Pesti Napló, 1854. április (5. évfolyam, 1218-1242. szám)
1854-04-01 / 1218. szám
1854- ötödik évi folyam ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK Vidékre postánküldve: Évnegyedre 5 fr. — kr. p. Félévre 10 „ — „ „ A havi előfizetés , mint a számonkinti e 1 adíj is megszűnt. Pesten házhozhordva Félévre . 8 ., — „ Évnegyedre 4 „ — „ Egy hónapra 1 fr. 30 kr . A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, nyagi ügyek tárgyszó pedig a kiadóhivatalhoz Intézendő: nrl-jitcza 8-dik szám 75 1218 Szerkesztési iroda: Dri utcza 8 ez. Hérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. hirdetések itt hasábos petit-sora 4 pg5 krajcárjával számíttatok. A beiktatási s 10 pengő krnyi külön bályogdij előre lefizetendő * Magán viták itt hasábos sora 5 pengő krajczárjával számittatik. — A fölvételi dij szinte mindenkor előre lefizetendő a Szombat, ápril 1-jén. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. PESTI NAPLÓ kiadd hivataliban Megjelelt a PESTI NAPLÓ — hétfőt és innep utáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás a második évnegyed apriljaniusi folyamára. Vidékre postán küldve 5 írt. Budapesten házhoz hordással 4 frt. p.p. Az e fizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál , és Pesten e lapok kiadóhivatalában, úriutcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében, úri- és kigyóutcza szegletén-----Az előfizetési levelek bérmentve kötendők. Pesti Napló kiadóhivatala. A népek érdekei. Budapest, mart. 31. III. Kimutattuk a megelőző czikkben, hogy a közbirodalmi különböző népfajoknak nemcsak közös, hanem magánérdekeik túlnyomó része is oly természetű, s annyira öszhangzó , miszerint azoknak a trón valódi igényeivel szorosan összefüggő védelmében a Fejedelem minden népre, s a magyarra a legelső sorban számolhat. Midőn bármely külső hódítási vágyak, s a trónok és államok függetlenségét túlsúly által fenyegető zsibbasztási s leigázási ösztönök minden nemzetiség, minden önálló tovább-fejlődhetés, minden miveltség, polgárisodás, iparszellem és jóllét további sorsát veszélybe hozzák, akkor a közbirodalmi népek, a legszentebb javaik megmentésére, Fejedelmek vezérlete alatt utolsó csepp véreket kiontani készek lesznek. De vannak a közbirodalmi népfajoknak oly magánérdekeik is, melyeket nem annyira külső támadás és külveszély, mint inkább belső közhajlamok, házi csapások ellen kell megóvni; oly érdekek, melyeket sem a testvérnépek féltékenysége , sem valamely külellenség támadása, hanem pusztán saját nemzeti hibáik és gondatlanságuk ellen kell otalmazni. Valamint minden egyes család, úgy egész nemzetek boldogulhatásának, anyagi jóllétének, s a szellemi és hazafius törekvések irányával párvonalosan emelkedő kültekintélyének s erkölcsi súlyának legfőbb feltétele : — amott a családi, mint a nemzeti — érdekegység, testvéri összetartás, s a közös családi, közös nemzeti jóllétnek a tehetségek aránya szerint fölkarolt őszinte, buzgó közös előmozdítása. A mely család különböző tagjai össze nem tartva, egymást cserben hagyják, s hajlamaikat és képességeiket, melyek a családi közös érdekben üszpontosúlva, köztiszteletet és gyarapodást idézendettek elő, — különböző ösztönök szerint szétágazó czélok elérésére pazarolják, — azon család jó nevét elveszti, s öntagjai bűne miatt előbb utóbb tönkre jut. A mely nemzet különböző osztályai kölcsönös gyűlölet, boszúvágy, lenézés vagy féltékenység ösztönéből egymástól irtóznak, tekintélyüket, befolyásukat, s előnyeiket egymás rovására vadászszák, és erkölcsi és anyagi tehetségeiket, melyek egyesült megfeszítése egy népfajta jóllét és dicsőség legmagasb fokára emelni volt hivatva, — a kasztai önzés szétszaggatott szűk terén fecsérlik el, — azon nemzet tekintetét a világ előtt elveszti, erejében megfogy, törekvéseiben meddő és tehetetlen, míg végre önbizalmában megingatva , kölcsönös versengéssel önmagát sújtva, és apró érdekcsoportokra oszolva fel, az államban minden politikai súlyát, s ebben fennmaradása egyik lényeges zálogát veszti el! Ki óhajtana ily sorsot nemzetének? s ki volna azon megátalkodott, vagy elvetemült, ki ha nemzeti öntudattal bir , ily állapoton elszomorodni ne tudna? — A közbirodalom egyetemes emelkedése az egyes népfajok gyarapodásáról feltételeztetik; az egyes nemzetek sülyedését a közös állam is megsíntené; feltehetni tehát a közhatalomról, hogy az, az állam közös érdekében, egyenlő szeretettel nyújtja minden népfajnak a virulására szükséges utalmat és eszközöket, s egyenlő veszteségnek tekinti minden egyes népfaj erőtlenedését, szétbomlását. De valamint az egyes egyént, s az egyes családokat, úgy az egyes nemzeteket is, bármily szigorú gyámkodás által az öncsonkítás, az öngyilkolás ellen megotalmazni nem lehet. A mely népfaj, egyéni fennmaradhatásának alapját, a nemzeti érdekegységet, erkölcsi s társadalmi organismusából önmaga kitépi, — azt sajnálni igen, de megmenteni többé nem lehet. Midőn a Fejedelem a közbirodalmi népek közt az egyenjogúság elvét kimondotta, akkor egyszersmind e népeket a legdicsőbb és legnemesebb versenyre hivta fel. Az életrevaló, multjukat becsülni, jövőjöket biztositni tudó nemzetek hivatva vannak e verseny nyomán élni és gyarapodni; — a tehetetlen, rest, vagy elcsüggedt népek ellenben dicstelen lézengés után nyomtalanul, mint azon őseink, kiknek bölcsőjét Körösi Csoma Sándor hasztalan nyomozás fel fognak mállani. A közbirodalom népei közt a magyar nemzet kétségkívül elegendő kilátással birna fényesen győztes versenyre, s egy újabb évezreden keresztül a nemzeti lét irigyelhető szép napjaira, ha kebelében a valahára kiirtandó egyenetlenség magva helyén a testvéri összetartás, a nemzeti érdekegység áldott gyümölcseit lehetne megérlelni. Mert arra, hogy a magyar, a nemzet minden rétegeiben, szellemi és anyagi, erkölcsi és politikai, egyéni és társadalmi érdekében józan ösztöneit kielégíthesse, s a törvény által engedett minden korszerű eszközökkel sikeresen élhessen, s az öszszes nemzet egyesített ereje s közremunkálása szükséges. Azonban, habár a nemzet minden jövőjét magában foglaló érdekegység mivolta és igényei elvitazhatatlanok, az annak megfelelő erő-, irány-, és cselekvési egység tetemes hiánya mégis e honban elfogulatlan hontársaink figyelmét el nem kerülheti. Mi a nemzet különböző osztályai között a testvéri szeretetet, egyetértést, és kölcsönös bizodalmat vérző szívvel látjuk megrendülve. E sajnos szakadás különösen azon feszültségben vehető észre, mely a magas aristocratia s a többi osztályok közt látszik létezni. Kötelességünknek tartjuk e feszültségnek kútfejét nyomozni, s tán sikerülend annak okát alaptalan , s annál fogva még most könnyen orvosolható félreértésre vezetni vissza. Vidin , mart. 15. U. Gy. XXI. Tegnap nem kandiság, hanem a szánalom érzelmétől vezettetve, a vár mecsetei mellett levő török temetőket látogatom meg. A kerekded alakú, fehér toronynyal ellátott dzsámiák mellett, majd mindenütt vannak oly helyek, melyekre ha tekintünk, szomorúan jut eszünkbe, „hogy por vagy és porrá kell lenned.“ Azonban nem a fényes szobrok által jelölt, s szomorúan lehajló cziprus által gyászolt temetők megtekintése után vehetünk tudomást azon elköltözöttek számáról, kik a nagyravágyás, számító önzés martalékául és a hazaszeretet áldozatául estek; ha valaki tudni akarja, hogy e sanyarú hadjárat hány egyént emésztett föl — tekintse meg a váron kívül levő temetőket, s látni fogja az áldozat nagyságát. Mindjárt, ha a vár egyik nyugati kapuján kimegyünk, a bolgár temető közelében, egy nagy kiterjedésű török temetőt láthatunk. Azt mondák, ha ez egyet láttam, a többiről is tudomásom lehet. Alig léptem ki, mindjárt három halottat látok kék köpenyes katonák által az örök nyugalom helyére vitetni. A koporsók fedetlenek vajának, s csak a halottak kivitelére használtatnak. A beburkolt halottakat minden koporsó nélkül teszik le a sir mélyére. Ez török temetkezési szokás. Én a harezfiakat nem merem háborgatni vallásos szertartásuk gyakorlatában ; gondolkodva s szemlélődve mentem el mellettek, azonban minden lépten láthatom az új hantolások hosszú sorát, majd tovább helyenként, a sírhalmok minden rend nélkül tűntek elő, a keveset mondok, ha ez egy temetőben az új halottak számát háromezerre teszem. Képzelhetni, hogy e szám mennyire növekedhetik, ha hasonló arányban mindazokat ide vesszük, kik Bolgárországban vagy a harcz vagy a betegség martalékául estek! Elfogultság volna tehát azt állítani, hogy a betegség csupán csak az oroszokat emészti; — ez, a harcznál veszélyesb ellen, és úgy pusztítá a törökök mint az oroszok sorait, s csak most kezdé csapását megszüntetni. És ezen pusztítást nem a hanyag bánásmódnak, hanem azon rendkívül sanyarú és változó időjárásnak tulajdoníthatni, mely az egész télen, egész mostanig uralkodott. Volt nap, hogy húsz—harmincz halottat is temettek, kik majdnem mind áthülés következtében vesztek el. Hogy a bánásmódról meggyőződjem , ma megtekintem egyik lovas ezred kórházát. Abdullah hekimpasi (orvos) egy miveit hannoverai, a 2-ik lovas ezred főorvosa, szíveskedett elvezetni a felügyelete alatt levő kóroda megtekintésére. Az épület, Vidin egyik egészségesebb részében fekszik; előbb vendéglő (Konák bán) volt. Udvarát és szobáit gondosan kitisztították, s mondhatom, a tisztaság első tekintetre meglepett. Épen a betegek számára estebédet osztottak. A folyosón ott állottak a pléhedények : egyikben ízletes színű laskaleves , másikban vízzel főzött rizsleves, a harmadikban zsírozott pillar, *) a negyedikben kappansült, az ötödikben szilva befőtt; az éji lámpák is szépen kitisztítva a folyosó egyik végében ott állottak. Abdullah effendi (ur) a szobákat rendre fölnyitá. (A betegek épen ettek). Mindenik szobában 4—5 beteg volt; fehér lepedővel terített, s kényelmes paplannal és vánkossal ellátott szalmazsákokon csendesen fogyaszták estebédeket. Mindenik beteg feje fölött ott állt a betegségi kimutatás, mint a mi kórházainkban lenni szokott. Minden evőszer tiszta vola, így rendre tekintem a szobákat, hol a könnyebb betegek vannak. Azután elvezetett az elkülönítve levő nehezebb betegségben (typhus) szenvedőkhez. Ezek szobáiban még nagyobb gondosság jeleit szemléltem. Majd bevitt egy nagyobb terembe, hol a lábbadozó betegek derültebb kedélyét vehetem észre, s hol a tisztaságot, rendet illetőleg mi kívánni valót sem láttam. Tovább megmutatá a mosószobát, hol a betegek ruhái szárittatnak, s értésemre *) Mikép nálunk a rizses pörkölt hús. SURVILLE EZREDES. Regény a császárság idejéből.*) SUE JENŐ után Ger ö. (Folytatás.) VI. Életrajz. Két vagy három nappal az ezredes elutazása után Bracciano herczegnő ott ült szobájában, néhány lépésnyire tőle — szemét félénken lesütve — Forster Herman. Ez utóbbi, huszonöt éve daczára, oly fiatal kifejezéssel bírt, hogy alig látszott tizennyolcz évesnek. Nyíltabb arczvonásokat, mint övéi, bájosabb arczkifejezést, mint övé, képzelni sem lehetett. Szőke hosszú haja, német diákok módjára közepeit elválasztva, számos fürtökben omlott nyakára. Igéző alakját görög szobor tisztaságú arczél, mélázó nagy kék szem, búsan és édesdeden mosolygó ajak egészítek ki. Sugár, könnyű, fesztelen termete mit sem vesztett kelleméből az egyszerű ruházat által, melyet viselt. Ezen ajak csábító öszhangját egyetlenegy dolog rátlta el : rövid keze, lapos és ólomszínű körmökkel . . . . E végzetes kéz Montlaur herczegnének baljóslatú előjelnek látszott. Híven a német egyetemek jelmezéhez, kék zubonyt, hasonló kelméjű bugyogót és térden felülig érő fekete csizmát viselt. Úgy látszik, Herman ellenszegül valamely kérésnek, mit neki Johanna tett. — Herman úr, mond ez utóbbi megindult hangon, miért akarja ön tőlem megtagadni a bizalomnak ezen bizonyságát ? Kérem önt, ne tekintse kérésemet ki mélytelen kíváncsiság eredményének ; engem a legtisztább részvét vezérel .... — Fájdalom, herczegnő ! viszonozá Herman varázs hanggal s meg nem határozható méla kifejezéssel, fájdalom, nincs mit mondanom! Lefolyt életemben semmi sincs, mi ennek figyelmére méltó volna. Közönséges, egyhangú, száraz szerencsétlenségek; nem egyéb az, mint a szegénynek, az árvának élete, szomorú egyformaságában. Ezen fájdalmak (téve hozzá Herman keső-Lásd Pesti Napló 1217. számát, Igen) nem bírnak sem költészettel, sem nagyszerűséggel ... . — Tehát szemrehányást akar ön nekem tenni ? kérdé szelíden Bracciano herczegnő. Szabad-e önnek így értelmezni kérdéseimet ? Percznyi szünet múlva folytatá : — De igaza van, roszul cselekedtem, hogy e kérdést tevem. Csak szerencsés emberek vethetnek elégült vagy közönyös pillantást azon időkre, melyek már nincsenek. Fájdalom ! a boldogtalanra nézve minden emlék egy-egy bánat. — Úgy van, felelt Herman, de a boldogtalan, ki éveit szenvedései után számítja, megvigasztalódik azon gondolatban, hogy minden nap közelebb hozza végczéljához. ... A fájdalmas elbomlásban, a tétovázó pillantásban, melylyel Herman e szavakat kisérő, oly kétségbeesés látszott, hogy Johanna szemei megteltek könyökkel. — Herman folytatá : — De utoljára is, herczegnő , én sohasem fogom ön iránti hálámat leróhatni .... Ön az első, az egyetlen, ki hozzám könyörülve szólott .... — Könyörülve !... hebegő Johanna. — Bármi roszul essék is nekem e szomorú vallomás, tartozom vele jótevőmnek. — Ah, ismerem én a gyengéd lelkek érzékenységét. De nyugodjék meg, én méltó vagyok önt meghallgatni. A szenvedő lelkek (teve hozzá Bracciano herczegnő, halk hangon és lesütött szemmel) nem testvérek-e ? Herman, mintha nem hallotta volna őt, így kezdi elbeszélését : — Még gyermek voltam, midőn atyámat elvesztem. Ő Becs mellett egy kis faluban mint adószedő élt szerény foglalatosságainak. Anyám csak kevés ideig bírta őt túlélni s minden szerelmét bennem öszpontositá. — Gyermekségem idejéből csak ezen végzetes korszakra emlékszem. Éjjel, ha olykor-olykor felébredtem, anyámat majd mindig könyekben látom, gyászruhába öltözötten, mellettem ülve és fájdalmas aggodalommal szemét rám függesztve. Kegyelettel őrzök még most is néhány sort tőle, melyeket a hosszú álmatlant éjeken irt. A sors úgy akará, hogy ezeket csak későbben, nagyon későn olvashassam. Azt íá, hogy titkos előérzete súgja neki, miszerint már csak rövid ideig fog élni, hogy ezen időt gyermeke szemlélésében akarja eltölteni, kiragadj ván magát e végre az álom karjaiból.... Nem sokára úgy is örök álomba volt merülendő ! — Szegény anya, mond Johanna, egy könyet törülvén szeméből. Herman megindult hangon folytatá: — Fájdalom, anyám nem csalódott. A gyász éve még le sem telt, s én elvesztem őt ... . Árván maradtam, minden segélyforrás nélkül; a falusi lelkész könyörből magához vett, rokonaim nem voltak. Ezen lelkész a legjobb ember volt, csupa jószívűség, csupa mennyei jámborság. De szerencsétlenségemre, felesége, heves és irigy természetű lévén,rosz néven vette férjétől, hogy csaknem úgy gondoskodik rólam, mint két fiáról .... Felesleges volna elmondanom, herczegnő, mit szenvedtem akkor .... Elég az hozzá, sokat szenvedtem .... Mert inkább meghaltam volna, sem hogy panaszkodjam, sem hogy jótevőmnek elmondjam, hogy felesége .... ellenszenvvel van irántam. Még nagyobb szerencsétlenségemre, a lelkész két fia szintoly irigy volt irántam, mint anyjuk : ha közeledem hozzájuk, visszataszítottak, megvetéssel tekintettek reám .... Ilyenkor anyám sírjára mentem sírni és imádkozni ... A jó lelkész mindezekről nem tudott semmit: eleinte, szelíden szememre vetette szomorú és elzárkózó hangulatomat, mert gyermekei — inkább pajkosságból, mint gonoszságból — azt mondták neki, hogy én kerülöm őket,nem ők engem, és anyjuk — koránsem akarván őket meghazudtolni — erősítő állításaikat..........A jó lelkész szemrehányásai lassankint keményebbek, szigorúbbak lettek; kezdem észrevenni, hogy meghidegült irántam. Oh istenem, én őt nem vádolom, ő meg volt győződve, hogy én vagyok a hibás, mentség nélkül hibás .... Valóban igen szerencsétlenné lettem, midőn ő felfedezést tevem . . . . Ő volt egyetlen pártfogóm, egyetlen barátom. Hogy őt el ne idegenítsem magamtól, mindenkép iparkodom a család jóvoltát kinyerni .... Híjába ! . . . Látván ezt, az utolsó módhoz folyamodom..........Én különben sem találtam gyönyörűségemet a korombeliek játékaiban, kivált miután csak egyedül magamra hagyatva kelle azokban részt vennem , a tanulásban kerestem ennélfogva szórakozást, s a lelkész annyira meg volt elégedve, úgy örült szép előmenetelemnek, hogy szorgalmamat megköltözöm . . . Gyakran monda felsóhajtva: Neked gyanakodó, gőgös természeted van, te kerülöd azokat, kiket testvérekül kellene tekintened, hanem legalább megfelelsz a gondoskodásnak, mit kiképeztetésedre fordítok; s csak azt sajnálom, hogy két fiam nem oly tehetséges elméjű, mint te . . . És két fia, elkényeztetve anyjuktól, jóllehet mind a ketten idősebbek nálam, csakugyan sokkal kevesebbre mentek a tanulásban, mint én, s az iskolában mindig én voltam az első. Az jutott eszembe, hogy talán előmenetelem és szorgalmam miatt viseltetnek irántam ellenszenvvel és irigységgel. Minden áron ki akarván ismét nyerni a lelkész szeretetét, ki — bizonyosan álnok feladások következtében — napról napra hidegebb lett irántam; és érezvén , hogy ezért mindaddig el nem érhetem, míg neje és gyermekei ellenem lesznek , elhatározom , hogy közös munkálatainkban a két fiú által magamat túlszárnyaltatni engedem ... Szántszándékkal ügyetlen hibákat követtem el, s megtörtént — két év óta először — hogy a lelkész gyermekei felülmúltak engem a tanulásban .... Hajh, de kegyetlenül csalódtam : az előny, melyet nekik magam felett engedtem, nem változtató meg irántami érzelmeiket .... — Szegény boldogtalan gyermek ! kiáltott Bracciano herczegnő , könyvit törülve. Ön talán ellenkezőleg épen ez által elveszte egyetlen pártfogóját is, kit, önnek az éghagyott ? — Úgy van, asszonyom .... A titkos áldozatot, melyet iránta a legnagyobb szeretetből hoztam, ő restségnek, hanyagságnak vette. Ö, ki oly jó, oly nagylelkű volt, annyira jött, hogy szememre vető a kenyeret, a menhelyet, melyet tőle kapok, mondván, hogy a hálátlan és gőgös henye nem méltó semmi részvétre .... Oh herczegnő, megvallom önnek, egy perczig elég gyáva valók, hogy mindent meg akartam a lelkésznek mondani, magamévá teendő legalább — egyetlen kincs gyanánt — e kitűnő férfi szeretetét .... Keserű fájdalommal szivemben, kimentem a temetőre; bánatom oly mély, oly szertelen volt, hogy térdre bukva, kezemet kulcsolva, mintha anyám meghallhatott volna, felkiáltok: Oh anyám! hogyan bánnak gyermekeddel! . . . . — Boldogtalan! mond Johanna, éghez emelve szemét. — Sokat sírtam .... Fölkelvén, nyugodtabb valók, a gondolat anyámra nemes indulatra gerjesztett, pirultam szégyenitő ötletemért, hogy a lelkésznek felfedezzem, mily igaztalan, kegyetlen módon viseli magát irányomban családja..........Ezzel szerencsétlenné tettem volna őt. .... Őt, kinek mindenemet köszönhetem, őt, ki tudtán kívül egy házi ármány eszköze volt. Jobbnak látom elhagyni házát, anélkül, hogy szívében fájdalmat hagyjak. (Folytatjuk.)