Pesti Hírlap, 1933. december (55. évfolyam, 273-296. szám)

1933-12-24 / 292. szám

tüdö. december vasárnap. Peoil HIRLAP A régi Párizs régi nagyjai. Mosaikdarabok. irta : Pekár Gyula. Dumas­tils. Főúri lakás az elegáns Monceau-negyed táján, — itt lakik a párizsi s a többi színpadok koroná­zatlan királya, a lélekbúvár szalondráma megterem­tője, a szerelmi háromszög főmathematikusa, a „Nők barátja", kinek azonban „De Ryons“ csak a kulissza­ neve, valódi nevén Dumas-fils-nek hívják. Az előszoba falai, fel a mennyezetig, színlapokkal s színészi, főként színésznői nagy fényképekkel borít­­vák: a farsangos bohém­ szellem ágaskodnék itt, ha a frakkos inasok nem lennének oly arisztokratiku­san előkelők. Ők ugyan nem bohémek s a Don Juan kőszobrának a néma komorságával emelik karju­kat: tessék előbbre . . . Benyitok. Ezer fantasztikus csecsebecse közepette egy nyelvét öltögető nagy­­hasú kínai porcellán-bálvány mellett virágos pa­lástban egy gárdista termetű óriás áll, egy fasorrú, parancsoló nézésű gyönyörű ifjú aggastyán, kinek halántékán néger hullámzású ősz haj göndörödik,­­de kék szemében még mindig diákos szerelmi líla mu­zsikál. Mily csengően kacag most is, ahogy a Théátre Framjais világhírű bűbájos Madame Barrettának egy új szerep árnyalatait magyarázza. De azért hamaros könnyedséggel hozzám fordul s dúdolva hallgatja hódolatomat: — Mester, a magyar színpadok falrengető tap­sait hozom önnek! Az egész budapesti közönség az ön alattvalója . . . Nevetve egyenesedett ki: — Budapest? Nem Bukarestet akar ön mondani, fiatal ember? Különben mindegy. Egyikről sem tu­dom, hol van. Ezek oly titkok, melyekről Csak a szín­házi ügynököm tud. Szóval szeretnek engem ott? — Imádják, mester. — Hát mondja meg nekik: nincs igazuk. Rökönyödötten meredek rá. De ő máris a szem­ben levő zsúfolt fal két hatalmas képére mutat: — Odanézzen, ifjú barbár barátom, az egyik, az a romantikus frakkó, fátermörderes félnéger ifjú, az apám, a „Három testőr“ s a „Gróf Monte Christo“ regényírója, a másik pedig, az a vadképű telivér né­ger fiumas tábornoja a nagyapám. Nézze csak meg, micsoda kolosszus, a nagy forradalom legherkulesibb generálisa! Fején a kokárdás pofoncsapott kalap, de itt a képen sincs kabát rajta, mert izomzata teljes pompájában egy meztelen felső testtel szokta volt po­koli brigádjának a mezítlábasait rohamra vezetni... Látja? — Látom. Nagyszerű! — No, ennek örülök. Mert higgye meg, semmi se bosszant jobban, mint ha engem az apám s a nagyapám rovására ünnepelnek. Mi vagyok én hoz­zájuk képest?! Egy szívpiszkáló, lélekszabdaló kór­boncnok, ki négyzetgyököt vonok a szerelemből, pre­parátumot csinálok az érzelmekből, kísérletezek a bol­dogtalanság bacillusaival s lombikban szűröm le a szenvedély mérgeit... igen, cinikusan játszom a csók­kal, öleléssel, féltékenységgel s szürke elméletek ve­zércikkeit adom alakjaim szájába! Mennyivel élőbbek az én flirtelő, vértelen hőseimnél, unottan hűtlen hős­nőimnél az apám halhatatlan testőrei és „monsoreaui hölgyei“! És ezeknél is mennyivel élőbb a hős néger nagypapa, aki a nevét is alig tudta leírni, aki nem papírra körmölt, hanem véres karddal, cselekedve élte át az élet szerelmes regényeit... — De mester, ámulok, — hisz ön megveti az irodalmat?! Tamilian m­afuon­ai I tökéletes kiejtéssel Durium hanglemez­­lailUljUll ilfClfuRCl - ről. Nincs nyelvmesterhez, helyhez, vagy időhöz kötve. Olcsó! Hallgasson meg egy francia, vagy angol leckét: ROZGONYI és RÉVAI gramofon- és lemezüzletében. Kossuth Lajos­ utca 5. szám. 11261 — Meg bizony, ifjú dunai parasztom: íróvá csak az lesz, aki cselekedni nem tud! Én a három Dumas közül a nagyapám szerettem volna lenni! Vagy legalább is az apám, kinek regényei nem ve­zércikkek, hanem cselekvő és örökéletü mesék, akár az Ezeregyéjszaka — — De mester, a Dumas-papa meséin már rég­óta mosolyog a világ! önt tapsolják a föld körül... Az ifjú aggastyán megrázza göndör fehér fejét s a kezét nyújtja: — Isten áldja és ne feledje: az én tapsaim vissz­hang nélkül el fognak hangzani, míg az apám „Há­rom testőrre“ minden tavasszal új kiadásokban fog feltámadni, — engem „Kaméliás hölgyemmel“ együtt el fog feledni a világ­­, a színpad, de Athos, Porthos és Aramis imádott örök cinkosai maradnak a sze­relmet áhító ifjú nemzedékeknek... Az apám, ki csak tizenöt évvel volt idősebb nálam, az ő törvény­­telen fiánál, akivel sokat lumpoltam együtt s akit romantikus csapongásai közepette inkább én szeret­tem fiamként... az apám, mondom, túl fog élni en­­gemet! (Jegyzet a naplóm margójára: „és igaza lett!“) Sarah elkésik ... Végre sikerült... bejutok az isteni Sarah Bern­hardt öltözőjébe! Ott ült a tükre előtt a bizánci Theo­dora csodás pompájú jelmezében, várja az ügyelő szavát jelenéséhez s arca a festék alatt egyre jobban átszellemül, egyre jobban hozzá idomul a bűbájos csá­szárné démoni lelkűidéhez. Én nézem az ajtóból, a szörnyasszony mint vesz egyre jobban testet a divá­ban s már-már visszavonulok, hogy meg ne zavar­jam­ az érdekes átalakulási folyamatot, midőn ő hir­telen észrevesz a tükörből s megfordul: — Ah, ön az a magyar, aki Justh Zsigmondot ismerte...? — Igen. A legjobb barátom volt. Rámnéz, megragadja a két karomat, de oly forró, parancsoló hévvel, hogy önkéntelenül is térdre ránt maga elé: — Nekem is... Oh, beszéljen róla! Én kérettem önt. Oly lelki szükségem, hogy valakivel erről a pró­­fétalelkű, csodás magyar költőről beszélhessek, akihez foghatót soha se láttam e földön ... Ránézek. A démoni Theodora egyszerre lidérc­­ként menekül, futva suhan ki szeméből, vonásaiból s a repedező festék alól egy új valaki, egy szűziesen bus Raciné-hősnő tör elő s veszi birtokba a Sarah arcát. Átszellemülten súgja: — A legtisztább, a legnemesebb, a legaposto­libb lélek . . . Olykor az Andrea Solari Krisztusát lát­tam szőkeszakállas szegény beteg arcában, máskor a Cimabue assisii Szent Ferencének a reinkarnáció­ját véltem benne felismerni. Szent volt, a szépnek, az igaznak, a jónak felülről ihletett szentje, kiben mi mindannyian azonnal felismertük a fensőbb lényt. Épp Indiából tért vissza, mikor megösmer­tem... Oh, ha tudná, mily kicsi lettem én mellette" Mint ábrándos kis Desdemóna hallgattam messze­­séges okkult szavát, mely a lelki világ oly tájaira hivott, ahol még sohse voltam. És csodás erő volt ebben a törékeny magyar ifjúban, — aki egyszer rá­nézett s a szavát hallgatta, amint szenttornyai pa­raszt baptista testvéreiről beszélt, az mind a tanít­ványává vált. Annyian voltunk körülötte s mel­lünket verve, mind éreztük a megtisztulás szükségét. Én is . . . Oh­­­igen, főként én, a színpad soha meg nem térhető Magdolnája . . . Utóbb már szinte me­nekültem tőle, hogy színésznő maradhassak. De úgy szégyenkeztem önmagam előtt . . . Szerelem? Oh nem. Több volt ez ennél . . . Egy könnycsepp csorog le Sarah arcán s árkot váj magának a festékhalmazban: — ... és sohse bocsátom meg magamnak, hogy nem lehettem ott Cannesban, mikor meghalt. Mondja, hogy halt meg, mondja el részletesen . . . Én sietek a szóval, mert az ügyelő már mögém lép . . . — Ah, csoda volt az az utolsó holdas éj, Ma­dame, abban a tengerre néző cannesi hotelben! A szálloda minden vendége, csupa idegenek, mind ott tolongott a haldokló szegény Zsiga negyedik emeleti szobájának a folyosóján. Mindenki érezte: egy szent, egy apostol vívódik ott . . . Nők, estélyi ruhás dámák térdeltek és imádkoztak az ajtaja előtt, oly bűnbánó hévvel, mintha a maguk üdvös­ségéről lett volna szó. Egy spanyol hegedűművész, szintén merő idegen, kinek a maga hangversenyén kellett volna szerepelnie az este, feledett mindent, ott hagyta közönségét s halkan Mozartot játszotta a Zsiga félig nyitott ajtaja előtt, hogy a halódó lelke az ő muzsikájának a szárnyán szállhasson el . . . De bocsánat, Madame, az ügyelő negyedszer szól már, önnek mennie kell a Jelenésére! — Már el is késett, — ordít az ügyelő, a haját tépve, —­ hallja, hogy üvölt a közönség"?! A játék félbemarad! Sacré nem! . . . A díva kábultan tér magához. Arcán küszködő torzulás látszik: menekül a szűzies Racine-hősnő s a démoni Theodora tér vissza vonásai közé. Fel­sóhajt: — A­dien, kedves barátom, testvérem Justh­­ban. Először késem igy el életemben, — de Zsi­gáért, a mi Zsigánként, nem bánom. Még jól is esik ... És most előre, Sarah, te bestia Theodora! Oh, bec fenséges és utálatos is ez a mi színészmesterségünk! Sully-Prudhomme. Félreeső, titokzatos ház, itt lábujjhegyen jár mindenki. A szalonban, akár csak egy elegáns pá­rizsi orvos előszobájában, zsúfoltan ülnek Tout Paria legelőkelőbb dámái. Csupa illat és selyemsuhogás, de Átcikázott agyamon az érzés, hogyha azt felelem, hogy az, amit a marquis mondott „de la vérité“, vagyis igaz, úgy egyszerűen csak egy lapos bókot mondok én is, mert elvégre egy 60 éves asszonyt valóban bajos a marquis mód­ján szép-nek nevezni, de viszont, ha azt felelem, hogy az, amit a marquis mondott csak „de la galantérie“, akkor viszont mégis csak goromba­ságot mondok, mert bizony jóakarattal mégis csak lehetett ,szép“-nek nevezni a pompásan konzervált francia dámát. De mindez a fontol­gatás csak a másodperc egy századrészéig tar­tott s amint elhangzott fejem Beernaert-né aj­káról a legutolsó hang, villámgyorsan, tüstént így feleltem: „Je crois que le marquis a galamment trouvé la vérité“ (azt hiszem, hogy a marquis gáláns módon találta meg az igazságot). Olyan tetszés és éljenzés csattant fel erre az egész asztal körül s olyan ünneplés tárgya lettem a kényes kérdés villámgyors, helyes megoldásáért, hogy az a siker életem egyik leg­kedvesebb társasági emléke maradt s még évek múlva is mindig felelevenítették a nemzetközi urak a vérité és a galantérie között elkövetett ravaszan diplomatikus döntésemet, amelyet megőrzött emlékében Beernaert-né is, miközben szépségét illetőleg évek múlásával mindjobban halványult a „vérité“, amit az idők elmú­lásával nem tudott volna már megmenteni többé a­­ garantérie se. Hogy tanulta ön az anyanyelvét? NYELVTANÍ­TÓ RENDSZERREL, melyet 23 élő nyelven valósítottak meg. 36 KEDVEZMÉNY a Pesti Hírlap olvasói és előfizetői részére! Önnek régi vágya, hogy nyelveket tudjon. Díjmentesen meggyőződhet arról, milyen könnyű megtanulni angolul, franciául vagy németül. Játszva, szórakozva otthon jól és gyorsan, amikor ráér és kedve van, egyedül vagy családja körében anélkül, hogy időhöz vagy személyhez volna kötve, megtanulja a kívánt nyelvet, a világhírű trINGUAPHONE graraofonlemezes ügy, hogy addig hallgatta a beszélt nyelvet és nézegette a környezetét, amíg ösztön­­szerűen beszélni nem kezdett. Ugyanígy tanul a Lin­­guaphone-rendszerrel. Eleinte csak hallgatni kell a fokoza­tosan felépített leckelemeze­ket, követvén a szöveget a könyvben. A képek és kísérő könyvek segítségével megérti a teljes szöveget. Azután szinte hangosfilmszerűen hall­gatja a már éntett szöveget és nézi a képet, míg csakha­mar beszélni kezd ... Ez a Linguaphone-rendszer dióhéj­ban. 2500—3000 szóból álló szókincsre tesz játszva szert és nemcsak könnyen, ha­nem maradandóan is megta­nulja, mert a fül és a szem utján a hang és a kép egy­idejű képzettársítása révén a fogalmak tartósan megmaradnak az emlékezetben. Éppen úgy, mint ahogy egy dalt is könnyebben idézünk fel emléke­zetünkben, ha a szövegét is tudjuk. Miért ne próbálná ki a rendszert? Egy heti díjmentes próbaidőre megkaphatja a teljes kurzust. Juttassa el hozzánk az alanti szelvényt, hogy megküldhessük önnek 16 oldalas érdekes köny­vünket, melyben erre nézve is minden felvilágosítás benne van, vágja Itt le és nyitott borítékban nyomtatványképen 2 filléres bélyeg­gel ellátva tegye postára még ma 1 - t. Pesti Hírlap kiadóhivatala Budapest 62 Postattok 284 Mint a „Pesti Hírlap“ olvasója tisztelettel kérem, hogy alanti elmémre a 16 oldalas LINGUAPHONE könyvet díjmentesen és bérmentve megkül­deni szíveskedjenek. Név: _____________________________ Foglalkozás:................................................................. Pontos cím:_________________________________

Next