Pesti Hírlap, 1929. július (51. évfolyam, 146-171. szám)
1929-07-02 / 146. szám
BUDAPEST, 1929, LI. ÉVFOLYAM, 146. (16.914) SZÁM, KEDD, JULIUS 2. Előfizetési árak: Egy hírnapra 4 pengő, negyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes példányszám ára (pályaudvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fillér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeres.Pesti Hírlap Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefonszámunk: Aut. 122-95. Főkiadók: Vilmos cs.-m 1 78. Tel. mint a szerkesztőségnél. Erzsébet-krt-1. Tel. J. 352-96. A fiókok jegyzékét az apróhirsek élén közöljük. Bürokrácia. A belügyminisztérium ma ünnepet ült: a kormányzó kitüntetését adták át a belügyminiszternek és a minisztérium néhány főtisztviselőjének. Ezen az ünnepélyen a belügyminiszter — munkatársaihoz intézve — néhány olyan kemény és okos igazságot mondott, amelyiknek messze ki kell csendülnie a magyar közéletbe, így például: — Tudjátok meg, mi nem magunkért vagyunk, nem magunkért dolgozunk, hanem mások kedvéért állítottak bennünket ide, hogy másoknak könnyítsük meg az életét. Ezt azonban csak akkor tehetjük meg, ha a bürokráciának, ennek a rákfenének az iszapos posványát kiirtjuk... Ne a tisztviselőt lássák bennünk polgártársaink, hanem az embert, a barátot, a polgártársat, aki segíteni akar százezrek baján és gyorsan akar segíteni... Igyekezzünk a sor mesterségesen fölállított akadályt ledönteni, hiszen valóságos akadályversenyt kell futnia annak a szegény polgárembernek, amíg az ügye elintéződik ... Méltóztassatok a bürokráciától magatokat, engem és az országot megszabadítani ... Ne azt nézzük, hogy mennyi tintát, mennyi papirost fogyasztunk, hanem magukat az ügyeket fogyasszuk ... És így tovább. „Úgy érzem, az egész magyar közvélemény szól belőlem“ — tette még hozzá a belügyminiszter. És mi is azt hisszük, a belügyminiszter ezt helyesen hitte. Az a ritka, szinte példátlan eset ez, amikor pártállásra és meggyőződésre tekintet nélkül, mindenki helyeselhet a miniszternek. Ezt a beszédet sok példányban ki kellene nyomtatni és bekeretezve minden hivatalnoknak az asztala fölé kifüggeszteni. Megmondjuk, melyik mondat tetszett nekünk a legjobban! A következő: „A bürokráciától magatokat, engem és az egész országot meg kell szabadítani.“ Mert ebben a mondatban bnne van egy olyan igazság, amelyet ed-dig nálunk nagyon kevesen méltattak figyelemre. Eddig, ha valaki támadta a bürokráciát, támadta a tisztviselőosztályt is. A miniszternek az idézett mondata rámutat arra, hogy a bürokrácia nemcsak az ország közönségének, nemcsak az ügyes-bajos polgárnak nyűge és kínzó ellensége, hanem a tisztviselői karnak és magának a miniszternek is. Kinek kell hát az a bürokrácia, amelytől olyan nehéz megszabadulni! Senkinek a világon. Csak magának a bürokráciának, amelyet ebben az esetben nem lehet úgy fölfogni, mint az ügyeket intéző tisztviselők egyik vagy másik csoportját, vagy éppen a tisztviselők öszszességét. Ebben a vonatkozásban a bürokráciát úgy kell észbevenni, mint a tisztviselők, a hivatalok, a miniszterek feje fölött élő tisztviselőktől, miniszterektől és hivataloktól független valamit, öncélú démont, vagy — amint a miniszter mondotta — kiirthatatlan rákfenét. Elhisszük, hogy a miniszter maga is idegesen gyűlöli a bürokráciát, hiszen hozzá futnak azok a panaszok, amelyek bemutatják a mai hivatalos eljárások képtelen voltát. Azt is elhisszük, hogy maguk a tisztviselők isszívesen vennék, ha valaki megszabadítaná őket attól az avasszagú hivatalos szellemtől, amelyet a bürokrácia szóval szoktunk kifejezni. Hiszen ennek a szellemnek köszönhetik azt, hogy bármennyit dolgoznak, nem tudnak megbirkózni a rájuk váró rengeteg anyaggal és az asztalukon egyre tovább szaporodik a restancia. A restancia a tisztviselőnek nemcsak azért bosszúság, mert a jogokat kereső és sürgető felek tömegét zúdítja a nyakukra, hanem azért is, mert a restancia árnyéka rendszerint megmutatkozik a tisztviselő minősítésében s akadálya lehet a tisztviselő előhaladásának. Vannak az életben ilyen rejtélyes és megmagyarázhatatlan dolgok. íme: a bürokrácia nem kell az országnak, nem kell a miniszter Alig csitultak el a Bethlen sirkavató beszéde miatt hozzánk intézett demars hullámai, újabb diplomáciai afférünk támadt az egyik kisantantállammal, Csehországgal. Az erről szóló hírt így röpíti világgá a prágai táviró: Prága, júl. 1. (Cseh Távirati Iroda.) Hivatalosan kizlik, hogy július 2-án déltől kezdve elrendelték a Hidasnémeti, át haladó vasúti forgalom megszakítását. Ezt a rendelkezést azért léptették életbe, mert egy Hidasnémetin szolgálatot teljesítő cseh vasúti alkalmazottat, a magyar hatóságok, anélkül, hogy erről a cseh hatóságokat értesítették volna, elhurcoltak. Mivel ilyenformán a cseh vasúti alkalmazottak személyes biztonságát veszélyeztetve látják, Hidasnémetiről visszarendelték a cseh vasúti személyezetet. Ha valaki ezt a híradást tárgyilagos szemmel elolvassa, magától sejteni kezdi, hogy az „elhurcolt“ cseh vasutas alig lehetett ártatlan bárány s a magyar hatóságoknak valószínűleg komoly okuk lehetett arra, hogy a cseh vasutast letartóztassák. Az eset valóban egészen más színben tűnik föl előttünk, ha elolvassuk azt a magyarázatot is, amellyel illetékes helyről a Cseh Távirati Iroda közleményét kísérik. Ez a magyar illetékes helyről tett megjegyzés így hangzik: A cseh vasuigazgatóság intézkedése nyilván azzal van összefüggésben, hogy a nők, nem kell a tisztviselőnek, mindannyian csak panaszkodnak és szenvednek miatta, a bürokrácia mégis él és virul a maga erejéből, a maga gyönyörűségére. Micsoda átok ez! Miért nem lehet ezt a rákfenét a közéletből kigyomlálni! Hogy könnyebben megértsük a dolgot, itt mindenki gondoljon a maga legszemélyesebb életére, legsajátosabb tulajdonságaira. Valamilyen rossz szokására, aminek az ostobaságát, nevetségességét már régen maga is belátta és mégsem tud szabadulni tőle. Hiába minden fogadkozás, minden jószándék, azt, amit hosszú évek megismétlődő gyakorlata az idegekbe beedzett, nem lehet olyan könnyen száműzni és eltüntetni. A bürokrácia ilyen beiéegzett rossz szokása a magyar közéletnek. Eredete visszanyúlik a Bach-korszakra, amikor a régi patriarchális magyar közigazgatás helyére betelepedtek a Bachhuszárok (nagyobbrészt hű csehek), akik az Ázsiában rekedt magyarságnak meg akarták mutatni, mi az a nyugateurópai közigazgatás! A nyugateurópai közigazgatás szerintük az volt, hogy ahhoz, amit a régi jó táblabíró az ámbitusán pipázva elintézett két rövid mondattal, a ránkszabadított szedett-vedett beamterek egy egész kocsiderékra való aktát gyártottak, aktáikban pedig rendszerint a józan észt is feje tetejére állították. A magyarságot elnyomó osztrák császár a legszemetebb tintanyaló bandát küldte Magyarországra; ez a csürhe népség be akarta bizonyítani, hogy nélkülözhetetlen, hogy tűzön-vizen keresztül szükség van rá. Ezért a legegyszerűbb dolgokat is úgy összebonyolította, hogy Herko Pater sem tudott volna belőlük kiigazodni, az aktákat pedig tologatta egyik hivatalból a másikba, hogy az üres papiros- és tintapazarlás minél lázasabb tevékenységnek lássék. Ezt a rendszert azután az alkotmányos közigazgatás is örökölte. A népeket elnyomó osztrák császár már régen eltűnt a világból, a hű csellókból már régen áruló csehek lettek. Az ő szellemük azonban még mindig itt kisért közöttünk és gyötri a jogát kereső közönséggel együtt a jogot kiszolgáltató tisztviselőket is. magyar hatóságok június 28-án kénytelenek voltak egy Pecha Vince nevű, a hidasnémeti közös határállomáson jegypénztárak minőségben szolgálatot teljesítő egyént letartóztatni, mert kémkedésen tettenérték. Vagyis, mint eddig is annyiszor, most is a csehek jártak el velünk szemben népjogellenes módon és amikor mi megfelelő retorzióval éltünk, úgy igyekeznek föltüntetni a dolgot, mint egy magyar részről elkövetett jogsértést. Miután ez az eset még előreláthatóan hosszabb diplomáciai eljárás tárgya lehet és alighanem nagy feltűnést fog kelteni egész Európában, érdemes tisztába jönnünk az eset jogi és politikai természetével. Köztudomású, hogy az egymással határos országok olyanformán bonyolítják le az egymás közötti forgalmat, hogy a határ egyik átlépő pontján az egyik állam, a másik átlépő pontján a másik állam küldi át a maga vasutasait és útlevélellenőrzőközegeit a másik állam területére. Az így átküldött közegeket azonban semmiképen sem illeti meg a területenkívüliség védelme. A területenkívüliség joga, amely lényegében azt jelenti, hogy bizonyos szentélyek kivétetnek annak az idegen államnak a hatalma alól, amelyen mint hazájuk megbízottai jelentek meg és úgy tekintetnek, mintha az idegen állam területén kívül, saját államuk területén tartózkodnának. dip-Annak a Bach-huszárnak könnyű dolga volt, amikor a papiros- és a tintafogyasztással mérte a hivatalnoki hasznosságot és érdemet. Az akkori primitív viszonyok között olyan kevés ügy volt Magyarországon, hogy azok elintézése csak így, a dolgoknak nagy feneket kerítve, látszott komoly munkának. Közben azonban Magyarország, ha területben me£ is kisebbedett, az életviszonyok bonyolódottságát és sokoldalúságát tekintve, sokkal fejlettebb ország lett. A hivatalnoki karnak nyakára nőtt a sok ügy, a sok akta, nyakára nőtt a restancia. Immár kezd a jó közigazgatást megbénító, minisztert, tisztviselőt és adózó polgárt egyformán meggyötrő nemzeti csapássá fajulni a Bach-korszaktól örökölt bürokrácia. Elméletben az orvosság egyszerű: kevesebb akta és több elintézett ügy. Az azonban nem elég, ha a miniszter erre kéri a tisztviselőit. A tisztviselők jóakarata, szorgalma és rátermettsége ugyan sokat enyhíthet az elavult és oktalan szabályzatok hálójában vergődő boldogtalan állampolgár helyzetén, végeredményben azonban mégsem a tisztviselők dolga, hogy legyűrjék és megszüntessék azt az átkot, amelyet a miniszter a bürokrácia rákfenéjének nevezett. A tisztviselő kénytelenkelletlen alkalmazkodik a meglevő szabályokhoz, még akkor is, ha az ő józan esze is ágaskodik ez ellen. Az igazi, az eredményes bürokráciairtás azonban a meglevő törvények és szabályok gondos átvizsgálásánál és azután gyakorlatias irányban való megváltoztatásával kezdődik. Ez pedig nem a tisztviselő, hanem a felsőbb hatóságok dolga. A belügyminiszter azt mondja: „Megvannak az eszközeink és módunk arra, hogy megoldjuk ezt a problémát“. Örülünk, ha megvannak a módok és az eszközök. Ezeket a módokat és eszközöket azonban alkalmazni is kell, ha eredményt akarunk. Majd a minisztertől és a kormánytól számonkérjük az elhangzott ígéretet. Mert addig, amíg a kormány nem jelöl új utat, a dohos akták tömege alá temetett szerencsétlen tisztviselők nem ápolói, hanem maguk is áldozatai a túltengő bürokráciának. A csehek egyoldalúlag megszüntették Hidasnémetin keresztül a vasúti forgalmat. Erre az intézkedésre az szolgáltatott okot, hogy a magyar hatóságok letartóztattak egy kémkedésen rajtakapott cseh vasutas tisztviselőt.