Pesti Hírlap, 1937. november (59. évfolyam, 249-272. szám)
1937-11-03 / 249. szám
Szent Györgyi (Egy ember arcele) IRTA MAJSAI SÁNDOR Szeged, nov. 2. Megkísérlem lerajzolni az embert, aki tudományos munkájával elnyerte a Nobel-díj kitüntetését, s közelebb hozta hazáját a nagyvilághoz. Délelőtt tizenegy felé, mikor laboratóriuma kapujához érek, megpillantom, amint fedetlen fővel halad át a napsütötte Templom-téren. Arca ismerős. Nemcsak a fényképekről ismerős. Ahogy bevezet szobájába, leül, megtörni pipáját, az első pillanatok ismerkedő szavai és mozdulatai után mind erősebben szól hozzám ez az ismerősség. Hol láttam ezt az arcot, melyet személyes érzékeléssel nem ismertem eddig? Berlinben, egy könyvtárban, amint a kikölcsönzött könyv fölé hajol, Londonban, a British Museumban, amint aggódó, feszült érdeklődéssel áll egy ötezeréves babyloniai tárgyakkal tömött üvegszekrény előtt, Párizsban, a Nemzeti Könyvtár kiállító termének valamelyik ritka kézirata előtt, Firenzében, az Ufficiben, amint hunyorogva néz egy képet, ezzel az aggályos komoly pillantással, mintha nagyon erős fénybe pillantana. .Tlálkoztam már ezzel az arccal. Egyszerre megértem: ez az európai ember arca. Van egy család, egy nagy, szellemi család, melynek tagjai elszórtan élnek Upsalában, Cambridgeben, Chicagóban, Stockholmban és Szegeden. Mindenütt a világon, ahol a szellem megtalálja médiumait és öntudatos életet él. Ehhez a nagy, kiterjedt és szemérmes családhoz, mely soha nem dicsekszik származásával és rokonságával, tartozik Szent Györgyi. Magyarsága, mely nemes, csendes és áhitatos, ugyanolyan erővel sugárzik belőle, mint európaiassága. Nagyvilági ember, a szó mélyebb, erkölcsös értelmében. Szürkéskék szeme, korán-ősz feje, melyet behavazott a korai érettség zúzmarája, törékeny, testi gyakorlattal és fegyelemmel edzett teste, mozdulatainak természetes fölénye, mindez egy vasúti fülkében is figyelmeztetne, hogy azzal a fajta,emberrel állok szemközt, aki tudja helyét a világban, köze van mindenhez, ami a szellemre és az emberre tartozik. "Nagy^ilagr%hibé'f';1,ál3B'án'-'á^'értelemben, ahogyan Erasmus is az volt, Voltadé is, a félszeg Pasteur is. Ez az ember nem félszeg. Nem vesztette el egyensúlyát a sikertelenségben, megtalálta egyensúlyát a sikerben. Mikor azt mondja: »Dolgozni akarok«, a kijelentés keményen hangzik, mint ahogy egy középkori ember mondhatta, egyszerűen és páthosz nélkül: »Imádkozni és élni akarok«. Az első pillanatokban, amíg ismerkedünk, azok a szavaknál is ellenállhatatlanabb, közvetítő áramkörök, melyek egy ember jellemét elárulják, figyelmeztetnek, hogy zsenivel állok szemközt. Ki a zseni? Ember, aki kegyetlen és pártatlan erővel meg tudja szövegezni az igazság értelmét. Az igazság lehet egy kémcső, vagy egy erkölcsi tétel tartalma. Az első pillanatokban ezt gondolom: fegyelmezett, de nem aszkéta. Jó, de nem puha. Lelkes, de nem rajongó. Tárgyilagos, de van benne alázat is. S végül, lobog valamilyen hideg láng ebben a fegyelmezett, északi külsejű emberben, valami a lángból, mely a megszállottakat emészti. Nyilvánvaló, hogy egy ember nem jut el véletlenül olyan tudományos megismeréshez, vagy fölfedezéshez, melynek jelentőségét aztán a Nobeldíjjal jutalmazzák. Nemcsak górcsövek és ismeretek szerencsés összjátéka szükséges hozzá; egy ember szükséges hozzá, jellem, egyensúly, s ez a láng, mely fűt egy munkát és egy embert. A munka és az ember nem találkoznak véletlenül. Ezt a találkozást, egy embernek művével való találkozását szeretném megismerni. Hol az elválasztó vonal, mikor egy ember, élete és műve pályáján haladva, meghőköl a lehetőségek zűrzavarában, csalhatatlanul érzi: »Erre kell mennem, ez az utam«? Ez az ösztön a zseni sajátja. Végre is, éppen úgy elmehetett volna gyakorló orvosnak, vagy egy gyárba, fejgörcscsillapító porokat kotyvasztani. Beszélgetésünk kezdetén a szellem önmegóvó, tárgyválasztó erejének titkát feszegetjük. A beszélgetés rendszertelen. Szobájában, mely kellemesen lakályos és nincs benne semmi hivatalosság — vivóálarc a szekrény tetején, a falon Klebelsberg és Pasteur képe, virágok — az első percek után elmerülünk a beszélgetés igazibb tartalmában: lélek és anyag, szellem és felelősség, tudás és i (. erkölcs, mindenről lehet vele beszélni, min- j 4-denbe beleegyezikj-’H^a^y éllehájl, ^nihesenek kész válaszai, ez.a lélek nerp...^ape^tig^pi^en. i j Ez a lélek él. Ha elviszem holnap egy Szóthá-j cirkuszba, ugyanolyan figyelemmel -— az élet ! minden tüneményével szemben áhitatos figyelemmel és elfogulatlansággal — hajol az ott romba mutatvány fölé, mint mikor Einstein■ nel, vagy Hansunnal ül szemközt. Nincsenek Számára »kis« és »nagy« problémák. Mindig az egészről van szó. Ezt csak a zseni tudja. Először az ember. »Nem tudtam én, hogy I mifelé megyek« — mondja. — »Az ember nem —mmumhh ni mi jh I m fug..aiBni Oeőte ßfc óúdí fi,oSmikfca£roa már Radion-nal mosunk! Régente rumplival és kefével gyötörték a fehérneműt — ma kíméletesen és fáradság nélkül a Rádión mossa tisztára határozza el. Az élet érdekelt, az élet anyaga. Mindig voltak gondjaim. A háború után már nem tudtam mihez kezdeni. Kimentem Angliába, aztán Hollandiába, Svédországba. Egy ideig Hamburgban dolgoztam. Akkor mindenki sanyargott Németországban, mi is sanyarogtunk, de testileg, olyképen, mint az orvosi könyvekben leírják. De nem ez a fontos. Éreztem, hogy a laboratóriumban kell maradnom. Az anatómia nem elégített ki. Azt hiszem, ez a döntő: az ember érzi, hol kell ellenállni? Nem szabad a sikerre törni. Pénz nélkül, néha silány fizetéssel, kísérleti munkahelyeken töltöttem időmet, a»»viavaco«fjá után, hova vezet ez kutató. Az anyag beláthatatlan. Az élettan érdekelt, s csak, azt éreztem, hogy ehhez a munkához hűségesnek kell maradnom. Nem, a beteg érdekelt, hanem az anyag, mellyel történik valami, esetleg a betegség történik vele. Ezért nem mentem a betegágyhoz, megmaradtam a laboratóriumban.« Gondolkozik, öt ujjával fésüli haját. Ebben a mozdulatban van valami diákos. »Azt hiszem, — Levél a tanítómhoz írta Csutka Péter Kedves Tanitó úr! Itt vagyok a temetőben, itt állok süppedt sírjánál, áldom kedves emlékét és derűsen mosolyogva állapítom meg, hogy nagyszerű ember volt Maga, mig itt fenn járt a földön, kedves jó Tanitó úr! Mert a mig Remece, a községi írnok, megtanult kitűnően ferblizni, az adóügyi jegyzőnek a horgászás volt a szenvedélye, Csákvári, a fiatal káplán, irdogált a pesti újságokba, Csigolya gyógyszerész segédőr stiglinceket, csízeket fogdosott össze, Aranyosi a járásbíróságtól, találmányokon törte a fejét (fogadkozott, hogy nem hal meg addig, míg a perpétuum mobilét fel nem találja, s akkor Edison, Marconi és a többi nagyfejű meg se látszanak mellette a tudományos világban) Baranyai, a kis banknak a könyvelője operákat komponált (Itt hagylak benneteket, csak a híremet fogjátok hallani!) Egyszóval mindenki csinált valamit, volt valami mellékfoglalkozása, így magának is volt édes Tanitó úr, mert maga megtanult sutytyomban csizmát és cipőt talpalni. Hát ez gyönyörű dolog volt. Megtanulta a mesterséget magánszorgalomból, éjnek idején. És azért tanulta meg — és ez mindennél gyönyörűbb — mert nyolc drága kékszemű virágja volt magának tanító úr, nyolc életerős, kacagó, futkározó gyereke, három fiú, öt lány, olyan szépek voltak, mint a ragyogó orgonasip a templomban, amit annyiszor elcsodáltam gyerekkoromban, mint a maga , „orgonasipját", drága Tanitó úr. És ennek az orgonasipnak egy esztendőben legalább nyolc pár cipő kellett, ugyanannyi talpalás, sarkalás, de szegény volt az eklézsia, gyengén tudott fizetni magának Tanitó úr, így aztán bizony sokszor összenéztek a tanitóné asszonnyal, azzal a fehérarcú angyali jósággal — mert lehetne-e más egy nyolcgyermekes anya, mint angyali jóság? . .. mikor, mondjuk, Janikának kint volt a lába a cipőből, vagy Esztike már a cipő kérgét taposta, hát mondom, ilyenkor szomorúan néztek össze a tanítónéasszonnyal és csóválták a fejüket. — Hej, hej!. .. Pedig nincsen cipőrevaló ... Egyszer aztán ilyen hangtalan tanácskozás után kapta magát. Tanitó úr, felment a Nagyutcára Buczik Bálint okleveles cipészmesterhez, aki a mestersége mellett történettudós volt s kü- s Ionosén negyvennyese és a francia forradalom érdekelte nagyon és roppantul szerette a tudományát fitogtatni, különösen tanult emberek előtt. — Tudja-e Buczik úr, hol született meg a „Talpra magyar“? — ezzel lépett bi hozzá — Hogyne tudnám, tanító úr! . . . Eőször a Pilvax kávéházban szavalta a mi Petőfink! ... Hej csuda dolog volt az kérem, mert akkor a márciusi ifjúság, élén a lánglelkű költővel, Jókaival és... Buczik úr ült a kerekszékben és már nagyon belemelegedett negyvennyolcba, beszélt, dolgozott, maga pedig hallgatta tanító úr és figyelte minden mozdulatát. És most itt álljunk meg egy kicsit, hogy ráolvassam magára kedves Tanitó úr a fondorlatot: egy álló hétig járt maga Buczikhoz és a nagyidők feletti vita leple alatt ellopta elméletben Bucziktól a lábbeli-készítés tudományát. Megtanulta, hogy mire kell a sufni, lapos,ráspoly, gömbölyű ráspoly, dikics, milyen higra kell főzni a csirizt, milyen a rámázó vas, gömbölyű ár, szegletes ár, kalapácsok, talpvágó kés, nyitoló, sámfavas, szurok, hogy kell szurkozni a fonalat, meg a jó Ég tudja, mi mindent kell még tudni a cipészmesterséghez ... De ez volt magának Tanitó úr egyedüli bűne a földi világban, fiás semmi, semmi nem volt, én tudom és mindenki tudja. Egy hét múlva elment aztán a kereskedőkhöz, ott megvette a legszükségesebb szerszámokat, bőrt, talpat, faszeget és ment haza csillogó szemekkel. Mintha most is látnám magas, kissé hajlott alakját, amint szorongatja hóna alatt a suszteri rekvizitumokat. És már aznap egész éjjel dolgozott. A megtalpalt, megfoldozott cipőket odarakta az alvó kis angyalkák mellé, akik tán jó cipőről álmodtak, hogy álmuk valósággá váljék, reggel ha felkelnek ... Ugyebár drága jó Tanitó úr, jártak a mi iskolánkba tanyai Zsellér Andrások és Jobbágy Jánosok lenvirágszínű kisgyerekei is? Egy november végi reggelen, mikor hideg havas eső verte az iskola palatetejét, szánalmasan sápadt, sovány felhők csavarogtak az égen és siettek Tarcsa felé. Maga kint állt a tornácon, már meg akarta kezdeni a tanítást, mikor nyílt az iskola kapuja, azon pedig belépett elkésve a két kis Zsellér gyerek, a harmadikos Mária és kisöccse, Lajika. Az Isten hidege majd megvette őket. Éktelen rossz cipőjük tele volt vízzel, kabarékkal. — Nincs jobb cipőtök? — kérdezett rájuk. — Nincs! — felelt vissza a kis Mária. — Hol dolgozik a ti apátok? — Édesapánk meghalt!... Édesanyám jár uriházakhoz mosni... De most beteg . Akkor reggel úgy ült maga Tanitó úr a katedrán, mint a szivensujtott empber, akinek minden örömöt, ami kicsi még benne maradt, kiloptak a szívéből. Halkszavú volt, (én tudom, ne is mondja, hogy oda se figyelt a feleletünkre!) mereven nézett végig a padsorközön, küzködött magával Egyszer csak hirtelen felállt és idegesen, de azért jóindulattal a hangjában azt mondta: — Zsellér Mária és Lajika, vessétek le hamar a cipőtöket. . . Hozzátok ide, azután üljetek a kályha mellel... X 1937. november 3., szerda. PESTI HÍRLAP 3