Pesti Műsor, 1983. február (32. évfolyam, 5-8. szám)
1983-02-02 / 5. szám
ERKEL SZÍNHÁZ Tiboré és nincstelen Jobbágy panaszkodik Bánknak a nép szegénységéről, keservéről. Hamarosan Biberaca érkezik és közik Bánkkal: Ottó terve sikerült , Eszelősen támolyog be Melinda. Bánk feleségét és gyermekét Tiboréra bízza, ő pedig Gertrudishoz vonja Számonkérő szavait a királyné elutasítja összecsapásukban Bánk leszúrta. — Tiborc a Tiszához érkezik Melindával, aki őrületében gyermekével együtt a folyóba veti magát — a hazaérkezett király, Gertrudis koporsója mellett tetemre hívja asszonya gyilkosát. Bánk lép elő, de mielőtt megvívhatnának, meghozzák Melinda és gyermeke holttestét Bánk megsemmisülve esik össze. Hétfőn, 7-én: NINCS ELŐADÁS Az idei Bayreuthi Ünnepi Játékokon két magyar művész vendégszerepel A nürnbergi mesterdalnokok előadásain. SÓLYOM NAGY SÁNDOR — akit ezúttal harmadszor hívtak meg Bayreuthba — Hermann Ortell szappanfőző, MOLNÁR ANDRÁS pedig Kunz Vogelgesang szűcs szerepében lép fel a Wagner-műben. Mindketten főszereplői a budapesti Parsial-felújításnak. Nyolcvanöt esztendővel ezelőtt, 1898. február 4-én született TÓTH ALADÁR, a kiváló magyar zeneesztéta, az egykori Pesti Napló és a Nyugat munkatársa, számos nagy jelentőségű zenetörténeti és zeneesztétikai mű szerzője, aki Szabolcsi Bencével együtt szerkesztette a 30-as években kiadott magyar Zenei Lexikont. A háború után egy ideig a Magyar Állami Operaház igazgatója volt. * Hangversenyszerű előadásban hallhatjuk május 11-én a Zeneakadémián Wagner zenedrámája, Az istenek alkonya III. felvonását a Magyar Rádió és Televízió szimfonikus zenekara koncertjén. Az előadást LOVRO VON MATACIC vezényli, aki az elmúlt évad egyik hangversenyén egyebek között ugyancsak Wagner-művek dirigálásával aratott kiemelkedő sikert a magyar közönség előtt. * SZABÓ ORSOLYA zongoraművész és ONCZAY CSABA gordonkaművész Nyugat-Berlinben ad hangversenyt Kodály Zoltán műveiből a február 3-án megnyíló Kodály-kiállítás alkalmából. mUTTI IViLCoC IS® VidllOSidH IS Rossini valamilyen kaján ösztönnel gondoskodott saját, évszázadokra érvényes legendájáról. Remélem azonban, hogy az igazi zenebarátokat nem sikerült becsapnia, és elhiszik nekem, hogy az életvidám „szakács” tulajdonképpen ravasz filozófus volt. Csakhogy tanait nem holmi tudálékos könyvekbe írta, hanem elrejtette egy különleges, úgynevezett „türelem-üvegbe”. Ha csak gyönyörködünk benne úgy is jó, de ha megfejtjük a varázslatát, még jobb. A szevillai borbély komponistája, bizony, ugyanaz az elmélyült lélek, aki talán először adott hangot Mózesében az itáliai nép szabadságvágyának, a Tell Vilmosban a nemzeti méltóságnak, az Otellóban az emberi kapcsolatok már akkor is fölemelő és egyszersmind pusztító voltának írt vígoperát, olykor évente négyet, ötöt. Munkásságának első idejéből való a Hamupipőke is, amelyet Nápolyban mutattak be, 11 hónappal a hírneves borbély története után. Műfaji megjelölés szerint vígopera, azaz opera buffa. A zenetörténeti közhelyek szerint a darab pompás szerkezetű, de könnyed és „bűbáj” dallamok szövedéke, egy közismert mese jó szórakozást, ígérő változata. Mindez igaz, dehát számomra a Hamupipőke több ennél, eleven és ma is élő jellemek, zenei ábrázolása. S bár a mese egyszerűsíti a konfliktusokat, azért most is érvényes: a Hamupipőkék örökké kiszolgáltatottak, ám néha akadnak férfiak, akiknek hatalmukban van igazságot tenni és a kapzsik és álnokok büntetését is remélhetjük olykor ... Hogy pedig a Hamupipőke az előadóknak inkább komoly erőpróbát, mint „könnyed” játékot jelent, arról fogadjuk el itt Goldoni véleményét épp e történet elődjéről, a Piccini által feldolgozott La Buona Figlinoláról: „...hiába tesznek meg mindent a zeneszerzők, nem feledtethetik a színészek fogyatékosságát, s vonatkozik ez kiváltképp a vígoperákra, ahol tapasztalatom szerint a jó előadás gyakran közepes műveket visz sikerre, de jó művek csak ritkán lelnek tetszésre rossz előadásban.” Úgy hiszem, az Erkel Színházban a címszereplő Takács Klára és művésztársai ezúttal egy értékes művet szólaltatnak meg kitűnő előadásban. Albert Mária