Pesti Napló, 1856. július (7. évfolyam, 1912-1942. szám)
1856-07-24 / 1935. szám
352-1935. 1-ik évi folyam. Szerkesztési iroda : Egyetem-utcza 2-ik szám, 1-ső emelet. Szerkesztő szállása : Angol királynőhöz czímzett szálloda, 63-ik szám. Kiadó-hivatal: Egyetem-utcza, 2-ik szám, 1-ső emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Vidékre, postán: Évnegyedre . . . 5 frt p. p. Félévre . . . . 10 frt p. p. 1856. Csütörtök, júl. 24. Előfizetési feltételek: Hirdetmények dija : 6 hi 3Ab0, PBth ,or 4 Pkr* bíit»szirj kaisn to pki Pesten, hárhol hordva : Évnegyedre . . . 4 frt p. p. Félévre . . . . 8 frt p. p* A Up szellemi részét illet® minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen kevetek csak ismert kezektől fogadtatnak el. J " _____ Magán vita 6 hasábos petit »or 5 pkr. ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS & PESTI KAPLO 1856-ik évi július—december és július—septemberi folyamára. Vidékre postán küldve fél évre 10 frt, évnegyedre 5 frt. Budapesten házhozhordással félévre 8 frt, évnegyedre 4 frt. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, egyetem-utcza 2-dik szám takarékpénztár-épület, földszint. Pesti Napló kiadóhivatala. PEST, július 21. MAGYAR ACADEMIA. (Julius 21-kén. A nándor-fejérvári győzelem ünnepe.) II. Itt törtek össze rabigát Hunyadnak karjai. Vörösmarty. Láttuk a közelebbi czikkben, minő had volt az, mely Konstantinápoly büszke hóditóit Nándor- Fehérvár falainál megtörte. Lássuk most, Telekink nagybecsű műve nyomán, magának a győzelemnek történetét, melynek négyszázados fordulati évnapját ünnepelték az academia tagjai. Hunyadi osztozott vitéz kis serege lelkesedésében , de a bajnok hős szelleme a hadvezér óvatosságával párosult benne. Az erők rendkívüli egyenetlensége mellett sikeretlen vakmerőségnek tarta a sík mezőn még most összecsapni. Nándor- Fehérvár azonban nem nélkülözhette tovább a segélyt. Az ellenség golyói mellett éhség és betegségek is pusztítottak a városban, s Szilágyi Mihály kétségét fejezte ki a vár további fentartásán. Újabb, nyugodt sereget venni a várba s eleséggel s élelmiszerekkel ellátni volt a föladat, melyet Hunyadi mindenekelőtt szükségesnek tartott végrehajtani. Oly föladat, mely a szárazon, Mahomed sűrű hadsorain és erősített táborán keresztül, szinte lehetetlennek látszott; vizen, a török hajóhad átszaggatása által volt csupán kivihető. Hunyadi ez okból Szalánkemenhez hozatott minden hajót, melyet a Dunán találtak; egyszersmind meghagyta sógorának, hogy a Nándor- Fehérváron levő hajókat ő is tartsa készen, s mihelyt a török hajóhad megtámadását észreveszi, ő is támadja meg hátban egész erővel. Nemsokára 200 hajó állt készen Szalánkemennél, fölszerelve, hadi szerekkel és válogatott katonasággal megrakva. Egy nagyobb, a többinél alkalmasabb hajóra ment a készületek jobb része, s ezt saját, legbiztosabb embereivel rakta meg a fővezér, hogy a többieknek utalmul és vezetőül szolgáljon. Július 14-kén indult meg a hajóhad. Két oldalának fedezésére Hunyadi gyakorlott és a csatákban megedzett lovagait és seregének egy részét a partra kiállítá; az egyik szárnyat maga vezérlé, a másikat Kapisztrán kisérte, bűnbocsánatot hirdetvén a bajnokoknak. Eleinte gúnynyal fogadták az ozmán hajók a tekintélytelen hajóhadat; a dolog komoly fordulata azonban csakhamar védelmi intézkedésekre kényszernté őket. A folyamon keresztül szorosan egybeállva, erős gátat vetettek a keresztények elé. Különbözőleg lelkesítve, de egyenlő tűzzel indult meg mindkét felöl az egyenetlen tusa, s igen soká folyt kétséges kimenetellel. Hunyadi dandárjai a partokon egyébiránt gátolták a török táborból a hajók segítségére jövetelt, s a török hajós nép eltávozását. A víz folyása a magyar hajóknak kedvezett, melyek azáltal segíttetve, az ozmán hajókat összekötő lánczokat végre több helyen keresztülszaggatják. Látván a várbeliek a magyar hajós sereg mozdulatait, a nándorfejérvári polgárok által kormányzott 40 hajóval szintén megtámadák hátban az ellenséget. E véletlen esemény által a török hajóknak már bomlásnak indult rende végkép zavarba jött, s a nagy ütközet számtalan apróbb csatázásra oszlék, a hajók egyenként harczoltak egymás ellen. Az ágyuk és mozsarak durrogása, a puskák ropogása, az egymás ellen hajtott kövek süvöltése, a harczolók kiáltása, a megsebesítettek jajgatása s a fegyverek csörgése egy nagy morajba olvadva, eltölté a leget, messze hirdetvén a nap nagyságát. A holtak és sebesültek vére vörösre festé a felséges folyót, mely holttestekkel dagadt hullámaival értesítő a legtávolabbi partlakókat két hatalmas vallás, két erős nemzet halálos küzdéséről. Öt álló óráig tartott a véres csata. Végre a keresztyének elszántsága s az ozmán hajók lomhasága, mely a serényebb mozdulatokban gátolta őket, elhatározta a győzedelmet : a csak imént oly elhizott ozmánok szaladásban kerestek menedéket. Három török gálya merült el, négy minden készületestől a győrök kezébe jutott, s a többiek annyira megrongáltattak, hogy hasznukat venni többé nem lehetne, maga Mahomed kénytelen volt azokat elégetni. A magyarok részéről csak egy hajó veszett el, mégpedig a vezérgálya, de azt is az ellenség nagyobb rémülésére, mint a keresztyének kárára röpite a légbe a meggyuladt lőpor. A halottak száma a törökök részéről csak 500-ra ment, de kevesen voltak, akik sebet nem kaptak. Tökéletes volt a győzelem, teljesen elérve a kitűzött czél. A Duna merőben a keresztyénség birtokába jutott, s a város és az ország közt megnyílt a szabad közlekedés. Hunyadi mindjárt a várba vezette serege egy részét, s hadi szereket, élelmet bőven szállított új tüzet és lelket öntvén a derék őrhadba és polgárságba. Most azon volt a gondos vezér, hogy rendet, fenyítéket hozzon szervezetlen seregébe , egyaránt alkalmassá tevén védelemre és támadásra, Zimony térségein szállott táborba. A gyakorlott katonaság, a várbeli őrhaddal együtt, mintegy 15,000 főből állott. Ide járultak a keresztesek naponkint növekedő csapatai, melyeknek száma mintegy 60,000 ment. Látta Hunyadi, hogy ez ábrándos seregnek, melyet tiszta őszinte akarat, elszánt bátorság lelkesített, de a mely fegyver, gyakorlat és fegyelem nélkül minden czélra vezető, összes mozdulatra alkalmatlan, — csak úgy veheti hasznát a sokkal számosabb és gyakorlott népből álló ellenség ellenében, ha rendet, fegyelmet és függést hoz közéjök. Külön csapatokat, dandárokat és osztályokat alkotott tehát belőlök, tapasztalt vezérek alatt gyakoroltatta az összefüggő mozdulatokban, s a fegyverforgatásban i s megtanította őket, hogy szorosan figyeljenek azon rendjetekre, melyek szentelt csengettyűk, keresztelt jegyzett zászlók lobogása, Kapiszrán harczvihara, Jézus neve segélyül hívása által adatnak, s azok szerint intézzék mozgalmaikat. Mahomedet azonban oly kevéssé zavarta meg e látvány törekvéseiben, mint hajóhadának romlása az előbb. Czélt akart ő érni, törik, szakad, ha későbben is, mint eleinte reménysé, bár Karadja, rumili beglerbég, ki az egész megszállást vezérlő, fölhevült ura előtt bátorkodott megjegyezni, hogy a magyarok vitézebbül utalmazzák váraikat, mint a görögök. Az ellenálláshoz kevéssé szokott zsarnok kettőztetett tűzzel indította meg újra a város lövöldöztetését. Azonban a hadi szerekkel bőven ellátott várbeliek is győzelem élesztette bátorsággal fogtak a hely vélelmezéséhez, annyival inkább, mert Hunyadi a vár megrongált falait kiigazittatta s hol ez lehetetlen volt, hirtelen új erősségeket hányatott föl. Az ellenség sűrű és hatalmas lövései azokat újra megrongálták ugyan, de ez az őrsereget nem lankaszta el az új részek kiegészítésében, minden védelmi eszközök czélszerű használásában kivárt, miután az ő jól irányzott golyóik is hatalmasan pusztítottak az ozmán táborban. Ezeknek egyike különösen Karadját sodra el. A babonászultán kedves vezére elestét nemcsak mélyen fájlaló, hanem igen rosz előjelnek tekintő ugyan , de e csapás is csak boszúvágya élesztésére szolgált. Nemsokára tudósítást von az iránt is, hogy az római hajóhad a Hellesponthoz érkezett s a tengerparti vidékeket szorongatja. Ez szükségessé téve a vívás siettetését. Seregét tehát több csapatra osztván, hogy egymást fölválthassák s igy mindig pihenten mehessenek az ellenségre, jul. 21-kére általános vívást rendel. A török táborban támadt rendkívüli mozgás idején gyaníttatá a szándékot a várbeliekkel, s ezek is megtették készületeiket. Mindkét fél imádsággal készült az eldöntő, nagy eseményhez. Csak este felé jöttek mozgásba a törökök sűrű csapatai, egyenesen a városnak tartva, melyek falai már nagyrészint össze voltak düledezve, s a romok betörték sánczait. Hunyadi és Kapisztrán nem várták be az ellenséget, hanem még mindig kevéssé gyakorlott, roszul fegyverzett és pajzstalan, de vértanúi halálra elszánt seregekkel elébe mentek. Csakhamar elkezdődött a véres viadal. Buzdító jelszó gyanánt a megváltó szent neve hangzott a keresztyének soraiban, Mahomedé az ozmánok között. A vallás boldogító érzete, a honszeretet és dicsvágy hatalmas ösztöne lelkesítő a harczosokat egyenként, magukat a legelőször mérkőző vezéreket, s az egész, folytonos csatázás által fölgyuladt seregeket. Soká kétes volt az eredmény; hol az egyik, hol a másik félt nyomták vissza; kétszer hatottak a törökök a városba, s mindannyiszor visszaverték őket a keresztyének. De az ozmánok itt meg új csapatokkal válták föl kifáradt seregeiket, míg a csekélyszámu magyarok szakadatlanul küzdöttek mindnyájan. Hunyadi mindenütt jelen volt, hol a veszély személyes rendelkezéseit megkívánta, bátorította a félénkeket, élesztette a bátrak vitézségét, maga adván példát minden jóban. Másfelől a buzgó Kapisztrán, nem gondolva a veszélylyel, egy magas toronyból, honnan keresztesei ez untalan láthatók és hallhatók, buzdító imádságaival s a vallás vigasztalásaival igyekvők bennök emelni a lelki erőt. Négy órai makacs harcz után végre mégis kénytelen a keresztyénség a nagyobb és mindinkább tóduló erőnek engedni, s a város falai közé vonja magát. Az örömittas ozmánok tüstént titánok nyomulnak, a külerősségeket elfoglalják, s a városba hatnak. Itt a piaczon megújul a tusa , de a keresztyénység részéről sikeretlen itt is minden ellenállás. Az ozmánok elfoglalják az egész várost, a vár szűk falai közé szó- TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Szegény Egressy ügye. „Gott segne deine stadia! Aus dir wird nichts. Hallelujah!“ (Német nóta.) (Vége *). Mondottuk volt, hogy szó nélkül hagynák Egressy urat hadarni, ha hadarásaiban csak mint naiv ignoráns és egyszerű plagiator lépne föl. De nem hagyjuk szó nélkül hadarásait, mert ő tudatlan létére azt is igényli, hogy tudósnak nézzék, s plagiator létére eredeti íróként akar ragyogni, mondván, hogy majd ő fogja szinészeti könyvében — az ő szinészeti könyvében — ezt meg amazt „kellőleg megmagyarázni;“ szóval, mert ő, kinek értelmetlenségét és lelki ürességét oly kézzelfogható példákkal lehetett saját nyilatkozataiból kimutatni. Ő mégis par force „tekintélyül akarja magát föltolni s ekkor neki természetesen rabulistikus módokhoz kell folyamodnia, miután csak csűrés-csavarással remélheti valamiképen kisütni, hogy ő mégis ő valami. Mi ezért neki „semmi csípős észrevételt nem teszünk.“ Ő úgy igyekszik magán segíteni, ahogy tud. Baja csak az, hogy ráfogásait nagyon könnyű fölleplezni, mert elméje szegénységének miatta még a sophistikát is csak kontár módon űzi. És mégis a rabulistika azon pálya, hál Egressy úr — tehetségeihez képest — még legtöbbre vitte. Azért méltán külön szakaszban kell példákkal bemutatnunk Egressy urnak e terem legújabb vívmányait. III. Egressy ur mint rabulista. Ha Egressy úr valami hibát követett el, és ezt meg*) Lásd a Pesti Napló tegnapi számit, rovják, akkor ő egyszerűen megfordítja a dolgot, és fölkiált, hogy ő nem tett hibát (hogyan is tehetne hibát a nagy Egressy?), hanem az, aki őt megróni merészkedett , az hazudik, az teli van magánszenvedélylyel és határtalansággal. Ha valamely tévedését helyreigazítják, a helyreigazítóról mondja, hogy ez tévedett, nem ő. Ha tetten kapják — mint a famosus „legyőzte“ szóban — akkor ő koránsem esik ki a „contenance“ból, sőt még neki áll feljebb, s a fehérre is rámondja hogy fekete. Persze ő csak mindig mond, de nem tud bizonyítani; az indokolást sürgeti oly dolgoknál, melyek mint kétszer kettő világosak, de maga nem indokolja állításait, így ő mindig csak ártatlan ráfogásokkal él, melyek olykor a ráfogás „magasabb pályájára“ is emelkednek. Ezért ő rabulista. Ne csodáljuk , hogy most is rabulista módon jár el. Maga is gondolja ő, hogy „a hangsúly kissé szűk dolmány az accentus fogalmára,“ de azért „alkalmasabb szó hiányában“ mégis a hangsúly szót használja mindenre, mit németül accentnek mondanak. Hogy ez nagy ignorantiára mutat, az első szakaszban megmutattuk. De mindegy, Egressy úr a hangsúlyt akarta használni, s anélkül hogy indokolta volna azon állítást, hogy alkalmasabb szó a magyarban nem található a különféle accentek elnevezésére, brevi mann beigtatta a ,,hangsúly“elnevezést. Világos tehát, hogy ő nem mindig azt érti hangsúly alatt, mit mi; világos az is, hogy neki tudnia kellett, mit értünk alatta mi, mert hiszen kezébe nyomtuk erre vonatkozó, régebben megjelent czikkeinket , s most mégis egyszerre bennünket akar felelőssé tenni mind arra nézve, amit ő keresztelt el hangsúlynak ! Sőt ráfogási taktikáját oly mérvben gyakorolja, hogy még a „hangsúly“ szót is elejti, az általános „accent“et csúsztatja helyébe, s reánk támad, hogy mi „merészkedtünk állítani, hogy az „a c c e n t“ csupán grammatikai tény.“ Merészkedünk állítani, hogy ez tiszta ráfogás. Mi nem azt mondtuk, hogy az „accent“ grammatikai tény, de azt, hogy „hangsúly“ az. És ez utóbbit állítjuk most is, és állítja velünk együtt az összes nyelvészet. Mi nem zavarjuk össze a fogalmakat, s hangsúlynak az accentet csak egyik értelmében veszszük. A fentebbi ráfogást Egressy úr ezen megjegyzéssel toldja meg : „Notabene : színművészeiről volt szó mindig.“ — Itt Egressy úr csak újra . . . nem igazat mond. Nem színművészeiről volt szó, hanem a hibás hangsúlyozásról, s mi a hangsúlyozás kérdését épen szorosan különválasztottuk a színművészeitől. Olvassa meg csak Egressy úr, amit jul. 8-dikai czikkünkben világosan megírtunk. Szavaink ezek voltak : „Igen naiv Egressy urnak azon felfogása, melynél fogva a hangsúlyt a színművészetbeni alkalmazása szerint gondolja vizsgálhatni, mintha a hangsúly a szavalatnak, nem pedig merőben a nyelvtannak kellékét képezné. A hangsúlynak a szavalatban csak oly alkalmazása lehet, mint az életben : hiba, ha a színész el véli, de helyes alkalmazása még nem alkot szavalást.“ Ráfogással él Egressy úr továbbad is, midőn úgy tünteti fel a dolog állását, mintha ő reánk bizonyította volna, mit mi tagadtunk, hogy színművészeiben a hangsúlyozásnak több neme van , mert ő jól tudja, hogy mi hangsúly alatt csak is azt értjük, mit ő etymologiai hangsúlynak nevez (s erre nézve tanításaink után maga is tudja valahára, hogy az csak egy nem), és mégis úgy tesz, mintha nekünk is mindazt kellett volna értenünk hangsúly alatt, mit ő most annak keresztelt. Azzal is kérkedik Egressy úr, hogy bebizonyítá, amit mi képtelenségnek állítottunk és mindig is állítunk, „hogy minden szótag és minden betű is hangsúlyozható.“ — Hiszen láttuk feljebb a négy Harmonfi .................. „öröklünk“jét és Hamlet „fegyvereit“, melyekkel Egressy úr a hangnyomaira nézve oly szerencsétlen bizonyítási kísérletet tön! Láttuk „az indulat rohamát“ is, mely „mintegy nem fér meg az első szótag szűk mezébe,“ — és világosan meg is mutattuk ott Egressy úrnak, mily badarságokat hordott össze, s mennyire tarthatatlanok állításai. De lám, ő mégis úgy tesz , mintha bebizonyította volna képtelenségeinek igazságát. És Egressy úr mindig tovább megy a ráfogási pályán, és sajnálkozik, hogy „mi az értelmi hangsúlyt csak nevéről ismerjük, mennyiben t. i. azt némely nyelvészeink hangnyomatnak nevezik.“ Itt a ráfogást az képezi, hogy Egressy úr úgy tesz, mintha mit sem tudna azon czikkről, melyben a hangnyomairól már hónapokkal ezelőtt szóltunk, s melyre Egressy urat mi magunk utaltuk. Egressy ur még itt sem állapodhatván meg, bátran kijelenti, hogy „a hangsúlyozás tisztán művészeti nemeiről sejtelmünk sincs.“ Hogyan tudhatja ezt Egressy ur, miután ezen „tisztán művészeti nemekről még nem is szólottunk ? Mi azt mondtuk Egressy úrról, hogy roszul hangsúlyoz, azaz hogy a „wortaccent“-et elvéti, s erre Egressy úr azt mondja, hogy mi a symbolicus és ethicai accentről nem tudunk semmit! íme, ilyen az Egressy úr ráfogási logikája. Mi beszélünk A-ról, és Egressy úr azt mondja, hogy B ról sejtelmünk sincs. Ha valaki nem beszélt valami tárgyról , akkor okosan csak azt mondhatom, hogy nem tudom, van-e róla sejtelme, vagy nincs. Egressy úr azonban — természetesen oktalanul — azt mondja, hogy ő tudja, hogy nincs. Véletlenül azonban némi sejtelmünk csak mégis van e fenforgó „művészeti nemek“ről, amennyiben a P. N. júl.i 7-dikei számában már magyar műszavakat is ajánlottunk azoknak kifejezésére.