Pesti Napló, 1855. augusztus (6. évfolyam, 1618-1642. szám)

1855-08-11 / 1627. szám

44—1621. 6-ik évifolyam­i Szerkesztési iroda: uri-utcza 5-ik szám , 3 -ik emelet, 15-ik szám. Szerkesztő szállása: Angol királynőhöz czímzett szálloda, 63-ik szám. A lap szellemi részeit illető minden közlemény a szerkesztőséghez Intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Egyetem-utcza, 2-ikszám, 1—fő emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körülli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetés föltételei: Vidékre, postán: Évnegyedre . . . . 5 sz. p. p. Félévre..........................10 „ „ Hirdptmpnvplí diin • 3 nasaD0S Petu 8014 P- «eiyegaij, suton, iu p. sr. — üli Ucllllcliycn U1JH . Magán vita 5 hasábos petit sor 5 p. kr. 1855. Szombat, aog. II Pesten , h­á­r­h­e­z hordva: Évnegyedre .... 4 fr. p. p. Félévre ...... 8 „ „ PEST, aug. 11. Távirati magán tudósítás. Elindult Bécsből, aug. 11. 10 órakor. Érkezett Pestre aug. 11. 10 óra 15 p. d. e. D a n c­z i­g, Péntek (aug. 10.) A szö­vetséges flotta 7-kén Sweaborgnál öszpontosult , állítólag e kikötőnek megtámadása végett. 955. aug. 10. (Vége.) Béla király névtelen titkára — krónikairóink legrégibbike — az Augs­burg mellett történt csatáról csak homályos adato­kat nyújt. Általa a vezérek s helyek nevei, mint­hogy mondák után dolgozott, összezavartalak. Ugyanis ő I. O­ttó helyett I. C­onrádot említi, mint német csá­sárt *) Taksony helyett mint magyar fejedelmet Zoltánt s a vezérek közé B­o­­ton­dot is oda sorolja, kik közöl azonban szerinte csak kettőt, Lehelt és Bulcsot, fognak el, s akasztanak föl a Zlin vize mellett. **) Már T­hu­ró ez­y, másik krónikairónk, világosabb­ s hitele­sebbeknek látszó adatokat nyújt. Szerinte is ugyan I. Konrád uralkodik; meglehet, hogy ő a csatát vezénylett s benne döntő szerepet játszott Konrád lotharingi herczeget veszi mint császári egyszer­smind parancsnokot, mely értelmezést mi is annyi­val inkább föltesszük, minthogy a régi irók „Cae­sar“ és „Imperator"” szavakat többször cserélik föl, mint egyjelentésüeket. Thuróczy igy adja elő a csatát.***) „Midőn a magyarok I. Konrád uralkodása alatt, a tizennyolczadik évben, kiindultak s Németország némely részeit puszliták, Augsburg városához jut­ván Ulrik püspök a polgárokkal s Svévia na­­gyaival ellenállott; végre midőn a magyarok a várost ostromolnák, eltökélve, s nem akarván a város alól távozni, követet küldtek az említett Kon­­rádhoz , hogy a városbelieknek jöne gyorsan segitségökre, s ez nem mulasztá eljönn. A magya­rok pedi­g a város ostroma körül vigyázatlanul vi­ *) Anonymus Belae Regis Nótárius: Postea verő anno quinto, regnante C o n r a d o Imperatore, L e­­lu, Bulsu, Boton d, incliti quondam et gloriosissimi milites Zultae, ducis Hungáriáé, missi a domino suo, partes Alemanniae irruperunt, et múlta bona eorum ac­­cepei unt. **) Anonymus: Séd tandem Bavarorum et Aleman­­norum nefandis fraudibus, L e 1 u et B u 1 s u capti sunt, et juxta fluvium Hin, in patibulo suspensi, occiduntur. (LV. fej.) ***) De Thwrocz: Cap. XXV. De Morte Leel et Bul­­chu capitaneorum. selvén magokat, a német és olasz sereg őket meg­rohanta, úgy annyira, hogy ha futni akartak volna, sem teheték, egy részben azért, mivel az ezen na­pokban nagyon kiáradott folyó akadályozd őket; más részben azért, mivel a mondott seregek kö­­rülfogák, mint kőfalak s összeszor­ták őket, így az ellenség összeszoritván őket, némelyeket közö­lök elfogott, másokat kegyetlenül kivégzett. E helyen Lehel és Bulcs dicső jeles vezéreket elfogták s a császár elibe vitték. Kiket midőn a császár kérdezne, miért kegyetlenkednek annyira a keresztényeken, mondának : mi a legma­­gasb isten boszuja vagyunk, rátok ostorul küldetvék. Most azonban el­fogtok és megöltök, midőn megszű­nünk benneteket üldözni. Kikhez a csá­szár igy felelt: válasszatok halálnemet, minőt akartok. Lehel igy válaszol : hoz­zátok el kürtömet, melylyel ha egy­szer kürtöltem, akkor felelni fogok. A kürtöt neki elhozták , s a császárhoz közeled­vén, mintha kürtölni akarna, oly keményen üté a császárt homlokon — mint mondják — hogy egy ülésre meghalt; s igy szólt hozzá : te előt­tem megy, s a más világban nekem szolgálni fogsz. Ugyanis a szittyák azt hi­­vék, hogy azok, kiket elevenen megölnek, a más világon szolgáik lesznek. Rögtön elfogták s Re-­­gensburgban fölakaszták őket. A magyarok más serge, mely 40,000 főnyi fegyveresből állott, tá­bort ü­tött messze Augsburg városától, kik meg­tudván , hogy társaikat mily kegyetlenül össze­­szoritották, elfogták és legyilkolták, egy erdőbe vonultak, várván, hogy a császár serege széto­szoljék. S midőn a csás­zár seregének nagy ré­sze a Rajna felé moz­ogna, a magyarok táborukra ütöttek, először lovaikat nyilakkal öldösék, sem leszállni, sem futni nem engedvén őket. Midőn azon­ban mozdulni nem tudtak, mint foglyok megad­ták magokat, kikkel a Regensburgban fogva tar­tott társaikat kicserélték.“ E szerint, Thuróczy előadásából kiviláglik, hogy a magyaroknak ez időben két seregök volt Német­országon : egyik Augsburgot ostromló, a másik pedig Augsburgtól távol táborozott, s mindenesetre többen tértek vissza Magyarországba, mint heten, mikép némely krónikaírók állítják. Egyébiránt, minthogy világosan nincs kitisztázva, hogy kiket értettek a honlevő magyarok „gyászvitézek4”-nek, „Lázár szegényeinek 44, a Merseburgnál vagy a Lech vize mellett megverteket-e,e kérdésben nem lehet teljes alapossággal ítélni. A régi krónikaírók után nem. De az újak után sem, mert Szalay is a két hírmondót — M e n z e 1t el ellenkezőleg — Augs­burg alól küldi haza. Azonban Szalay is említi, misz­erint a magyarok két sereget küldtek Bajor­országba, melynek egyik — nagyobbik — része Augsburg körül tanyázott, másika a Majna felé indult. Ezen utóbbi lehetett tehát az, mely Ottó­nak a Rajna felé mozgó egyik seregét megtámadta, m­íg az Augsburg alatt tanyázók közöl nem több, mint 7 menekülhetett. „A németek — írja Szalay*) — az augusztus 10-kei forró napot legdicsőbb emlékeik közé so­rozzák. A győzelem hírére Európa majdnem vala­mennyi fejedelmeitől érkeztek követek Ottóhoz, őt üdvözlendők, név szerint a görög császártól s a cordovai khalifától is.44 A németek ezen győzelme a magyarokra sem maradt befolyás nélkül. Németországot ezentúl pusztító hadaik elkerülték, s a németeknek alkal­mat és időt engedettek, hogy Közép-Európában megszilárduljanak. Valamint egyfelől megszűntek török rettegni, másfelől elveszték politikai befolyá­sukat, melyért annyi vért öntenek. A magyarok határaik között maradtak, legalább Németország irányában, s békében éltek, ha békének lehet ne­vezni, midőn két ellenség, nem mervén egymást megtámadni, farkas szemet néz. Mikép érintettük, a magyar politika kétfelé, nyugatra és keletre akart gravitálni. Nyugaton, a lechi csata, e súlyt kitaszila a mérlegből. A ma­gyaroknak nem maradt más irány , mint Konstan­tinápoly felé. Ez irányt el is kezdték követni. Már három év múlva 958-ban Konstantinápoly kapuja előtt látjuk a nagybárdú Bolondot. Míg a hatalmas vezér Konstantinápoly kapuján rést üt, azalatt a keresztény vallás és görög pol­­gárisodás szelleme tör be az ostromló magyarok táborába. Mint Bu­­­cs és Gyula régebb, úgy most is több főur megkeresztelkedik. A magyar főurak gyermekeiket Konstantinápolyba küldik megke­­resztelés és tanítás végett. A görög és magyar nemzet között szoros­ viszony alakul, minek kö­vetkeztében egész félszázadig a magyar fejedelem udvarában a görög polgárisodás befolyása uralko­dik. Mert, mint a történet bizonyítja s mint legré­gibb okmányaik mutatják, a műveltség nyelve ná­lunk legelőször nem a latin, hanem a görög volt. A fejedelmi rendeleteket, törvényeket ezen nyel­­­­ven szerkesztették, azon ideig, midőn István há­zassága következtében a nyugatról jövő keresz­tény papok a latin polgárisodást igyekeztek nem­zetünkbe csepegtetni. A lechi csatának tehát nagy eredménye volt. A nemzet Kostanlinápoly felé fordult, s ezen hajlam az Árpádok alatt sokáig tartott. Mig egyfelől Németország erősödött s polgári­­sült , ők sem akartak elmaradni. Erősödni, polgá­risodó kívántak, s ezt elérték a nemzeti képvise­letre fektetett alkotmányos keresztény királyság megalapítása, s előbb a görög, azután a latin pol­gárisodás fölvétele által. Magyarország hatalmasabb, gazdagabb lön, mint valaha volt, s oly birodalom fejlődött ki és alapult meg, melyhez hasonló csak Attiláé volt. Az Ár­pádok s vegyes házbeli királyok alatt a magyar bi *) Szalay „Magyarország története“ I. köt., I. könyv, IV. fejezet.­­ Bécs, aug. 10. (Tájékozás.) Azon rendszabály, miszerint a bécsi bank váltótárczáját 11—12 millióval csökkenteni köteleztetik, nem­csak a kereskedelmi világban rendkívüli zajt ütött, hanem a sajtót is nagy mértékben foglalkoztatja. Ezen rendszabály czélja az volt, hogy a bank ne engedjen a bécsi piac­nak oly terjedelmes váltó­hitelt, hanem teljesítse egyszersmind feladatának egyéb ágait, gyámolítsa a vidéki kereskedőt, ad­jon több előlegezést állampapírokra stb. Azok kö­zöl, kik a bécsi piaczon a bank részéről tetemes váltóhitelt élveznek, az alsó ausztriai escompte­­társaság is van , melytől rendesen 8—9 mi­­ A RÉGI JÓ TÁBLABIBÁK. Regény. Irta JÓKAY MÓR. ELSŐ RÉSZ. Isten csapásai. II. Jött-ment (Parvenu.) Folytatás. *) A­mint a furmányos kilépett, jött utána a kocsis. Krénfy úr és kocsisa között valami sajátságos viszony létezett, a­mi abból állt, hogy ők soha sem tudtak egy­mással úgy beszélni, hogy ne veszekedjenek s e furcsa szenvedély kielégítésére semmi alkalmat sem mulaszta­­nak el; nem múlt el hét, hogy egymást kölcsönösen le ne gazemberezték volna, hanem azért még sem tudtak egymástól soha megválni; minden új esztendő napján megint csak megmaradtak egymásnál új czivakodásra. Hihető, hogy sem a gazdát nem bírta volna kiállni más cseléd, sem a cselédet más gazda. Még az ajtót sem tette be a kocsis maga mögött, már rárivallt a gazda. — Hát te neked, te naplopó, mi kell megint? — Ne csak ki ne dobjon addig, a­míg be nem jöttem. Pénz kell. — Pénz? Te préda gazember, csak úgy mondod ki azt a szót, hogy „pénz“, mintha az ocsa volna, vagy polyva, a­mit a szemétre löknek. Pénz! Azt gondolod, hogy lopják a pénzt. — Lopják, meg csalják. Négy garas kell, Kongó ! — Oh hogy akasztanának fel, nem ki vagy már a bé­reddel előre? Még majd én legyek hiteleződ, ilyen rongyos csavargónak mint te vagy. Egy garast sem egy *) Lásd Pesti Napló 1623. sz. krajczárt sem ; még ha kisebb pénz volna, mint a kraj­­czár, azt sem adnék. — Nem kell olyan nagyon lármázni. Tudja az ur, hogy a magam pénzéből adtam négy garast a tapolczai kovácsnak a lópatkolásért. Hát ide vele. Mert azt bizony nem fizettem az ur helyett. — Micsoda ló? Micsoda patkó? kiálta Krénfy úr be­dugva zsebeit kezeivel, mint ki egyáltalában nem akar ilyen rubricára emlékezni. — Micsoda ló? Tán lesz a Szent-Mihály lova? hogy kocsikázna rajta mentül elébb. Hát kinek a lovát hajtom én, mi? Nem az űrét? Az ur lovának kellett a patkó. — Hát hiszen volt annak a lábán patkó. — Volt hát, miért nem parancsolta meg neki az úr, hogy ne koptassa el. Ha egyszer eltörött fele. — Hát az a fele hova lett, a­mi eltörött. — Tudja a magas mennyke! Elmaradt az útban. Mit csináltam volna én azzal a félpatkóval? — Mit csináltál volna? Elvitted volna a kovácshoz, az én tulajdon kovácsomhoz, az összeforrasztotta volna, megint új patkó lett volna belőle. De te nem vigyázasz az én jószágomra, te kárttevő gazember. Az egész után alszol, azért nem veszed észre, ha félpatkó elvész, pe­dig az igazi jó cselédnek az a kötelessége, hogy egy szeget se engedjen a gazdájától elveszni. Azért most azt mondom, hogy a­míg nekem azt a félpatkót, a­mit elvesztettél, meg nem keresed, addig még nem adok ne­ked egy garast sem, már csak azért sem, hogy máskor jobban vigyázz. — No hát maradjon az urnák koporsószegre! kiáltott a kocsis s úgy bevágta maga után az ajtót, hogy minden ablak rezgett. Odalenn pedig az inállóban elővette a nagyságos ur lovát s a háromágú villa nyelével azokon töltötte boszúját. Krénfy ur most meglátva künn várakozó ispánját, nagy nyájasan kilépett eléje az ajtón. Ezen nyájasság­nak pedig nem volt egyéb oka, minthogy tartott tőle, miszerint ez a paraszt nemesember betolakodik a czifra szobájába, s szokás szerint besározza drága szőnyegeit. Hanem mielőtt az ispán üdvözletét elfogadhatta volna, az imént furmányos álljtá meg egy szóra, megrántva kurta otthonkája szárnyát. — Ifjú uram. Hallja ifjú uram­. — Mit ifjú uram ? Engem nem hínak ifjú urnák. — No hát öreg uram. Ez a tizes lyukas. Krénfy úr nagyon csodálkozott rajta. — No s aztán? Annál jobb. Húzz rajta keresztül madzagot s akaszd a nyakadba. — De én nekem azt mondták odalenn az udvaron, hogy ez már most öt krajczárral kevesebbet ér. — Azt mondták? Te szamár paraszt, okosabb akarsz lenni mint én? Hanem hiszen jó, hogy visszajöttél, ugyan szeretem, hogy újra látlak. Most mondja a kocsis, hogy a te vigyázatlanságod miatt elveszett az egyik lo­vam lábáról a patkó. A ló megsántult. Ezt nem vi­szed ám el ingyen. Csak maradj itt. Várj odalenn az udvarban, még lemegyek. Ha igaznak találom a mit mondtak, itt marad az egyik lovad. A jámbor parasztnak csak elmeredt szeme szája, alig várta, hogy Krénfy úr félre forduljon, azonnal leosontott, összekapta hámistrángjait, felugrott az egyik lovára s úgy elnyargalt a tátosaival, hogy a kapufélfától sem vett búcsút. — Hát kedves édes Boros uram, mi jót hozott ? szólt az ispánhoz fordulva Krénfy ur. Az a kedves édes epitheton csak arra való volt, hogy Boros úr ne akarjon bemenni a sáros csizmákkal a szép szobába. — Már csak menjünk be innen. Szólt pedig Boros uram, az örök pipával agyarai között. Mert ez a hely nem arra való, hogy itt elmondhassam, a­mit akarok. — Olyan fontos dolgot akar velem közleni, Boros uram? Boros uram látva, hogy épen nem kínálják, maga be­nyitotta az ajtót, engedte Krénfy úrnak, hogy utána menjen : az ivószobában leült a legszebbik bársony­székre, a pipáját kiverte s a hamuját szépen felrakta az alabastrom kandalló párkányára; kostól származott do­hányzacskóját előkereste, kitekergeté, pipáját beleálli­­totta, megtömte; az asztalon heverő újságból lehasított egy darabot, összecsavargatta fidikusnak, meggy­uj­totta a horgonyos gyúszernél, rágyújtott vele, az égő darabját elhajítva a viaszos parquettre s fontos talpú bagaria­csizmájával eltaposva azt illendően. Krénfy ur nem tudott hová lenni azalatt. Szeretett volna tiltakozni e visszaélések ellen, de mindennel el­késett s nem maradt egyéb teendője, mint a támadt pisz­kot elsepergetni az útból. Miután Boros uram meggyőződött felőle, hogy pipája igazán ég, két tenyerét térdeihez fenve, elkezdé nagy fontos képpel. — No nagyságos uram, van ám baj! Krénfy úr nyugtalanul tekinte rá, nem tudhatva, hogy mi baj van. Boros uram pedig azon emberek közé tartozik, a kik ha valami rész hírt tudnak, szeretik azt az emberrel igazán élveztetni; ráhagyva, hogy elébb találgassa azt. (Folytatjuk.)­rodalom egyik legszebb volt­ Europában, mint pél­dául, midőn --------------- hazánknak Mint a nagy király alatt, Három tenger partvirányi Vetettek határfalat. Ezen fényes eredmény után, mint irtuk, a lechi csatát nem szerencsétlenségnek, hanem szégyen­ és gyalázatnak tartjuk. Most azonban — midőn Németországon e nevezetes nap emlékét ünnepük — még a szégyen és gya­lázat sem pirítja annyira arczainkat, összevetvén az eredményeket, melyekkel e csata mindkét nem­zetet gazdagító. Németország most sem nagyobb, erősb és ha­talmasabb, mint a lechi csata idejében. Megenged­jük, hogy a polgárosodás útján óriási lépéseket haladott. Magyarország, bár a mohácsi vész után meg­szűnt az európai nagyobb államok sorában állni, most is, anyagilag és erkölcsileg, oly erős nemzet, sőt számát tekintve, erősebb, mint 900 év előtt. E nemzet keblét, királyért és hazáért, most is azon szent tűz dobogtatja, mint századokkal ezelőtt. Karjait még oly erős idegek feszitik, mint mikor Ázsiát és Európát bekalandozták, csapást de áldást is hagyván magok után, mint a romboló zápor vagy jégvihar szokott. Paripáik most is úgy tombol­nak a Duna és Tisza partjain, mint mikor Német­ország távol földét vagdalták körmeikkel. Mi a polgárisodást illeti, ha nem haladtunk is annyira, mint a németek, a vallásosság, király és haza tisz­taidé és szeretete, s az emberiesség nemesebb ér­zelmei egész nemzetünkben, a kunyhó lakosaitól a paloták főuráig megvannak. Mi pedig nemzetünk polgárisultságát leginkább tanúsítja, ez azon kö­rülmény, hogy mi, Európa egyik harcziasb népe — csatadiadalt egyet sem ülünk, pedig ha tör­ténetünket lapozzuk, az ünnepek hosszú lajstromot szerkeszthetnek. Nekünk csak egy nemzeti ünnepünk van. Ezt Szent István király napja. Ez nálunk a keresztény vallásnak, polgáriso­­dásnak,a nemzet dynasticus érzelmeinek, története iránti tiszteletének diadalünnepe. URHÁZY GYÖRGY. Magyar könyvészet. 352. A szarvasi ágostai hitvallású nagy­­gymnasium tudósitványa az 1854/5-ki tanévről. Szar­vas, Réthy Lipót betűivel. 1855. 4-rét 28 lap. 352. Fördős Papi dolgozatok gyászesetekre. Halotti predikatiók, gyászbeszédek és imák, egyházban, gyászud­varon és sírnál. Szerkesztő Fördős Lajos, kunszentmik­­lósi ref. lelkész. Ötödik füzet. Kecskeméten, Szilády Károlynál. 1855. n.8-rét. 192­1. Ára­­ ft 36 kr. pp. 354. A tatai kegyes tanitórendi nyilv. kath. a­­ g­y­m­­nasium értesitvénye 1854/I­ tanévre. Komárom. Szigler testvérek nyomata. 4 rét 16 lap. 355. Fellner Kis köszöntő 100 különféle alkalmi verskében. Újév­, születés , névnap­, tanodás és más ün­nepélyekre. Az ifjúság használatára irá Fellner Antal. Pesten nyomtatta Länderer és Heckenast. 1855. 16­ rét. 80­1. Ára 20 pkr.

Next