Pesti Műsor, 2013. január (67. évfolyam, 12. szám)

2013-01-01 / 12. szám

apfotó: Vető Gábor grafikája Közérzet Születésnapjára Nem tudom, kell-e Polgár László emlékét ápolni, hogy mennyire mélyen van benne ma is a köztudatban, hogy tudjuk-e, ki volt. Nem tudjuk, ki volt, ez igaz. A kortársaknak az a dolguk, hogy ne értsék meg pontosan, mit látnak, hallanak, olvasnak, erre való az utó­kor. Nekik csak az a kis bajszos jegyző a sarokról, és csak később derül ki, hogy Arany Jánosra gondoltak. Nekünk csak az a hosszúra nőtt énekes, egyre őszebb hajal, egyre görbébb háttal. Egyre több sikerrel, aztán némi megtorpanással a pályán. Aztán a váratlan halál, próbálgatjuk azóta is összerakni, mit veszítettünk és miért. Az csak a kérdés, hogy van-e egy énekesnek igazi utó­kora, vagy mégis a fül- és szemtanúknak kell egy kicsit strapálni magukat. Mert elég erős a benyomásom, hogy Polgár Lászlót nem lehet olyan pontosan érteni, ami benne a szép hangnál több volt, azt esetleg a jelenlévők is csak némi késéssel értették, értik meg. Ma úgy tűnik, Polgár László művészetében éppen a nem művészeti, a civil volt a legvarázslatosabb, hogy egyszerre volt a világ egyik legszebb hangja és egy kordnadrágos utas a 7-es buszon. Hogy bizonyos értelemben nem volt művészi élete, önma­gát vitte a színpadra, nemcsak a hangját, de a bizonytalanságait, félelmeit, gyötrődéseit. A küzdelmeit, hogy ne érezzük azt, ami nem a mi szá­munkra volt, hogy kiegyensúlyozott, boldog és derűs embert lássunk, amit mindig is látni szeretnénk. Hogy ez a derű mennyire volt törékeny, az a szere­pekből derült ki, ahogy sötéten ragyogott a szeme a smink, parókák, szakállak, jel­mezek közül. Nem értettem mindig, vagy inkább nem értettem, mint igen, de a kortársak joga a nem értés. Most, hogy utókora lettünk, most kellene tudatosítani, kit hallhattunk. Nem akartam gondolni rá, de nehéz elkerül­ni. A Metropolitanből közvetítették Mozart Titus kegyelme című operáját, abból a nagy operaházból, ahol Polgár soha nem énekelt. Nem tudják, mit veszítettek. Most egy ócska hangú, jelentéktelen basszus énekli ott Publiust, el nem tudják szegény nézők a világban képzelni, mekkora súlya lehet a szerepnek és annak az egy áriá­nak, ha Polgár László hangján szólalt meg. De akik hallották őt itthon vagy valahol a világban, azok már soha nem hiszik el, hogy ez csak egy mellékszerep, és hogy ennyi elég lehet. És eszembe jutott Polgár külö­nös születésnapja, ami hivatalosan 1947. január 1-je, de igazából még az előző év decemberében született, csak így jelentették be a hivatalban. A harmadik évet kezdjük el nélküle. De nem nélküle. ■ FÁY MIKLÓS Ma úgy tűnik, Polgár László művészetében éppen a nem művészeti, a civil volt a leg­varázslatosabb, hogy egyszerre volt a világ egyik legszebb hangja és egy kordnadrágos utas a 7-es buszon. Hogy bizonyos értelem­ben nem volt művészi élete, önmagát vitte a színpadra, nemcsak a hangját, de a bizonyta­lanságait, félelmeit, gyötrődéseit. Fotó: Bársony Bence 2012 DEC. 18 KÖZÉRZET Pesti Műsor 1

Next