Pesti Napló, 1851. január (2. évfolyam, 245-269. szám)
1851-01-03 / 246. szám
1851. másod évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Pesten . Egy hónapra 1 fz. 30 kr. p. Évnegyedre 4 „ — „ „ Félévre . . 8 „ — „ „ Egy évre . 15 „ — „ „ Egyes szám — „ 4„„ A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ ; anyagi ügyeit tárgyazó pedig EMICH G. árhoz intézendő. Szerkesztési iroda: Uri utcza 449. sz. A havonkinti előfizetés (helyben) mindig a hónap 1-jétől számittatik. Minden bérmentetlen levél visszautasíttatik. Vidéken: Évnegyedre 5 fz.— kr. p. Félévre . 10 „ — „ „ Egy évre . 18 „ — „ „ A havi előfizetés, mint a számonkinti eladás is, megszűnt. ------ - Péntek, január 3-án. HIRDETÉSEK ÉS MAGÁNVITÁK. Hirdetések négyhasábos petit-sora 4 pgö kr.jával számittatik. A beigtatási s lop.krnyi külön helyegdíj, elvre lefizetendő EMICII G. könyvkereskedésében. Magánviták négyhasábos sora 5 pengő krajczárjával számittatik. A fölvételi díj szinte mindenkor előre leteendő , a PESTI NAPLÓ szerkesztő-hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — ünnepeket és vasárnapokat kivéve — ívnyi alakjában mindennap, déleti órákban, jelen FIGYELMEZTETÉS. A kereskedelmi miniszter úr legújabb rendelete folytán az előfizetési pénzeket nem lehetvén bérmentesen küldeni, felszólítjuk azokat, kik lapunkra előfizetni szándékoznak, hogy a beküldési dijt az illető postahivataloknál lefizetni szíveskedjenek. -------------——— ——---------------— 1851. — Másodévi folyam. JANUÁR—JUNIUS: előfizetési fölhívás a czimü politikai hírlapra. Itt lévén az új év, felhivjuk figyelmét, a t. olvasó közönségnek — ünnep- s vasárnapokat kivéve, mindennap megjelenő — lapunkra, mellynek politikai részét jövőre is külföldi eredeti levelezések ,műtársát pedig szakadatlanul válogatott eredeti és külföldi beszélyek s regények közlése által érdekesitni iparkodandunk. Alakját tetemesen nagyobbitván: képesek leszünk a kormány minden hivatalos rendeleteit is a ,hivatalos lap után nyomban és pontosan hasábjainkon közleni. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: Vidéken és Budán előfizethetni az illető cs. kir. postahivatalnál. Egy évre: 18 frt. p. — Fél évre : 10 frt. p.— Évnegyedre: 5 frt. p. Pesten az előfizetés kiadó hivatalunknál (uriutcza, 449. sz. az emeletben) és Emich Gusztáv úr könyvkereskedésében (az uri-és kigyóutcza szögletén) fogadtatik el, és pedig : Egy évre: 15 frt. p. — Fél évre: 8 frt. p — Évnegyedre: 4 frt. p. Az egyhónapos előfizetést, mint szinte az egyes számok eladását is, az új postarendszer miatt, kénytelenek vagyunk vidéken általában és mindenütt megszüntetni. Pesten meghagyjuk mindkettőt, az eddigi helyeken , s a havi előfizetés díja marad itt: 1 frt. 30 kr. — egyes számok ára: 4 kr. p. Budapest, január 3-kán. ----------| AZ 1850—diki ÉV TÖRTÉNETEI ÉS IRÁNYAI. I. o. Európában mély béke volt ép annyi idő alatt, mindmeddig a Megváltó földi élete, a betlehemi jászolytól keresztrőli levételéig, tartott. E mély béke nem váltotta ugyan meg, sem az államot, sem a társadalmat eredeti bűneitől, melyek a polgárosodással annyira összekötve látszanak, hogy még oly politikai vegyész nem találkozók, ki valami médium által az egyiket a másiktól felszabadíthatná. De noha 1815-től 1848-ig a mérsékleti vágyak is alig voltak a világbéke eredményei által kielégítve, kétségtelennek marad, miként a közvagyonosodás, sőt az alkotmányos szabadság is, folytonos, bár lassú emelkedésben való. Tagadhatlanul a proletariátus csökkentésére nem fordíttatok elég figyelem, de a munkásosztály sorsa általában javult és a takarékpénztáraktól kezdve a közjótékonysági intézetekig, szaporodott azon módok öszvege, melyek az évek vagy betegségek miatti elgyengülés súlyát könnyebben hordozhatóvá tették. Eldorádonak nem lehetett tehát nevezni az európai béke alatti állapotot , de gyehennának sem. A világ a szakadatlan és egyforma haladást, mind a molnár a malom zúgását végre észre sem vette. Az idő szellemének csendes nesze, mely a légkört mindig tisztította, a nélkül, hogy a fellegeket megrázná és a tavasz zöld vetéseit iszapba takarná, azért, hogy a letarolt völgyet a pusztítás által egy későbbi gazdag vegetatio teknőjévé tegye; a kor lassú diadala az előítéleteken, mely nem kívánt óriás nyereséget, hogy mindent veszthessen; az emberbaráti irány köznapi fáradozása, mely a tudatlanság és polgárisodás által ejtett sebeket gyógyítani igyekezett, a nélkül, hogy elveket hirdetne, melyek az állam fogalmát sebzenék, és a nélkül, hogy solutiokkal bíbelődnék, melyek a testvériség eszményi igényeiért a társadalmat bontanák föl: — mindezek az izgalmak után sóvárgó kedélyeket figyelemre többé nem ingerték, lelkesedésre nem gyúrták, késekbe nem meniték. Nagy süker és nagy gerjedelmek után eredtek az előtérre nyomuló vélemények. Francziaország, mint Lamartine úr mondá, Unatkozott. A választási reformért tartott szérebédek miatt a februári forradalom kiütött, és azóta a szokatlan meglepetéseknek, bámulatos történeteknek, s rendkívüli emotióknak bőviben vagyunk. A keskeny medrű folyóból, a határtalan óczeánba sodortatánk s már is: „Vix durare carinae possunt imperiosius aequorN A párisi első torlaszküzdelemtől kezdve, a komáromi capitulatioig, 19 hónap alatt pergett le a nagy forradalmak cyclusa. Azóta 16 hónapja tart a romok elhordása és a tervezés az európai államépület kiigazítása körül. A munkásság nem hiányzik s az akarat, de még eddigelé a világviszonyok konsolidálására alig történhetett valami. Sok választás, sok áldozat kell, míg a nyugoti időkkel a rendezett állami élet lényeges föltételei ismét előállhatnak. Mert azon rendszernél fogva, mely Európa különböző országainak ügyeit a főérintkezési pontokban összefonta , e földrészen minden nagyszerű mozgalom, kivált ha eszmék által indittatik meg, három stádiumon szokott átmenni. Tudniillik : A forradalom kitör, a vezetők részéről több önzéssel és kevesebb fanatismussal, mint az óvatlanok képzelni tudják. Arra növekedik, s csakhamar a felszínre oly egyéneket emel, kik rendszerint vagy söpredékei a pártoknak, vagy a tömeg rajongását osztják. Ekkor a közjogi és társadalmi erők súlypontjai hihetlen gyorsasággal változnak. A történészeti érdekek a szellem ttáni ostroma közt fölbomolván, a szétszórt részek, rövid ingadozás után, a bennök rejlő adhaesionál fogva, új tömörödési formákat és új gyálpontokat keresnek. Beáll a reactio, majdnem oly arányban, mint a mozgalom vala. — De mig a forradalom emelkedésben volt, a külviszonyokra szintén alakítólag hatott, az eszmék propagandája, a tények befolyása és a kifejlett kényszerűségek által. Azonban e külváltozás később szokta kiegyenlítéseit föllelni, mint a belső. Következik tehát a nagy forradalmak után, a második stadium, — azaz: A nagy hatalmasságoknak egymás elleni föllépése, melynek különböző indokok és ürügyök alatt czélja, a forradalom internationalis hatásainak végetvetni, a megingatott európai súlyegyen visszaállítása által. — Nem mondom, miként örökké lipcsei és Waterlooi ütközetek fejezik be Danton septemberi vérfürdőit szintúgy, mint Condorcet szelíd forradalmi álmait. Nem mondom, hogy egy Mirabeaud, egy Camille Desmoulin szónoklataira, mindig a Blücherék, és Wellington tárgyai adják az utolsó viszhangot. Nem mondom, hogy az európai óriás forradalmakat kikerülhetlenül az európai nagyhatalmasságok közti óriás háborúk követik. De a tapasztalás mutatja, miként ha az ily világcsaták elmaradnának is, helyettük oly merész követelések, oly szokatlan beavatkozások, oly seregöszpontosítások és harczias demonstratiok jönnek napirendre, melyek költségességök, erőszakos természetük és veszélyeik miatt, a"táborozásokkal egyenlők. " E küzdelem többnyire egészen a régi alapokon követeli vissza a súlyegyént, mert a territoriális kárpótlások elmélete, úgy, mint Napóleon korában divatozott, a nemzetek közti jogok forradalmi politikájához tartozik, és a forradalom ellen tiltakozók ajkain gúnyos vagy veszélyes következetlenségnél egyéb nem volna. Azonban, bár elméletileg a régi súlyegyénnél mást a diplomatia nem sürgethet, épen e kívánság az, mi, szigorúan véve, lehetlen. Mert a forradalom által szétbontott érdekek és erők elhagyott súlypontjaikra soha egészen vissza nem térhetnek. A politikai erőműt annak ezen változatlan törvénye által idéztetik elő a harmadik stádium, — vagyis A PESTI NAPLÓ MŰTÁRA. PETŐFI SÁNDOR KÖLTEMÉNYEI KÜLFÖLDÖN. (Vége.) Paris, dec. végén. Rég veri már a magyart a teremtő. Seit lange schlägt den UngaT Gottes Hand, Kaum ist sein nächstes Schicksal ihm bekannt, Ob er sich freu’n noch wird an bessern Tagen , Ob Trauer ihm bestimmt , . . . wer kann es sagen. Doch wenn ihm Gott auch Leiden zugedacht, Gab er zugleich was ihn genesen macht; Denn schönerer Weiber voll und süsseren Weines Als das Magyarenland — — das ist wol keines. Ein Mädchen her! — ist denn kein Mädchen hie ? An’s Herz mit beiden Händen drück’ ich sie, Die Seel’ ihr saug’ ich küssend aus dem Herzen Und schliess die Rechnung ab mit meinen Schmerzen. Und Wein? — Die Flasche her!.... wo bleibt der Wein? Der rothe Thränen weint in mich hinein , Die rothe Thräne brennt wie Blitze nieder , Und zündet selbst verkohltes Leben wieder. Zigeuner , hier ist Geld — lass Geigen klingen, Bis dass die Saiten meines Herzens springen, Bis ich von Lust und Gram bewältigt ward ; So ist’s einmal . . . das ist Magyarenart. Ha az olvasó e mutatványokban az eredeti szellemét feltalálja, úgy a költőn kívül mondjon köszönetet Szarvadinak, ki nemcsak a költeményeket egyenkint, híven áttevő s magyarázó Hartmannak, de egyszersmind szigorú műbiró is volt és a költőt, bármennyire ragaszkodott legyen is ez első fordításához, ha ez az eredeti szellemének nem egészen felelt meg, annak megváltoztatására kényszerítő. Hasonló lelkiismeretességet követett a művek választásában. Nekünk magyaroknak ugyanis a költő minden sora nemzeti ereklye, de ha műveit a külfölddel meg akarjuk ismertetni, sokat el kell belőlük hagynunk. Szóval: a két fordító mindent elkövetett, hogy Petőfink remekeit méltólag adják át a német közönségnek. Bár a megjelent rész fordítások ne szolgáljanak akadályul a munka jó keletének, és az aratandó süker szolgáljon buzdításul a fordító költőnek, Petőfi újabb költeményeiből is, melyekben főleg ízlés és szabatosság dolgában nagy haladás tapasztalható, a jelesbeket a külfölddel megismertetni. Végre ide melléklem még a „Poharamhoz“ czímű dalnak Hartmann német fordítása után , Sabbatier- Ungher Ferencz úr által készített franczia fordítását: A mon Gobelet. Au fond je t’aime , ő gobelet, Pourtant ceci, tiens me dépite, Je te le dis, mon gobelet: On te vide beaucoup trop vitc. Si j’élais tói, mon gobelet, Jamais je voudrais n’étre vide , Mais á ma place , ö góbéiét, Tu boirais toujours mon liquide. Ha ehez még hozzáteszem, hogy a franczia fordító neje az egykor Ungher k. a. név alatt ismert hírneves énekesnő — hazánkbeli születésű — e franczia szöveghez zenét készített, mely legközelebb a ,,L’Illustration“ czimű képes újságban fog megjelenni, úgy hiszem , örvendetes hírrel zárom be czikkemet. PATAKI M. KÓRHÁZI JELENET. Irta PETŐFI JÚLIA. Délutáni idő van. A kórház tetemeiben csend uralkodik, ama félelmes csend, mike kórházban szokott lenni, minek hatását hasonlítani lehet azon nyugtalanító szorongatáshoz, mely rekkenő nyári napokban ránehezedik az emberre, mikor a madarak is félelmesen csipegve szökdelnek egyik ágról a másikra , mikor a virágok oly szomorúan, bágyadtan hajtják le kelyheiket; mikor az ember, mintegy ösztönszerüleg, fölföltekint az égre, honnan minden pillanatban kitörni látszik a zivatar, melyet egyes villámok előznek meg, melyek irtózatos sebességgel czikáznak át a terhes fekete felhőkön s nyomukban mély tompa dördülés rázza meg a levegőt. Ilyen a kórházi csend is. Sokkal leverőbb , meghatóbb a folytonos kiáltozásoknál és jajgatásoknál, mert ilyenkor egyenként hallatszik ki a nehezebb betegek tompa nyögése, az eszméletlenül fekvők éles fölsikoltása és közbeközbe a fölvigyázók durva, részvétlen intései, melyeket a betegekhez intéznek, boszankodva, hogy félbeszakíttattak tréfás kalandaik elbeszélésében, melyekkel egymást fölváltva mulattatják. Egyszerre kíváncsian fordulnak a fölvigyázók az ajtó felé, melyen egy középkorú nő lép be, vezettetve egy férfi által, ki, úgy látszik, biztatva beszél hozzá, de a nő kétségbeesett, vigasztalhatlan bánatot kifejező hangon felel neki: Mondom, uram, hogy már negyedszer keresem itt fiamat, de sehol, sehol sem találom őt!... Oh Istenem , teremtő Istenem ! hátha már régen.... nem meré e mondatát bevégezni, s minden erejét összeszedve , oly hangon, mely erőt, bátorságot akart kifejezni, de csak töredezve, remegve hangzott, szólt tovább: Nem nem ! miért esném mindjárt kétségbe ? bizonyosan megtalálom őt ma itt; igen igen, itt lesz az én kedves fiam, ha betegen is, de élve fogom őt feltalálni. Annyira ki volt merülve, hogy szinte öntudatlanul ült le a székre, melyhez kísérője vezető, s itt, pár percznyi szünet után, élénken emelő föl fejét s elkezde beszélni, önmagát biztatva és korholva előbbi gyöngeségéért. Látszott rajta, hogy a legnagyobb erőtetésébe került beszélnie, de nem mert hallgatni, mert gondolatainak nem parancsolhatott úgy, miként szavainak; látszott, hogy megnyugtató, biztató szavaival csak borzasztó, fekete gondolatait akarja elnyomni , beszéde hangosságával, szívének félelmes, lázas dobogását túlkiáltani. Csak szavaival nem hive azt, mit előbb kimondani irtózott : szíve szüntelen azt éreztető vele, hogy fia már meghalt. Pedig ő inkább akará fiát itt, vagy akárhol a legmélyebb nyomorban találni, mintsem annak halálát tudni; mert bárhol, bármily körülményekben, még mindig remélhetett volna: egyedül csak a halál lehetett képes kiölni, megsemmisíteni minden reményét. Csak egyszer lássa őt, anyai szeretete azt hitető el vele, hogy ha az életnek csak egy szikrájával találja is őt fel: ő , anyai szeretetével, ápolásával, e szikrát képes lesz fölgyújtani sőt visszaadni az életnek. Azon szent meggyőződéssel ápolandja őt, mely azt hiteti el az anyával, hogy gyermeke élni fog, hogy az nem veszhet el karjai között, hogy lelke legszentebb imádságával, szive legforróbb vérével fogja őt visszahozni az életnek. Ilyen az anya! És hosszú álmatlanul átvirasztott éjek után, ámbár halálfáradtan, de mégis megnyugodva, édes mosolylyal tekint beteg fiára, mert azt hiszi, hogy mindazon erő, mit annak ápolásában elvesztett, mind azon vér, mit vámpyrként az örökös gond, aggály saját szivéből kiszíti, az mind fiának testét foglalja el, s annak egészségét fogja helyreállítani. Ezen vakhittől nem fosztja meg az igazi anyát semmi; mikor gyermekének utolsó pillanata alszik el, mikor maga előtt látja a haláltól megmerevült tagokat, még akkor is remél, remél mindaddig, mígnem átvilasztja holt gyermeke mellett a hosszú, örökhoszú éjszakát , azon utolsó éjszakát, melyet az a föld fölött s anyja őrködő tekintete alatt tölt, mikor koporsóba teszik s meggyujtják mellette a gyertyákat, melyek lobogó fényénél egész hosszú éjen át vizsgálja az anya gyermeke arcát: nem nyitja-e föl még egyszer szemeit, nem ébred-e föl még egyszer benne az élet ? és a meghidegült, kinyugodt szív nem melegszik-e föl, s nem kezdi-e újraverését, ? .. De .. de .. mind hiába! A gyertyák fénye elhalványul, az emberek összegyűlnek , a koporsó födelét leszögezik s a koporsót kiviszik s leeresztik a hideg földbe. — Anyja meleg kebeléről, a hideg sötét földbe ! Csak ekkor eszmél föl, csak ekkor bánja, hogy elvesztette gyermekét, hogy minden ápolása, hogy minden szeretete hasztalan volt s nem mente meg azt a haláltól.