Pesti Hirlap, 1932. március (54. évfolyam, 49-72. szám)

1932-03-27 / 70. szám

1932. március 27., vasárnap. PESTI HÍRLAP A régi Párizs régi nagyjai. Naplójegyzetek. Irta: Pekár Gyula. I. Zola. A párizsi vicinális kalauza unottan kiáltja: tredan ,. Zöldbevesző, álmosan csöndes falucska; az égési táj voltakép egy óriási park, hercegi park, me­lyet új földesura, a Café Américain kávéja, most par­celláz el a hízott bourgeoisknak, kik ingujjban kö­nyökölnek ki uj házaik ablakaiból s ásítva köpköd­nek le a kivágott százados tölgyek derekára... nem hiába mondta róluk Flaubert: ezek még az Olympus tetején is krumplit kapáltatnának! Gyér a lakosság s ahogy tovasietünk, én mégis úgy érzem, ezerek hemzsegnek itt Medanban körülöttem, a Zola itt szü­letett Trougon-Macquart emberiségének, a Nana, az Assommoir,ILZ Emberállat, a Párizs gyomra regények vadul nyüzsgő és tülekedő tömegei töltik be a tájat. Különös zavar, szinte lámpaláz fog el arra a gondo­latra, hogy pár perc múlva azzal az acélszerkezetű, félelmes munkaerejű agygéppel leszek szemben, aki öt világrész ámulata közepette lankadatlanul zaka­tol itt s modern üzemként gyárilag gyártja itt, me­­dani telepén eszméit, regényalakjait, azt az ő Bal­­zar­c-kal vetélkedő saját külön zalai emberiségét, min­den élően lüktető, tragikusan szennyes szenvedel­meivel együtt. Uj Prometheus, uj lélek és élet­alkotó... várjon hol, merre lakik, hogy fest ez az ő eszme-üzeme, munka-telepe, ember-gyára? Hát ott az út alatt, ott piroslik már az a mérgesen vörös téglák­ból rakott épülettömb, ahol a Mester lakik. Valóban gyárhoz hasonlít és olyan, mint az ő lelke, teremtő ereje: nagy, szertelen, formátlan, szinte vigasztalanul esin nélküli és szomorú! H­a az ember maga hazud­hat, de a háza, a lakása, a fészke, szobája, az sohse hazudik! A nagy költő, Coppée üzenetével jövünk s mégis alig tudunk az embergyűlölő uj Prometheus­­hoz behatóink Parvenü pompájú szalonokon vezetnek át a dolgozószobába: óriási méretű munkaterem ez, mely túlzsúfolt rendetlenségével nyűgöz le. Nyugat és Kelet drága műkincsei vannak ide, mintegy auk­cióra, összehordva, de nem pici és bájos bibelot-k, csupa hatalmas, tagbaszakadt, monumentális és ne­hézkes műkincsek, olyanok, mint maga a háziúr. Szinte elvész köztük a dísztelen, csupasz kis íróasz­tal... Könyvnek nyoma sincs sehol! Zola nem olvas, minek is olvasna, vagy mit is olvasna? Neki szeme tükre, agya tárháza a könyvtára, abból olvas, — a valóság az ő lexikona---­De csitt! Halk, gyors léptek, — ferdevállú, könnyű­­járásu, magas, sovány alak siet be, fehér flanellruha van rajta, keze, lába finom, kicsiny, — egy nagy ban­kár vagy gyáros üzletszerűségével ad kezet, pár közö­nyös szóval könyököl le széke karfájára s aztán audienciázó miniszterként vagy vizsgáztató rektor­ként vár türelmesen. Hát én, bizony valóban zavar­ban vagyok a lélekteremtő titán előtt s nem tudok szólni! Ekkor végre elmosolyodik: „Fiatalember, ön tehát lán­ akart engem, ugy­e?“ Rám néz. Nem is arc ez, inkább valami ezer ránctól barázdás lárva, melynek petyhüdt, fakó bőre alatt szemlátomást szen­vednek, vonaglanak a fáradt idegek. Csitri szakáll az állán, orra bulldogszerűen csökönyös, ajka ko­mor, erőszakos, kellemetlenül rideg, de vastag és ér­zéki is. Szeme nem szúró, nem kutató, inkább ki­aludt fényű, álmodozó, —te szem nyilván nem kifelé, hanem befelé tekint. Homloka széles, impozáns, nagy­­szerű, én nézem s csak arra gondolok: ez az arasz­nyi kis tér a zalai emberiség, a zalai tömegek külön világának a bölcsője! A Mester újra elmosolyodik. Tetszik neki a néma illetődöttségem. Szól, mint a pro­fesszor, ki a jelöltnek segíteni akar. — Tehát amint Coppée barátom írja, fiatalem­ber, ön is író, ugy­e? Magyar iró? Helyes. Magyar író ... hm ... tehát németül ir, ugy­e? — Dehogy, kérem...­­ — Pardon, tudom már: ön cigányul ir... ! — Ugyan már, édes Mester... — Kérem, kérem, várjon csak, rájövök én las­ten: ön csehül ir... — Világért se! — De, fiatalember, a cseh nagyon rokonszen­ves nép... — Lehet, uram, de én, mint magyar író mégis csak magyarul írok! Zola fölénnyel ásít: — Valóban? Érdekes. De különben mindezt. Ne vegye rossz néven tudatlanságomat. Mi, franciák, — teszi hozzá szinte büszkén, — mi nagyon tudatlanok vagyunk. Mi sohse utazunk. Minek is utaznánk? Fü­tyülünk a világra! Oly jól érezzük magunkat itthon! De köszönöm. Tanultam valamit. Önök magyarok tehát magyarul írnak ...? Lassanként belemelegszik a diskurzusba. Hosz­­szan vitázunk. „Lourdes"-ról beszél s hangos haho­tával kommentálja, hogy a kongregáció indexre tette e regényét Brávo! Bánja is ő. — Most „Ráma“ regényembe kezdek bele. Hol­nap reggel kilenc órától fogva tizenegy hónapon át egyhuzamban ezt írom. Napi 8—12 óra a munkaidőm. Isten áldja, fiatal barátom. Üdvözlöm hazáját. Érde­kes ... hm... a magyarok hát csakugyan magyarul írnak...?! ti. Daudet. Virágba, lombba, folyondárba futó, bájos kis völgyi remeteség... Champrosay térben nincs mesz­­sze Metran-tól, csak lélekben nagy a távolság kette­jük közt akkora, amily messze a szelíd álmodozó, Daudet érzi magát az egész világot, minden irodal­makat begázoló óriási agygéptől, Zolától. Hja, Daudet a szív felemelő kis fülemüléje, Zola az ész öles szár­nyú, lenyűgöző sasragadozója, — Daudet álomba rin­­gatóan, suttogva dalol, Zola vijjogva üvölt, — Daudet megelégszik, ha egy megértő szívbe fészket rakhat, Zola viaskodó, milliós tömegei pedig a veszekedő, gyű­lölködő ész nevében ép a szivet tapossák el, azt a szelíd gyöngédséget, ami tán az egyedüli balzsam e küszködő élet siralomvölgyében. És mily keserű a Daudet végzete, hogy neki kortárs­ regényiróként ép Zolával kellett párhuzamba kerülnie! A champrosay-i fülemüle suttogó szív­dalát mily méltánytalanul bőgte túl a zolai emberiség ádáz ordítása, hiába, a világ jobban figyelt a nagyobb lármára, az aktuáli­sabb tömegszenvedélyekre, az élet meginduló kollek­tivista átalakulására, mindarra, amit a medáni titán regény gyárának a zakatolása jelentett. Kettejük pár­huzamosan futó élete alatt Daudet — minden világ­híre mellett is — állandóan a zolai nap árnyékában maradt... Daudet a francia Dickens, de jusson eszünkbe, Dickens már is túlélte, elébe került angol vetélytársának, a hűvösebb, észboncoló Thackeray­­nak, vájjon a zolai lárma elültével nem fog-e felül­kerekedni a szív költője, Daudet is? (Itt hozzá kell írnom naplómhoz: már is megtörtént. — Zola lármája azóta halkra csitult, Daudet szívhangjai pedig min­den tavaszon erősödve születnek újja a fülemüle­dallal!) A medani sas-óriás gyár­ kalickája után bájos a champrosay-i fülemüle rózsalugasba búvó, szerény kis fészke. Csend a villa körül, lábujjhegyen osonunk át a folyondáros terraszon, be a beteg költő dolgozó­­szobájába. Könyvtárral bélelt, ízléses otthon s a bi­­belot-emlékek közt, könyvhalomra támasztva könyö­két, ott ül asztalánál az immár sánta-béna, teljesen tehetetlen szegény poéta. Az „ascendens paralysis“ már csak a fejét hagyta szabadon: már csak ez a sűrű-hosszú fürtökbe rámázott, selymes szakállas szép fő él a testből, no, meg a feltámasztott jobbkezét tudja még kicsit mozgatni. Irogat most is és moso­lyog ... s a szív örökifjú mosolya ez a provanszi sötét szem naplementi búcsúzó derűjéből. Bólogatva ültet le s halk szava csupa gyöngéd figyelem: — ön magyar? Sohse voltam önöknél, de ösmer­­tem Justh Zsigmondot s benne megszerettem az önök tehetséges, fiatal nemzetét. Önök is a szív emberei... én is az voltam mindig! Az ész oly hideg, az ész maga sohse tud meleget adni. Az élet a szív melege nélkül fütetlen szoba... óh, nem az ész, csak a szív a halha­tatlan rész bennünk ... Egyre halkabb a szava: — l­ássa, én még mindig élek... azaz már csak a fejem él belőlem, — nő a sötétség tengere körültem, a fekete ár már az államig ér, el fog nyelni, de addig is szép az élet s én beteg gyíkként a napban, a Szép napjában sütkérezem. Szép emlékeim vannak s az emlékek az ily magával tehetetlen embernek az egye­düli mankói . . . bicegek velük s szerelmes ifjúsá­gomra gondolok, mikor még a III. Napoleon gaval­­lér-miniszterének, Momy hercegnek voltam a tit­kára! Magam vagyok itt szobámban, de ne higyje, azért mégse vagyok egyedül: regényalakjaim itt sü­­rögnek körültem s mint gyerekek, unokák, ők mulat­tatnak engem. Tovább élik regényeimet s úgy tartóz­tatnak . . . hiába, mes enfants, búcsúznunk kell, — én elmegyek! És mint az apát a gyerekek jövője, en­gem is költészetem szülötteinek a leendő sorsa érde­kel: vájjon eléggé életerősek-e, megélnek-e magukból,­­maguktól... én nélkülem is? — Mint az élőknél, — súgom, — a költészet szü­lötteinél is a szív a fő. A szív az egészség, a szív az élet, a szív a halhatatlanság is. Mester, az ön csupa szív­ alakjainak a jövője biztos ... Nehezen mozdítja szegény béna kezét. Gyöngé­den szorítom meg. Ő csodásan ragyogó szemével rám néz. S én ma is magamon érzem az Alphonse Daudet búcsú tekintetét. III. Fiam marion. Juvisy... kies park a városka szélén, a lombba vesző kastély épülettömbjéből egy csillagvizsgáló­torony üvegfélgömbje villan az égnek. Pazar pompa veszi körül a világszerte­­népszerű költő-csillagászt, kinek titka tán ép az, hogy míg igazi nagyok, a Newton­ ok, Leverrier-ek, szöktek a világ elől s mate­matikai képleteikbe zárkózva, úgyszólván a csillagos égbe menekültek fel, addig Flammarion lenn maradt a földön ... Hódoló emlékek a kastélyban s e csupa napfény, egyetemes dicsőség közepette csak ő maga, a Mester látszik álmaiba mélyedten szórakozottnak, közönyösnek. Bársonykabátos kis, inkább tömzsi em­berke, szakálla mohaszerűen tömött négyszög, né­zése fölényesen rideg, hangja dallamtalanul köznapi. Csak olykor mosolyog érdeklődően, ha t. i. látogatói ámulatát, dicsőségének hízelgő csodálatát látja. Kö­rülvezet a parkban, a fák szerelmét magyarázza, most ép ezzel kísérletezik ... aztán visszatérünk a fejedelmi berendezésű könyvtárszobába. Kiemelkedő külön polcokon sorakoznak az ő annyi nyelven meg­jelent művei, mind egyöntetű, egyszínű, remek bőr­kötésben. Nézem a diadalsort s egyszerre hökkenve állok meg. Két kötet bőrkötése feltűnően és elütően más árnyalatú, sárgább, világosabb. Flammarion el­mosolyodik: — Igen. Ez a kettő nem disznóbőr. Ez em­berbőr ... — Emberbőr?!... — Igen ...8 hozzá még egy nagyon­ szép asz­­szony bőre. A válla... A Mester elkomolyodik. Kis regény ez, vagy ha úgy tetszik, novella, esetleg intermezzo... pár röpke pillanat emléke. Elő­adói körúton jártam fenn Skandináviában s felolva­sásom után az estélyen egy hölgyet vezettek hozzám. Nagyon szép, nagyon gazdag, előkelő dáma volt, ki rajongó szóval hálálkodott nekem, hogy műveim mily vigasztaló ábrándokkal tették őt boldoggá. Én mosolyogva hallgattam s mint vérbeli francia, azzal viszonoztam udvariasságát, hogy így szóltam: „Asz­­szonyom, mily gyönyörű az ön keble, válla...“ (Ő el­pirult: „Tetszik önnek? ürülök... nézze, ód tudom, nem soká élek már, beteg vagyok... de halálom utánra valamit szeretnék hagyományozni önnek. Most már megvan. A keblem, a vállam... Köttesse belé majd könyvtára számára azt a két művét, ame­lyeket én a legjobban szerettem: a „Népszerű csilla­gászatot" s „A Föld az ember teremtése előtt“ című munkáját...“ Bók, mosoly, búcsú, elváltunk s én bi­zonyos idő, nem sok idő múlva, különös küldeményt kaptam Skandináviából. A dobozban egy halottról lefejtett száraz bőr volt: az istennői váll és kebel... s szerényen alája rejtve a végrendeleti kivonat, mely kincset érő hagyatékkal emlékezett meg rólam. Mit tehettem? Elfogadtam s teljesítenem kellett szép ra­jongóm testamentomban lefektetett óhaját: vállába, keblébe köttettem be azt a két neki kedves mű­vemet ... " Én a kötést néztem. Sárgás, világos bőr, ön­kénytelenül is az arcomhoz emeltem... A csillagász­költő a fejét rázta: —■ Hiába szagolja ... Nincs illata többé! Sietve, szinte féltékenyen vette ki kezemből, s pár­ pillanatig különös gyöngédséggel cirógatta a kö­tést. Aztán sóhajtva tette vissza a két könyvet a polcra. Egy röpke percre megdobbant a Flammarion csillagokkal álmodó terve­.­.. 39 m ! Mindenki,­­ aki nyerni szeretne és kis kockázattal a vagyonra akar szert tenni rövid idő alatt, rendeljen vagy vegyen egy osztálysorsjegyet KISS KÁROLY ÉS TSA BANK R.-T.-nál IV., Kossuth Lajos'U. 1. Fiók: Erzsébet'körút 15. bankházban nyerték a 300.000 pengős nagy jutalmat Nemcsak Budapesten, hanem az egész ország­ban tudják, hogy ismételten a különben is bebizonyított tény, hogy egyik legszerencsésebb legkedveltebb, legnépszerűbb OSZTÁLYSORS JÁTÉK FŐÁRUSÍTÓ a Kívánatra mindenkinek küld hivatalos játéktervet és postai befizető lapot. Húzás már április 15-én kezdődik A sorsjegyek hivatalos ára az I. osztályra:KISS Egész III id éi I .N­egyed II Nyolcad BRs 24 pengő LJI12 pengős 6 pengő 11 3 pengő

Next