Pesti Napló, 1854. október (5. évfolyam, 1368-1393. szám)

1854-10-15 / 1380. szám

társaitól végkép el ne maradjon, ama távirati sürgöny­nek az „Oestr. Corr.“ után a Pesti Naplónak utána kullogva közlésén kívül, egyszersmind egy vezérczik­­ket is hozott, melyben ez eseménynek (ha t. i. az, mint ezt a P. N. is ugyane napi csikkében ha­­sonlag megjegyzé , valósul,) roppant fontosságán bámulgatott.­­ A „Pesti Napló“ October 3-ai (keddi) számában ismét hozott egy távirati sürgönyt, mely az elhírált postatatárnak egész Európában elterjedett tudósításait Szebasztopol bevételéről Bukarestből sept. 30-ről hozta hírül; a bécsi lapok megérkezvén később, ismét mind hozták ezt; de csak ismét a „B. H.“ nem kapta volt azt meg, s ez okból ismét nem hozta. A bécsi lapok később jelenték, mi­kép a postatatár sept. 28-kán hagyta el Stambult, s mikép ennek jelentése szerint Szebasztopol sept. 26-án vézetett be. Erre a„B.H.“ megsokalván ekkora elmara­dottságát, oct. 5-diki (csütörtöki) számában hoz, magán távirati alakban, rendes szokása ellenére, lapja élén, s t­a m­b­u 1­i sept. 25-diki tudósításokat, melyek nála igy kezdődnek: „Szebasztopol eleste nem­ valósul.“ — E tudósításai az „Oesterr. Corr.“ egy közlésén alapulván , — az almai csatának hírét hozzák, melyet mi már oct. 1-ji számunkban köz­lénk ; s igy e hírre nézve öt nappal előttük volt meg eme tudósításait, melyek élén „Szebasztopol eleste nem valósulásának“ hire roppant kiemelt be­tűkkel kürtöltetik, mig az,,Oestr. Corr.“-ben csak az almai csata részleteinek elsorolása után csakúgy oda­­vetőleg van mondva : „Hite terjedt Szebasztopol be­vételének, de nem valósult.“ — bevezető szavaiban maga az „Oestr. Corr.“ is minden felelősséget ez ada­tok valósága iránt magától elhárítván. Ugyane tudó­sításokat az almai csatáról hozta a bécsi „Presse“ táv­irati sürgönye is, de Szebasztopolról egy betűt sem. Mi e stambuli hírekre megjegyzők, mikép sept. 25-ki tudósításokkal sept. 26-ki eseményt nem czáfolhatván, a tatár tudósítása Szebasztopolnak bevételéről még megczáfolva nincs ; s kiemelők , mikép sem a „Presse“ ,melynek tudósításait „hadi mozgalmaink“ közt közlők, sem az „Oestr. Corr.“, melynek czikkét a „Távirati sürgönyök“ rovatában hozók s arra „mozgalmainkban“ utalóak, nem hozza azokat „ily lesújtó beveze­téssel : „Szebasztopol eleste nem valósul,“ mint azt a „B. H.“ magán távirati sürgönyében olvassuk. S ezt, hogy „az Östr. Corr.“ nem hozza azokat ily lesújtó bevezetéssel“, ezt merész­kedik a B. H. hazugságnak nevezni, azon naiv ráfogással élvén, mintha mi állítottuk volna, hogy ez: „Szebasztopol eleste nem való­­s a 11.“ az „Östr. Corr.“ oct. 4-ki tudósításai közt nincs. Igen, ott van; magunk közlők azt; magunk uta­­lánk rá mozgalmainkban; de mutassa meg a „B. H.“, hogy mi annak, mit magunk közlénk, ottlétét csak egy szóval is eltagadtuk, vagy annak ott n­e­m létére vala­mit építettünk volna, vagy ha ezt nem képes, a „szemtelen hazugság, vádja reá visszaháromlik. Nem, nem azt állítuk mi, hogy az az „Őst. Corr.“ben benne nincs, mert hisz magunk utaltuk reá az olvasót, de ki akartuk emelni, hogy az „Oestr. Corr.“ e hírrel nem csak nagy lármát nem csinál, hanem abban némi­leg még kételkedik is; ki akartuk emelni, mikép midőn a B. H. oly felette örvend Szebasztopol be nem vételén, ez örömét az „Oestr. Corr.“ teljességgel nem osztja; s midőn a B. H. positiv határozottsággal hozta ezen az orosznak annyira kedvező hirt, akkor az „Oestr. Corr.“ az eziránti felelősséget magától elhárította. Hazudság-e ez? —Vallja meg őszintén a „B. H.“, e leleplezése most ugyan elfojtott, de tavali számaiban nem igen rejtett oroszbaráti érzel­meinek, ezen ellentétbe állittatása az „Oestr. Corr.“-el őt szivén találta, s innen azon tajtékzó dühe, melylyel a rágalom és elcsavarás önemelte kakas dombjára nagy diadalérzettel felállva szórja kifakadá­­sait, csak önmagához méltóan. Valóban szánni kezdjük őt, és­­ féltjük. Arra azonban ily megzavarodottságában is figyelmeztethetni hiszszük a B. H.-ot, hogy magán távirati sürgönyei iránt egyáltalán nagy bizalommal nem lehetünk, mióta ezelőtt több hónapokkal egy „Várnától egész Kasz­­ten­dz­séig t­er­j­e­dő ö­­­dök­­ é­s­­ té­rr­ől“ ho­zott magán távirati sürgönyének badar voltát illően ki­mutattuk , min a t. sz. ar annyira confundálódott, hogy regénye által megküldé nekünk távirati sürgö­nyének eredetijét, mutatva, hogy azt ő csakugyan kapta, egyszersmind egy mellékelt levélkében mente­getőzvén, hogy „ilyesmi más szerkesztőségen is meg­történhetik.“ Igen, meg, de hazudsággal vádolni mást, akkor midőn maga igazat nem mond, ennek nem sza­badna megtörténni; ezt ki is kérjük magunknak! *) Fővárosi és vidéki újdonságok- Budapest. Megvalljuk, mindig örömmel értesülünk a­­­felől, hogy jobb íróinknak művei más nyelvre lefordittat­­nak. Mert itt nem egyéni hiúságról van szó. A magyar írd kitüntetése, művének lefordítása egyiránt érdekli őt és a nemzetet. A külföld, mely eddig a történelemből tán csak azt olvasta ki, hogy a múltban jól forgattuk a buzogányt és azt halla rólunk, hogy aranyos mentében isszuk a to­kajt, jobb műveink megismerésével tanúja lett szellemi életünknek és megismerhető azt is, mi bennünk jobb. Kik irodalmunknak ismertetését a külföldön elvállalók, jóaka­ratuk és rokonszenvüknek adják tanujelét, miért is ré­szünkről tisztelet és méltány illeti meg őket. E tisztelet s méltány nagy mértékben megilleti a történeti nevű S­t­u­­art Mária grófnőt, ki nyelvünket megtanulván irodalmunk iránt nagy részvéttel viseltetik. A tisztelt grófnő magyar nyelven írott levelet intézett Pozsonyból, hol jelenleg anyjával, született Beresford grófnővel lakik. J­ó­k­a­­i­nkhoz, melyben őt megkéri, hogy a „magyar Nábobot“ angol nyelvre fordíthassa. A gyengéd és mivelt tollal irt levélke a felől is értesíti Jókayt, miként a t. grófnő, Skót­­honban élő barátnői számára már több beszélgét lefordí­­tá, s hogy azok e nemes delnőket, kik irodalmunk iránt részvéltel viseltetnek, igen elbájolák; s hogy ők e beszély­­kéket a „Foreign Miscellany“ czimű gyűjtemény szerkesztőjének Co­nstable urnak átadatván , azok e gyűjteményben megjelentek. A t. grófnő iránti tisztele­tünkben, tudjuk, minden magyar irő osztozni fog. — A népdalok barátait figyelmeztetjük Simonffy Kálmánnak „magyar dalbokréta“ színmű szerze-­­ményeire. Szerzőnek több népdala népszerűvé vált s már a népnek ajkán él. Ily egyszerű szép dalokat irt szerző Pe­tőfi, Arany, Tompa, Czuczor, Lévai, Lisznyai s mások költeménybe, ezek közöl most két füzetben 24 dalt szán­dékozik előfizetés útján kiadni. A díszesen kiállítandó fü­zetek előfizetési ára egyenként 1 pert Az első füzet nov. 20-ig jelenendik meg.­­ Az ügynökségi kérdés szabályozása tekinteté­ből az illető kereskedelmi kamarákhoz véleményadás vé­gett több kérdés intéztetett, miknek értelme az, vajjon a jogosított közügynökök keresetmódja általában concessi­­ótól feltételeztessék-e vagy üzlet-bejelentés mellett sza­badon hagyassék ? mi szabályok álljanak fel az ajánlatok nyilvántételére és az üzleti helyiségek tarthatására nézve? s végre mily arányban határozandó meg a közügynökök *) Jelen rovatunk kezelőjének nem tagadhattuk meg azon elégtételt, hogy csatatéri közléseinek a Budapesti Hírlap által elcsavart kitételeit s logicáját rendbe hozhassa. A­z e r k. száma a magán ügynökökéhez képest, s miként szabályo­zandó megadóztatásoknak aránya ? — Mindamellett hogy a nemzeti szinház intendánsa rendületlenül áll, ez intézetünk iránt a közönség részvéte egyre emelkedik és mint hitünket a múltkor is kifejeztük, a közönség öntudatos pártfogása nem engedi, hogy e szin­ház romjain impavibe üljön a derék intendáns. És e kitar­tó, e hű pártolásra nagy szükségünk is van ; a sülyesztő rendszert csak a fentartási törekvés, csak a közönség lelkes részvéte egyensúlyozhatja. Az ily jó akaratnak minden nyilatkozatát méltánynyal kell fogadnunk s ezért hálás el­ismeréssel fogadjuk gr. Bethlen Miklós urnak is haza­fias ajánlatát, minélfogva egy egész évre és a nemzeti szín­ház nyugdíjintézete részére szentelendő igen csekély fellépti díj mellett vendégszereplését ajánlá fel. Minden héten egyszer fellépni késznek nyilatkozott. Második fel­léptéül H­a­m­­­e­t­e­t választá, melyben a czímszerepet adandja, ez után Manlius miniszterben szándé­kozik fellépni. Meg vagyunk a felől győződve, hogy az igazgatóság örömmel fogadja e hazafias ajánlatot. — U­r­h­á­z­y György „K­eleti képei“ igen díszes kiadásban megjelentek. A sok érdekes adatot tartalmazó munkáról bírálati rovatunk bőven szóland. S ennek hiva­tása kiemelni a munka azon részeit, miket mindenki nagy részvéttel olvasand, ki a szép keletről, a hős, a daldús szerb népről alapos ismeretet gyűjtött szerzőnek e nagyon érdekes művét megszerzendi. A kiállítás díszes s becsüle­tére válik Emich könyvnyomdájának. — Egyúttal a felől is értesítjük a közönséget, miként lapunk dolgozó társa Urhizy Györgytől nem sokára két kötetnyi munka fog meg­jelenni „Politikai tanulmányozáso­k“czím alatt. Az első kötet az államrendszerekről értekezendik, a máso­dik az e rendszereket alkotó, fentartó, kifejtő államférfia­kat ismertetendi.­­ A kegyeletnek jelei, a jó akarat zálogai között kell felemlítenünk a pesti félgymnasium növendékeinek és má­sok közremunkálásával a Garay árvák felségélé­­sére Szigmund Vilmos és Huszár Imre Által kiadott albumot is, mely e napokban ,,R­észvét hang­jai“ czím alatt jelent meg. A 194. lapra terjedő munka elbeszéléseket és költeményeket tartalmaz 15 fiatal írótól, kik között Flóra, Paulikovich Lajos, Győri Vilmos, Vé­­csey Sándor és Dalmady Győző nevével találkozunk. A többi írók neveivel először találkozunk az irodalmi téren. Ajánljuk ez albumot a közönség figyelmébe. — Atádi Vilmos, kinek nevével népies irodal­munk barátja sokszor találkozott, elhagyta a fővárost, Kecskemétre neveztetvén ki ügyvédnek, ott e napokban kezdett uj pályájához. Hisszük, hogy minden buzgósága mellett sem teendi le végkép azon tollat, mely eddig any­­nyi jót irt a nép számára. Pesti barátai részére tudatjuk, miként kecskeméti lakása van a körösi nagy utczában 912. sz. a.­­ — Az Eszterházi-vadászegylet tagjai érte­­sittetnek, miként a par force-vadászat f.­hó 16-án veendi kezdetét s a találkozás Halbthurmban minden hét­főn, szerdán és pénteken történik.­­ Dr. Wagner Dániel ur gyógyszerészeti gyárá­ban Pesten, a váczi utón tegnap nagy szerencsétlenség tör­tént. A gyógyszertár ügyes és tapasztalt segéde a 62 éves Ries Antal pokolkő készítése végett salétromsavas ezüs­töt kivánt előállítani, előbb azonban a réz tartamú ezüst olvadékból az ezüst fémet kelle kiválasztania; e végből sósavat kellett volna az olvadékhoz adnia, de tévedésből abba ammoniakot öntött, mi­által durranó ezüst támadott, melyből néhány szemet iszonyú pusztítást képes előidézni. E durranó ezüsttel készíttetnek a lőgyutacsok. Az ekként támadott durranó ezüst keresztül zúzta az asz­talt, szétszaggatá a segéd altestrészét s karjait, és egy pil­lanat alatt megölé őt, s nagy dúlást okozott minden törhető tárgyban. A dr­ór fia szintén jelen volt a laboratóriumban, ruháit a lég nyomása szétszaggató, de Lion megóvta na­gyobb szerencsétlenségtől. A sósav és ammóniák, mint magában véve ártalmatlan szerek, a gyógyszertárban egy­más mellett állanak, innen magyarázható a különben igen gondos segéd tévedése. — Hegyallyai szőlő és bor-kiállitás. A hegyallyai szőlő­birtokosok részéről múlt évi oct. 30-ik napján Mádon tartott gyűlés határozata következtében a szőlő­gazdászat emelése tekintetéből óhajtott szőlő és bor kiállítás a magas kor­mány engedélyével f. évi oct. 22. 23. 24. és 25-dik napjain Tállya városában a kávéház teremében fog tar­tatni, felkéretvén a szőlő-birtokosok , hogy ezen közér­dekű ügyet ez alkalommal is meleg részvéttel pártolni, s valamint a szőlő példányokat, úgy a bormustrákat is, a kiállítást megelőzőleg, s legalább egy pár nappal előbb a rendezéssel megbízott Szabó János nyugalmazott országos szemorvos úrhoz Tállyára beküldeni szíveskedje­nek a bormustrák a múlt évi határozat értelmében az 1850, 1851, 1852. és 1853-ik évi hegyallyai termésből, lepecsételt s jeligével ellátott palaczkokba lesznek bekül­dendők — s a választmány által megbirálandók — mely­re a t. ez. választmányi tagok, s a hegyallyai szőlőgaz­dák ezennel felkéretnek. Kelt Patakon oct. 11-én 1854. Vidék- Nagybánya, oc­. elején. A kor, az idő inté­sére figyelni kötelesség és észszerű, ellene Cselekedni bűn, s ki ez intő szózatra nem hallgat, s az idő érett lel­kével előre nem halad, elbukik egyes ember úgy mint társadalom. — Azért igyekezzünk gyermekeinknek, a jö­­vendőség polgárainak, s a haza védoszlopainak növelést adni, mert mig a népnevelés szövetneke világos közöttünk, nem félhetünk az enyészettől, addig életre való nép va­gyunk ! — Ez intést pedig nem lehet soha eléggé elmon­dottnak tekintenünk, mert az soha nem válik feleslegessé, bármi idő és alkalommal is. — Érti ezt népünk, azért minden erejét megfeszítve iskoláit újabbakkal is szapo­rítva fentartja, — városunk szinte két felekezeti iskolát bir; egyik a rom. kath. algymnasiuma, mely már e lapok­ban is ismertetve volt, a másik a helv. hitvallásuak elemi iskolája, alsó, és felső, két tanítóval, hol az évenkint ta­­vaszszal és ősszel tartatni szokott szigorlatok közül, az őszi, a napokban tartatott meg, szép körű hallgatóság előtt, — az első elemi iskola növendékei létszáma a f.­iskolai évben 4. osztályban 58 volt, tanulmányaik a következők: vallás, történettan, természetrajz, Magyarország leirása, számtan, erkölcsi mondatok, szavallás, írás, olvasás; kézi­könyvekül használva : Raff, Edvi, Lukács Pál, Flóri stb. munkáit. A 2-ik iskola növendékei száma szinte 4. osz­tályban volt 30, tanulmányaik a következők : vallás, re­formatio története, magyarok története, rövid mértani földirat, természetrajz, magyar és német nyelvtan, föld­rajz, számtan, ezenkívül a magán­tanulók latin és görög nyelvben is vettek oktatást. Pázmán Mihály 17—18 napra szaporodott színtársu­lata buzgólkodik zsibbadásba ment városunk hangulatát felvillanyozni, s tagadhatlan, hogy a társaság e részben, változatos darabok szintehozásával is , mindent elkövet, a ha­tán az ő törekvésüket reánk, s magukra nétt siker nem koronázza, nem ők, de mi magunk vagyunk okai. A társaság jobb tagjai Pázmánné, Hevesiné, Redé­­nyiné, Pázmán, Hevesi, Török, stb. és ha még egy éne­kesnőt bírhat a társulat, úgy mint vidéki társaság, bárhol betöltheti helyét. Szintén a napokban volt szerencsénk látni a marok­kói araboktól három műelőadást, melyek közöl egyet, a kórház javára rendeztek, s fájdalom, valamint többi úgy ez előadásuk is igen látogatatlan volt, köze­lebbi országos vásárunk oly silány volt, mihez hasonlóra nem emlékezünk, sem eladó, sem vevő, sem pénz nem volt, pedig e három nélkül vásárt még gondolni sem le­het. — Az élet ára naponkint szökik, már 30 vízot megy « TUDOMÁNY ÉS IRODALOM­Jeles íróink csarnoka. XXXII. BARÓTI SZABÓ DÁVID­ (1739—1819.) Valamint a világtörténelmi nagy drámában minden egyes nemzetnek ki van rendelve természete és képes­sége szerinti külön külön szerepe, melynek betöltésével mindannyian hivatvák kölcsönös kötelezettségben hozzá­járulni az összes emberiség előhaladási munkájához: azonkép egy-egy nemzet tagjai, kiknek együvé­műkö­dése azon nemzet történelmét alkotja, még kevésbbé te­kinthetők egymástól elszigetelt, különálló jelenségeknek, de összefüggő eleven részeknek, melyek az egy szerves egésznek épségben tartása­ s felvirágoztatására vannak rendelve. Az egyed hat nemzetére s e hatást a nemzet továbbozza a többi nemzetre, az összes emberiségre. S ha bárkinek a működők közöl méltányos helyét a törté­nelemben azon befolyás szerint kell meghatározni, me­lyet nemzete és közvetve az emberiség előhala­dására gyakorolt; úgy az emberiség évkönyveiben a mestersé­gek és művészet gyakorlói, az ismeretek és tudomány terjesztői, az irodalom bajnokai nevét ép oly fényes be­tűkkel szükség feljegyezni, mint azokét, kik országokat kormányoznak vagy seregeket vezérelnek diadalmakra. Ezért mondatik helyesen, hogy az irodalom történetei nem egyebek az egyetemes történelem kiegészítő ré­szénél , s az irodalmi búvár csak úgy adhat hű ké­pet valamely nemzet irodalmának múltja, jelene és belátható jövője felől, ha szempontja szinvonalt ké­pez a világtörténelemnek legemelkedettebb s ennélfog­va részrehajlatlan felfogásával. Ugyanazon mérv, me­lyet a külső cselekvés, a gyakorlat hőseire alkalmazunk, alkalmazandó a belső cselekvés, az elmélet, az írás hő­seire is, — sőt az utóbbiakra legtöbb esetben még in­kább, mint az előbbiekre , mert hiszen a szellemi mun­kálatok többnyire jótékonyabb sikerrel, s mindenesetre tartósabban mozdítják elő a nemzeti, az emberi mive­­lődést, mint a legragyogóbb hadjáratok vagy a legdia­­dalmasb országgyűlési szónoklatok. S nem bizonyítja-e a történelem maga, hogy az első kormányférfiak és leg­kitűnőbb katonák minden időben s minden nemzetnél többnyire az irodalmi köztársaságnak is tagjai ? Ezért az irodalom történetírója kell, hogy a népek fejlődési folyamatát szellemi képben tüntesse fel, mely­nek egyes alakjai — az írók — mint saját korszakuk termékei s visszatükröztetői sorakoznak egymáshoz; ezért igyekeztünk mi is, bár nem egész irodalmunk tör­téneteit írjuk, de csak egyes főbb kezelőit mutatjuk be időnkint a magyar közönségnek; ezért igyekeztünk mi, egyes jelesb íróink rajzolásában, hacsak röviden érint­ve is, de minél határozottabban körvonalazni az illető kornak általánosan jellemző viszonyait, melyek közt íróink működése folyt, s kijelölni egyszersmind a pol­ctot, melyet ezek, mint a közműveltség vezérei, el­foglalnak. — Jelenleg , midőn Baróti Szabó Dávid emlékezetét akarjuk felújítani, kevésbbé kell kiereszkednünk nemzetünk azon korszakának leírá­sára, melyben e kitűnő férfi hazánk javára munkálko­dott ; mert épen ezen, irodalmunkra s különösen költé­szetünkre nézve újjászületési korzsak fő vonásait már előtüntettük Ányos, Báróczy, Dajka, Dugo­nics, részben Kazinczy és mások irodalmi jellem­rajzában. Ezen oknál fogva itt leginkább csak az úgy­nevezett latin iskoláról kell néhány szóval megemlé­keznünk, mely irodalmunknak igen jelentékeny fordu­lópontját képezvén, befolyását az egész nemzet ízlésé­nek nemesbítésére sem mulasztó el érvényesíteni, s melynek egyik alapítójául épen Baróti Szabó Dá­vidot tiszteljük. A latin iskola, mely irodalmunkban a múlt század­­ vége felé a Bessenyei György megállapította fran­­­­czia iskola viszhatása gyanánt lépett fel, természetesen­­ csak fokat képez költészetünkre nézve, melyen ez­­ utóbbi véglegesen meg nem állapodhatott ugyan, de rajta épen azért, hogy szervesen tovább fejlődhessék, szükségképen keresztül mennie kellett. Hiszen a fejlő­dés, haladás maga úgyszólván csak ellentétek folyto­nos kiegyenlítése, s minden eszme, mint rávitelesen (azaz : adott tér- és időbeli körülmények közt) igaz, mihelyt kizárólagos uralkodásra lép, a benne rejlő ellenmondásnál fogva maga fejleszti ki saját ellenté­tét, mely azt, ha végletessé fajult, felváltja, de mara­dandó igazságát önmagának beolvasztja. Nem csodál­kozhatunk tehát, hogy a tudós szerzeteseink által léte­sített latin iskola több oly elemet is csempészett be költé­szetünkbe, melyeket belőle idő folytával ismét ki kelle kü­szöbölni, és sokat félrevetett, aminek vissza kelle állíttat­nia , de annyi bizonyos,hogy a versmérték behozatalát, a magyar hangmértéktan rendszeres kifejlődését, a prózai és verses nyelv határozott különválását egymástól, fő­leg pedig azon szabatosságot, melylyel irályunk, habár ez még korán sincs kifejlődve, mai nap mégis bir, két­ségen kivül a latin iskola munkásságának köszönhetjük. Hangzatosság hiánya és szabatlan , vizenyős áradozás, kapcsolatban a műizlés fejletlenségével, valának külö­nösen ama kül- és belidomi hátrányok, melyeket a la­tin iskola megszüntetett és így az utónemzedékre néz­ve azon kettős sikert eredményező, hogy egy részről érvényre emelkedett a nyelvkezelés technikája (külső csín), más részről választékosabb ízlés (belső csín) kezdett elterjedni. Méltán sajnálhatjuk, hogy legújab­ban, a classical tanulmányok mellőzésével, legszámo­sabban költőink közel ismét technika és ízlés nélkül lát­nak a verseléshez. Nem szólván a kezdeményező E­r­d­ő­s­i János és kö­vetői kísérleteiről, csak azt említjük meg, hogy közvet­lenül a latin iskola keletkezése előtt Ráday Gedeon (ki a Zrinyiászt hatásokban dolgozta ki) és S­z­i­l­á­g­y­i Sámuel (Voltaire hőskölteményének magyarítója) már a múlt század ötödik tizedében, Molnár János pedig, (ki első kelt ki a tizenkét tagú rímes sorok el­len), és Kalmár György ugyanazon század hatodik tizedében szorgosan foglalkozónak a római mértékek honosításával.M­o­l­n­á­r példája indítá ez irányba R­é­v­a­i Miklóst és alkalmasint Baróti Szabó Dávidot is, mely utóbbi (Rauch felszólítására) 1773-ban kisérte behozni a régiek epikai és lyrai versmértékeit a ma­gyar költészetbe s „uj mértékre vett különb versei“vel első lépett fel nyíl­vány­osan 1777-ben. R­a­­­n­­­s Jó­zsef még 1760-ban irt római mértékű verseket s ő dol­gozta ki az első magyar hangmértéktant, nyilvános fel­lépésében azonban mind Baróti Szabó mind Révai által megelőztetett. Ezen említett három férfi alapitá meg tehát irodalmunkban a latin iskolát, mely­nek életbe lépését Toldy Ferencz azon évtől számítja, midőn Baróti Szabó világ elibe bocsátotta feljebb nevezett versgyűjteményét.—Hármuk közöl Révai volt a legköltőibb lélek s egyszersmind ízlés tekinteté­ben első.­­­a­­­n i­s legszabatosabb, s hogy úgy mond­juk, legrómaibb, mert a hathatós rövidséget komoly méltósággal legszerencsésbben egyesité ; Baróti Szabó pedig legtermékenyebb s a különféle vers-sdo­­raok nyelvünkre alkalmazásában legügyesebb. A latin iskola felől részletesebben kelle szólanunk, mert Bar­ótink irodalmi érdemei főleg annak megalapítá­sában és sikeres hatása terjesztésében öszpontosulnak, mely utóbbit Baróti különösen az által is biztosítot­ta,­­ hogy Bacsányi­ és Kazinczy­val a „Magyar Muzeum“ kiadására egyesült (1788 — 1792) s igy az uj iskolának irodalmi közlönyt is adott. A mi már magát Baróti Szabó irodalmi munkás­ságát a jellemzett irányban illeti, ez kettős vola: köl­tői és nyelvészi. B­a­r­ó­tit mint költő tekintve,nem tagadhatjuk,hogy — csekély költői képzerejénél fogva, melynek mérsé­­keltségét azonban rendkivüli tanulmánynyal pótolá — — eredeti munkáinak becse kevésbbé jelentékeny, mint fordításai , melyek közöl Virgil eklogáinak s Reneisének magyarítása — Baróti fő munkája, melyet mint közel hetven éves aggastyán készített — elhomályositá minden versenytársait s még mai napig is példányul szolgálhat. Említést érdemelnek ezenkivül,­ani ez tankölteménye, „Paraszti majorság,“ s még inkább az „Első szüleink eleste,“ melyet ő Mil­ton „Elveszett paradicsominak Neumann általi la­tin kidolgozása után foglalt magyar versekbe, feltün­tetve azokban az eredetinek is főbb szépségeit, a­mi annál csodálatosabb, minthogy Baróti a magyar és latinon kivül semmi más nyelvet nem ismert. — Ko­­ránsem állíthatjuk azonban, hogy ezért Baróti ere­deti verseiben is, jóllehet ezek leginkább eddig szo­katlan mértékek által tűntek ki, nem foglaltatik több becses részlet, sőt több egész oly mű is, melyek az ítészt teljesen kielégithetik. Kevéssé kedélyes termé­szete­s mérsékelt képzeleje őt különösen tanköltemé­nyek írására indítá ; modorát, sőt egész életnézetét a rómaiaktól kölcsönözte (főleg Horatiustól) s el­beszélő versei telték a régi hitrégészetből vett képek­kel , de habár az alaphangot nála is a hazafiság lelke­sedése képezé (mely tekintetben különösen utalhatunk­­,egy ledőlt diófához é­s „egynémely urfiról“ czimű szép verseire, melyeket ma is bárki élvezettel megol­vashat), ő mégis inkább tiszteletet s tekintélyt vívott ki magának írótársainál, mint népszerűséget a nagy­kö­zönség előtt. Költői kísérleteinél nem csekélyebb, sőt sokkal na­gyobb jelentékűek nyelvészeti munkálatai. Ezek külö­nösen a magyar prozodia megállapítására vonatkoznak és számos tollharczra nyújtottak alkalmat, hanem e tollharczok, bármi keserűséggel folytak is, nem voltak meddők s nagy mértékben előmozdították nyelvünk tudományos ismeretét, melylyel a folyó század elején már nagynevű külföldi tudósok is (mint péld. Schle­gel Frigyes, ki 1809 ben Horvát Istvántól tanult magyarul, és Humboldt Vilmos, kit Márton nyelvtana nem tudott kielégíteni) komolyan kezdenek foglalatoskodni. Alig helyeselhetjük ennélfogva Vit­kov­i­c­s­nak ugyanekkor tett bizalmas nyilatkozatát : „nem tudom, eddig is nem vált e nagy kárára literatu­­ránknak, hogy arról tűzzel vassal czivakodna­k magyar­jaink, hogy mint, és nem, hogy mit kelljen írnunk;“ mert épen ekkor azon „forma“ volt kérdés alatt, mely az esse­rei,“­s annak alapos és mindenoldalú megvita­tása nélkül a latin iskola növendékei, mint Virág, Kazinczy, Verseghy, Buczy, Szentmik­­lósy, Berzsenyi, sőt maga Vitkovics sem fejlődhettek volna az irni-tudás azon fokáig, hol most a magyar méltó büszkeséggel mutathat reájuk. És ezen ha­tás nagy részben Baróti érdeme, kiről még azt sem szabad hallgatással mellőznünk, hogy ő a magyar táj­szólásokat, közmondásokat, elavult szókat is figyelmére méltatá („Magyarország világi“ és „Kisded szótár“) s nyelvünket számos uj, most már egészen használatossá vált szóval gazda­gitá. (így többek közt az „erény“ szó is B­a­r­ó­t­i­tól van.) Baróti Szabó Dávid a hazának élt s munkássá­gát egész hosszú pályafutásában mind végig engedet­lenül irodalmunknak szentelte, melyet alapos buvárla­­taival, nagyszámú s nem kis becsű műveivel emelt és gyarapitott , s azért kell, hogy jeles iréink csarnokában ő is helyet foglaljon s buzdító példájával nemzedékről nemzedékre hasson. Greguss Ágost. 31 igyér könyvessel 400(629). Közlekedési naptár az 4855 dik közönséges esztendőre. Első évi folyam. Szerkeszti G­a­l­g­ai­c­z­i Károly. Kiadja S­z­­­­n­z­a­­­d Gyula. Pesten. Emich Gusztáv könyvnyomdája. 8-rét. 476 l. (Ára 40 persjczár.)

Next