méternyire emelkedik a Szind­­völgy fölé. Korán reggel szedem föl sátorfámat Gander­­b­álban, ahol a Szind folyó a Dzsélám­ba torkollik. A „sátorfa felszedése“ ezúttal nem képletes kifejezés, mert valóban sátorban töltöttem az éjszakát, mint­hogy Kasmírban, ha az ember eltér a „Boldog Völgy“-et végigszelő Dzselam folyó vonalától (ahol bárkaházakban lehet lakni és bolyongani), a „tábo­rozás“ az egyetlen lehetséges berendezkedési forma. Tehát a szó szoros értelmében fölszedjük sátorfánkat (muzulmán szolgámnak is külön sátra van), a mál­hát kulik hátára csomagoljuk, m­íg én felszállok a kicsiny, de erős és biztos léptű farklandi ló hátára. Aztán elindul a kis karaván, a Szind-völgy felé ka­nyarodva. A sebesvizű hegyi folyó mentén vezet az óst. Csak hét angol mérföldet kell megtennünk Mo­­ingam-ig; kis falu ez a hirtelen emelkedő hegy tö­vében. Itt felváltjuk a ganderbali kulikat és moin­­gami erőteljes legények pakkolják hátukra a cók­­mókot. Lovacskámtól is meg kell itt válnom. — in­nen már csak gyalogszerrel lehet tovább jutni. És milyen utón! Az ösvény aggasztóan meredek szög alatt kúszik fel a lejtőn, — valójában nem is ös­vény, hanem csak kitaposott nyomdok, amely a hegy alakulatainak legjárhatóbb hajtásait követi. A hegymászáshoz szokott izmos kasmíri legények sza­porán­ lépdelnek fölfelé, hanem belőlem hamarosan kifogy a szusz, — ami nem csoda, tíz hónapig tartó malária után, amely még az atlétáról is leszed min­den izmot. És közben egyre perzselőbben süt le reánk a nap. Ezernyolcszáz méter! — a forróság dacára is hideg szalad végig a hátamon, mikor fölnézek a csúcsra, melyet el kell érnünk. A hosszas beteges­kedés után elgyöngülten, elszokva hasonló erőteljes testgyakorlatoktól, bizony kegyetlen feladatnak tet­szik, hogy mindjárt első vállalkozásom ilyen ke­mény munkát jelent. De mindegy — csak előre, excelsior! Itt-ott ke­vés árnyék kínálkozik pihenőül, a kulik leteleped­nek, valami szikladarabra támasztva a hátukon tor­nyosuló málha­kötegeket, de már három-négy perc múlva újra friss erővel kocognak fölfelé a meredek nyomon, vagy természetalkotta szirtlépcsőkön. Irigy­lem titkon ezeket a földhözragadt szegény, félmezte­len fickókat, a pompás testalkatú, rugalmas izmú férfiak egytől-egyig. A kasmiri — legalább testre — kitűnő faj, csak a karaktere hitvány, gerinctelen, gyáva és hazug. (Tisztelet a kivételeknek, mert, hála Istennek, ilyen is akad. Olyan szerencsés voltam, hogy szolgám, a derék Abdullah is, mint arról ké­sőbb, hosszú ladáki utam folyamán meggyőződhet­tem, ezek közé a kasmiri fehér hollók közé tar­tozott.) Órák óta másszuk már a hegyoldalt s a csúcs csak nem akar közelebb jönni. Már úgy lihegek, mint egy fáradt mozdony. Gondolom magamban: kevés tudós lakik ilyen magas helyen, s valószínűleg két­szer is meggondolja magát a látogatni szándékozó, mielőtt nekivágna Stein Aurél felhőkarcolójának. Nyilván épen ez teszi kedvessé tanyáját a tudós sze­mében. Itt aztán igazán nem zaklatják az alkalmat­lankodik ... llogy rövid legyek: reggel tíz­ órakor indultunk el Moingamból és este fél hét lett, mire Mohandmarg platója kitárult előttünk. Engem már csak a „l’hon­­neur du drapeau“ tartott lábon . . . Mikor a fennsík sziklaszegélyén, terebélyes fák közt fehérlő sátortáborhoz közeledtem, látom, hogy Stein Aurél fürge léptekkel jön elém. Levelemből ér­tesült a látogatásról és szolgái nyilván jelentették neki, mikor karavánom előhadai megjelentek a me­redély szélén. Melegen, barátságosan fogad a kiváló tudós és sajnálkozva veszi tudomásul, milyen ne­héz feladat volt számomra felkúszni havasi tanyá­jára. — Nem kapta meg a levelemet? — kérdi és ki­derül, hogy sokkal kényelmesebb útja is van Mo­handmargnak, fólutig lóháton lehet feljönni s a hát­ralévő útszakasz is szelidebb lejtőkön vezet végig. De az kétnapos út, közepén sátrat kell verni és át­éjszakázni. Sebaj, — most már tulvagyok a nehezén s egy napot nyertem azzal, hogy nem ért el idejében a levél. . Stein Aurél elkalauzol egy másik facsoporthoz, amely vagy ötszáz lépésnyire áll tanyahelyétől és utasításokat ad szolgámnak s a buliknak, hol állít­sák fel sátraimat. Aztán teára invitál magához, ami bizony üdítő biztatás kimerültségemben, és aztán meg napnyugta után meglehetősen csiltos áj­er vál­totta föl a nappal hevét. Szinte merőlegesen alászálló sziklameredély szélén áll Stein Aurél sátortábora. Egy nagy, dupla­­boritású, kétoszlopos sátor szolgál dolgozószobájául s ebédlőül; egy kisebb sátor a hálóhelyiség, míg egy másik magazinként szerepel. Lejjebb, száz lépésnyi­re, a szolgaszemélyzet s a konyha sátrai csoportosul­nak. Stein Aurél meleg felöltet erőltet reám s pár perc múlva már az asztalon párolog a forró tea. A tágas sátor puritán egyszerűséggel "Van berendezve, de otthonos és barátságos., Legfontosabb benne a nagy íróasztal, s mellette egy másik asztal, amelyen többé-kevésbbé repedezett agyag- és kőedények s egyéb régiségek sorakoznak, a mar télen Perzsiában folytatott ásatások eredményei. Stein Aurél most dolgozza fel téli munkája anyagát. Tea után nemsokára elkövet­kezik a vacsora ideje. Közben megfigyelhetem, hogy házigazdám sze­mélyzetének minden egyes tagjával az illető anya­nyelvén beszél: a munsi­xel (titkár vagy irnokféle) kasmiri, szálas pathán szolgájával pasthu nyelven értekezik, a többivel szólva is kinek-kinek anyanyel­­vét, a pandzsábi, urtu vagy kind idiómát használja. Csekélység:­­Stein Aurél csaknem egyforma könnyű­séggel beszél magyarul, angolul, németül, franciául, a latin és görög nyelvekben is járatos, a keleti nyel­vek közül pedig bírja a szanszkritot, klasszikus és modern perzsát, az afgán határszéli pasthut, no meg az indiai idiómákat, a hindi, urdu, pandzsábi és kas­míri nyelvjárásokat. Érdeklődésemre kiderül, hogy törökül is tud, de a kínai nyelvet — amint szerényen megjegyzi — csak kulináris formájában beszéli . . . Velem azonban magyarul beszél és meglepő, milyen könnyedséggel és biztossággal cseveg anyanyelvén, amelyet pedig vagy harmincöt év óta csak nagy­ritkán, rövid hazai, látogatásai, alatt ...volt „alkatára használni. Meg is jegyzi, hogy én vagyok az első magyar, aki őt kasmíri magányában fölkereste, és hogy harminc év óta most először beszél magyarul Indiában. (Utoljára a korán elhunyt nagytehetségű magyar íróval, Justh Zsigmonddal"­ beszélt " ma­gyarul Lahor­ban, harminc évvel ezelőtt.) Végtelen közvetlenséggel társalog Stein Aurél, szó kerül néhány kedves, közös otthoni barátról, is­merősről. Minden érdekli. Be kell számolnom indiai tanulmányaimról és utazásaimról is, és bizony jól­esik, mikor rámutat arra a tényre, hogy e­ddig egyet­len magyar ember sem járta, be egész Indiát és Kas­mírt, vagy ismerte meg olyan intim közelségből az indiai életet, mint én. Jólesik ez, mert ugyan ki volna inkább hivatva az ilyesminek megítélésére, mint Stein Aurél? Szavára egyszerre bizonyossággá érlelődik bennem a tudat, hogy közel háromévi in­diai tartózkodásom, a­­sok nehézség, betegség s egyéb alkalmatlanság dacára sem volt hiábavaló vagy eredménytelen. Stein Aurél elismerésében jutalma­mat érzem . . . Hanem itt nem magamról akarok beszélni. — amit látszólag „hazabeszéltem“, azzal is Stein *) *) Justh K­si­gmond indiai tartózkodásáról több érdekes adatot és epizódot hallottam, amelyekről leg­közelebb külön számolok be. Aurélt, a melegszívű, megértő, ösztönző és segítségre mindenkor kész ,embert akartam jellemezni. Mert Stein Aurélban, amint így meghitten szemben ülök vele, nem a világhírű tudós, nem a nagysikerű ku­tató áll előtérben, hanem az egyszerű, igénytelen, vég­telen jóakaratú ember. És most egyszerre megértem Stein Aurél életét és tudományos eredményeinek titkát. ..A Munka Szerzetese“­ötlik fel agyamban, s valóban ez a leg­jellemzőbb elnevezés reá. Elvonult magányban élte s éli éveinek legnagyobb részét; távoli, járatlan, vad tájakon, nélkülözések közt küzdötte ki tudományos teljesítményeit; s kasmiri „otthonában“ fa remete módjára, szakadatlan munkában él. A Mohand­­margon töltött három nap alatt megfigyelhettem szo­kott életmódját. Korán kel és könnyű reggeli után mindjárt munkájához lát. Az ebéd csak rövid időre szakítja meg a munkát, aztán megint dolgozik, meg­szakítás nélkül esti hat óráig. Akkor sétára indul. Bejárja birodalmát, Mohandmarg havasát, a kör­nyező bérceket s a köztük rejlő katlanokat. Ottlétem alatt vele tartottam sétáin. Könnyű, friss léptekkel jár és én szinte szégyenkeztem, mikor reám való tekintettel meglassította tempóját a meredek sziklás kapaszkodókon. Minden virágot ismer, nem egy faj­tát ő maga honosított meg a havason. Mikor vad, fantasztikus, —­ a Walkür sziklájára emlékeztető — szakadékba készülünk alászállni, előveszi sípját és háromszor élesen füttyent. — Medve lakik itt, — magyarázza —, de tisztességtudó és szépen félre­­kotródik, ha az ember jelzi közeledtét. — Minket is figyelmeztetett mindjárt első­ este, hogy sátraink kör­nyékén olykor átsétál egy mackó, de csak kiált­sunk rá hangosan, akkor odébb áll. Sípjával külön­ben a marindákat is szólitgatja. Mint keleti Kasmír minden magas platóján. .Moh­a mi margón is százá­val tanyáznak ezek a furcsa állatkák, amelyek kiül­nek odúik elé é­s füttyent­ve társalognak egymással. A síp görgő füttyszava csalódásig utánozza a mar­indák nyelvét és olykor egész „párbeszéd“ fejlődik ki Mohandmarg ura és a barnabundájú „őslakók“ közt. Mohandmarg ura, valóban ez Stein Aurél. A kasmíri Máhárádzsa teljesen átengedte neki hasz­nálatra ezt a területet, amely most „reservation“-nak számít, ahová még a ,,9.d..?dr"-ok (pásztorok) sem, hajthatják föl­ legelésre állatjaikat. Olyan, mintha Stein Aurél birodalma volna az egész havas. Oda­lenn, a moingam-i parasztok semandár-juknak (föl­desuruknak) tekintik a Bara, Szaháb­ot (Nagy Urat) és Stein Aurél, ha nem is földesuruk, bizony az indiai zom­indároknál emberségesebb módon áll mindig ké­szen segítségükre és támogatásukra. A szegény moingamiak sok mindent köszönhetnek Sir Aurél Stein jóságos közbenjárásának. Stein Aurél maga fedezte föl jelenlegi tanyáját. Több mint harminc évvel ezelőtt, a nehezen megkö­zelíthető Haramukh örök hóval borított csúcsáról (5700 méter) pillantotta meg először Mohandmarg platóját és elhatározta, hogy­ ott fogja berendezni állandó nyári táborhelyét. És valóban méltó környe­zet ez a „Munka szerzeteséhez“. Olyannyira félreeső, bajosan megközelíthető zug, hogy még az elszánt an­gol turisták sem szokták útba ejteni. Itt zavartalanul élhet az olyan ember, akinek számára az élet savát a szakadatlan munka jelenti. Stein Aurél maga látta el nevekkel a havas egyes pontjait. Még­pedig stílu­sos nevekkel, szanszkrit nyelven. Meg is mutatja például a Krittika-pákaszthánát, vagyis a Boszorká­nyok Konyháját, egy vad, komor, kísérteties szikla­­katlant, amely karakterével pompásan jellemzi el­­nevezőjének eleven fantáziáját. Fantázia —­ mert Stein Aurél nemcsak tudós, hanem művészi érzésű ember is. Amint a középázsiai „porba temetett városokból“ kiásott remek ókinai festmények pompás színes reprodukcióit mutogatja, a finomizlésű, minden szépért lelkesedő műértő szól belőle. És csak művészlelkű ember találhat olyan mély örömet a felséges kőszálak és lakatlan havasok szépségéb­en, mint amilyen szeretettel Stein Aurél méltatja magánya színhelyét.. Ez nem a turista ter­mészetszeretete, aki csak „kirándul“ a hegyek közé, hanem valami nagy és pótolhatatlan ragaszkodás, amely csak a szűz természet környezetében érzi ma­gát egészen otthon. Stein Aurél kasmiri téli tanyája is távol esik a „civilizáció“ körétől: Szrinagarral szemben a Dál-tó partján, magányos kertben, tere­bélyes­ csé­nár­fák alatt, ugyancsak sátortáborban lakik lenn a, völgy­ben is, mikor szeptember végén a hó átveszi birodalmát egy félévre Mohandmarg fenn­síkján. Eredetileg két­ napra tervezett látogatásomat háromra kellett­­nyújtanom, mert Stein Aurél kije­lentette, hogy „nála ez a szokás“. Ugyancsak a szo­kásra hivatkozott, mikor negyednap reggel, búcsú­­záskor megjegyezte, hogy „a bulik ki vannak fizet­ve“ . . . így tetézte be Stein Aurél igazi úri, magyar vendégszeretetét. Szolgám is úgy élt Mohandmargon­, mint Marci Hevesen, — Stein Aurél szakácsa ellátta minden jóval. A friss hegyi levegő, a pompás, ragyogó regge­lek, a kedélyes, étkezések Stein Aurél sátrában, az esti séták, a nagy tudóssal folytatott beszélgetések, — mindez hihetetlenül felfrissített. Élmény volt a mohandmargi három nap, és amikor búcsút vettem Stein Auréltól, aki távozásomkor a fennsík széléig kisért, az volt az érzésem, hogy egy kiváló embert s egy gazdag, nemes életet ismertem meg Mohand­marg havasán . .„ Baktar Ervin. Dr. STEIN AURÉL

Next