Pesti Napló, 1855. augusztus (6. évfolyam, 1618-1642. szám)
1855-08-11 / 1627. szám
44—1621. 6-ik évifolyami Szerkesztési iroda: uri-utcza 5-ik szám , 3 -ik emelet, 15-ik szám. Szerkesztő szállása: Angol királynőhöz czímzett szálloda, 63-ik szám. A lap szellemi részeit illető minden közlemény a szerkesztőséghez Intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Egyetem-utcza, 2-ikszám, 1—fő emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körülli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetés föltételei: Vidékre, postán: Évnegyedre . . . . 5 sz. p. p. Félévre..........................10 „ „ Hirdptmpnvplí diin • 3 nasaD0S Petu 8014 P- «eiyegaij, suton, iu p. sr. — üli Ucllllcliycn U1JH . Magán vita 5 hasábos petit sor 5 p. kr. 1855. Szombat, aog. II Pesten , hárhez hordva: Évnegyedre .... 4 fr. p. p. Félévre ...... 8 „ „ PEST, aug. 11. Távirati magán tudósítás. Elindult Bécsből, aug. 11. 10 órakor. Érkezett Pestre aug. 11. 10 óra 15 p. d. e. D a n cz ig, Péntek (aug. 10.) A szövetséges flotta 7-kén Sweaborgnál öszpontosult , állítólag e kikötőnek megtámadása végett. 955. aug. 10. (Vége.) Béla király névtelen titkára — krónikairóink legrégibbike — az Augsburg mellett történt csatáról csak homályos adatokat nyújt. Általa a vezérek s helyek nevei, minthogy mondák után dolgozott, összezavartalak. Ugyanis ő I. Ottó helyett I. Conrádot említi, mint német csásárt *) Taksony helyett mint magyar fejedelmet Zoltánt s a vezérek közé Botondot is oda sorolja, kik közöl azonban szerinte csak kettőt, Lehelt és Bulcsot, fognak el, s akasztanak föl a Zlin vize mellett. **) Már Thuró ezy, másik krónikairónk, világosabb s hitelesebbeknek látszó adatokat nyújt. Szerinte is ugyan I. Konrád uralkodik; meglehet, hogy ő a csatát vezénylett s benne döntő szerepet játszott Konrád lotharingi herczeget veszi mint császári egyszersmind parancsnokot, mely értelmezést mi is annyival inkább föltesszük, minthogy a régi irók „Caesar“ és „Imperator"” szavakat többször cserélik föl, mint egyjelentésüeket. Thuróczy igy adja elő a csatát.***) „Midőn a magyarok I. Konrád uralkodása alatt, a tizennyolczadik évben, kiindultak s Németország némely részeit puszliták, Augsburg városához jutván Ulrik püspök a polgárokkal s Svévia nagyaival ellenállott; végre midőn a magyarok a várost ostromolnák, eltökélve, s nem akarván a város alól távozni, követet küldtek az említett Konrádhoz , hogy a városbelieknek jöne gyorsan segitségökre, s ez nem mulasztá eljönn. A magyarok pedig a város ostroma körül vigyázatlanul vi *) Anonymus Belae Regis Nótárius: Postea verő anno quinto, regnante C o n r a d o Imperatore, L elu, Bulsu, Boton d, incliti quondam et gloriosissimi milites Zultae, ducis Hungáriáé, missi a domino suo, partes Alemanniae irruperunt, et múlta bona eorum accepei unt. **) Anonymus: Séd tandem Bavarorum et Alemannorum nefandis fraudibus, L e 1 u et B u 1 s u capti sunt, et juxta fluvium Hin, in patibulo suspensi, occiduntur. (LV. fej.) ***) De Thwrocz: Cap. XXV. De Morte Leel et Bulchu capitaneorum. selvén magokat, a német és olasz sereg őket megrohanta, úgy annyira, hogy ha futni akartak volna, sem teheték, egy részben azért, mivel az ezen napokban nagyon kiáradott folyó akadályozd őket; más részben azért, mivel a mondott seregek körülfogák, mint kőfalak s összeszorták őket, így az ellenség összeszoritván őket, némelyeket közölök elfogott, másokat kegyetlenül kivégzett. E helyen Lehel és Bulcs dicső jeles vezéreket elfogták s a császár elibe vitték. Kiket midőn a császár kérdezne, miért kegyetlenkednek annyira a keresztényeken, mondának : mi a legmagasb isten boszuja vagyunk, rátok ostorul küldetvék. Most azonban elfogtok és megöltök, midőn megszűnünk benneteket üldözni. Kikhez a császár igy felelt: válasszatok halálnemet, minőt akartok. Lehel igy válaszol : hozzátok el kürtömet, melylyel ha egyszer kürtöltem, akkor felelni fogok. A kürtöt neki elhozták , s a császárhoz közeledvén, mintha kürtölni akarna, oly keményen üté a császárt homlokon — mint mondják — hogy egy ülésre meghalt; s igy szólt hozzá : te előttem megy, s a más világban nekem szolgálni fogsz. Ugyanis a szittyák azt hivék, hogy azok, kiket elevenen megölnek, a más világon szolgáik lesznek. Rögtön elfogták s Re-gensburgban fölakaszták őket. A magyarok más serge, mely 40,000 főnyi fegyveresből állott, tábort ütött messze Augsburg városától, kik megtudván , hogy társaikat mily kegyetlenül összeszoritották, elfogták és legyilkolták, egy erdőbe vonultak, várván, hogy a császár serege szétoszoljék. S midőn a császár seregének nagy része a Rajna felé mozogna, a magyarok táborukra ütöttek, először lovaikat nyilakkal öldösék, sem leszállni, sem futni nem engedvén őket. Midőn azonban mozdulni nem tudtak, mint foglyok megadták magokat, kikkel a Regensburgban fogva tartott társaikat kicserélték.“ E szerint, Thuróczy előadásából kiviláglik, hogy a magyaroknak ez időben két seregök volt Németországon : egyik Augsburgot ostromló, a másik pedig Augsburgtól távol táborozott, s mindenesetre többen tértek vissza Magyarországba, mint heten, mikép némely krónikaírók állítják. Egyébiránt, minthogy világosan nincs kitisztázva, hogy kiket értettek a honlevő magyarok „gyászvitézek4”-nek, „Lázár szegényeinek 44, a Merseburgnál vagy a Lech vize mellett megverteket-e,e kérdésben nem lehet teljes alapossággal ítélni. A régi krónikaírók után nem. De az újak után sem, mert Szalay is a két hírmondót — M e n z e 1t el ellenkezőleg — Augsburg alól küldi haza. Azonban Szalay is említi, miszerint a magyarok két sereget küldtek Bajorországba, melynek egyik — nagyobbik — része Augsburg körül tanyázott, másika a Majna felé indult. Ezen utóbbi lehetett tehát az, mely Ottónak a Rajna felé mozgó egyik seregét megtámadta, míg az Augsburg alatt tanyázók közöl nem több, mint 7 menekülhetett. „A németek — írja Szalay*) — az augusztus 10-kei forró napot legdicsőbb emlékeik közé sorozzák. A győzelem hírére Európa majdnem valamennyi fejedelmeitől érkeztek követek Ottóhoz, őt üdvözlendők, név szerint a görög császártól s a cordovai khalifától is.44 A németek ezen győzelme a magyarokra sem maradt befolyás nélkül. Németországot ezentúl pusztító hadaik elkerülték, s a németeknek alkalmat és időt engedettek, hogy Közép-Európában megszilárduljanak. Valamint egyfelől megszűntek török rettegni, másfelől elveszték politikai befolyásukat, melyért annyi vért öntenek. A magyarok határaik között maradtak, legalább Németország irányában, s békében éltek, ha békének lehet nevezni, midőn két ellenség, nem mervén egymást megtámadni, farkas szemet néz. Mikép érintettük, a magyar politika kétfelé, nyugatra és keletre akart gravitálni. Nyugaton, a lechi csata, e súlyt kitaszila a mérlegből. A magyaroknak nem maradt más irány , mint Konstantinápoly felé. Ez irányt el is kezdték követni. Már három év múlva 958-ban Konstantinápoly kapuja előtt látjuk a nagybárdú Bolondot. Míg a hatalmas vezér Konstantinápoly kapuján rést üt, azalatt a keresztény vallás és görög polgárisodás szelleme tör be az ostromló magyarok táborába. Mint Bucs és Gyula régebb, úgy most is több főur megkeresztelkedik. A magyar főurak gyermekeiket Konstantinápolyba küldik megkeresztelés és tanítás végett. A görög és magyar nemzet között szoros viszony alakul, minek következtében egész félszázadig a magyar fejedelem udvarában a görög polgárisodás befolyása uralkodik. Mert, mint a történet bizonyítja s mint legrégibb okmányaik mutatják, a műveltség nyelve nálunk legelőször nem a latin, hanem a görög volt. A fejedelmi rendeleteket, törvényeket ezen nyelven szerkesztették, azon ideig, midőn István házassága következtében a nyugatról jövő keresztény papok a latin polgárisodást igyekeztek nemzetünkbe csepegtetni. A lechi csatának tehát nagy eredménye volt. A nemzet Kostanlinápoly felé fordult, s ezen hajlam az Árpádok alatt sokáig tartott. Mig egyfelől Németország erősödött s polgárisült , ők sem akartak elmaradni. Erősödni, polgárisodó kívántak, s ezt elérték a nemzeti képviseletre fektetett alkotmányos keresztény királyság megalapítása, s előbb a görög, azután a latin polgárisodás fölvétele által. Magyarország hatalmasabb, gazdagabb lön, mint valaha volt, s oly birodalom fejlődött ki és alapult meg, melyhez hasonló csak Attiláé volt. Az Árpádok s vegyes házbeli királyok alatt a magyar bi *) Szalay „Magyarország története“ I. köt., I. könyv, IV. fejezet. Bécs, aug. 10. (Tájékozás.) Azon rendszabály, miszerint a bécsi bank váltótárczáját 11—12 millióval csökkenteni köteleztetik, nemcsak a kereskedelmi világban rendkívüli zajt ütött, hanem a sajtót is nagy mértékben foglalkoztatja. Ezen rendszabály czélja az volt, hogy a bank ne engedjen a bécsi piacnak oly terjedelmes váltóhitelt, hanem teljesítse egyszersmind feladatának egyéb ágait, gyámolítsa a vidéki kereskedőt, adjon több előlegezést állampapírokra stb. Azok közöl, kik a bécsi piaczon a bank részéről tetemes váltóhitelt élveznek, az alsó ausztriai escomptetársaság is van , melytől rendesen 8—9 mi A RÉGI JÓ TÁBLABIBÁK. Regény. Irta JÓKAY MÓR. ELSŐ RÉSZ. Isten csapásai. II. Jött-ment (Parvenu.) Folytatás. *) Amint a furmányos kilépett, jött utána a kocsis. Krénfy úr és kocsisa között valami sajátságos viszony létezett, ami abból állt, hogy ők soha sem tudtak egymással úgy beszélni, hogy ne veszekedjenek s e furcsa szenvedély kielégítésére semmi alkalmat sem mulasztanak el; nem múlt el hét, hogy egymást kölcsönösen le ne gazemberezték volna, hanem azért még sem tudtak egymástól soha megválni; minden új esztendő napján megint csak megmaradtak egymásnál új czivakodásra. Hihető, hogy sem a gazdát nem bírta volna kiállni más cseléd, sem a cselédet más gazda. Még az ajtót sem tette be a kocsis maga mögött, már rárivallt a gazda. — Hát te neked, te naplopó, mi kell megint? — Ne csak ki ne dobjon addig, amíg be nem jöttem. Pénz kell. — Pénz? Te préda gazember, csak úgy mondod ki azt a szót, hogy „pénz“, mintha az ocsa volna, vagy polyva, amit a szemétre löknek. Pénz! Azt gondolod, hogy lopják a pénzt. — Lopják, meg csalják. Négy garas kell, Kongó ! — Oh hogy akasztanának fel, nem ki vagy már a béreddel előre? Még majd én legyek hiteleződ, ilyen rongyos csavargónak mint te vagy. Egy garast sem egy *) Lásd Pesti Napló 1623. sz. krajczárt sem ; még ha kisebb pénz volna, mint a krajczár, azt sem adnék. — Nem kell olyan nagyon lármázni. Tudja az ur, hogy a magam pénzéből adtam négy garast a tapolczai kovácsnak a lópatkolásért. Hát ide vele. Mert azt bizony nem fizettem az ur helyett. — Micsoda ló? Micsoda patkó? kiálta Krénfy úr bedugva zsebeit kezeivel, mint ki egyáltalában nem akar ilyen rubricára emlékezni. — Micsoda ló? Tán lesz a Szent-Mihály lova? hogy kocsikázna rajta mentül elébb. Hát kinek a lovát hajtom én, mi? Nem az űrét? Az ur lovának kellett a patkó. — Hát hiszen volt annak a lábán patkó. — Volt hát, miért nem parancsolta meg neki az úr, hogy ne koptassa el. Ha egyszer eltörött fele. — Hát az a fele hova lett, ami eltörött. — Tudja a magas mennyke! Elmaradt az útban. Mit csináltam volna én azzal a félpatkóval? — Mit csináltál volna? Elvitted volna a kovácshoz, az én tulajdon kovácsomhoz, az összeforrasztotta volna, megint új patkó lett volna belőle. De te nem vigyázasz az én jószágomra, te kárttevő gazember. Az egész után alszol, azért nem veszed észre, ha félpatkó elvész, pedig az igazi jó cselédnek az a kötelessége, hogy egy szeget se engedjen a gazdájától elveszni. Azért most azt mondom, hogy amíg nekem azt a félpatkót, amit elvesztettél, meg nem keresed, addig még nem adok neked egy garast sem, már csak azért sem, hogy máskor jobban vigyázz. — No hát maradjon az urnák koporsószegre! kiáltott a kocsis s úgy bevágta maga után az ajtót, hogy minden ablak rezgett. Odalenn pedig az inállóban elővette a nagyságos ur lovát s a háromágú villa nyelével azokon töltötte boszúját. Krénfy ur most meglátva künn várakozó ispánját, nagy nyájasan kilépett eléje az ajtón. Ezen nyájasságnak pedig nem volt egyéb oka, minthogy tartott tőle, miszerint ez a paraszt nemesember betolakodik a czifra szobájába, s szokás szerint besározza drága szőnyegeit. Hanem mielőtt az ispán üdvözletét elfogadhatta volna, az imént furmányos álljtá meg egy szóra, megrántva kurta otthonkája szárnyát. — Ifjú uram. Hallja ifjú uram. — Mit ifjú uram ? Engem nem hínak ifjú urnák. — No hát öreg uram. Ez a tizes lyukas. Krénfy úr nagyon csodálkozott rajta. — No s aztán? Annál jobb. Húzz rajta keresztül madzagot s akaszd a nyakadba. — De én nekem azt mondták odalenn az udvaron, hogy ez már most öt krajczárral kevesebbet ér. — Azt mondták? Te szamár paraszt, okosabb akarsz lenni mint én? Hanem hiszen jó, hogy visszajöttél, ugyan szeretem, hogy újra látlak. Most mondja a kocsis, hogy a te vigyázatlanságod miatt elveszett az egyik lovam lábáról a patkó. A ló megsántult. Ezt nem viszed ám el ingyen. Csak maradj itt. Várj odalenn az udvarban, még lemegyek. Ha igaznak találom a mit mondtak, itt marad az egyik lovad. A jámbor parasztnak csak elmeredt szeme szája, alig várta, hogy Krénfy úr félre forduljon, azonnal leosontott, összekapta hámistrángjait, felugrott az egyik lovára s úgy elnyargalt a tátosaival, hogy a kapufélfától sem vett búcsút. — Hát kedves édes Boros uram, mi jót hozott ? szólt az ispánhoz fordulva Krénfy ur. Az a kedves édes epitheton csak arra való volt, hogy Boros úr ne akarjon bemenni a sáros csizmákkal a szép szobába. — Már csak menjünk be innen. Szólt pedig Boros uram, az örök pipával agyarai között. Mert ez a hely nem arra való, hogy itt elmondhassam, amit akarok. — Olyan fontos dolgot akar velem közleni, Boros uram? Boros uram látva, hogy épen nem kínálják, maga benyitotta az ajtót, engedte Krénfy úrnak, hogy utána menjen : az ivószobában leült a legszebbik bársonyszékre, a pipáját kiverte s a hamuját szépen felrakta az alabastrom kandalló párkányára; kostól származott dohányzacskóját előkereste, kitekergeté, pipáját beleállitotta, megtömte; az asztalon heverő újságból lehasított egy darabot, összecsavargatta fidikusnak, meggyujtotta a horgonyos gyúszernél, rágyújtott vele, az égő darabját elhajítva a viaszos parquettre s fontos talpú bagariacsizmájával eltaposva azt illendően. Krénfy ur nem tudott hová lenni azalatt. Szeretett volna tiltakozni e visszaélések ellen, de mindennel elkésett s nem maradt egyéb teendője, mint a támadt piszkot elsepergetni az útból. Miután Boros uram meggyőződött felőle, hogy pipája igazán ég, két tenyerét térdeihez fenve, elkezdé nagy fontos képpel. — No nagyságos uram, van ám baj! Krénfy úr nyugtalanul tekinte rá, nem tudhatva, hogy mi baj van. Boros uram pedig azon emberek közé tartozik, a kik ha valami rész hírt tudnak, szeretik azt az emberrel igazán élveztetni; ráhagyva, hogy elébb találgassa azt. (Folytatjuk.)rodalom egyik legszebb volt Europában, mint például, midőn --------------- hazánknak Mint a nagy király alatt, Három tenger partvirányi Vetettek határfalat. Ezen fényes eredmény után, mint irtuk, a lechi csatát nem szerencsétlenségnek, hanem szégyen és gyalázatnak tartjuk. Most azonban — midőn Németországon e nevezetes nap emlékét ünnepük — még a szégyen és gyalázat sem pirítja annyira arczainkat, összevetvén az eredményeket, melyekkel e csata mindkét nemzetet gazdagító. Németország most sem nagyobb, erősb és hatalmasabb, mint a lechi csata idejében. Megengedjük, hogy a polgárosodás útján óriási lépéseket haladott. Magyarország, bár a mohácsi vész után megszűnt az európai nagyobb államok sorában állni, most is, anyagilag és erkölcsileg, oly erős nemzet, sőt számát tekintve, erősebb, mint 900 év előtt. E nemzet keblét, királyért és hazáért, most is azon szent tűz dobogtatja, mint századokkal ezelőtt. Karjait még oly erős idegek feszitik, mint mikor Ázsiát és Európát bekalandozták, csapást de áldást is hagyván magok után, mint a romboló zápor vagy jégvihar szokott. Paripáik most is úgy tombolnak a Duna és Tisza partjain, mint mikor Németország távol földét vagdalták körmeikkel. Mi a polgárisodást illeti, ha nem haladtunk is annyira, mint a németek, a vallásosság, király és haza tisztaidé és szeretete, s az emberiesség nemesebb érzelmei egész nemzetünkben, a kunyhó lakosaitól a paloták főuráig megvannak. Mi pedig nemzetünk polgárisultságát leginkább tanúsítja, ez azon körülmény, hogy mi, Európa egyik harcziasb népe — csatadiadalt egyet sem ülünk, pedig ha történetünket lapozzuk, az ünnepek hosszú lajstromot szerkeszthetnek. Nekünk csak egy nemzeti ünnepünk van. Ezt Szent István király napja. Ez nálunk a keresztény vallásnak, polgárisodásnak,a nemzet dynasticus érzelmeinek, története iránti tiszteletének diadalünnepe. URHÁZY GYÖRGY. Magyar könyvészet. 352. A szarvasi ágostai hitvallású nagygymnasium tudósitványa az 1854/5-ki tanévről. Szarvas, Réthy Lipót betűivel. 1855. 4-rét 28 lap. 352. Fördős Papi dolgozatok gyászesetekre. Halotti predikatiók, gyászbeszédek és imák, egyházban, gyászudvaron és sírnál. Szerkesztő Fördős Lajos, kunszentmiklósi ref. lelkész. Ötödik füzet. Kecskeméten, Szilády Károlynál. 1855. n.8-rét. 1921. Ára ft 36 kr. pp. 354. A tatai kegyes tanitórendi nyilv. kath. a gymnasium értesitvénye 1854/I tanévre. Komárom. Szigler testvérek nyomata. 4 rét 16 lap. 355. Fellner Kis köszöntő 100 különféle alkalmi verskében. Újév, születés , névnap, tanodás és más ünnepélyekre. Az ifjúság használatára irá Fellner Antal. Pesten nyomtatta Länderer és Heckenast. 1855. 16 rét. 801. Ára 20 pkr.