Pesti Hírlap, 1943. július (65. évfolyam, 145-171. szám)

1943-07-20 / 161. szám

. ■ .. . .­­ ■ I • • .. « • i Sign*1 bemutatja mind­azt, ami Euró­pát és a világot érdekli. Signal fozetrel-filzetta közli a fontosabb háborús és politi­kai eseményeket S­ig­n * 1 tudósít közgazdaság­ról, tudományról, művészetről, kultú­ráról, filmről, szín­házról. Érdekes no­velláival elszórakoz­tat A hozza a legjobb fényké­peket, rajzokat és színes képeket A a modern európai ember ki­tűnően tájékozott képes­folyóirata.­­ Ara 40 fillér 4 Mrt»P 1XL fat. 8», MB A kulcsig tilt jó ideje figyelem már ezt a dolgot­­,leinte azt hittem, véletlen, mert jó­hiszemű ember vagyok, de aztán idő­vel rájöttem: nem véletlen. Talán nem is szándékosság, hanem még ennél is rosszabb: általános tünet,­ amely sok mindennel kapcsolatban áll, ami a lelkekben ma végbemegy. Az emberek egy ideje nem köszönnek vissza, erről beszélek. Nem úgy kell ezt érteni, hogy — mondjuk — megyek az utcán, köszönök valakinek és ez, egész egy­szerűen nem fogadja az üdvözlésemet ,itt még egyelőre nem tartunk, de ha így volna is, ez ellen védekezhetünk: magyarázatot kérünk vagy levonjuk a konzekvenciákat és többé nem kö­szönünk az illetőnek. Arról van szó, hogy egy ideje, ha belép az ember va­lami hivatalba vagy irodába és be­lenevelt udvariasságával, amelyhez érthetetlen csökönyösséggel ragaszko­dik, azt mondja: jó napot, senki sem köszön vissza, mintha megannyi sü­ketnéma ülne a helyiségben. De nem köszönnek vissza az espressóban sem, ahova az ember belép vagy ahonnan kilép, nem köszönnek vissza egyné­mely boltokban, ahol még nem is olyan régen üdvözlő kórust zengtek az alkalmazottak a vásárló tiszteletére és nem köszönnek vissza a szállodában, ahol nem vendég az ember, csak — mondjuk — érdeklődni óhajt valaki­ről vagy valamiről. Egyszóval: ma, hogy úgy mondjam, hivatalos minősé­gükben, nem köszönnek vissza az em­berek. Mint annyi más tünete előtt a mai életnek, ez előtt is értetlenül ál­lok. Lehet, régimódi vagyok, lehet túl­­érzékeny, de lehet az is, hogy egyik sem, csak egész egyszerűen nem va­gyok hajlandó tudomásul venni olyan változásokat az emberi életformákban, amelyek, legalábbis szerintem, nem időhöz kötöttek és ahhoz sincs közük: érzékeny-e valaki vagy sem. Hogy azonban nekem van igazam (és velem együtt mindazoknak, akik szintén megfigyelték és fájlalják ezt a tüne­tet), arra nézve kitűnő példa éppen az az udvariassági verseny, amelyet nemrégiben az egyik budapesti nagy­áruház rendezett, alkalmazottai köré­ben. Ha az emberek, munkájuk, szol­gálatuk, másokkal való érintkezésük közben természetszerűen udvariasak, nincs szükség ilyen versenyekre, vi­szont igen okos és hasznos dolog, hogy ilyeneket rendeznek, amikor az udva­riatlanság annyira a levegőben van, akár egy járvány baktériumai. Az egész nem nagy dolog, tudom, és ta­lán meg is jegyzi valaki, e sorokat ol­vasva, hogy attól, váljon a vezérigaz­gató úr titkárnője, az espressos kis­asszony, a kereskedősegéd, a hotel­portás visszak­öszön-e vagy sem, még nagyon szerethetjük egymást, embe­rek. De erre csak azt mondhatom: nem igaz, mert épp itt, ezen a kicsiny ponton kezdődik minden, ami eltávo­lít vagy már el is távolított bennün­ket egymástól. Fiatal katonakoromban sehogy sem tudtam megérteni, mire­­való az ú. n. tisztelgés­ gyakorlat, ami­­kor órákon át egyebet sem csináltunk, mint a kaszárnyaudvaron körbejárva, feszesen és szabályosan a sapkánkhoz emeltük a jobbkezünket, tízszer, száz­szor, ezerszer. Amiről én és velem együtt a többi is azt hitte, fölösleges katonai szekatúra, arról később el­mondta egy bölcs tisztünk, hogy ez az a parányi pont, ahol a hadsereget ösz­­szetartó fegyelem kezdődik, ez az a kulcslyuk, amely nyitja és zárja a ka­tonás szellem acélabroncsát Ilyen pa­rányi pontja egy életforma k­ijegece­­sedésének, ilyen nyitó és záró kulcs­lyuka az emberi együttélés épületé­nek az udvariasság is, ennek viszont legparányibb és mégis legfontosabb sejt­je,az, hogy annak, aki köszönt ben­nünket, legalább visszaköszönjünk. A gyűlölködés ott kezdődik, hogy az em­berek nem köszönnek vissza egymás­nak... _______ (—b­y) A brit tengernagyi hivatal felhívása a hajógyárakhoz London, júl. 19. (NST.) Az angol tengernagyi hivatal felhívást bocsá­tott ki a hajógyárak tulajdonosaihoz és munkásaihoz, amelyben többek között ezeket mondja: „Elvesztjük a háborút, ha az ellenfél a búvárhajó­­harcban újra fölénybe kerül. A fel­hívás aggasztó tünetnek minősíti a hajógyárakban a legutóbbi félévben előfordult sztrájkokat. A felhívás ki­emeli, hogy január 1-től június 30-ig összesen 68 sztrájk volt az angol hajó­gyárakban. • -.--v-c ■ • — Az erdőt is, de főkép a grófnő kedves társaságát. Sose fogom elfe­lejteni ezt a szép napot. — Kedves magától, de ne siessen a dicsérettel, a legfontosabb még hátra van., A Varjastetőn meguzsonnázunk. A Varjastető szép kis erdei tisztás volt, kilátással a folyó völgyére, amelyből kisebb-nagyobb falvak fe­hérlettek elő. Megálltak az alsó szé­lén, Scheki kikerült a rudak közül, hadd tépje a füvet az út mellett; elő­került az uzsonnakosár is. A grófnő a tisztás felső szélén telepedett le, lej­­­jjebb a mérnök úr, közöttük az elemó­­­­zsia, hőpalackok, sós és édes sütemé­­­nyek, gyümölcs. Az uzsonna pompás volt, a hangulat szintén. A grófnő kedves, figyelmes háziasszony, lát­szott, azon van, hogy vendége jól érezze magát. Hát ezt el is érte. A mérnök úr úgy érezte, ilyen pillanat nem ismétlődik meg többé életében. Tennie kell va­lamit, döntőt, nagyot. Kész, volt a tervvel. — Grófnő, én úgy szeretném va­lami jelét adni, hogy mily hálás va­­­gyok szíves meghívásáért. Mondta, hogy nem zenekedvelő, de bizonyára szereti a költeményeket. Engedje meg, hogy szavaljak magának kedves köl­tőimtől. — Ó, hogyne, nagyon szívesen, jó gondolat. Hallgatom. — Hátradőlt, két kezét feje alá, egyik térdét a má­sikra tette. A mérnök úr pedig a földön ülve, félkezére támaszkodott és elővette leghatásosabb műsorát. Kezdte Pető­fivel, Arannyal. Nem maradtak el Vörösmarty hexameterei sem. Majd Kosztolányi és Ady került sorra, végre néhány saját költeménye. Tré­fásak, komolyak; úgy érezte lelkét tette bele a sorokba, " *: ”­­1 ' Hangja hol lágy volt, mint az a kol­­bárfa, hol mesteri átmenettel érces csengésűvé vált. Csönd ' volt körös­körül és a levegő mintha csak leste volna, hogy szárnyaira­ vehesse a gyöngéd és bensőséges hangokat s tovább ringassa a lombok­ között, vagy pedig rázúdí­tsa a völgyre „pár­­ducos Árpádot s hadrontó népe hatal­mát“. A szavaiét pedig egyre jobban magával ragadta művészete. Hiába, nincs előadó, aki ne volna szerelmes a saját hangjába. És ő az volt,­­ 1. szerelmes. — Folytassam? — Folytassa. — És ő folytatta egyre lelkesebben és egyre finomabb árnyalással. Úgy érezte, egész lénye beleolvad az előadásba. Szemeiben, ahol kellett, felvillant a goethei tüzesen ravasz pillantás, arc­játékában hol a költő dévajsága, hol a mű tragikuma tükröződött, csöppet sem mérnökös fürtjei hátrafelé hul­lámzottak, mint a haldokló Petőfié, az ismert kőnyomaton. Egész arcán ki­gyulladt a nagy pillanatok szent tüze. Befejezte, várt. Tudta, hogy a hatás nem maradhat el, hisz őneki szólt itt minden, mű­vészetének egész hódoló felvonulása. A gondolat, a hang, a szemek lángja, mind, mind öt ölelte körül. A grófnő pedig most is úgy pihent hátradülve, mint előbb, keresztberakott térdekkel, nem sokat törődve azzal, mennyi lát­szik ki formás lábikráiból. Tekintete környezete és a völgy fölött elveszve pihent A levegőben még ott csilin­geltek a rímek és még ott zsongott a lelket simogató bariton. Az előadó szeme kerekre nyílva, tűzben égve csüggtek a grófnő arcán. Mintha es­­dekeltek volna: szólj már. És ő meg is szólalt. Azt mondta, se nem kedvesen, se nem kedvetlenül: — Nem értem, mit akart maga áz­ni a kötéssel?. Negyven éve halt meg a társadalmi béke pápája XVI. Gergely pápa, udvarának egyik fiatal papját, gróf Pecci Vincét, 1843- ban apostoli nunciusként Brüsszelbe küldte. Lipót belga király csakhamar megkedvelte és bizalmára méltatta a tehetséges római diplomatát, aki ak­kor mindössze 33 éves volt A nun­­ciust három esztendő múlva vissza­hívták Rómába és mire hazaért, már IX. Pius ült a pápai trónon. A pápa­­változás félbeszakította diplomáciai pályáját; az új pápa Perugia érseké­vé nevezte ki. Ott érte le 1848-i for­radalom, amikor az érseki székváros átmenetileg Mazzini híveinek kezébe került. 1880-ban az új olasz királyság bekebelezte Perugiát és tíz esztendő­vel utóbb, amikor a piemonti hadse­reg elfoglalta Rómát, az évezredes pápai állam is megszűnt. Ezek az események mély nyomokat hagytak a perugiai érsek életében, aki 32 évi távollét után végül visszakerült Ró­mába, ahol az agg pápa bibornok­­kamarása lett. IX. Pius nemsokára meghalt és a Rómában egybegyült 11 bibornok 1878 február 20-án gróf Pecci Vincét választotta pápává 44 szavazattal. Maszlaghy Ferenc hercegprímási le­véltáros, aki Simor János t­ibornok­­érseket Rómába kisérte a pápaválasz­tásra, élethűen örökítette meg annak lefolyását. Pecci bibornok-cameilenge a megválasztása előtti éjszakán alig hunyta le a szemét. A Sok izga­lom, a kínzó fogfájás és a zaj, mely­­lyel a kőművesek, kárpitosok és szol­gák a megválasztandó pápa lakosztá­lyát a konklávéban előkészítették, nem engedte pihenni. „Gyötrelmes éjszaka volt ez min­den tekintetben — írja Maszlaghy — s tán hozzá lehetne tenni, hogy alig volt pápa, ki megválasztásának előestéjét ily körülmények között lett volna kénytelen eltölteni. Természe­tes volt tehát Pecci bibornok kime­rültsége, mely a következő napon oly feltűnően nyilatkozott. Midőn a hófehér pápai talárt magára öltötte, arca majdnem oly fehér volt, mint­­ruhája s pillái alatt könnyek ra­gyogtak . . . “ Az uj pápa, akik a XIII. Leó nevet választotta, teljes mértékben érezte a reá váró feladat súlyát; tudta, hogy a világi hatalmától megfosztott pá­­paság hatalmát a lelkek fölött neki kell megszilárdítania. „Nem vagyok méltó, hogy a terhet, mely vállaimra hárul, viseljem“ — mondotta meg­választásakor. Hatvannyolc éves volt, midőn homlokát a pápai tiara érin­tette és amikor 1903 július 20-án fá­radt szemeit lezárta örökre a halál, 93 esztendős aggastyán. A közbeeső negyed évszázad bebizonyította, hogy XIII. Leó a nagy politikus pápák közé tartozott. Finom diplomáciai ké­pességei megkönnyítették számára, hogy a pápaság megrendült tekinté­lyét magasra emelje. Ebben a nehéz munkában Rampolla bibornok-állam­­titkár segítette a pápát, aki megvá­lasztása után nem hagyta el többé a Vatikánt, hogy a pápaság történel­mi jogaihoz való ragaszkodását el­zárkózásával is hangsúlyozza a világ előtt. E néma tiltakozásban minden utóda követte, míg az olasz király­sággal 1929-ben kötött lateráni szer­ződés elismerte a vatikáni álla­mot és a pápa felségjogait. A „római kérdés“ és az egyház nemzetközi helyzetének javítása mel­lett sokat foglalkoztatták XIII. Leó pápát a társadalmi problémák, főleg a munkásság helyzete. Erről szól az 1891 május 5-én kibocsátott „Rerum novarum“ kezdetű körlevele, melyet napjainkban sokszor emlegetnek. A pápa itt körvonalazta a római egy­ház álláspontját a munkáskérdésről. Elismerte a munkások szervezkedé­sének jogosságát, mert munkája után mindenkit megillet az a bér, mely számára tisztességes megélhetést biztosít és amellyel értékálló tulaj­dont szerezhet magának. Mindenki­nek joga van ahhoz, hogy öregségére, vagy ha beteg lesz és megrokkan, mentesüljön az anyagi nélkülözéstől­ Mindez az isteni parancs, a természet­­jog és a társadalmi közjó követel­ménye. Az állam nem öncél; köte­lessége, hogy alattvalóinak jólétéről gondoskodjék. Az egyén nem függet­lenítheti magát az államtól, viszont az állam sem nyomhatja el az egyént A társadalom egészséges megrefor­málása és a munkásságnak emberhez méltatlan helyzetéből való kiemelése azonban nem kizárólag állami fel­adat, a társadalom és az egyház kö­telessége, hogy ebben közreműköd­jön. A munkásoknak szakítaniuk kell az osztályharccal és rendi alapon kell szervezkedniök: a munkásság és a munkaadók közös testületekben dol­gozzanak a közjóért Néhány mondatba összesürítve, ezek voltak az eszmék, amelyeket XIII. Leó pápa nevezetes enciklikájában és több beszédében kifejtett. E pápai megnyilatkozások eredményeként szü­letett meg a keresztény szakszervezeti mozgalom, valamint számos elmélet és intézmény, amelyek világszerte a munkáskérdés megoldását célozták. Későbbi pápai enciklikák kimélyítet­­ték XIII. Leó kezdeményezését, mely­nek igazi jelentősége nem a nyomában támadt különféle gyakorlati kísérle­tekben van, hanem olyan elvek és gondolatok hirdetésében, amelyek az emberi lélekbe a társadalmi igazsá­gosság és béke magvait vetik el és ez egymagában elég, hogy XII. Leó pá­pa halálának 40. évfordulóján az utó­kor úgy emlékezzék reá, mint aki Krisztus földi helytarójaként híven töltötte be hosszú szolgálatát. Vért** István. Hogyan ketül le a szálló a hegy tetejéről? Látogatás egy felvidéki facsúsztatónál Lent hagytuk a szekeret a forduló­nál, gyalog baktatunk felfelé a mere­dek és kanyargós után. Gyönyörű idő van, a nap aranyos zölden csillog a tűlevelű fenyőkön, az átlátszóan tisz­ta patak mellett két munkáslány me­ríti kivájt fakanállal a vizet. Ide jár­nak Szent László-kutyára vízért, azt mondják, ilyen izű patak nemhogy a környéken, de egész Magyarországon nincsen még egy. Mi is merítünk egy kupával, csakugyan üdítően kellemes ize van, majdnem olyan, mint a jégbe­­hűtött kristályvizünk. Egy kanyargó­­után elébünk tűnik a lenyűgözően szép táj. Egészen olyan, amilyennek Petőfi megírta, zordon és vadregé­nyes. A hegyek, mint ég felé törő, fel­hővel csókolózó tornyok, rajtuk csip­kézett, rojtos térítők a fenyők. Nincs is erre más fa, csak éger és fen­yő. Néhány lépés után halljuk a munká­sok hangját, s mikor kiérünk a ka­nyarból, elébünk tűnik a kezdetle­gesnek látszó, mégis nagyszabású fa­csúsztató. Mária Terézia rámrében kezdődött a facsúsztatás Közelről is megnézzük a csúzdát. Ugyanolyan, mint Mária Ter­­ia ide­jében, semmit sem módosítottak raj­ta. Az első csúsztatómunkások ma­gyarországi németek voltak, akiket Mária Terézia telepített ide a Szepes­­ségből. Ma már inkább ruszin mun­kások dolgoznak itt napszámba vagy részesedésre, s hogy mennyire értik a mesterségüket, mi sem bizonyítja job­ban, mint hogy már a tizenötéves fiúk is úgy dolgoznak, akár a felnőttek. Fenyőszálfából készül a csúsztató, olyasforma mint egy tutaj, a szálfa­végek össze vannak ékelve, az egyes szálfákat pedig keményfacsapok erő­sítik egymáshoz. Sínmagasságú, kes­­kenyvonala a hegyekből alákanya­rodó csúsztató, patakokon, kanyargó ösvényeken fut lefelé, a völgyeket és szakadékokat alátöltéssel teszik egyen­letessé. A csúsztatók tervezése és épí­tése nagyon hasonlít a vasúti kanya­rulatok építéséhez, így elmondva, ta­lán egyszerűnek és könnyűnek tetszik a csúsztatás, de a valóságban sok munka, ügyesség és nagy gyakorlat kell hozzá. Hogyan kerül le egy hatalmas szálfa ? Feljebb megyünk és felértek a csúsztató elágazásához, ahol nagy ha­lom lehántott szálfa hever. Egy mun­kás kezében levő kampós szerszámmal hirtelen átállítja a váltófát. Néhány pillanat múlva a hatalmas szálfa meg­indul, befut a csúsztató egyik mellék­ágába, rácsúszik a halomra és helyet keres magának a többi, már előzőleg leérkezett fa között. Tíz-húszméteres szálfák siklanak le villámsebesen s nagy robajjal borulnak a többi fölé. Csak akkor van zavar, ha valamelyik megak­ad és elzárja a többi elöl az utat. Ilyenkor a vontatóutak mellett felállított figyelők távbeszélőn értesí­tik a fenti telepek munkásait, azok el­indulnak a szerszámmal, hogy egyenes irányba térítsék a makacskodó szál­fát. Egész erdő szálfát eresztenek le a csúszdákon, olyan meredekről is, honnan semmiféle más módszerrel nem tudnák elszállítani. Télen-nyárom folyik a munka a csúsztatóknál, csak tavasszal szünetel, mikor olvadni kezd és a csúszdák al­ját is a vizenyős hólé ellepi. Télen, a ráfagyott jégkéreg síkján még k­öny­­ítgebben és gyorsabban érnek le a fék mint nyáron. A szárazság ugyanis csökkenti a sebességét, mint hogy na­gyobb a súrlódás s az egymással érint­­kező fafelületek fékezik egymást. Legtöbb helyen úgy építik meg a pá­lyákat, hogy télen-nyáron használha­tók legyenek. A tüzifa-csúsztató in­kább csak téli jellegű, tekintve, hogy csusztatómunkások világa. Úgy élnek leesik az első hó, mire elkészülnek vele,­­ jókedvvel dolgoznak a munkások ! Egész külön kis világ a favágók és csusztatómunkások világa. Úgy élnek itt, mint a kanadai őserdőkben, sok­szor esztendeig se látnak embert a társaikon kivül. Fából rótt kunyhó­ban laknak, szabad tűzhelyen főznek és a patakból merített vízzel vagy hó­lével mossák a ruháikat. Némelyiknek itt él a felesége is s az asszonyok kosztost vállalnak, de ha arra kerül a sor, még helyettesnek is beállnak a megbetegedett vagy látogatóba ment csúsztatók helyett. Ilyenkor, nyár kez­detén, csodaszép itt az élet, a levegő üde és illatos, a pázsiton apró kék és fehér virágok nyílnak. Szinte irigyel­jük a ruszin asszonyokat, akik az egész nyarat itt tölthetik, ingyen, sőt még fizetnek is nekik... S. M. A szlovák sajtófőnök magyarországi látogatása A MTI jelenti: Gáspár Tibo meg­hatalmazott miniszter, a szlovák saj­tó- és propagandahivatal főnöke, csü­törtök estétől hétfő reggelig Magyar­­országon tartózkodott Ullein-Reviczky Antal meghatalmazott miniszter, saj­tófőnök vendégeként. A szlovák minisztert itt tartózko­dása folyamán Kállay Miklós miniszt­­ terelnök és külügyminiszter kihall­gatáson fogadta. Gáspár Tibo látoga­tást tett Antal István nemzetvédelmi propaganda miniszternél is. A magyar sajtófőnök, valamint a budapesti szlovák követ által rendezett össze­jövetelek alkalmat nyújtottak Gás­pár Tibának a magyar társadalmi és irodalmi előkelőségek megismerésé­re. A szlovák vendég a hét végét Ullein-Reviczky Antal sajtófőnök és Spisick János szlovák követ társa­ságában Balatonfüreden töltötte. Kétszázötven halott magyar írót mentesítettek a ponyva­rendelet hatálya alól A hivatalos lap vasárnapi száma több mint, kétszázötven elhunyt ma­gyar író nevét közli, akiknek munkái mentesülnek az úgynevezett ponyva­rendelet alól. Ezeknek az íróknak a műveit tehát, függetlenül azok árától, a ponyvarendeletben megállapított előzetes bemutatás kötelezettsége nélkül is, forgalomba lehet hozni. A névsor a következő: Abonyi Árpád, Abonyi Lajos, Ady End­re, Alvinczi Péter, Amadé László, Ambrus Zoltán, Andor József, Anonymus, Apáczai Cser­ János, Apor Péter, Arany János, Arany László, id. Ábrányi Emil, ifj. Áb­­rányi Kornél, Ányos Pál, Babits Mihály, Bacsányi János, Bajza József, Baksay Sán­dor, Balassa Bálint, Balázs Ferenc, Bangha Béla, Baróti Szabó Dávid, Bartha Miklós, Bartók Lajos, Barizs András, Bányai Ele­mér, Bányai Kornél, Bárd Miklós, Báróczi Sándor, Bársony István, Benedek Elek, Benczédi Székely István, Beníczkyné Baj­­za Lenke, Beöthy László, Beöthy Zsolt, Berczik Árpád, Bernét Gáspár, Bérczy Ká­roly, Berzsenyi Dániel, Bessenyei György, Bethlen Kata, gróf Bethlen Miklós, Bel Mátyás, Bod Péter, Bodnár Zsigmond, Bornemisza Péter, Bulyovszky Gyula, Czakó Zsigmond, Czuczor Gergely, Csató Pál, Csáth Géza, Csengery Antal, Csengey Gusztáv, Csepreghy Ferenc, Cserei Mihály Csiky Gergely, Csokonai Vitéz Mihály, Cholnoky László, Cholnoky Viktor, Dal­­mady Győző, Dayka Gábor, Dávid Ferenc, Decsi Sámuel, Degré Alajos, Dévai Bíró Mátyás, Dobsa Lajos, Domokos László, Do­­nászy Ferenc, Döbrentei Gábor, Dömötör János, Dsida Jenő, Dugonits András, End­­rődy Sándor, Eötvös József, Eötvös Károly, Erdélyi János, Erdősi Silvester János, Édes Gergely, Faludi Ferenc, Fazekas Mihály, Farkas András, Fáy András, Felvinczi György, Földi János, Frankenburg Adolf, Gaál József, Gaál Mózes, Garay János, Gárdonyi Géza, Geleji Katona István, Gozsdu Elek, Greguss Ágost, Gvadányi Jó­z­sef, Gyergyai Albert, Gyóni Géza, Gyön­­yösi István, Győrffy József, Győry Vil­mos, Gyulai Pál, Haller János, Harsányi Kálmán, Hegedűs Lóránt, Helmeczy Mi­hály, Heltai Gáspár, Illés János, Ilosvai Selymes Péter, Ipolyi Arnold, Irinyi Jó­zsef, Jókai Mór, báró Jósika Miklós, József Attila, Juhász Gyula, Justh Zsigmond, Kahdra Kabos, Kanizsai Ferenc, Karádi Névtelen, Katona József, Kazinczy Ferenc, Kazinczy Gábor, Kálói György, Kálmány Lajos, Kármán József, Kiroll Gáspár, Kecs­­keméthy Aurél, Kemth­ey Jenő, Kemény János fejedelem, Kemény Zsigmond, Kézai Simon, Kincs István, Kis János, Kisfaludy Károly, Kisfaludy Sándor, Komáromi Csip­kés György, Komáromi János, Komjáthy Jenő, Komjáthy Benedek, Komócsy József, Koroda Pál, Kovács Sándor, Kosztolányi Dezső, Kozma Andor, Köd­ Farkas János, Kölcsey Ferenc, Könyves Tóth Kálmán, Köröspataki János, Köszeghy Pál, Kriza János, Krúdy Gyula, Kuncz Aladár, Kuthy Lajos, Küküllel János, Lauka Gusztáv, Lé­­vay József, Lövik Károly, Lőrinczy György, Madách Imre, Magyari István, Masonyay Dezső, Medgyesi Pál, Mélius Juhász Péter, Mikes Kelemen, Mikszáth Kálmán, Mind­­szenthy Gábor, Mindszenthy Gedeon, Misz­­lai András, Misztótfalusi Kis Miklós, Móra Ferenc, Móricz Pál, Móricz Zsigmond, Nagy Ignác, Obernyik Károly, Oláh Gábor, Orczy Lőrinc, báró Palocsai György, Pannonius János, Papp Dániel, Pákh Albert, Pálffy Albert, Pálffy János, Pálóczi Horváth Ádám, Páz­mány Péter, Pekár Gyula, Petelei István, Pethő Gergely, Petőn Sándor, Péchi Si­mon, Pécsei­ József, báró Podmaniczky Frigyes, Pósa Lajos, Prohászka Ottokár, Pulszky Ferenc, Ráday Gedeon, Rájnis Jó­zsef, Rákosi Jenő, Rákosi Viktor, Ráskai Gáspár, Reményik Sándor, Reviczky Gyula, Révay Miklós, Sirmay János, Rosnyai Dá­vid, Hudnyánszky Gyula, Sajó Sándor, Sá­­rosy Gyula, Sértő Kálmán, Simai Kristóf, Sípos Domokos, Surányi Miklós, Szabolcsk­a Mihály, Szalárdi János, P. Szatmári Ká­roly, Szász Károly, Szegedi Kis István, Szemere Bertalan, Szemere György, Sze­mere Pál, Szenczi Molnár Albert, Szencsey György, Szepsi Csombor Márton, Szentjóbi Szabó László, Szigeti József, Szigligeti Ede, Sziknál György, Skárosi Horváth András, Szokolay Viktor, Szombati-Szabó István, Sztárai Mihály, Tak­áts Sándor, Telegdi Miklós, Teleki László, Temesvári Pelbárt, Thessedik Sámuel, Thaly Kálmán, Thury Zoltán, Tinódi Lantos Sebestyén, Tolnai Lajos, Tompa Mihály, Tormay Cecile, Tóth Árpád, Tóth Béla, Tóth Ede, Tóth Kálmán, Tőke Ferenc, Tömörkény István, Török Gyula, Vachot Imre, Vachot Sándor, Vad­ka­ Károly, Vajda János, Vajda Péter, Val­­kai András, Vargha Gyula, Vas Gereben, Viradi Antal, Veresmarti Mihály, Veres­­tóti György, Verseghy Ferenc, Virág Be­nedek, Vitkovics Mihály, Vörösmarty Mi­hály, Zalár József, Zilahy Károly, Zrínyi Miklós, Zsámboki János. A két nagy amerikai párt, hír «•rím, k5xis«is jelöl elnököt • legközelebbi választásra Lon­don, júl. 19. (NST.) A „Financists News“ n­ewyorki értesülése szerint demokrata és republikánus részről egyaránt befolyásos körök koalíciós választást igyekeznek előkészíteni Amerikában. Közös elnökjelölt gya­nánt Roberts legfőbb­ szövetségi bírót emlegetik. “ Robertset főleg Charles Hughes, a legfőbb törvényszék egy­kori elnöke, Hoover volt köztársasági elnök, Stimson hadügyminiszter és Knox haditengerészeti miniszter tá­mogatja. Hír szerint Roosevelt is he­lyesli Roberts jelölését, mert külpoli­tikai nézetei i­ teljesen egyeznek.

Next